Júl 222018
 

Mint az utóbbi évek során többször, idén is a balatoni-bringaút mellett döntöttünk. Az igazat bevallva nem sok gondunk volt a választásban – nem tudom elképzelni, mi tudná überelni számunkra a kikapcsolódás e módját.

Az idei túra világbajnokra sikerült. Elsősorban az időjárás volt kedvező – kellemes, 25-27 C fok, igaz, délutánonként itt-ott volt 30 fok is, de ekkorra már letudtuk a napi távokat, úgyhogy nem volt gond a meleggel. Első esetben áztunk el, de még az esőben is mosollyal tekertük végig az aznapi távot. Még egy elsőséggel bírt az idei túra – 5 napot töltöttünk nyeregben. Felejthetetlen 5 napot, amelyet ezentúl szeretnénk megismételni, már ami a túra időtartamát illeti. Kellő tapasztalatokkal a hátunk mögött most már nyilvánvaló számunkra, hogy ezentúl egy nappal sem lesz rövidebb a következő körutunk.

Fotó: pixbay.com

A napi távolságok 40-42 kilométerek voltak, amit minden nehézség nélkül lehet megtenni és marad elég idő betérni mindenhová, amit azelőtt kihagytunk időhiány miatt. Voltak olyan helyek, látványosságok, amelyeket nem volt alkalmunk megnézni, voltak olyan dolgok, amelyek mellett simán elsuhantunk, mert nem vettük észre, de az idén pótoltunk sok ilyen elmaradást. Ennek ellenére sosem tekertünk ilyen sok kilométert – összesen 257 – a Balaton körül. Biztosan nem a bringautak nyúltak hosszabbra az évek során, de például hála a sok időnek, idén nem kerültük ki Tihanyt, hanem megmásztuk a kapaszkodót, ezzel mintegy 6-7 plusz kilométert generáltunk. Az ilyen szösszeneteknek hála lett a 208 kilométerből sokkal több, amit egyáltalán nem bántunk meg. A “lakhelyeink” feltérképezése is bringával történt, ezért a napi távok megtétele, szálláskeresés és pihenő után volt erőnk még tekergetni.

Az előkészületek a túrára viszont bonyodalmasak és anyagilag is eléggé megterhelőek voltak. Az eddig bevált szállítóeszközeinktől meg kellett válnunk – gépkocsi+kerékpárhordozó – és újat kellett beszerezni, beszereltetni, beiktatni stb. Az utolsó előtti pillanatokra sikerült mindent megtenni, a rendőrségi hercehurcával egyetemben. A mostani kerékpárhordozó vonóhorogra akasztható, ehhez kell egy 3.rendszámtábla is. Nem akarom elmesélni ezeket a kalandokat. Röviden annyit, a közlekedésrendészeti alosztály maga a KALAND.

1.nap, Alsóörs-Révfülöp kb.45 kilométer (valós megtett táv 54 km)

A Petrohai családnál a lepakolás és egy kávé után nyeregbe pattantunk és útra keltünk. Ott helyben döntöttük el, az idén fordítva tekerjük körbe a Balatont, tehát a bringaútra fordulva Tihany felé vettük az irányt. Komótos tekeréssel, enyhe szembe szélben faltuk a kilométereket, egészen a csopaki strandig, ahol megejtettük az elsőt a számos, további pihenőnk közül. Csopak szívügy, muszáj beiktatni egy megállót. Jelen esetben tízórai is belefért, majd élvezve a remek időt – semmi forróság – továbbindultunk.

Füreden nagy volt a nyüzsgés, de Ötvös Csöpinél is kötelező megállni egy újabb fotó kedvéért. Na meg egy tachométer beszerzése miatt is …ugyanis még a kipakolás során eltűnt a nejem gépe. Sajnos nem volt utunkban megfelelő bringa szaküzlet – tachométer nélkül tud az asszony tekerni – továbbindultunk.

Meglepetésemre a Tihanyi elágazásnál a nejem javasolta, hogy menjünk fel a faluba, ezért a napi távunk megugrott. Az élmény, amit Tihany nyújt, nekünk megérte ezt a plusz 6-7 kilométert és egy rendes kapaszkodót. Természetesen bejártuk az apátságot és a falut is, és úgy tetszett, mintha először járnánk itt… A faluból lefele 48 km/h rekordot döntöttem meg, némi halálfélelem kíséretében. Pillanatok alatt értünk le a 71-es útra, majd a jól ismert bringaúton haladtunk célunk felé. Révfülöpöt fél kettőre sikerült elérnünk. A település határában egy cirkusz volt, az elefánttal beszélgettünk egy kicsit, aki épp az ebédjét fogyasztotta. Révfülöpben a szálláskeresés további plusz kilométereket vont maga után, de egy fél órán belül már ezt is letudtuk és bekvártélyoztuk magunkat. A délután pihenéssel, az este strandolással és egy felejthető mozifilmmel ért véget.

2.nap,Révfülöp-Keszthely,42 km.

Elég korán, 9 körül már útra keltünk, de előtte el kellett intézni a nejem tachométer gondját. Volt helyben egy bolt, még az előző nap vásároltunk egy drót nélküli gépet. Még az este felszereltem, de nem tudtam bekalibrálni a berendezést, ezért kellett visszamenni a boltba, ahol a szakember potom fél óra alatt hozzáigazította a berendezést a nejem kerékméretéhez.

Az asszony is boldog volt, úgyhogy indulhatott a túra. Zánkát elhagyva, Badacsonyt elérve picit lehangoltan tapasztaltam, hogy az itteni illetékesek nem sokat törődnek a bringaúttal. Vannak szakaszok, ahol a ránőtt gaz elfedi az úttestet, annyira szűk, hogy csak egy kerékpár fér el rajta egyidejűleg. Ez tavaly is így volt. De legalább le volt kaszálva az útszéle ,nem úgy, mint tavaly. Tomajban eldöntöttük, hogy az előttünk álló 3-4 kilométer kapaszkodó után reggelizünk csak, ezért egy pici pihenőt követően nekivágtunk az előttünk álló Római-útnak.

Az egyik legszebb rész várt ránk az északi-parton. Hála az enyhe időjárásnak és annak, hogy kevés kilométert tekertünk, simán felkapaszkodtunk az emelkedőn. Tördemicben bevásároltunk és a parkban tízóraiztunk, majd mentünk tovább. Számomra az egyik kedvenc szakasz Szigliget után van, egészen Keszthelyig erdős, nádas helyeken vezet a bringaút. Keszthely előtt megengedhettünk magunknak egy sört is, tudván, hogy célközelben vagyunk és nem szándékozunk közúton tekerni. Keszthelyen azonnal szálláskeresése kezdtünk. Tíz perc alatt megvolt. Medencés panzió, tisztaság, megegyeztünk az árban, úgyhogy perceken belül becuccoltunk, én elmentem vásárolni, mire visszajöttem, az asszony már napozott, nekem csak a kezébe kellett tenni a sörös dobozt. Ekkor talán fél kettő lehetett. Később bringával bejártuk a város látnivalóit, lementünk a strandra vacsorázni. Itt néztem a Vidi produkcióját. Estére elfáradtunk, én megnéztem a focit, de az eredményt csak másnap tudtam meg, mert jól bealudtam rajta.

