Hosszabb beszélgetést olvastam Eperjes Károllyal a Magyar Nemzetben,ez ösztönzött arra, hogy azon melegében jegyet vásároljak a húsvéti előadásra.
Néri Szent Fülöp életének epizódjait korábban láthattuk a filmvásznon, ez alapján állították színpadra Budapesten. A cselekmény Cirifischio felakasztásával indul, ki az Úr színe elé lépve számot ad múltjáról. Megelevenedik, ahogyan gyermekként egy templomi kegytárgy ellopása után Fülöp oltalmába kerül, nála nevelkedik, majd szerelmesek lesznek egymásba Leonettával; ám ifjú emberként nem tud ellenállni a kísértésnek, amely a Mór nő ölelő karjaiba taszítja; leszúrja Leonettát gyermekként megbecstelenítő bíborost. Bűnhődik, felakasztják. A cselekmény alapján akár tragédiának gondolhatnánk a látottakat, de nem az. Fülöp atya és az őt körülvevő gyermekek állnak a központban, minden nehézség, sátáni cselszövés ellenére öröm és vidámság sugárzik a színpadról. Bár Cirifischio kötélen végzi, Leonetta apáca lesz, Fülöp és a gyerekek életkedve megmarad, annyira, hogy Fülöp atya nem fogadja el a pápai bíborosi kinevezést és az azzal járó pompát, megmarad szegénynek, az utcagyerekek apostolának.
A színpadkép bár egyszerű volt, a díszletek felkeltették azt az érzést, hogy a korabeli Róma romos templomait látjuk. A jelmezek pedig különösen tetszettek, valamennyi szereplő karakterét erősítették. (Rátkai Erzsébet alkotásait láthattuk.) Jacomo, a fazekas mester bőrébe bújt ördög jelmeze szenzációs volt!
A cselekményt és a színpadi megjelenést varázslatos színészi játék koronázta, gyermekszereplők és a Pesti Magyar Színiakadémia növendékei nagyszerű gyereksereget alkottak, minden színész remekül játszotta szerepét, Eperjes Károly pedig tökéletes átéléssel formálta Fülöp atyát. Nagyon jók voltak a dal- és táncbetétek, a színpadi mozgás és a koreográfia is.
Mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani a színdarabot!
Kávéházi fogasokon, nyeles olvasókereteken minden időben függtek újságok. Lomha reggeleken, gőzölgő kapucíner és briós mellé, a törzsasztaloknál ülők elolvashatták a napi híreket, megtárgyalhatták azokat. Újságot olvasni jó!
Kép: magyarnemzet.hu
Az 1938-ban alapított Magyar Nemzetet Nagyapám is olvasta. Ahogy felcseperedtem, magam is ezzel kezdtem máig tartó újságolvasói életemet. Szüleim polgári, keresztény szellemben igyekeztek felnevelni, bár akkoriban az ezt támogató sajtómuníció nem volt elérhető, azért a Magyar Nemzet még akkor is picit kilógott a sorból. A Hazafias Népfront lapjaként aposztrofálták, lényegében ugyanazt írta, mint a többi országos (és megyei) napilap, mégis árnyalatnyit más volt. Viszont a hétvégi mellékletek! Kiváló tollú publicisták, a kortárs irodalom nagyjai publikáltak írásokat. Karácsonykor olyan vastag volt a lap, hogy kiolvasása elhúzódott január közepéig. Még az egyetemi évek alatt is előfizettem rá, mindig járt nekünk.
Az általam ismert története során, legfontosabb megnyilatkozása mégis a Lakiteleki Nyilatkozat közreadása volt! Kivágtam, nagyon sok évig Nagyanyám gobelinezte Kossuth-címer üvegére ragasztva olvasgattam. Bár a Nyilatkozat szeptemberben született, 1987. november 14-én jelent meg a Magyar Nemzetben.
„A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.
Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában. Viták után a résztvevők egyetértettek abban, hogy egy ilyen közmegegyezés csak valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával teremthető meg.
Az a véleményük, hogy csak a társadalom részvételével lehet megoldani a válságot, mégpedig mind a társadalom, mind az ország politikai vezetőinek részvételével. A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése.
Ezért javasolják a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. Ez a fórum alkalmas lenne súlyos gondjaink megvitatására, egy-egy témakör elemzésére, alternatív megoldási javaslatok elkészítésére.
A fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak. Fontosnak tartanák, hogy ezeknek az eszmecseréknek és elemzéseknek az anyagát megismerhesse az ország közvéleménye. Ezért szükségesnek érzik alkotmányos keretek között működő, független sajtóorgánumok létrehozását.
Hisszük, hogy a megújhodás erőinek széleskörű összefogásával kijuthatunk a válságból.
Lakitelek, 1987. szeptember 27.”
Azt gondolom, nem lehet ennek a találkozónak és Nyilatkozatnak a jelentőségét túlbecsülni!
Azután jöttek a választások, kitört a médiaháború, annak viharában sodródott az újság is, de mindig megőrzött valamennyit a konzervatív, polgári, keresztény világnézetből. Nemcsak a médiaháború, hanem a gazdaság viharainak is kárvallottja volt. Eljött az a bizonyos négy évvel ezelőtti nap, újra pártsajtóvá vált, hogy tavaly tavaszi választások után végleg lehúzza redőnyt. A változások után azonnal lemondtam, előfizettem a Magyar Időkre. Tegnapelőtt ez az újság Magyar Nemzetté változott, örültem a hírnek, nagyon remélem, hogy a lapalapítók célkitűzéseinek megfelelve, immár megmarad örök szerelemnek…
***
Mindig szerettem rádiót hallgatni. Az utóbbi években leginkább autót vezetve hódoltam ennek a szokásomnak, még akkor is, ha igazán nekem tetsző állomást nem találtam a bőséges kínálatban. Néhány hónapja bukkantam a Rock FM 95,8-ra, bár Székesfehérvár egyes részein kissé zajosan szólt, vezetés közben kizárólag őket hallgattam. Az éteren át rokonszenves műsorvezetők szólaltak meg, húszpercenként voltak közlekedési hírek, valódi, klasszikus rockzenét sugároztak. Ma egy hete, munkából hazafelé meghallottam az Ismerős Arcoktól a Nélküled című dalt – na végre, megtört a jég, gondoltam -, másnap a Rock FM hűlt helyét találtam, helyette valami SlágerFM (?) szólalt meg, egy Boney M. szerzeménnyel…
Tudom, hogy a kereskedelmi rádiózást a profit tartja életben. Nem nagyon értem, hogy a csapból folyó Retró Rádió mellé szükség van egy jóformán teljesen azonos profilú adóra? Kár érte, mert most azután teljesen homogén lett a kínálat… Azt értem, hogy nincs tömegigény egy tematikus dzsesszt játszó adóra, de azt kétlem, hogy rockzenét sugárzó csatornára ne lenne igény! Mindegy, előre kell menekülni…
Már egy éve előfizetek a Tidal nevű szolgáltatóra. Havi 3000 Ft-ért, Hifi minőségben tetszőleges albumokat hallgathatok. Vasárnap Cseh Tamás emlékkoncerten voltunk (tervezem, hogy beszámoljak róla); rákerestem a Tidalon, az általam ismert összes albuma elérhető, hallgatható, letölthető.
