Nyaralásunk Székelyföldön 2010-ben

1.Miért Székelyföld, miért éppen Ivó?

„Ha elindulsz végre, mindig csak keletre tarts, soha ne nyugatnak…” Nyár, forróság, szabadság… a gondolat még ősszel fogant meg bennünk: Székelyföld. A döntést megkönnyítette a zetelaki víztározó látványa, nagy vízfelület, ahol strandolni is lehet. (Végül nem fürödtünk benne, pedig lehetett volna…). De a vonzerőt nem a víz, talán nem csak a látnivalók, hanem egy sokkal mélyebb érzés jelentette: mi Székelyföldre hazamegyünk, annak ellenére, hogy nincsenek rokonaink, felmenőink között székelyek. Mert… tiszta magyar szót hallunk, mert… nem tudom megfogalmazni, a haza és az otthon szavaink minden érzésünket elmondják erről.

A döntés és az utazás időpontjának meghatározása után, már tavasszal elkezdtem a szálláskeresést. Ivóban kétszer is jártunk, Zeteváraljához tartozó szórványtelepülés,ősszel innen vittek fel minket a Hargitára. A világhálón megtaláltam a nekünk alkalmas szálláshelyet, szívesen csinálok hírverést, hiszen nagyszerű vendéglátásban volt részünk. Az Aktív-relax panzióban szálltunk meg, elérhetőségük: http://www.aktivrelax.com/.

Magyarország északkeleti részéből – Cserépváraljából – indultunk, innen csak 530 km volt Ivó. Ártándnál léptük át a határt, forgalmas utakon haladtunk. A rengeteg lakott területen be kell tartani a sebességkorlátozást, hiszen gyakran mérnek a rendőrök. Rövid pihenőkkel, viszonylag gyorsan elértük Kolozsvárt, ahol örömmel szembesültünk azzal, hogy Tordáig elkészült mintegy 50 km kiváló minőségű autópálya, így Kolozsvárt elkerülte utunk. Tordától azután ismét lassabban haladtunk, Marosvásárhelyt is elkerültük délről, Balavásárnál fordultunk Szováta felé, hazaértünk a mi imádott Székelyföldünkre!

Még jó 120 km-t mentünk Ivóig, vendéglátónk csodálatos vacsorával várt bennünket: pityókakrémlevest kaptunk, rántott békacombot és rántott húst, madártejet. Lemostuk az út porát… (Aki nem tudná mi az a pityóka: a burgonyát hívják így Erdélyországban.) Inni… – aki ismer, most biztos valami nagy borleírást vár – kristálytiszta forrásvizet kaptunk, ennél jobban nekünk víz még soha nem esett! (Itthoni első ivás után újra megállapítottam, hogy a csapból folyó klóros lötty alkalmatlan emberi fogyasztásra.)

Gyorsan beilleszkedtünk az ivói hétköznapokba… Szállásunk egy viszonylag meredek domboldalon helyezkedett el, – közel 800 m-re a tengerszint felett – körülöttünk hegyek, nem túl távol a Hargita. 20 méterre a bejárattól sebes folyású hegyi patak zúgása törte meg a csendet. Kristálytiszta levegő, napfény… a lakrészünk előtt asztal, hintaágy, kerti sütő… teljes kényelem. Nagyon ritkán adatik meg, hogy ennyire közel lehessünk az érintetlen természethez, ahol még minden olyan, ahogyan azt Isten megteremtette és ember nem gányolta szét…

Ivóban sok panzió épül, de távol egymástól, szinte annyi magyarországi rendszámmal találkoztunk, mint helyivel. A faluból lehet feljutni a Hargita csúcsára, de van pisztrángozó mesterséges tó, vadaspark, apró, ám jól felszerelt boltok, ivók is akadnak Ivóban :-).

Íme, néhány kép ivói hétköznapjainkról. A sülő hús valószínűleg nyúl volt, mi csirkének vettük, a boltban oláh felirat volt rajta, nem értettük…

(A diák fekete keretére egyet kattintva, az oldal elhagyása nélkül is megtekintheted azokat!)