3.nap,Keszthely-Balatonboglár,42 km

Már éjszaka eleredt az eső, hol kicsit, hol sokat, de megállás nélkül . Reggelre sem állt el. Már előző nap mondát a házigazdáink, hogy esni fog, az időjósok a tv-ben is esőt jósoltak…Hát eljött ez a pillanat is. Mindkettőnknek van esőköpenye-ami 10 perc után átázott-a nejem szatyrára eleve adtak vízhatlan zsákot. Nekem nem volt.

Vadászattal indult a napunk. Az én zsákomat kellett vízbiztossá tenni, ezért irány a bringabolt. Hiába, nem kaptam takarót, de hála a piaci kofák leleményességének, olyan fóliát kaptam, ami teljes mértékben letakarta és hermetikusan elzárta a batyumat. Az asszony gyári vízhatlan takarója meg simán átázott. Innen üzenem minden leendő kollégának, a batyuhoz mellékelt takarót tessék kipróbálni mielőtt hosszabb útra indulnak!!!

Nem siettettük az indulást, vártuk, hátha eláll az eső, de végül is elindultunk a szemerkélő esőben. A Keleti part nem lakott terület, Balatonberény az első település, ahol nem hagyjuk ki a Hordó büfét. Berényig egy bringással találkoztunk, ebben az esőben nem volt tumultus, ezért is jó volt tekerni a szűnni nem akaró esőben. Egy kis frissítő után továbbmentünk, a szinte üres településeken átsuhanva valahol Balatonfenyves és Fonyód közt kénytelenek voltunk megállni és elbújni a szakadó eső elől. Véletlenül egy kis büfénél álltunk meg, a hideg ellen magunkba tettünk valami folyósat. Úgy fél óra múlva szűnt az eső, elindultunk és Boglárig talán nem is álltunk meg. Itt – még esőben – szállásra leltünk, hamarosan lecuccoltunk és bekvártélyoztunk. Még a sáros bringákat is lemoshattam, mert erősen ropogott a fogazat a sok felvert kosztól.

Aránylag jól megúsztuk a napot. Nem áztunk szét, a cuccaink a batyukban szárazak maradtak, ráadásul délutánra elállt az eső. Semmi akadálya nem volt tehát egy újabb fakultatív kirándulásnak. Jól bejártul Boglárt, felcaplattunk a Gömbkilátóhoz ahonnan gyönyörű volt a kilátás. Ezzel egy újabb régi vágyunk teljesült. Az esőt követően friss volt a levegő, öröm volt kinn csatangolni. Bizony esteledett, mire mindezt bejártuk. Lassan kezdődött a meccs. Házigazdánk egy kis borpárlattal várt minket… A meccs végeredményét másnap tőle tudtam meg.

4.nap,Balatonboglár-Siófok,45 km

Bogláron reggel még felhős volt az égbolt. Meleg sem volt, hosszú ujjúban indultunk útnak. Balatonszemesnél a parton viszont már olyan meleg volt, hogy vetkőztünk. Olyan szép a panoráma az északi partra, hogy érdemes volt megállnunk, aminek végül egy csobbanás volt a vége. Olyan csábító volt a kristálytiszta víz, muszáj volt belemennünk.

Lellén átsuhantunk, viszont Balatonszemesen kitérőt tettünk a helyi temetőbe, hogy tisztelegjünk Latinovits Zoltán sírhelye előtt. Csak itt tudtuk meg, hogy ugyanitt nyugszik édesanyjuk és Bujtor István művész úr is. Nem gondoltam, hogy Csöpivel újra „találkozom” az utunk során…

A következő állomásunk Szárszón volt. Elsőnek a József Attila emlékhelyet néztük meg, majd némi útba igazítást követően felkerestük József Attila sírhelyét. Egy olyan temetőben van a költő első sírhelye, amelyben már évek óta nem temetnek. Megilletődve folytattuk utunkat Siófokig. Itt a város nyüzsgésében arra kellett koncentrálni,hogy ne tévedjünk el.

Bizony ám, hogy eltévedtünk, immáron negyedszer. Magyarul,Siófokon még mindig elszúrtuk és most sem volt másképp. De az is lehet,hogy még Zamárdiban történt a baki, mert egy kanyart követően nem biztos, hogy a kijelölt bringaútra jutottunk, innét kezdve rossz úton voltunk. Mint kiderült, két utcával arrébb volt a bringaút, de ez csak részletkérdés volt, nem történt semmi drámai gond ez miatt.

Egy megjegyzés Zamárdihoz. A rév felől érkezve,jobb kéz felől egy kemping szemét-teleppé  degradálódott. Bizonyára ott zajlott a fesztivál és romokban hevert bulizók után a terep. Néha el kell gondolkodnunk magunk felett. A buli=állattá vedlés? Siófokon szintén sikerült időben megfelelő szállást vadászni, ezért egy délutáni szieszta után volt energia betekerni a központi nyüzsibe várost nézni és vacsorázni. Még egy csobbanásra is futotta.

5.nap,Siófok-Alsóörs 41 km

Az utolsó szakaszt már reggel 8 órakor megkezdtük. Tagoltság miatt a legnehezebb útvonal várt ránk, tavaly a forróságban vért izzadva küzdöttük le a dombokat Kenesénél és Világosnál, pedig akkor az ellenkező irányból kevesebb volt a felmenet. Most pihentebben és ideális időjárási viszonyok mellett nem volt nehéz megmászni az emelkedőket a világosi vasútállomás előtt, a kenesei kaptatón (1700 m) és Fűzfőt elhagyva Almádi előtt (kb.1 km).

Ez a szakasz nem túl gazdag látnivalókban, a Világos-kilátó viszont a legszebb rálátást adja a tóra és a belátható panorámára. Aligától Akarattyáig csak a bokrok közt vezet az út, majd a házak, üdülők miatt nem látni túl sokat a táj szépségeiből. Fűzfő-Tobruknál viszont érdemes megállni pihenni a bringásoknak az új bringaútnál kiépített móló-pihenőhelynél. Almádiban már éreztük a végét az utunknak, seperc alatt Alsóörsre értünk. Ott megebédeltünk, majd elindultunk az autónkhoz, hogy végleg befejezettnek tekintsük az idei körutunkat.