Karácsony előtt megjelent egy zenealbum, szintén tervezem bemutatni. Ez lesz életemben az első olyan, amit nem vásárolok meg, nem fogom fizikailag birtokolni, mégis teljesen jogtisztán, annyiszor hallgathatom, ahányszor csak akarom. Őszintén szólva, a CD korongokat már nem nagyon van hová betolni… Azt hiszem ez a jövő, a zenék felhőkben laknak, némi pénzt áldozva azt és akkor és ott hallgathatjuk, amikor csak akarjuk. Igaz ez a rádiókra is, a világhálón olyan tematikus adókat találhatunk, hogy akár rockzenét sugárzót is hallgathatunk. Az FM-en meg szóljon Boney M. és a retró világ…
Fotó: Unsplash
Katonasors egy másik ország hadseregében,anno 1985-1987 .
18 évesen vonultam be 1985 április 2-án a Csehszlovák Néphadsereg soraiba.Prága-Pohorelec laktanya,egy boldog békeidő-beli kaszárnyába ,ahol megállt az idő. A behívó kézbesítése nem lepett meg,mivel nem tanultam tovább,tudtam,hogy be fogok vonulni. Hamarabb túl leszel rajta-mondta mindenki körülöttem.Bár sok követ megmozgattunk,hogy közelebb kerüljek,a szocialista bürokrácia nem engedett a nős-gyerekes bakáknak sem…
A bakavonat Pozsonyban várt rám,mely már jócskán hangos volt a kelet felől bevonulókkal,a rendőri és egyéb karhatalmi erők jelenléte ellenére nem volt akadály a regruták előtt ,hogy ne igyák végig az utat Kassától Pozsonyig,az edzettebbek tovább,szinte Prágáig. Hát,nem ilyennek képzeltem el az első találkozást a száztornyú fővárossal,de hát a sors ezt akarta,úgyhogy reggel 5-től miénk volt Prága.Azért a többes szám,mert öt csallóközi srác ugyanoda rukkolt.Még az utazás előtt megbeszéltük,hogy együtt leszünk. Jól is jöttem nekik mint idegenvezető,meg a nyelvet is csak én bírtam közülük.Pohorelec a történelmi városrészben,a Hradcany szomszédságában van.Kellett némi útbaigazítás,hogy odataláljon öt Csallóközi… A laktanya kapujában az ügyeletes azt mondta,jöjjünk vissza később,tele van az udvar bakákkal,élvezzük még a civilt egy kicsit.Megfogadtuk a tanácsát és kerestünk egy hangulatos sörözőt a közelben. Nem voltunk szomjasak,amikor visszatértünk és tényleg bevonultunk.Azt hiszem,életem egyik legrosszabb élménye volt a következő 24 óra.Mindenki üvölt,sürget,meztelenül állsz egy vizsgálóbizottság előtt,lehajolsz, seggedbe néznek és úgy tűnik ,ők ezt élvezik és szeretik a s…lyukakat bámulni,mert vihognak közben és úgy is beszélnek veled,mintha szeretnének téged. A procedúra hasonló:zuhany,borbély,papírzsák,civil bele,melegítő,majd uzsonna.Mindez tempóban,állandó üvöltözés közepette.Aztán a mundér és a csajka,majd pihenés egy teremben,míg nem beesteledik,az utolsó regrúta is katona lesz.
Jócskán éjjel van,amikor felpakolnak minket teherautókra és elindulunk valahová az ismeretlenbe.Egy óra utazás után le a kocsiról,be egy barakba,egy nagy szobába,tele emeletes ágyakkal.Parancsra alvás. A reggel hatalmas üvöltéssel indul.Ez volt az ébresztő és egyben a kiképzés első napja.Csak később tudtuk meg,hogy a Beroun melletti Zdejcinán van az átmeneti otthonunk és három hétig leszünk a kaszárnya lakói.
Egyébként-ez csak később derült ki-festői környezetben voltunk elrejtve a sűrű erdő és dombok oltalmában.
Kiképzésünk simán ment,katonát neveltek belőlünk,de még mindig nem fogtam fel,miért vagyok ott és miért üvölt minden altiszt.Nem irigyeltem őket,kurvára fájhatott a torkuk egy idő után. Három hét múlva elérkezett az eskü-ekkor jött a család is-és az első kimenő.Én okos voltam,de a kollégák bátran ittak.Mit ne mondjak,egy-két kivételtől eltekintve az egész szoba széthányta magát.Második sokk!
A harmadik a talpas klozett volt.Később találkoztam ilyen retyóval a Szovjetúnióban.Itt tudtuk meg milyen jó a katonai deréköv.Beakasztva az ajtóba ennek segítségével tartottad a balanszt,főleg az egykezes résznél. A következő hétfőn ismét teherautóra pakoltak és elvittek a következő állomáshelyre,ezúttal gépkocsi-vezető tanfolyamra Sztará Huty u Dobzsise (fonetikusan írtam) faluba.
Azt tudni kell,hogy regrutaként már megszereztem a jogsit teherjárműre,de a seregben a technika elsajátítása megkövetelte ezt a fajta kiképzést is.Ez a másfél hónap viszont oké volt.A hangsúly a járművekre,vezetésre,karbantartásra és elméleti oktatásra volt irányítva.Persze nem maradhatott el a katonásdival kapcsolatos tudásunk bővítése sem,hisz csak így válhattunk szocialista hazánk éber és megfelelő módon kiképzett,a szocialista elvek öntudatos és bátor őrzőivé. Itt még nem azonosultunk a sergben uralkodó hierarchikus hovatartozás mivoltával.Magyarul: az üreg katonák még nem szívattak minket,kopaszokat,mivel nem nagyon volt alkalom a közvetlen konfrontációra.De a konyhai szolgálatban azért elhangzott némi utalás kopasz mivoltunkra,némi fogvicsorgatás,csorgó nyál,egy-egy repülő palacsintasütő,cigiszerzés stb. formájában.