***

2. Oroszhegy

Eljött az a fránya augusztus 18-a, Ferencz Jóska, meg az én születésem napja… Ilyenkor az ember jó ha elindul Oroszhegyre! Miről híres Oroszhegy? Talán ezeken az oldalakon nem kell magyaráznom: polgármesterétől származik az a mondat, hogy: „Magyarnak lenni hivatásunk!” Igen… és a szilvások, a következményes szilvóriummal.

Ki tudja már hány éve történt, mikor Szombathelyen, egy Kormorán koncert előtt először találkoztam Sándor bátyámmal? Ott tolongtunk a Don Bosco előcsarnokában, mikor sejtelmes arccal elővett egy laposüveget és csak annyit mondott: „Vitézek Itala, Oroszhegyről.” Fenséges volt…

Már az ősszel megtaláltuk Péter Pál főzdéjét, így hazatérőként fogadtak minket. Kemencében sült házi készítésű perec került elő, én pedig – az ünnepelt – rátértem a kóstolásra. Ittam eperfahordós érlelésű, natúr és áfonyát áztatott szilvóriumot, mindegyik fantasztikus volt! Újra megnéztük a főzdét, a kertben szedhettek a fiúk körtét, szilvát kedvükre. Hazafelé a Sziklakert vendéglőben költöttük el fenséges ebédünket, hogy a napot ünnepi sütizéssel zárjuk.

Azt még nem is meséltem, hogy EMI-tábor zárónapján érkeztünk, így találkoztunk szálláshelyünkön egy Ismerős Arcok fellépéseit szorgalmasan látogató, igazán magunkfajta, kedves házaspárral. Este már velük kortyolgattuk Csutorás Feri egri borász gyönyörű nedűit…

***

3. Szent István Ünnepe a székelyek között

Több üzenetváltás után, reggel 8-kor szállt le Ágica a buszról Zetelakán, így végre személyesen is megismertük egymást. Fenyéd, Szentegyháza, Csíkszereda útvonalon gyorsan haladtunk Kézdiszentlélek felé, útközben rövid pihenőre megálltunk a Nyerges-tetőn. Hála Székely Gyuri segítségének, pontosan tudtuk a kézdiszentléleki ünnepély kezdetének időpontját, időben érkeztünk. Nagy örömmel láttuk, hogy a falu piros-fehér-zöld díszbe öltözött. A község közepén álló Szent István szobor körül volt az ünnepély: rövid beszédek, koszorúzás, majd elindult a zarándokok tömege fel a hegyre, a Perkői kápolnához.

Egy órát vett igénybe a gyalogút a meredek kaptatón. Felérve álomvilág vett körül bennünket: körben, – mintha egy repülőgép ablakán tekintettünk volna ki – a hegyek ölelte hatalmas medencét láttuk, középen Kézdivásárhellyel. A kápolna mellett felépített szabadtéri oltár mellett elhelyezték a Szent Korona hiteles másolatát, lengtek a piros-fehér-zöld és árpádsávos lobogók. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába. A szentbeszédet lehetetlen vállalkozás volna idézni, minden szó, minden mondat, minden gondolat erősítette magyarságtudatunkat, emellett megszívlelendő tanácsokat hallottunk a magyar jövő építésére vonatkozóan is. A mise végén Himnuszainkat meghatódottan énekeltük el.

***

A misét követően leballagtunk Kézdiszentlélekre, megnéztük erődtemplomát, majd folytattuk utunkat Kézdivásárhelyre. Megcsodáltuk az egyre szebbé váló főterét, Gábor Áron szobrát, a belváros gyönyörű épületeit. Utolsó úticélunk Gelence volt, (az ENSZ által védett) Szent Imre-templomot tekintettük meg – sajnos csak kívülről. Meséljenek tovább a képek…

***

4. Székelyvarság, lovas kocsin Ivóban

Igaz, ez még az ünnep előtti napon történt, de… bánja kánya!

Mert Székelyvarságra is el kell menni, nincs is messze Ivótól, a víztározó nyugati oldalán visz föl az út. Azt mondják az atyafik, hogy Varság nagyobb, mint Bukarest! Lehet ebben valami igazság, mert, hogy két szomszédos ház annyira messze van egymástól, mint egy megálló a földalattival ;-). Ugyan Varságnak metrója nincs, de van vízimalma, kilátótornya, vízesése, forrása és vendéglője! Itt álljunk meg egy pillanatra! A pisztrángot kukoricalisztbe forgatva, hirtelen sütik ki – fenséges!