Ha lenne rá mód, holnap indulnánk újra. Hosszú lesz ez az egy év a következő körutunkig.

jún 182018
 

Régi hagyományunkat felelevenítve, a Labdarúgó VB kapcsán tippelésre invitállak Benneteket! A játék nem véresen komoly, nincs nevezési díj, értékes jutalom sincs, viszont jó kis esélylatolgatás, játék a játékban! Bárki, bármikor bekapcsolódhat, nem kell előre nevezi, tippek küldése már magában nevezésnek számít.

Nem ez lesz ezen a honlapon az első ilyen játék, kialakult egy letisztult rendszer, amelyen nem szükséges változtatni. Még a VB kezdőrúgása előtt meg kell tippelni a csoportokból továbbjutókat, és az első négy helyezettet. Az ezekre adott helyes tippeket magas pontszámmal honoráljuk! Mind a 63 mérkőzés eredményére lehet tippelni, ezekhez még egy góltotót is beillesztettünk jutalompontokért! A tippverseny állását folyamatosan frissítem.

A VB meccseit csoportokra bontva ide kattintva találjátok, időrendben pedig itt tájékozódhattok.

A tippverseny végeredménye :

Mérkőzések Csoport továbbjutók 1-4. helyezett Összesen
Bence 104 (2)
260
0 364 (3)
Benedek és GBence
121 (1)
240
30 391 (1)
Kohus Peti 89 (4)
240
0 329 (5)
Rudipapa 97 (3)
220
30 347 (4)
Csizi 89 (4)
260
30 379 (2)

 

ÍGY TIPPELTÜNK!

 

A szabályok a következők:

1./ Legkésőbb június 14-ig meg kell tippelni a VB győztesét – 50 pont – és második, harmadik, negyedik helyezettjét, – eltalálásukat egyaránt 30 ponttal jutalmazzuk. Ugyancsak a torna kezdete előtt várom a nyolc csoportból továbbjutó csapatok megnevezését, ez találatonként 20 pontot ér, függetlenül attól, hogy az adott csapat első, vagy második helyről lép tovább.

2./ Várom a tippeket a mérkőzések eredményeire és gólkülönbségére, minden telitalálat 5 pontot ér, a meccs eredményének eltalálása (győztes, vagy döntetlen) 3 pont. (Pontosítva: győztes/döntetlen eltalálása 3 pont, gólkülönbség eltalálása 2 jutalompont, azaz a mérkőzésenként maximálisan elérhető pontszám 5.)

3./ A csoportkörök után (egyenes kieséses szakaszban), a végeredmény eltalálása 3 pont, a gólkülönbségé 2 jutalompont, függetlenül attól, hogy végeredmény 90 vagy 120 perc alatt alakult ki. Ha valaki döntetlent vár – értelemszerűen – jelölje meg a büntetőkkel továbbjutó csapatot, a találatért 2 bónuszpont jár. (Példákkal: eltalálod a győztest vagy a döntetlent – akár 90, akár 120 perc alatt alakul ki – 3 pont; eltalálod a gólkülönbséget, plusz 2 pont; döntetlent vársz és eltalálod melyik csapat nyeri a büntetőpárbajt újabb plusz 2 pont. Így az egyenes kiesés szakaszában 0, 3, 5, 7 a megszerezhető pontok száma.)

A tippelés teljesen nyilvános, a várt eredményeket ehhez az íráshoz, hozzászólásként tegyétek közzé. A játékba bármikor be lehet kapcsolódni, de az 1./ pontban felsoroltakra csak június 14-ig lehet tippelni. Mivel 48 csoportmeccs lesz, célszerű lenne, ha egyszerre 10-12 meccsre tippelnétek, mindig időben közzéteszem a soron következő meccseket.

Jó tépelődést, jó meccseket és jó szórakozást!

máj 112018
 

“Igen, az ivás művészetében Halászt tekintettem tanítómesteremnek; szem előtt tartottam ivószokásait, pl. a szétcsapatást (töményet sörrel felhígítani), az összerántást (borozás vagy sörözés közben egy fél töményet ledönteni), ivás közben mindig haraptam valamit a konyhán vagy az osztály tálalójában, a másnaposságot sörrel gyógyítottam, a köhögést konyakkal, a kézremegést hirtelen lehajtott két deci borral… Szóval: képzett, a szabályokat betartó piás lett belőlem…”

(Bólya Péter: A védőirat, 1984)

kepkonyvtar.hu

Dolgozatunk második részében a “mit fogyasszunk felelősséggel” kérdést igyekszünk körbejárni. A mámorhoz sínpár vezet: a hosszú fém egyik oldala a sör, a másik a bor, közöttük a tömény a talpfa.

A sör volt mindennek fundamentuma. Mint szomjoltó, mint nyáron enyhülést adó ital a mindennapok része. Abban az időben is jól elkülönült a csapolt és az üveges (a dobozos a rothadó imperializmus dögbűzét jelentette, vagy túl a Lajtán, vagy kizárólag dolláros boltokban volt kapható). Az üveg formavilága egységes volt, színe zöld, vagy sötétbarna, űrtartalma fél liter, koronazár határolta a külvilágtól.

Az üveges sör mind az otthoni ivók, mind a csapolt sört nem forgalmazó vendéglátóipari egységek igényeit kielégítette. Elérhetőségük respektálta a régiókat, soproni, borsodi, kőbányai, pécsi, kanizsai gyárak lefedték Csonkaország teljes területét. Importáltak is, csehszlovák, endékás, délszláv sörök voltak elérhetők azokban a forró nyári hónapokban, amikor a hazai gyártókapacitás nem elégítette ki a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a szövetséges értelmiség igényét. Talán nem túlzunk, ha a lengyel “táncos” sört helyezzük mélypontra, a csehszlovák és a keletnémet sörök pedig egészen kiválóak voltak, Radeberger, Wernesgrüner, Sternburg a csúcskategóriát jelentették, megfizethető áron!

A csapolt sör egészen más volt. Sarki kocsmáktól, a szépen berendezett sörözőkig lehetett a nedűt fogyasztani. Alapvetően két probléma volt vele: szinte mindenhol vizezték, illetve abban az időben a hűtés megoldatlan volt. De! Igény mutatkozott rá, így lassan bevezették a hűtött csapolást, a felvizezés sem érte meg, hiszen ilyen helyekről a vendégek elpárologtak. Abban az időben a vastagfalú, füles, félliteres korsók voltak a söntésekben. Három mértékegység volt: korsó (0,5 l), pohár (0,3 l), pikoló (0,2 l). A magukra valamit adó sarki böfögőkben a korsók elmosása szimbolikus gesztus volt; aki találkozott rúzsfoltos korsóval, amíg él, nem felejti el…

A borról nem érdemes sok szót ejteni, elvégre nagyon szűkös volt a kínálat. Itt is találkozhattunk folyóborral; gyaníthatóan sok közülük szőlőt soha nem látott. A szőlészetek egy-két típust palackoztak, a tömegtermelés uniformizálta a borokat. (Persze szőlőhegyen, borosgazdáknál gyémántot is lehetett találni). Az említett lőrék leginkább szódával hígítva voltak élvezhetők, a különböző fröccsök keverési arányaiba nem mennék bele, de ide kattintva részletes leírás olvasható.