Egy-két cseresznye:nem ehettük a főzeléket kanállal.Első teljesen természetes módon a kanalat merítettük a tányérba,főzelék tartalma lévén.Bár ne tettük volna.Azt az ordítást,amit az öregek lerendeztek,nem lehet leírni.Kezdetben azt hittük,riadót fújtak.De nem,nem volt még jogunk kanalat használni táplálék bevitelkor a leves kivételével.Ez a privilégium csak egyéves katonát illet meg.
Egyébként a seregben a fiatal megnevezése nam kopasz volt,hanem sárkány és/vagy csőr.
Ebben a laktanyában a latrinák (csak azok voltak) használata is megosztott volt.Volt az udvaron 5 darab,szeparált (egyszemélyes) latrina.Na,ezeket csak az egyévesek meg a másfél évesek használhatták.De volt egy közöl latrina,a hátsó falnak építve félkörbe a közös ülőkék,őt lyukkal.Mellette ugyanilyen szaroda.A szemközti falon volt a klasszikus piszoár,amikor csak a falat pisálod le.Reggelente irtó romantikus látvány volt a foglalt latrina.10 embert ült,szembe legalább ennyien álltak a falnak szemben állva…Akik ültek,kivétel nélkül újságot tartogattak a kezükben.A laikus olvasó azt gondolhatná,milyen okos és művelt katonak szolgálnak a Csehszlovák Néphadsereg soraiban,még sz…s közben is olvasnak.Ki kell ábrándítanom a kedves olvasót.Az újságpapír más célt szolgált…
A kaszárnyáról annyit kell tudni,hogy szintén festői környezetben bújt el.Azelőtt,míg egy ország voltunk, kígyónevelde volt itt,állítólag orvosi vagy gyógyszerészeti célokra.Később védeni kellett a szocializmusst,a kígyókat menniük,erdő lévén huss a szabadba.Ennek a mai napig az a következménye,hogy lépten-nyomon mérges kígyók akadnak az emberek útjába.Pihenőink során számtalan alkalommal kellett felugrálni a fűből miattuk. Közeledett a kiképzés vége,ahogy kell,vizsgákkal elméletből (kresz),vezetésből és technikai ismeretekből.Mindenből 5-ösre vizsgáztam,ezért eltáv járt.Tessék jól megjegyezni,a két év alatt ezt az egyetlen eltávot sikerült kapnom.
A vizsgákat követő napok csomagolással és várakozással teltek,mert eljött az a pillanat,amikor az alakulatunkhoz kerülünk.Jött a teherautó,fel a platóra és irány az ismeretlen.
Slany (Szlaní) kisváros közeli laktanyába kerültem,gyakorlatilag a dombtetőn,félúton két település ,Studnevesz és Pselics között.Már leírhatom,Prága légvédelme volt a feladatunk 16 hasonló,a főváros körül elhelyezkedő falvakban lévő alakulatokkal egyetemben.
Nekem ezekhez a fegyverekhez későbbiekben nem sok közöm volt,sofőrként más beosztást kaptam,de az első félévet,az érkezéstől számítva,ami május végét jelentette egészen október elejéig,amíg haza nem mentek a másfélévesek,gyakorlatilag a konyhában,az őrségben és a körleten szolgálatban töltöttem.
Minden kedden és csütörtökön beröffentettem a ZIL 131-est gyerünk a világba,ami esetenként Prágát,gyakran Kladnót és a környező városok különböző raktárait foglalta magába.Ez volt számomra a szabadság.Mindig volt a kocsinak parancsnoka,de a sofőr az úr…Nem okozott a prágai forgalomban lavírozni a böhöm Zillel,élveztem a dolgot.Elég sokat voltam kívül,hála annak,hogy nem voltam beszarós,bármi feladattal megbirkóztam.Főleg azután vezettem sokat,miután egyszer a civil munkások egyikét kellet ide-oda fuvarozni a környék falaiban.Tetszett neki,ahogy vezetek,onnantól kezdve én voltam a parádés kocsisa.Sokkal később,leszereléskor enek az úrnak nagy szerepe volt abban,hogy nem kellett rászolgálnunk a dutyiban töltött heteket…
Az első félév komolyabb gondok nélkül telt el.Annyi volt benne a rossz,hogy ekkor még csak ketten voltunk kopaszok az egész körletben,gyakorlatilag mi csináltunk mindent,a konyhai takarítással kezdve,krumplipucolással folytatva az öregeink kiszolgálásáig mindent.
Többször küldtek minket sörért a kocsmába.Olyan hátra akasztható 25 literes teás termoszban vittük a csapolt sört az öreg kutyáknak.Az előnye a dolognak az volt,hogy ihattunk az ő pénzükön.Az egyik ilyen alkalommal a kollégám bele akart pisálni a termoszba,mert valamelyik öreg megszívatta.Nekem mindegy,momtam neki,de mi van akkor,ha megkínálnak minket?
Letett a tervéről-az első korsót velünk itatták meg.Félév elteltével az öregeink „felavattak” miket félévesekké-Ez azzal járt,hogy innentől kezdve-ha időnk engedi-nézhetünk tv-t,a bakancsot ennek megfelelően köthetjük meg,bizonyos helyeken cigizhetünk és a legfontosabb,ha megérkeznek az újoncok,esik a takarítás.
Már nem emlékszem,hányszor csaptak a seggünkre derékszíjjal – ez az avatási rituálé – de fájt,az biztos.Na és innét kezdve tegezhettük az öregeinket.Volt egy is baki is,az alkohol,amit mi,fiatalok erre az alkalomra becsempésztünk,látható nyomokat hagyott viselkedésünkön.Ezt vette rajtam észre egy tiszt,jelentette,az eredmény 3 nap börtön,egy hónapra felfüggesztve. Erre sajnos hála fékezhetetlen természetemnek rátettem egy lapáttal,amikor (akkor objektív okok miatt) néhányszor orrba vertem a számvivő őrmester.Pechemre ebből a nézeteltérésből egy nüanszot elcsípett az ügyeletes tiszt.Jelentés,+4 nap a feltételesre.A következő héten már a prágai Námjestyí Republiky-n lévő,szintén boldog békeidők -beli kaszárnya dutyijában rendeztem be szállásomat.
