„Irányt mutatva – úgy kéne élni, Mint a templomok tornyán a feszület” – Ismerős Arcok lemezbemutató koncert

„A haza itt bennünk
Mi magunk vagyunk.”

Milyen egyszerű és mégis mennyire bonyolult! Egyetemes emberi érzések és értékek: hit, remény, szeretet, barátság, otthon, haza, család, ölelő kar… fájdalom… mert fájdalmak nélkül nem lehet leélni az életet. Vannak fájdalmaink, melyek elkerülhetetlenek, gyászaink és veszteségeink, mert ez az élet rendje.

„A kórház udvarán hideg van és csend,
A világban, úgy tűnik, nincsen többé rend.”

Vannak nem szükségszerű, elkerülhető fájdalmaink, melyeket vagy magunk vajúdunk sorsunk útjára, vagy mások taszítanak örvénybe bennünket…

„2006-ban emberből volt az állat,
S hogy mit műveltél…
nem emlékszel, csak én.

Csak én és az a több száz vérző ember,
Kinek a szívéből, kinek a lelkéből folyt a vér.”

Talán a legfontosabb, reményt, hitet adó gondolat:

„Kezet szorítva
Esélyt kapunk.
A haza itt bennünk
Mi magunk vagyunk.”

Teltház a MOM-ban, feszült várakozás. Függöny a színpad előtt. Elsötétedik, elnémul a nézőtér, megszólal Nyerges Attila, röviden összefoglalja a dalokba szőtt történetet. Egy ember történetét, aki mindannyian, mi magunk vagyunk. Felgördül a függöny és megkezdődik az előadás. Előadás – mondom – mert amit átélünk több, mint egy koncert. Méltóság és emelkedettség sugárzik a színpadról, az első akkordok után eggyé válik zenekar és közönség. Kerítést bontunk, ők ott fenn a színpadon, mi odalenn a nézőtéren. Felkorbácsolódik lelkünk, feltörnek régi és új fájdalmaink, s mindezeket katarzis követi. Leírhatatlan érzések kavarognak bennünk. Amikor csenddé válik az új album utolsó dallama is, legördül a függöny, a tapsvihar szinte szétfeszíti a sokat látott épület falait… Másodszor is felhúzzák a függönyt, a színpadon áll az Ismerős Arcok zenekar hat tagja és az előadáson közreműködő, az albumon is szereplő vendégművészek. Nyerges Attila külön-külön valamennyiüknek megköszöni a részvételt, mindazt amit hozzátettek a koncerthez és a lemezhez.

Ami ezután következik – Nyerges Attila szavaival – „Slágermúzeum” -, jól tudjuk, minden koncertnek vannak kihagyhatatlan dalai. A korábbi emelkedett hangulat átvált valami egészen hihetetlen oldottságba, szinte már a közönségé a főszerep, hiszen a lelkünkbe égett régi dalok egy részét önállóan, magunk énekeljük. Végén Lecsó és Attila maradnak a színpadon, a zongorafutamok hallatán egy emberként szökkenünk talpra, megfogjuk egymás kezét, átkaroljuk egymás derekát és úgy énekeljük a Nélküled refrénjét: „Mi egy vérből valók vagyunk!”

Csak az előadás ért véget,  versek és  dallamok,  gondolatok és  érzések, érzelmek új erőre kapnak bennünk. Hitet és reményt adó este volt, köszönjük az összes művésznek, akik megajándékoztak  bennünket!

 

(A diák fekete keretére kattintva, az oldal elhagyása nélkül is elindul a vetítés.)