Bornak nem nevezném az almabort, literes üvegben árulták, koronazárral. Az ára volt az egészben a legvonzóbb, de önmagában nehezen lehetett fogyasztani, ellenben 2 dl Diána sósborszesszel feljavítva – ez volt a csövescsinzánó – mennyei ital kerekedett, könnyű mámorral, hosszú fájdalmas másnapossággal. Ifiparki koncertek ráhangolódásának kihagyhatatlan itala volt.

Átmenetet képeztek a bor és a töményitalok között a vermutok. A két olasz (Martini, Cinzano) jól behűtve iható volt, no de a magyar Éva vermut… a ragacsos löttyöt olajozottan lehetett kihányni, a fogyasztása utáni harmadik-negyedik napon is érezhetőek voltak a másnaposság tünetei. Saját találmányunk volt az “indián”: fél cseresznye és fél hubi (jól összerázva), ütős szörnyűség lett belőle.

Hasonló volt a kevert (rum és császárkörte elegye), a rumpuncs, valamint sok különféle likőr.

Whisky is volt nem egy hazai gyártású, sok pénzért lehetett skótot is vásárolni. A brandyk közül a Lánchíd egészen iható volt, ugyancsak elérhetők voltak francia párlatok is.

A pálinkák a förtelmes krumpliszeszektől a kellemes gyümölcspárlatokig kaphatók voltak; a titokzatos, lakótelepi konyhákban működő zugfőzdék ritkán szültek felejthetetlen élményt adó italt.

Az ivás következménye a másnaposság volt: fejfájás, hányinger, szájszárazság, rossz közérzet. Lerövidítésének számtalan praktikáját próbálhattuk, azonban célszerű volt hallgatni az alkoholundorra és napokig absztinensnek maradni; azok akik alkoholba fojtották részegségüket, gyorsabban váltak alkoholistává.

Az ivás dominanciáját a sör és a bor jelentette, a röviditalok inkább gyorsítók voltak. Igaz egy hajnali rum télen, valamelyik csapszékben nemcsak a külvilág hűvösségét enyhítette, hanem egyszerre űzte el a másnaposságot és ígért csodálatos napkezdetet.

Voltak a nagy találkozások. A sörözőben egy hűvös korsó és fél Unicum… utóbbit ledöntve egy pillanat volt, amíg lezúdult a gyomorba, ott elhelyezkedett, majd egy kellemes forróságérzés kúszott a nyelőcsövön át, a garat felé… ez volt az a pillanat, amikor meg kellett ragadni a korsót és leküldeni a hideg sört… amikor félúton összeölelkezett az Unicummal, a felelősséggel fogyasztót átjárta a mennyei béke érzete.

kepkonyvtar.hu

ápr 282018
 

A címben szereplő kétszavas mondatot egy sörösdobozon olvastam, valóságos gondolatlavina indult bennem, no nem a “felelősséggel”, hanem a “fogyassza”  okán… mert mi felelősséggel soha nem fogyasztottuk! A “fogyasztás” három dolgot feltételez: kivel, hol és mit. (Hozzátehetnénk még a “mikor”-t, de evidencia, hogy a hajnal nem a fröccs ideje.)

A “kivel” kérdésénél sem időznék, hiszen, ahogyan a néhai kolléga és regényíró Bólya Péter megfogalmazta, “…az ivás olyan mint a futball, csak csapatban űzhető…” (Védőirat című kisregény.) Egyáltalán nem mindegy, hogy kivel (kikkel) iszunk, hosszú út vezet egy gladiátorképzőben a sörfoltos pultnál ülő helyi erőktől, a baráti nosztalgia szesztornákon át, a kostolótársakkal hősiesen átivott borkóstolókig. (“Gladiátorképző” és “helyi erők” definíció S.T. barátom és íjásztársam szellemi terméke.)

Fotó: kepkonyvtar.hu

Dolgozatom első részében a “hol” kérdését fogjuk körüljárni. De hogy legyen kedvünk a folytatáshoz, mélyedjünk el Rejtő Jenő Csontbrigád című művének rövid szakaszában!

“A vörösbor a francia és az olasz nép hatalmas történelmi katasztrófái idején táplálta a lankadó hitet, azzal az ösztönzéssel, hogy élni vagy remélni ugyanaz, mert nagy nemzetek nemegyszer feltámadtak ismét tartós elhalálozásukból, és ebben mindig jelentékeny része volt a vörösbornak. A pálinka mámora nagystílű belenyugvás. Meggyőz arról, hogy semmi sem fontos. Földi bajaidra feleletül megajándékoz az idő és a tér fogalmaival. Ilyen roppant átlók között, jelentőségedben eltörpülve, boldog lehetsz megalázottan is, miután úgy érzed, hogy felesleges a világ, és a semmi is fontos, ha szereted. Ilyen egy közönyös, cseppfolyós Tolsztoj ez a pálinka. A vörösbor fáj, de azt mondja: “Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: “Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: “Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz. Menj a fenébe, fiam.” (Forrás)

Begördült a 21-es kék autóbusz a Királyhágó térre, reggelente nagyívű séta vette kezdetét, úton a gimnázium zord épületének irányába, az Alkotás útra. A téren megtalálható egykori Budai gödör nevű egységről csak azért nem emlékezhetünk meg, mert abban az időben már a sarki közért raktárává aljasították. Ne adjuk fel, hiszen még az Ugocsa utcában, a mozi mellett volt egy neve sincs itató, pár lépcső vitt le az utca szintje alá, felejthető féldecikre volt csak jó. No de a Márvány utca! Baloldalon a Palack, a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet poharazója, ahol kiváló fehérbort mértek. Pár méterre tőle a Csemői, az ottani MGTSZ (mezőgazdasági termelőszövetkezet) borozója, a szódásüveg tálcán állt, pár fillér elhelyezése után bárki kedvére hígíthatott magának bármit, a kisfröccstől a viceházmesterig. A jobboldalt se hagyjuk magára, elvégre a hentesnél helyben lehetett sült kolbászt falni, a hozzá való sörök társaságában. Az Alkotás utca sarkán volt a Márvány bisztró, igazi sarki kocsma! Az L alakú térben gyönyörű megmunkálású, antik pénztárgép mögött álló hölgytől kellett blokkot vásárolni, amelyet egy fából kiálló szögre húzva érvénytelenítettek, majd kimérték a rendelt nedűt. Leülni nem lehetett, de ez nem volt baj, elvégre a vendéglátóipari egység pusztán a futó felfrissülést, vagy a rapid lerészegedést szolgálta. (Ma egy kitűnő pizzéria van a helyén.) Szemben állt a Kis-Royal, nem volt dolgunk egymással.

