Az Alkotás útra merőleges keskeny zsákutca választotta el középiskolámat, a Táncsics Mihály Gimnáziumot, a Testnevelési Főiskolától. Évfolyamonként négy osztály járt ide, vagyis összesen tizenhat, ennyi tanuló tornaóráját volt hivatott kiszolgálni az egyetlen tornaterem és egy fél kézilabda-pályányi leaszfaltozott terület. Jól emlékszem, amíg az időjárás engedte, rendszeresen átjártunk a TF szabadtéri pályáira, testnevelés órákra. Akármennyire is próbálom előhívni agyam rejtett zugaiból, a csarnokra nem emlékszem. Lehet, hogy utána építették, nem tudom…
Elrohantak az évek, 2002-őt írtunk, országgyűlési választásokat tartottak. Úgy tűnt, lassan magunk mögött hagyjuk a kommunista múltat, közeledünk az annyira vágyott szabadsághoz. Senki sem akarta elhinni, hogy a kommunista őskövület D209-es legyőzheti a csírázó polgári demokráciát. Ma még nem tudjuk biztosan, de sejthetjük, hogy választási csalás és a globalista háttéruralom akarata érvényesült, ezek nélkül, nem történhetett volna meg! A két választási forduló között, 2002 április 9-én, a Testnevelési Főiskola Sportcsarnokában mondott Orbán Viktor történelmi beszédet – igaz már későn. Nemcsak a Sportcsarnok, hanem az Alkotás utca, a Déli pályaudvarig megtelt emberekkel. Ha jobban belegondolunk, ezek a pillanatok valami újnak voltak a kezdetei, bár akkor kudarcot vallottunk, így nyolc gennyes év következett. A polgári Magyarország azon a napon és helyen szembesült azzal, hogy mit veszíthet, mit vesztett 1945-től, az akkori időkig.
Ahogyan a polgári Magyarország felébredt, úgy kelt életre nemzeti kultúránk. Elmenni egy Kormorán, Ismerős Arcok, Transylmania, Kárpátia, Lord (stb.) koncertre ünnepnapok voltak, mindig adtak annyi erőt, hogy elviseljük a hétköznapok szellemi nyomorát!
2004 június 12-én volt először Kormorán Családi Nap, a most leégett Sportcsarnokban. Akkor Koltay Gergő is utalt rá, hogy „Mindannyian akik itt vagyunk, szerintem úgy gondoljuk, az újkori magyar történelem egy szakrális pontján ülünk, egy olyan ponton, ahonnan valami elindult, és ahonnan valahová el fogunk érni. Ehhez méltó tisztelettel játsszuk el dalainkat.” Íme az akkori koncert dupla albumának (amely tudomásom szerint nem került kereskedelmi forgalomba) a borítója:
Elszoruló szívvel gondolok vissza azokra Családi Napokra, amelyek leírhatatlanul pozitív energiákat hívtak elő belőlünk. Sokkal többet jelentettek, puszta kulturális eseménynél, rockkoncerteknél. Nagyon sokan itt találkoztunk először a Transylmaniával, a Szkítiával és az Ismerős Arcokkal. Vásári forgatag, íjászat, finom étkek, lovagoltatás színezték az eseményt, de a lényeg az együttléten és a baráti kézszorításokban, egy-egy elejtett szóban, a mindent átható szeretetben rejtőzött.
Nem tudok erről többet és mást írni, meséljenek az egykori fényképek, amelyek nagy részét nem én készítettem, köztük vannak Kriszta, a tatabányai Pisti felvételei is, köszönet értük! Ezúttal nem a koncertjelenetekre helyzetem a hangsúlyt, hanem a Családi Nap többi eseményére. (A képek 2006-ban és 2007-ben készültek.)
(A fekete keretre kattintva az oldal elhagyása nélül indul a vetítés.)
A Csarnok azokon a napokon a Reménység Templomává vált. Leégett, csak reménykedhetünk, hogy fatális rövidzárlat, elháríthatatlan baleset és nem emberi mulasztás, hanyagság volt a tűz oka. A Reménység Temploma újjá fog épülni, mert újjá kell épülnie! Ahogyan a Budapest Sportcsarnok üszkös romjaiból kinőtt a Papp László Sportaréna, úgy a Testnevelési Egyetem hallgatóinak is lesz új sportcsarnoka, ahová talán néha egy-egy koncertre is elmehetünk majd.
A Reménység Temploma pedig állni fog!