Nagyot nőtt a tekintélyem az öregek szemében,egyrészt mert ültem,másrészt a kihallgatásom során nem járt el a szám.Ezzel párhuzamosan elvágtam magam alatt az ágat, a tiszti kar előtt és a rangsorolásnál is hátra kerültem. Esélyem nem volt a továbbiakban megfelelni a szocialista hadsereg moráljának,mint példás katona.Ennek az volt a legnagyobb hátránya,hogy nem kaptam eltávot a hátrelévő másfél évben.a többi nem érdekelt,pedig a betöltött funkcióm félévenként rang emeléssel járt,őrmesterig vihettem volna,ez a zsoldban is plusz lóvét jelentett,de hát elk.rtam.
Gyakorlatilag sablonos volt a további szolgálat,a Karácsonyt otthon tölthettem,az új évben meg vártuk a tavaszt,hogy mi is öreg kutyák legyünk. Volt egy-két érdekes esetünk az öregekkel,az egyik legviccesebb buli az volt,hogy pisilni kellet az egyik srácnak,összekiabált minket,fiatalokat,hogy ágyastul cipeljük el a retyóra.Elcipeltük.Szegénykém fekve nek talált bele a piszoárba,ezért kénytelen volt leszállni az ágyról és állva elvégezni a dolgát.
Közben a géppark és az üzemanyag-ellátás vezetője/felelőse lettem.Némi előnyt hozott a konyhára az a tény,hogy nem kellett a reggeli tornán részt vennem,na meg mindig el tudtam tűnni szem elől a nap folyamán.Gyakorlatilag 3 dologra tanított meg a sereg:
1.rend
2.mindig légy képes válaszolni a feltett kérdésre (improvizálj)
3.sört inni
A többi dolog ide értendő a hadsereg,mint olyan,a politikai agymosás és a kommunista propaganda,hát,ezek a dolgok hidegen hagytak és minden porcikámmal tiltakoztam ellene. Csak azon csodálkozom a mai napig,miért nem vittek el az elhárítók,hisz azok mindenütt jelen voltak.Elég szókimondó voltam és gyakran mondtam el a véleményem a tiszteknek is a seregről és arról,mennyire felesleges dolgok folynak benne.
A részletek már összefolytak a fejemben,talán nem történt semmi fontos dolog a maradék szolgálat alatt,mígnem elérkezett a várva várt leszerelés.Eltekintve attól a kis kellemetlenségtől, hogy rá kell szolgálnunk azt az időt,amíg le voltunk csukva,nem volt okunk a bánatra,
Az első részben már említettem a civil munkásokat a kaszárnyában-apa és fia-amolyan karbantartók voltak a laktanyában.Nagyon jó viszony alakult ki köztem és közöttük-nem részletezem,miért-el tudták intézni a felsőbb katonai szerveknél,hogy a hivatalos irat a rászolgáló katonák névsorával a benyújtási határidőn túl érkezzen meg a felsőbb katonai szervekhez. Mint mindenhol,a bürokrácia a seregben is állhatatos és szigorú szabályok szerint működött. De még így is 4 nappal tovább voltunk a seregben a kelleténél,ugyanis egy Nato hadgyakorlat miatt a nyugati divízió állománya (én is ide tartoztam) a március 26-a helyett csak április 1-én szerelhetett le. Hogy miért kellett benn maradnunk 4 napot,számunkra titok,ugyanis minden felszerelés leadva,csak a melegítő maradt meg a papucs rajtunk.Lehet,hogy ha harcra került volna sor,az imperialista ellenséget ezzel is le tudtuk volna győzni.
1987 április 1,hétfő reggel az utolsó eligazítás a parancsnoktól,már civilben.Azután -most már boldogan-a teherautó platója,utoljára,kidöcögtünk Slanyba,és ki-ki ment a maga útjára.Volt,aki csak 30 kilométer,volt,aki 400-at és olyan is,aki 800-at utazott haza.Biztos vagyok benne,mindannyiunk számára ezek voltak a legédesebb kilométerek addigi életünk folyamán. Örülök,hogy vége lett és eltelt a két év.Szerintem feleslegesen hosszú volt,A tisztek soraiban megismertem néhány értelmes embert is,de többnyire a torz beidegződésű,kommunista bérenc,zöld agy jellemezte néphadseregünk tanult és képzett irányítóit.
Amit élményként könyvelek el,az a pár hetes Cseské Bugyejovicei tartózkodásomhoz köthető.A már említett funkcióim ellátásához kiképző kurzusokat kellet abszolválnom és ezek az említett város katonai repterén valósultak meg. Már a megérkezésünk a híres városba szépre sikerült.A pályaudvarról az első kocsmába mentünk,némi habos elfogyasztása után,ahogy kiléptünk az egységből,belefutottunk egy őrjáratba.Közel volt az őrség,perceken belül rács mögött voltunk. De nem volt időnk megmelegedni a cellában,perceken belül engem szólított az őrség vezetője és kivitt onnan a folyosóra,picit távolabb megszólít magyarul:
-hova valósi vagy?
-somorjai
-ismered x,y-t?
-persze,osztálytársam volt
-itt van,nem tud lejönni.Elengedünk titeket,bazmeg,de ne úgy sétáljatok,mint az ökrök,hanem álljatok sorba és úgy menjetek tovább,mert újra visszahoznak ide,annyi itt az őrjárat.
Ennyit a csallóközi összetartásról.
Maga a reptér hatalmas kaszárnya részét képezte,nem túlzok,egy lakótelepen terül el,emeletes,4 szintes körletekkel.Még az öregek is menetelve és énekelve mentek ebédre vagy sorakozóra,a reggeli tornáról nem is beszélve.
A felügyelő tisztek Babettákkal közlekedtek.Számomra ez volt maga a pokol.Fiatal katonaként a „saját” laktanyámban több szabadságom volt,mint itt az öreg kutyáknak. Ami pedig a legnagyobb élmény a mai napig a számomra,az a repülőgépek tankolása volt.Igaz,szigorúan egy MIG 21-est tankoltam meg (áramkiesés miatt leálltak az adagolók),de végik a fel-és leszállópálya mellett voltam,amíg tartott a repülés.Jó volt testközelből látni,érezni a kerozint,hallani a motorok zaját és dübörgését,estére kék fényt okádtak a sugárturbínák a felszálláskor. MIG 23,MIG 27,na meg L-27 Delfin és L-29 Albatros gyakorló madarkat sasolni.