Tágíthatnánk a kört, hiszen a Márvány utcán továbbhaladva, a híd után volt a Brikettbár, nevét a közeli Tüzép telepen dolgozókról kapta; a Királyhágó tértől nem messze, a Böszörményi úton talán máig megvan a Tik-Tak presszó, amely elé nyáron ki lehetett ülni, odabenn a sűrű dohányfüst, sötét drapériák szolgáltak díszletként a féldecik bevételével kialakuló könnyű mámorhoz. A Böszörményi út Déli felőli végén volt a Fakalapács borozó, amelybe egy stilizált hordón át lehetett belépni. A hely specialitása a málnás bor volt, amely a fröccs málnaszörp sűrítménnyel való dúsítását jelentette. Hosszan lehetne kalandozni ezen a négy négyzetkilométeres területen, ha még belevennénk a Moszkva tér környéki itatókat is, soha nem lenne vége. Egyszerűbb volna végiginni, mint végigírni…

Fotó: Fortepan.hu

Ugorjunk egy nagyot térben, következzék hat pécsi év. Szeptember volt, amikor a Mecsek-expressz nem is annyira lágyan ringatva, nem is annyira száguldva Pécs felé vitt. Az Ittasellátóban Szalon sört adtak, korábban még csak nem is hallottam róla. A város feltérképezéséhez hat esztendő kevés volt. A Budai vámnál állt a Jó szerencsét büfé, osztályon aluli zord böfögő. Következett a Gyárvárosi italbolt nevű sarki kocsma, majd ahogyan közeledtünk a városmag felé, a vendéglátóipari egységek egyre sűrűbben kínálták magukat. Még a Zsolnay negyedben volt a Bölénybika nevű hely, kicsit feljebb a Katalin italbolt, majd a 48-as téren a Junoszty, nem messze onnan a Sopianae söröző. Utóbbiban kiváló étlap és cigányzene volt, a diákok pénztárcájához mért árfekvéssel. Belépve a tényleges Belvárosba, ott volt a sétálóutca fölött a Piros rózsa, amely enteriőrjét tekintve sokkal inkább emlékeztetett egy falusi iskola osztálytermére, mint kocsmára, hiszen fémvázas székeken ültünk, a terem végén egy televízió pislákolt, a III. osztályú besorolást messze alulmúlta a kínálat. Az iskolaérzést tovább fokozta a bejárati ajtóval szemben, a járda szélén elhelyezett masszív fémkorlát,  amely az egyensúlyukat vesztett, utcára kilépő vendégek kizuhanását volt hivatva megakadályozni. Még ugyanebbe a régióba tartozott a Halásztanya, meleg-konyhával, hideg sörökkel, markecoló csajokkal és rendszeres bunyókkal.

A Széchenyi téren a Nádor uralta a terepet, patinás sörözőjében gyönyörű faragott bútorokat találtunk, már abban az időben Gössert csapoltak. Akkoriban nyílt újra – több évtized után – az Elefántos ház, elegáns sörözőként. Nyugat felé haladva, a Kórház téren találtuk a Százéves borozót. Egyetemünk környékén nem lehet nem megemlékezni a Tavasz cukrászdáról, valószínűtlenül hosszú nyitva tartással. Süteményt én ott soha nem láttam, de kárpótolt, hogy egyszer valaki belehányt a flipperek elosztójába, rövid áramszünetet okozva ezzel. Szemben volt a Csillag (művésznevén Planetárium), akár meleg ételt is lehetett ott enni. Ha már ételeknél tartunk, ne felejtsük el a legendás Milán éttermet, nagyszerű volt a konyhája, délszláv specialitásokkal. Betérhettünk a Virágcsokor nevű egységbe is, rusztikus, szocialista-realista életérzést találva.

Eljutottunk a Szigeti városrészbe, ahol nem időznék hosszabban. A Makárhegy lábánál két kiemelkedően fontos egység volt: az alsó és a fölső Maki… Utóbbi egy bokszos bisztró, némi meleg étellel, teljes körű italválasztékkal, zenegéppel. Innen lefelé haladva nem lehetett elkerülni a Vénuszt, amely egy családi ház tetőterében épült presszó. Nagyon kulturált körülmények között, melegszendvicset rágcsálva lehetett berúgni. Éjfélkor minden nap felcsendült a Sunshine reggae, amely azt jelentette, hogy ideje eltakarodni.

Végül, de nem utolsó sorban az alsó Maki, más néven Homoki, hivatalosan Makári italbolt volt a kezdet és a vég. A sarki kocsmába három lépcsőt leküzdve lehetett behatolni, itt is L alakú volt a belső tér, az ajtóval szemben állt a pult, amely az akkori kocsmaberendezések prototípusa volt, kék furnérlapok alkottak polcokat, ki tudja miért, még tükrökkel is ellátták. A pultban lévő üreg a bort rejtette, amelyet erre alkalmas mércével öntöttek poharakba; a szódának csak a csapja látszódott, vörösréz sörpisztolyból ömlött a komlólé a korsókba. A Homoki különlegessége az volt, hogy egy elektromos szamovárban készült a forralt bor. A komfortot jól mutatta, hogy sem szék, sem fűtés nem volt, viszont a körbefutó polcon lavórnyi alumínium hamvvedrek szolgáltak a csikkek elhelyezésére. Az italbolt már nem volt gebinbe adva, de nem volt igazából tulajdonosa sem Ilonka néni, sem Pisti – ők voltak, akik nagy szakértelemmel töltötték teli a poharakat. A Homokinak lelke volt. A minimalista külső kevesebbet ígért, mint amennyire a betérő vendég számíthatott. A kocsma az uránvárosi panelok és a Makárhegyre felkúszó családi házas övezet határán állt, szívesen írnám, hogy az Egyetem közelsége emelte a nívót, de hazudnék. A Homokiban békésen megfértünk fiatalok, a lakóövezet idősebb emberei, jól kijöttünk egymással. Vizsgák utáni első stresszoldásra, nagyobb bulik alapozására, hétköznapi szomjoltásra is tökéletes volt ez a barátságos kiskocsma.