Hazaérkezésemet követően már másnap jelentkezni kellett a járási katona-parancsnokságon,hitelesíteni,hogy élek,ki vagyok,és utamra engedtek.Azóta se zargattak… Munkába csak a következő hét első napján álltam be,nem voltam hajlandó két év után azonnal fejest ugrani az életbe.Azt hiszem,ez a négy nap,amellyel később kezdtem dolgozni,meghosszabbítja a nyugdíjba való menetelem-Már ha megérem a nyugdíjat.
Na,ennyit a seregről.A dögcédulám viszont még megvan.
Karácsony előtti napokban baktattam be a T-i laktanyába, a vadászrepülőkhöz. A gyengélkedőn azzal fogadtak, hogy megvan az év végi beosztás, hazamehetek, de enyém a szilveszter. Magam kértem T-re helyezésemet, közel volt polgári munkahelyemhez, így megkezdődött bő három hónapig tartó csapatorvosi pályafutásom.
Fotó: Unsplash
A gyengélkedőn hatan voltunk orvosok, ketten hivatásosak, hárman sorkatonák, dolgozott egy fogorvos is. Voltak sorkatona felcserek, hivatásos felcserek (talán hárman-hárman), gépkocsivezetők, egy S-i traktoros és egy T-i felszolgáló. A gyengusz eléggé málló épület volt, rendelővel, kórtermekkel, raktárakkal. Kietlen szobában aludtunk, csővázas vaságyakon, a kultúrát egy kiégett képernyőjű tévé volt hivatott biztosítani.
Az első kalandom rögtön szilveszterkor volt. Dél körül riasztott az ügyeletes tiszt, hogy a konyhás tök részeg, szondázzam meg. (Orvosi munka?) Hivatásos volt szegény, inkább lenyelte volna a szondát, minthogy megfújja, beírtam a jegyzőkönyvbe, erős alkoholos befolyásoltság, hazaküldték, de valakit be kellett hívni helyette, azzal szúrt ki igazából. Utána jól megfenyítették…
A munka nem volt vészes. A hajózókkal (pilótákkal) és a tisztekkel a hivatásos kollégák foglalkoztak, ránk a sorkatonák maradtak. Sok egészséges, fiatal férfi. Napi rutin része volt a készültségbe lépő pilóták vérnyomásának mérése, párban voltak szolgálatban, két MIG várta őket, légtérsértés esetén nagyon rövid idő alatt felszálltak. Egyébként amolyan háziorvosi rendelést csináltunk, egyikünk mindig bent volt, ha történt valami olyan, hogy orvosi segítség kellett. Erre leginkább a focizás miatt volt szükség, gyakoriak voltak a sérülések, de alig tíz percre volt a S. megyei kórház, az ottani traumatológián ellátták a sérülteket. Sok szakmai problémánk nem volt, a gyengélkedő vitézek minden orvosi beavatkozás ellenére meggyógyultak.
Szerettem a gyakorló ruhát, kellemes viselet volt. Velem volt a civil ruhám is, ha délutánonként bementem a közeli K-ba, senki nem szólt, ha abban hagytam el a kaszárnyát. Kértem a főnökömet, a vezető orvost, ha lesz lőgyakorlat szóljon, szívesen részt vettem volna. Mondta, biztosan lesz, leginkább pisztollyal, de nem került sor rá. Akkor már a gyakorló repüléseket is nagyon csökkentették, mindenen látszott a pénzhiány. Volt egy tartalék mentőnk, azzal kellett volna keresni a katapultáló pilótákat, nem volt benne motor… Az élelmezés viszont egészen jó volt, ízletesen főztek és bőven kaptunk mindenből.
Egyszer temetést biztosítottunk, fogalmam sem volt miért, tettem a táskába nyugtatót, hátha szükség lesz rá. Kisvártatva kiderült: a díszsortűz miatt kellett orvosi biztosítás…
D. a tébécés katona és az ő paraszolvenciája
Kora tavaszi februári délelőtt érkezett a szállítmány, D. honvéd (akit kizárólag almazöld pizsamában és kimenő félcipőben láttam, a gyenguszon lakott, mert várt valami orvosi eredményt), szózatot intézett a néphez, valahogy így: „mert ti … mocskos kommunisták, mind egy szálig lógni fogtok, visszatér Szálasi nemzetvezető testvér, s bosszúnk kegyetlen lesz…”. Ne felejtsük, még a rendszerváltozás közepén voltuk, semmi sem dőlt el! Elkezdtem beszélgetni D-vel, kiderült, hogy egy évet feküdt a K. tüdőkórházban, mert tébécés volt. Ez ugyan gyógyult, de akkor is alkalmatlanan volt bármilyen katonáskodásra, máig nem értem miért vonultatták be. Persze D. jól ismerte a vesetébécé tüneteit is, röviddel bevonulás után máris jelentkeztek nála, így valamelyik elődöm mikrobiológiai vizsgálatot kért, de annak átfutása három hónap! Addig D a gyenguszon az eü. katonák felügyelete alatt folyosót mosott, pakolt, hozta-vitte a kajánkat a konyháról.
Az említett „szózat” okán elkezdtem faggatni, kiderült, hogy egy dörzsölt pesti fickó, a sorkatonai szolgálatot nem neki találták ki, ám mindezek mellett nem tűnt épelméjűnek. Ehhez képest őrszázados volt, vagyis felépülése esetén töltött géppisztollyal üldögélt a bódéban. Úgyis mentünk a közeli honvédkórházba, D-t is beültettük a mentőbe, hogy lássa elmeorvos és belgyógyász. Sokat látott, idősebb kolléga volt a pszichiáter, összeírtam előtte amiket észleltem, a doki rögtön mondta, fegyvert nem adunk a kezébe, burkoló volt D szakmája, építő alakulatnál folytassa a katonai szolgálatot. A belgyógyász pedig jót mosolygott a vesetébécén, javasolta, hogy akkor D menjen burkolni a sereg égisze alatt… D azt gondolta, leszerelik, így azt ígérte, ha ez megvalósul, hálából befizet engem a legjobb Rákóczi téri prostituálthoz egy menetre. Ilyen paraszolvenciát szerintem még nem ígértek orvosnak…
Hazafelé megálltunk egy boltnál kaját venni, D-t figyelmeztettem, innen árú csak a kosárban jöhet ki. Ígéretet tett erre, de mikor megérkeztünk T-re, önkívületig részeg volt, megpattintott fél liter töményet, megitta, mire T-re értünk. Nagy gáz volt, mert ha elkapják, akkor mi is megszívtuk volna.