Sok pécsi helyet nem említettem, délre – Kertvárosba – nem kalandoztunk, pedig a laktanyával szemben, a Szomjas tüzér nevű hely sem volt akármilyen, nem beszélve az Arany Bikáról, ahol csodálatos pacalt, vesevelőt, szalontüdőt ehetett bárki. Sok minden megváltozott, a nyolcvanas években a pécsi kocsmakultúra a zeniten volt!

Fotó: Fortepan.hu

Kaposvár arányaiban azt tudta, amit Pécs. Ikonikus helyek voltak: Kék egér italbolt, Ipar vendéglő, utóbbiban kiválóan főztek, cigányzenére akár mulatni lehetett. A Hatlépcsős a Németh I. fasor végén volt, lefelé kellett menni hat lépcsőt, bútorzata mint a Homokié. Ködös novemberi estén iszogattunk, amikor betért 2-3 férfi, keresztpántos vietnami papucsban és fürdőköpenyben. Ismerősek voltak, délelőtt láttuk őket, amint leszokóban az ivásról, cinvödörbe okádtak… A gyógyszer hatásával együtt illant el az alkoholundor, estére beömlött a szervezetbe mindaz, ami járt neki…

Szombathelyen már nem a kocsmákat kerestük, nagyon jó vendéglők voltak; munkahelyemhez közel a Gól, nem messze a Magyar tenger. A Főtéren egy hangulatos pezsgőbárban lehetett a Törley teljes termékpalettáját kóstolgatni. Már nem idézte fel a sarki kocsmák hangulatát, de még nem jutott romkocsmai mélységekbe az Akvárium, üvöltő gépzene, átláthatatlan cigifüst, zsúfoltság töltötte be a teret. A fiatalok kulturáltan szórakoztak… Azóta visszaváltozott Keringővé.

Székesfehérváron a Bableves nevű hely volt a kocsmák legalja, már harminc éve eldózerolták. Biztos vannak még jó kis helyek, de nem is vágyom már ezekbe, betérhetünk nagyszerű vendéglőkbe, pizzériákba, ezekben az étkezésen van a hangsúly. S ha az ember meghitt helyre vágyik, nagyszerű kávézók mélyén talál rájuk. Hiába, a leélt évek számával fordítottan arányos a kocsmákban töltött órák száma.

S hogy miket ittunk? Akit érdekel, a bő egy hét múlva megjelenő folytatásból megtudja majd!

Fotó: kepkonyvtar.hu

 

Már 222018
 
2018. március 15. Békemenet. A hetedik… Az embernek különböző kicsengésű asszociációi támadnak. Akár az, hogy a hetes szám meseszám, akár József Attila verse az emberi élet küzdelmeiről. A Békemenet minden alkalommal a jelenlegi kormányt támogató, óvni, védeni akaró emberek demonstrációja. Az első 2012 januárjában volt, miután az Európai Unió a 2010-es választás után gyakorlatilag azonnal egy agresszív, tulajdonképpen a kormány megdöntésére irányuló támadást indított – a hazáját bármikor készséggel eláruló magyarországi balliberális oldal közreműködésével.

Fotó: Origo.hu

A mostani Békemenet kettős céllal született. Elsősorban a hazánk migrációs politikája miatti külföldi támadások, részben a „hódmezővásárhelyi színjáték”, az időközi polgármester választás manipulatív kampánya, eredménye és következményei nyomán hívták életre a szervezők.

A buszon, ahogy Budapest felé közeledtünk, egyre erősödött bennünk a legelső ilyen út emléke, hangulata. Az még nem Békemenet volt, hanem 2002. április 13., amikor Orbán Viktor először hívta össze a hazafiakat az Országház elé, az akkor még kétfordulós választás első fordulója után, hogy a Ron Werber nevével fémjelzett baloldali gyűlöletkampány ellensúlyozására lelket öntsön a keresztény, nemzeti oldal szavazóiba. Hogy összehozzon, öntudatra, önbecsülésre ébresszen, valódi politikai közösséggé alakítson minket. Sikerült. Tíz évvel később az első Békemenetet már nem ő kezdeményezte, hanem pontosan az ő támogatására rendezte ez az öntudatra ébredt civil közösség. A mostanit szintén, és valahogy megint beletrafáltunk! Éppen a kellő pillanatban történt meg ez is. Sportnyelven szólva a balliberális oldal egy „talált gól” után már a győzelemben reménykedett, de három percen belül mi újra lőttünk egyet, és ezzel helyreállt a meccs eredeti képe.

Buszaink a Bem tér mögötti Tölgyfa utcában álltak meg egy pillanatra, hogy leszállhassunk, s a Fekete sas utcán át a „Kaposvár” tábla mögött „bevonuljunk” a térre. Javában gyűlt a tömeg. Mi, maradván a Bem tér végében, nem is láttuk, hogy a Bem rakparton, s Margit hídnál mennyien lehetnek, de azt láttuk, hogy a tér teljesen tele van. Sajnos érthetetlen módon nem volt kihangosítás, így inkább csak sejtettük, mint hallottuk a lengyel csoport, s a magyar szervezők kölcsönös köszöntő beszédeit. Az eső is eleredt, de ez sem lohasztotta le lelkesedésünket. Beszélgettünk egymással és a mellettünk álló más településekről érkezett csoportokkal. Azután 1 óra körül megindult a tömeg. A Bem rakpartra kiérve tárult elénk a hömpölygő, s távolabb, már a hídon átkelő sokaság. Hát… ilyet már régen láttam (igaz többször is). Mit mondjak: tényleg sokan voltunk. A hídon kígyózó tömeg eleje elveszett a pesti oldalon Szent István körút házai között, s visszanézve a Bem rakpartra még mindig zárt sorokban áramlott a nép. A lengyelek ekkorra már nem képeztek egységes csoportot, itt is, ott is fel-feltünedeztek zászlóik, transzparenseik a magyarokéi között. A hol erősödő, hol alábbhagyó esőben időnként a Kossuth nótát, vagy a Gábor Áron rézágyúját énekeltük. A tömegben mindenfelé fiatalok cikáztak a Minority Safe Pack – az őshonos kisebbségek jogainak európai parlamenti napirendere tűzéséért aláírást gyűjtve. Egyre jobb lett a hangulatunk, már készültünk a Kossuth téri nagy találkozásra. A hídon a középső, a közlekedési sávokat elválasztó korlátokra itt-ott fiatalok kapaszkodtak fel, és álmélkodva fényképezték, videózták okostelefonjaikkal a vonulást.