Voltak más sztorik is…
Orvos elvtárs, maga komolyan azt hiszi, hogy kib…hat velünk?
Szép szombat volt, bebicegett egy honvéd, hogy neki tegnap focizás közben kifordult a bokája. Megnéztem, leírtam nincs külsérelmi nyom, nincs mozgáskorlátozottság, de a szubjektív panasza miatt egy hétig ne bakancsban, hanem dorkóban járjon. A srác azt elfelejtette mondani, hogy percekkel korábban magával a politikai tiszttel G. őrnaggyal találkozott, aki felelősségre vonta, hogy miért nem surranót visel? Volt utólagos felmentése, nem lehetett megfenyíteni.
Így hétfőn a vezető orvossal jelenésünk volt G.-nél. Mivel P-en nem tudtak ezüstcsillagokat adni a váll-lapunkra, így nem volt rendfokozatom, tehát „Orvos elvtárssá” váltam. G. – akinek asztala fölött egy míves kivitelű intarziás Lenin-kép kacsingatott rám – nem tudta elképzelni, hogy nem szövetkeztem ellene a honvéddal, de… minden támadhatatlanul dokumentálva volt… Akkor hangzott el a címben jelzett kérdés is. Nagy ügy…
Nem tudom G őrnagy hogyan élte meg, hogy nagyon rövid idő múlva már az US Army birtokolta a laktanyát, készültek az IFOR bevetésekre… Azt pedig végképp nem tudom, mi lett a Lenin-képpel, lehet G. otthonának díszévé vált…
Ilyen apró történetek színezték napjaimat. Még végigcsináltam a bevonulást (érkezett térdig begipszelt srác is, tényleg csonttörése volt, ezzel együtt bevonultatták, gipszlevételig egyenesen a gyengélkedőbe…), majd jött a parancs: térjek vissza polgári munkahelyemre katonáskodni, ugyanis onnan három kolléga váratlanul elment, két kolléganő pedig várandós lett, az osztály a működőképtelenség határára került. Mit mondjak? Katonai illetményért dolgoztam, ingyen ügyeltem (nem is keveset), viszont annyit ehettem, amennyi belém fért, úgy meghíztam mint egy disznó, leszereléskor alig tudtam belepréselni magam az egyenruhába. Ezekkel együtt sem vágytam vissza T-re. Tulajdonképpen hatalmas szerencsém volt, hogy pont akkor volt baj a munkahelyemen, így öt hónap után gyakorlatilag leszereltem.
Epilógus
T. laktanya sorsa mutatja, hogy mennyire felesleges volt az egész. Akkor P és K volt T mellett a légierők legfontosabb objektuma. T-t a délszláv háború idején átadtak a NATO-nak (vagy az amerikaiaknak, pontosan már nem emlékszem), innen a Magyar Honvédség kivonult, amikor a NATO is elment, ott maradt az egész ebek harmincadjára, a mai napig gazdátlan (ha jól tudom). Mi szükség volt akkor rá? Igen a MIG-ek védték a légteret, nem vitás. Harc nem volt (szerencsére), minden ami erre épült, tök fölösleges volt. Szabolcsi őrkatonák fagyoskodtak a bódékban, őrizték a semmit…
A sorkatonák egymást kínozták, az öreg a kopaszt, de egyszer a kopaszból is öreg lett, akkor már ő kínozhatta az újoncokat. A szolgálaton kívüli idő üresjárat volt, a rex és a csocsó jelentett kikapcsolódási lehetőséget. A hazautazás volt az egyetlen örömforrás, de eljutni a Dunántúlról Szabolcsba, legalább fél napig tartott, majdnem annyi volt a vonaton való zötykölődés, mint az otthon töltött idő.
Bennünket egy hét alatt kiképezhettek volna, politikai oktatás helyett lehetett volna bármi más, ivás helyett kaphattunk volna fizikai kiképzést, de erre alkalmas ember kevés volt, akarat pedig nulla. Mindezekben az a tragédia, hogy a honvédelem, a hazánk, az otthonunk védelme az egyik legfontosabb küldetés egy ember életében. Az egyetemen elkényeztetett ficsúrok voltunk, bekerültünk egy hierarchikus, parancsok által szabályozott rendszerbe, de mindenki azonnal láthatta, mennyire szét van az egész rohadva. A túlélésre játszottunk, ez többnyire sikerült is.
Mindent átszőtt az alkohol. Részeg volt a kiképző, a kiképzendő, a konyhaügyeletes, az eltávozásról visszaérkező sorkatona. Míg egyfelől mindenből hiány volt, másfelől óriási pazarlás ment. Sok mindent eltulajdonítottak, étel, kerozin, szerszám… Úgy, abban a formában az egész teljesen értelmetlen volt. Bár mindenkinek lehetnek idő által megszépített emlékei, úgy volt rossz az egész, ahogy lehetett…
Pár évvel a leszerelés után, behívtak a kiegészítő parancsnokságra, felírták a szakvizsgámat, majd kaptam egy állandó behívót, hogy mozgósítás esetén hol kell jelentkeznem. Azóta jó pár év elszállt, de a sereg kilépett az életemből…
Közeledve életutam végéhez, egyre többször révedek a múltba. Aligha van olyan katonaviselt férfi, akinek ne lennének ilyen-olyan emlékei a seregben töltött időkről, s ha baráti beszélgetések felvetik a témát, mindenkinek akad hozzáfűzni valója! Akkor úgy éreztem elraboltak egy esztendőt az életemből, pár évtized távlatából átgondolva, ma sem érzem másként…
Fotó: Unsplash
A bevonulás
A nyolcvanas évek végén, szeptember közepén kaptam meg orvosdoktori diplomámat. Október elsején valamennyi frissen végzett orvos dolgozni kezdett. Jött a behívó, három munkával töltött hét után, ekkor és ekkor (október végén) jelenjek meg a Bocskai úti kiegészítő parancsnokságon. Hajamat vágassam le, irataim legyenek nálam!
Parancs az parancs, megjelentem, sokan voltunk pislogó tekintetű, frissen végzett orvosok. Rengeteg adminisztráció után átvett bennünket F. törzsőrmester, villamossal mentünk a Déliig, ott felszálltunk a P.-re menő gyorsra. Kiderült, hogy F.-nek egyetlen feladata volt: biztosítani, hogy az állomány józanul érkezzen a kaszárnyába. A vagont nekünk foglalták, pisilni csak engedéllyel mehettünk, a büfékocsi elérhetetlen álomnak tűnt.
A P.-i vasútállomáson busz várt bennünket, egyenesen a kaszárnyába hajtott velünk. Leszállás után átöltöztünk, civil ruhánk papírzsákba került, én a P.-i orvosi kollégium címét írtam rá… Szerencsém volt, mert P.-en jártam egyetemre, így évfolyamtársaim foglaltak nekem egy helyet a hatágyas emeleti körletben, nem kellett a Pesten frissen végzettekkel egy levegőt szívnom… A szobát otthonossá tette egy üveg pálinka, mert a seregtől csak a „welcome” vacsora várt ránk: a sarokban kétkilós veknik, páncélosban gyíkhús… (a löncshús konzervet jelentette, szerintem a sereg az egész Varsói Szerződést képes lett volna sokáig élelmezni ezzel; G. barátom felesége évekkel a leszerelés után is a seregtől rekvirált konzervet használta a milánóihoz.)
Testileg és lelkileg is gyötrő nap volt.
A kiképzés
Lassan kiderültek a dolgok. Bár a tüzérlaktanyában volt a körletünk, szervezetileg a helyi honvédkórházhoz tartoztunk. Az egész bohózat u.n. tartalékos tiszti tanfolyam keretében zajlott, ahol felkészítettek bennünket a csapatorvosi munkára, alapvető katonai ismeretekre oktattak, majd esküt tettünk. Leszereléskor a Magyar Néphadsereg tartalékos tisztjeivé váltunk. Karácsony előtt vezényeltek alakulatokhoz. (Én T.-re kértem magam, ennek még lesz jelentősége.)
Az is kiderült, hogy H. százados a századparancsnok, V. és H. zászlósok, valamint az említett F. törzsőrmester lesznek a kiképzőink. Nem beszélve a politikai tisztről, aki a Párt lángoló szavait ültette el bennünk. (Nehéz dolga volt, mert a rendszerváltásnak hazudott időket éltük, elvtársként vonultunk be, bajtársként szereltünk le, közben a sapkarózsáról felszívódott a vörös csillag. Az ortodox dogmatikus lenini-sztálini tanok nyugdíjba vonulni látszottak, de arra még jól emlékszem, hogy mennyire jó dolognak gondolták, hogy nincsenek antagonisztikus osztályellentétek a sor- és tiszti állomány tagjai között.)
H. nyalka katonatiszt volt, állandóan a nemi élet körül forgott az agya. Ha valakit fenyítéssel fenyegetett nem mulasztotta el hozzátenni, hogy amíg a honvéd a fogdában rohad, ő majd kielégíti a feleségét (persze nem ennyire cizelláltan megfogalmazva). V. amolyan joviális nagypapának tűnt, egészen amíg meg nem szólalt. Volt benne valami egészen bornírt közöny. Mikor először hazamehettünk, mindenféle kérdéseket kapott, mi van akkor ha befagynak a váltók és nem érünk vissza időben? Vett egy nagy levegőt, elmagyarázta, hogy mit kell csinálni, ha valaki „elalszik a kurváján, és lekési a vonatot”. (Nagyon sokan házasok, gyerekesek voltak köztünk.) „Akkor fel kell hívni telefonon a Szás elvtársat – ez volt H. százados – be köll gyünni az első vonattal, akkor meg lösz fenyítve”. H. zászlós volt a legértelmesebb, benne láttam valamennyi katonát, jól vezényelt, az étkezdébe vonulva megénekeltetett bennünket – Gábor Áron rézágyúja…, elvégre mégis csak tüzérlaktanyában valánk… F. egy igazi patkány volt, bal szeme előtt a Párt, jobb szeme előtt a KISZ logója izzott, felügyeletével vadgesztenyét gyűjtöttünk, mert majd abból vesz a KISZ videómagnót. Belépődíjért (!) szórakoztatott minket bűvésztudományával, máig nem tudni, hová tűnt a büfé teljes bevétele (kávét és cigarettát lehetett beszerezni). (Később F. fotóját egy bulvárlapban láttam, tripperes ukrán prostikat futtatott a haverjaival, erre mozdult rá a sajtó.) Ezek négyen kaptak fizetést a kiképzésünkért, a munkaidejük nyolctizedét az irodában történő pornónézés, kártyázás, piálás tette ki.
A kiképzés során politikai és katonaorvosi oktatásban volt részünk. Hetente egyszer átjött egy doki a kórházból, olyanokról hallottunk, hogy tábori kórház felépítése, telepítése, de ő is tudta, mi is tudtuk, bármilyen fegyveres konfliktus esetén végünk van. Azután kaptunk AK47-t (gépfegyvert) szétszedtük, összeraktuk, kitisztítottuk. Üres óráinkban vadgesztenyét szedtünk, lombot söpörtünk, áthoztak egy őskori vetítőt és filmeket nézhettünk. Telefonálni nem lehetett. Ellenben rengeteget piáltunk, elsősorban vodkát (relatíve szagtalan), legyen titok, hogyan jutottunk hozzá, de fix csatornákon érkezett.
Azután felvirradt a lőgyakorlat napja. Teherautón zötykölődtünk a lőtérre, kaptunk a fülünkbe Bilson-vattát (nagyot durrant a csúzli). Két feladat volt: 100 m-ről eltalálni 1×1 m-es lőlapot (célzás: alsó széle közepe) beállítás: egyszeres lövés, majd 200 m-re egy álló alakot, találatkor elfeküdt. (Célzás: a tökére), beállítás: sorozatlövés. Ezután már esküdhettünk…
Igen, eskü után hazamehettünk végre, pénteken indulhattunk, vasárnap éjfélig kellett visszaérnünk. Mivel a hajunk kicsit megnőtt, H. zászlós fodrász haverja piaci árért végignyírta a teljes századot, majd úgy berúgtak a bevételből, hogy H. zászlós másnap betegszabadságot vett ki. Minden délután kimehettünk a városba, sőt mi reggelig kaptunk erre engedélyt, mert az hazudtuk, hogy P.-i lakosok vagyunk. Felvettük a civil ruhát, elbohóckodtunk a kollégiumban, jókat dumáltunk. Akik viszont nem P.-ek voltak, csak csavarogni és kocsmázni tudtak.