Amikor átértünk, kissé megbomlott a rend. A Békemenet eredeti útvonala bevezetett a Nyugati térig, hogy onnan a Bajcsy Zsilinszky úton jussunk el az Országházzal szembeni Alkotmány utcába, de sokan már a pesti hídfőnél, a Jászai Mari téren, vagy valamelyik következő keresztutcán befordultak az Országház felé, hogy minél közelebb lehessenek a színpadhoz. Mi a kijelölt útvonalon haladókkal tartottunk, aminek két negatív következménye lett. Először is az Alkotmány utca sarkától nem messze az egyik ellenzéki párt, a korábbihoz gyakorlathoz hasonlóan egy tribünt állított fel, ahonnan őrült hangerővel kommunista mozgalmi indulókat játszottak, s Kádárék mintájára integettek, jelezve, hogy a felvonulást kommunista csökevénynek tartják. Ők! Mind a nyolcan, ötven rendőrrel körülvéve, hogy bántódásuk ne essék! Komolyon mondom, nem igaz, hogy nem érezték, hogy ez mennyire nevetséges! Az ellenzék gúnyol minket, miközben tudjuk: savanyú a szőlő! Mindenüket odaadnák, ha ennek a tömegnek csak a tizedét össze tudná hozni a tüntetésein! A másik kellemetlenség az volt, hogy ekkora kerülőt téve olyan későn érkeztünk meg, hogy már csak az Alkotmány utca kb. feléig jutottunk el az „embertengerben”. Meglepve tapasztaltuk, hogy egyáltalán nincsenek kivetítők csak hangszórók voltak. Akik kiszorultak a Kossuth térről, vagy ott az emelvénytől távol álltak, nem láttak semmit, csak hallották a történéseket. Pedig igen szép verses, zenés, táncos műsort állított össze Vidnyánszky Attila! De mindenki tudta: itt és most nem az a fontos, hogy mi lássunk, hanem, hogy minket lássanak. Az embertömeget, a hullámzó piros-fehér-zöld zászlóerdőt. Ország-világ ránk csodálkozzon, és akár megrettenjen: az országot jó irányba vezető kormányhoz és miniszterelnökhöz, a nemzet fogalmához hű tömeg nem fogy! Nem olvad, nem fásul el, nem veszíti el a hitét – és a józan eszét! Hátborzongató volt együtt szavalni a Nemzeti dalt az egyik előadóval, de főleg a Himnuszt Orbán Viktor miniszterelnök úrral – a mi Viktorunkkal!

A buszokhoz visszatérve is a régről ismert jelenet: az induló buszokon ülők és a még csak társaikra várók búcsúzkodása, integetés kézzel, zászlóval, transzparenssel. A sok álldogálástól és hosszú meneteléstől kissé bágyadt, mégis fellelkesült mosolyok! Elképesztően jó érzés!

Egy biztos: a Békemenet méltó volt március 15-éhez! Békés, de hihetetlen erőt sugárzó demonstráció nemzetünk függetlensége mellett! Az nem lehet, hogy ne mi nyerjünk április 8-án!

feb 262018
 

Ennek a naplónak indításakor alapelvként rögzítettem, hogy elkerüljük a politizálást. Két okom volt erre: a “ne szólj szám, nem fáj fejem” kényelmén túl, a korábbi keserű tapasztalatok, amikor egy zenekar munkásságának hatására megszerveződött baráti kör honlapján azok folytattak éles politikai vitákat, akik minden másban közös nevezőn voltak. A viták meddők voltak, mégis mindenki kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedett. Ám azok a polémiák habos kakaós babazsúrok voltak azokhoz képest, amelyeket ma olvashatunk egy-egy portálon megjelenő olvasói hozzászólásokban, amelyek trágár stílusát hallva, még a jutasi őrmesterek is elcsodálkoznának. Olyan förtelmes moslék bugyog fel a klaviatúrákból, hogy nem is értem, a honlapok működtetői miért nem szabnak gátat.

“Déjà vu 2002” címet adtam ennek az írásnak, talán nem lépem át oldalam alapelveit, mert aggályaim messze túlmutatnak a napi politikai csatározásokon. 1998-2002 között Magyarországot polgári kormány vezette. A választások akkor is további folytatást ígértek, hidegzuhanyként ért bennünket, hogy egy kommunista őskövület, a D209-es ügynök vezetésével, derékba tört a szépen induló történet! Másnap, a TF azóta leégett csarnokába hívta meg a polgári Magyarországot a kormányfő, a tömeg az Alkotás úton a Déliig ért, megkezdődött a két forduló közötti kampánykörút, a “…mindenki hozzon magával legalább még egy embert!” jegyében. A Kossuth térre százezrek zarándokoltak, a második fordulóban majdnem sikerült megtalálni a veszett fejsze nyelét, kis híján meglett az egyenlítés, de mindezek kevesek voltak a hatalom megtartásához. Soha, egyetlen korábbi választás nem ébresztett annyi kétséget, mint a 2002-es; megvásárolt szavazatokról, utaztatásról, láncszavazásról röppentek fel hírek. Egyedül néhány nemzeti radikális próbálta reménytelen akciójával kikényszeríteni a szavazatok újraszámlálását, de ez az akkor még hatalomban lévők ingerküszöbéig nem ért fel.

A folytatást ismerjük. A D209-es megpuccsolása után jött a vizitdíj, devizahitel, égbeszökő energiaárak, túladóztatás korszaka; a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kudarca – “23 millió román” illegális bevándorlóval való riogatás -, majd az öszödi beszéd, a Forradalom ötvenedik évfordulóján brutális támadás, máig nem tudjuk, a jelöletlen ruházatban kik ütötték az ünnepelni vágyókat. A libatenyésztők egy részét tönkretevő miniszterelnök országlása már csak egy rút vörös farok volt az undorító történet végén. 2010-ben eladósodott, az államcsőd szélén tántorgó, erkölcseiben megtört országot örökölt a kétharmadot szerzett polgári oldal. Innen kellett felállnunk, pedig akkor még nem sejthettük, hogy az illegális migráció, a muzulmán hódítás egy-két esztendő alatt századunk legnagyobb kihívása elé állítja az öreg kontinenst, benne Magyarországot.

A polgári kormány mindeddig sikeresen hárította el azt a veszélyt, amelyet az illegális migráció hordoz magában. Szövetségeseket is talált, úgy tűnik, hogy például Ausztriában is azokat választotta meg a nép, akik országukat az osztrákoknak szeretnék megtartani, remélhetően márciusban Olaszországban is hasonló döntés születik. Vagy meggátoljuk az illegális bevándorlást, vagy nagyon rövid idő alatt Európából iszlám kalifátus lesz! Ez a tét!