Lassan eltelt két hónap, mindaz amit leírtam lazán egy hétbe sűrítve elvégezhető lett volna. A többi üresjárat, időfecsérlés, üres mámor volt. Vártuk a parancshirdetést, vajon kit hová vezényelnek csapatszolgálatra?
Parancshirdetés, avagy hogyan került S. honvéd a pálhalmai börtönbe?
Bevonuláskor három helyet kellett megjelölnünk, hová szeretnénk kerülni. S. honvéd rutinosan megnevezett három honvédüdülőt, azért mert ezekben a pia messze bolti ár alatt volt elérhető, mégis fontosabb volt számára az a a mesterterv, hogyan fogja a tisztek feleségeit kényeztetni… Pár nappal parancshirdetés előtt megtudtam, hogy S. Pálhalmára kerül. Megmondtam neki, erre elsápadt, „Az meg hol a fenében van?” (Nem pontosan ezekkel a szavakkal). Elment tájékozódni, feldúltan érkezett vissza: „Csizi, nem szúrsz ki velem, az egy börtön!!!” (Nem pontosan ezeket a szavakat használta.) Mondtam neki, S. , ilyet hogy Pálhalma, magamtól nem tudnék kitalálni, ezt ő készséggel elhitte. (Valóban, a büntetés végrehajtásnak is kellettek orvosok, s a sereg segített rajtuk, a politikailag teljesen megbízhatatlanokat vezényelték börtönorvosnak. S. kapott egy szolgálati lakást, munkabeosztás szerint dolgozott, soha többé nem kellett egyenruhába bújnia, az elítéltek között pedig nagyon sok különleges emberrel találkozott. Elkezdett kondizni, leszerelésre a kissé puhány S., alaposan megizmosodott! Mindazokat a terveit, amelyeket a katonafeleségek kapcsán szőtt, A D.-i nővérszállón realizálta, ahol – szerinte – gyakori látogatásainak napjai aranybetűkkel vannak az emlékkönyvekbe vésve… A honvédüdülőkbe vezényeltek meg jól megszívták, a parancsnok katonásdit játszott velük, nem mehettek haza, stb.
Eljutottunk addig, hogy búcsút vettünk a P-i kaszárnyától, ahol két elfecsérelt hónapot hagytunk az életünkből. Bár az ottani állomány része maradtunk, (az alakulatok csak lízingbe kaptak bennünket), legközelebb leszereléskor tértünk vissza. Pénteken kirepültünk, hétfőn kellett jelentkeznünk alakulatunknál. Útravalóul kaptunk vonatjegyeket… (folyt.köv.)
Úgy tűnik, kezd hagyománnyá válni az év elejei Fehérvári Bormustra, amelyre idén január 12-én került sor. Méltó helyszín a Szent István Terem, nagyobb kóstolóközönség befogadására is alkalmas, hangulata illik az eseményhez.
Bort sokféleképpen lehet fogyasztani, de hogy mi legyen a könnyed nyáresti beszélgetés, vagy egy nagyszerű étek kísérője, ahhoz érdemes alaposan feltérképezni a lehetőségeket. Hála Istennek, a borok piacán mind a kereslet, mind a kínálat egyre nagyobb, van miből választani. Felkereshetünk borvidékeket, elmehetünk vezetett kóstolókra, vagy leülhetünk tapasztalt kóstolótársakkal mérlegelni a nedűket. Természetesen mindig érdemes saját ízlésünkre hagyatkozni! Baráti társaságban a vakteszt egy jó megmérettetés, csak annyit tudunk, hogy borokat pontozunk, így alakul ki az aktuális sorrend az asztalra kerülő tételek között.
Ebben az évben a Bormustra célkeresztjébe Fejér megyei borászatok kerültek, elvégre a Móri és az Etyeki Borvidék megyénké. Ennek megfelelően, a helyi erők nagyjából egyharmadnyi helyet kaptak, mellettük két gúnyhatáron túli borászat mutatta be borait: Felvidékről a Geönczeöl Pince; Arad-hegyaljáról pedig Balla Géza, aki 2018-ban az Év Bortermelője lett! Rajtuk kívül Tokaj, Badacsony, Pannonhalma, Mátraalja, Tapolca képviselte az adott régiót. Nyilván a kapacitás behatárolta a meghívottak számát, ezúttal Sopron, Szekszárd, Eger, Villány, Somló nem kapott lehetőséget, ezt egyáltalán nem negatív kritikaként írom!
A borokkal történő ismerkedés sétáló kóstolás keretében zajlott, minden borászatnak volt egy asztala, a belépőjegy áráért szabadon lehetett ízlelgetni a kínálatot. Mi először a fehérborokat jártuk végig – sokkal több ilyen tétel volt – én csak a kedvenceimet, rizlinget, hárslevelűt, furmintot és chardonnay-t kóstoltam, ezekből is csak egy-egy nyeletet, a maradékot kiöntöttem. A borok többsége jól iható, némelyik egészen kiváló volt. A rozékat ezúttal kihagytam, bár tényleg nem a mennyiség volt a lényeg, de ennyi kóstolgatás is meghozza a könnyű mámort, így a vörösborokra már jóval kevesebb figyelmem jutott, kóstolás helyett inkább régen látott emberekkel beszélgettem. Nagyon sok ismerős arc volt a tömegben, akikkel különböző kóstolókon találkoztam.
Egy korty pezsgővel nyitottunk, befejezésül ennek kapcsán leírnék pár gondolatot. Régebben a pezsgő a szilveszterezés, esetleg születésnapok itala volt, alighanem a legsilányabb borokból készült a tankpezsgő, amelynek mértéktelen fogyasztása hosszú és fájdalmas másnapossággal járt. Volt szerencsém látni a Törley gyárat, itt szembesültem azzal, hogy a palackos érlelés mennyi munkával és milyen komoly technológiával jár, arról nem beszélve, hogy csak kiváló alapanyagból (borból) készülhet! Ma már egyre több manufakturális készítésű pezsgővel találkozhatunk, vannak akik kizárólag pezsgőt gyártanak, de egyre gyakrabban borászatok is így bővítik a kínálatukat. Ezek a pezsgők megmutatják, hogy szemben a tömegtermeléssel, mennyire míves, az ünnepeket méltón megkoronázó italról beszélünk. Látom az üzletláncok polcain is választék bővülését, s a vinotékákban is egyre nagyobb a kínálat, érdemes megkóstolni a minőségi pezsgőket is!