Hódmezővásárhelyen tegnap időközi választást tartottak a megüresedett polgármesteri szék betöltéséért. Két komolyan vehető jelölt szállt ringbe, bár a szavazólapon a majdani győztes “független” jelölt neve mellett egyetlen pártlogót sem láttunk, jól tudtuk, mögötte áll a szélsőjobbtól a szélsőbalig valamennyi politikai erő. Abban a városban, ahol 1990 óta minden alkalommal polgári jelölt győzött, hatvan százalékot szerzett az ellenzék! Ami történt, az jóval több, mint figyelmeztetés, ez intő jel, hogy 2002 nagyon könnyen megismétlődhet! A különbség annyi, hogy nem kettő, hanem öt hete van a polgári oldalnak, hogy összeszedje magát, mert április 9-én hiába visz majd magával mindenki legalább még egy embert, hiába csócsáljuk a gumicsontot az újra megalakuló polgári körökben, már későn lesz!

Nem tudom mit lehet tenni, azt hiszem egy amerikai tőzsdecápára kihegyezett kampány nem vezethet célra. Amit el kellett róla mondani, az elhangzott, az emberek többségét már egyáltalán nem érdekli ez. Minden csatornán fel kell mutatni az elmúlt nyolc év eredményeit. Az embereket irritálja az erőltetett stadionépítési (felújítási) őrület, ki kell mondani, hogy a megkezdett munkálatok befejezése után évtizedekig nem kezdünk újakba, a felszabaduló erőforrásokat mire fordítjuk. (Az útépítéstől kezdve, a kórházi várólisták rövidítésén át, az oktatásügyig, az iskolai- és tömegsport infrastruktúrájának javításán át ezernyi lehetőség volna.) Ha az ország gazdasági teljesítőképessége megengedi, már 2018-ban vissza kell adni a tizenharmadik havi nyugdíjakat! Nem szabad felülni a közvélemény-kutatók szirénhangjának, úgy kell küzdenünk, mintha az ellenzék állna 52 százalékon; napok alatt el kell érnünk azt a lelkiállapotot, amelyet 2002-ben, a két forduló között éreztünk. Fel kell állni a fotelból, kampányolni, majd szavazni kell! Soha nem volt ekkora a tét!!!

2002-t követően magam is beléptem az akkor bukott polgári pártba, ám néhány taggyűlés után már tudtam, a pártélet nem az én világom, így tagságom szépen elsorvadt, ezt egyáltalán nem bánom. Amíg élt Csurka István és létezett a Magyar Igazság és Élet Pártja mindig rájuk szavaztam, mert azok a helyzetértékelések, amelyek Csurka tollából a Magyar Fórumban hétről hétre megjelentek, teljesen világosak voltak. De jó lenne most is hallani Csurka István tanácsait… A politika, vagyis a kompromisszumok művészete számunkra a választásról szól, sajnos rossz és még rosszabb alternatívák kínálkoznak. Nem egy politikai párt, nem egy kiemelkedően tehetséges politikus, gazdasági szakember sorsa, hanem hazámé aggaszt. Nekem már szinte mindegy (gyakorlatilag minden mindegy…), ha egy újabb tragikus fordulat következik, elköltözöm Székelyföldre, inkább éljek román, mint neobolsevik uralom alatt… de az én otthonom, a te városod, a mi hazánk sorsa amíg élek, nem lesz közömbös számomra. Van még szűk öt hetünk…

A hódmezővásárhelyen történtek néhány utórezgése a sajtóban:

Paranoid Android

Orbán Viktor

Nagy Ervin

Bayer Zsolt

Évkezdet

 Szerző: - 11:27  2 hozzászólás »
jan 012018
 

Kinek mit jelent az “ünnep” fogalma? Bizonyára mindenkinek mást. Karácsonykor a Megváltó megszületése okán érzett örömünket kiáltanánk a világba, összejön a szűkebb, tágabb család, fenyőfát díszítünk, megajándékozzunk szeretteinket, az asztalra finom étkek, a poharakba gyönyörű italok kerülnek. Mindazok, akiknek ez nem adatik meg, lelküket ünneplőbe öltöztethetik, ülhetnek akár Titok-karácsonyt. Ám előtte heteken át rohangálunk, idegesek, túlhajszoltak vagyunk, de Szentestén,  minden a helyére kerül, megnyugodhatunk.

Az év vége, év eleje engem régóta hidegen hagy. Az egyetemi évek alatt mindig beárnyékolta a vizsgaidőszak, nem volt alkalmas a gondtalan mulatozásra. Később, munkába állva, igyekeztem ilyenkor ügyeleteket vállalni, ha ezen áron tehettem szabaddá Karácsonyt. Igazából, hogy december után januárt írunk, annyira érint meg, mint bármely más hónapforduló, az sem izgat, hogy a dátum elejére eggyel nagyobb szám kerül. A tűzijátékesőt sem élvezem, egyedül háziállatainkat sajnálom, igaz tudom, az óévtől századok óta zajosan búcsúznak, elűzendő a gonoszt. Egy év múlttá válik, a jövőt meg talán jobb, ha nem ismerjük. A mögöttünk hagyott szilveszter annyiban volt más, vasárnap lévén a Szent Család Ünnepére emlékeztünk templomainkban, s vihettük haza saját családunkra is az áldást. Ez tette számomra különlegessé ezt a napot.

Gondolkoztam, miről lehetne írni, egy finom kávé kortyolgatása közben? Lehetne marasztalni az óévet, ahogyan jó tolla miatt, számomra egyik legkedvesebb publicistánk míves írásában megtette, ám sorai sokkal veretesebbek annál, mint arra én képes lennék. Az írásban felvázolt gondolatok jelentős részével azonosulni tudok; ha saját életünkre gondolok, bizony akkor csodálkozik rá az ember a múlt értékeire legjobban, amikor azok vészesen elillanni látszanak… Lehetne írni az újévi népszokásokról, babonákról és hiedelmekről, de vannak nálam avatottabb ismerői a témának. Górcső alá vehetnénk a jövőt, de a tárgylemezt takaró fedi, minden nappal többet mutat magából, miközben a múlt részévé válik. Amit fel kell értékelnünk az a jelen. Már reggel nyolckor, Hitvesemmel egymás kezét fogva, szentmisén köszönthettük az év első napját. Odakinn hamiskásan süt a Nap, hideg sincs, jólesik a fűtött szobában ülni a billentyűzet előtt, örülni annak, hogy van mit, van min és van hová írni, hogy működik egy kávéház, ami az enyém, s ahová bárki betérhet. Jólesik azokra gondolni, akik esetleg néha benéznek, beleolvasnak ebbe, abba. A jövőt nem látjuk, de bízhatunk Szent II. János Pál pápa sokat idézett szavaiban: “Ne féljetek!”; a múltat nem tudjuk megváltoztatni, ezért érdemes agyunkkal a jelenre, a most megélt pillanat varázsára összpontosítanunk.

Dalba öntött Régi magyar áldással kívánok mindenkinek boldog újesztendőt!