Azután, hogy a pisztráng lerázódjon, szállásunkra visszatérve lovas szekérre szálltunk. Bár a kereke gumiabroncs volt… de úgy rázott, mint a nyavalya… mentünk vagy három órát az ivói földutakon, fel a hegyre, le a hegyről. Na valahogy így utaztak eleink, a vasút, meg az automobil, meg a makadámút feltalálása előtt! De a kényelmetlenségért kárpótolt a lenyűgöző táj, este pedig nem kellett ringatni bennünket… csak úgy, tudat alatt, ringatott a szekér…

***

5. A Madarasi-Hargitán

1801 m, a Hargita-hegység és Székelyföld legmagasabb csúcsa – mondják a száraz földrajzi adatok. Valójában a székelyek Szent Hegye, az összmagyarság szakrális találkozóhelye.

10 kilométer földút, 1000 m szintkülönbség. Traktorral, terepjárókkal visznek föl, kemény, pengő magyar forintokért élelmes vállalkozók. Nekünk útitársunk akadt egy kedves marosvásárhelyi házaspár személyében. Lassan dübörgött felfelé a terepjáró dízelmotorja, több traktor vontatta kocsiban ülő csoport mellett mentünk el. A menedékháztól gyalog indultunk a csúcsra, jó órás séta. Útközben áfonyát találtunk…

A hegyre érve meseszép kilátás fogadott, körben a völgyek, szinte kézzel foghattuk meg a felhők szélét. Ott fenn… ott kopjafák, feszületek, kopjafák és újra feszületek, nemzeti színű zászlók… talán – halkan merem csak mondani – nem kellene temetőt csinálni a Madarasi-Hargita csúcsából… mert ha temetőt építünk, éppen ezen a szent helyen, előbb-utóbb temetés is lészen…

Mélyeket lélegezve indultunk vissza a menedékház felé, közben… közben ott maradt egy darab a szívünkből a Madarasi-Hargitán…

Odalenn, a menedékház teraszán némi sörrel és áfonyapálinkával pótoltam az elvesztett testnedveimet, miközben az ott üldögélő atyafiak, az áfonyaszedés jól végzett munkájának örömére, az ittasság egy előrehaladottabb szakaszában folytattak eszmecserét :-D…

A Madarasi-Hargitáról nem tudok írni, mert a szavak nem elegendőek ahhoz, hogy érzéseimet visszaadjam velük…

***

6. Székelyudvarhely

Székelyudvarhely, a Székelyföld fővárosa és talán a világ legmagyarabb városa. Székelyudvarhelyen meginni egy kávét, könyveket böngészni egy könyvesboltban, enni egy kürtőskalácsot, szétnézni a piacon… mind megmártózás egy érzésben: JÓ MAGYARNAK LENNI !!!

Udvarhely, varázslatos város, szinte semmi máshoz nem hasonlítható hangulattal. Egy év is kevés lenne felfedezni minden zegét-zugát… Szeretem Udvarhelyt!

***

7. Énlaka, Szovátafürdő

Bár nem volt forróság ott a magasban, vágyakoztunk egy kis strandolásra. Ha már elindulunk Szovátafürdőre, ejtsük útba Énlakát! Na… hát erre senki sem számított, az ár elmosott pár hidacskát, így ugyancsak kalandosra sikerült az utunk. Csak szépen lassan, kátyúkat kerülgetve haladtunk a földutakon. A táj szépsége mindenért kárpótolt. A 15 km-t egy óra alatt tettük meg, igaz az egyik útbaeső faluban megálltunk venni egy kis fenyőmézet és fenyőpálinkát, egy valódi székely portán, ahol úgy élnek ma is, mint éltek öt emberöltővel korábban is! De jó volt!

Lassan elértük Énlakát, lenyűgözött a szinte kihaltnak tűnő falu szépsége. Az unitárius templom előtt megállva még ki sem kászálódtunk az autóból, már jött egy bácsi, hogy beavasson minket a templom történetébe. A fakazettákon híres rovásírásos emlék: „Egy az Isten”.

Énlakától egészen Makkfalváig mentünk az iszonyatos minőségű földúton, ott értük el a Balavásártól Székelyudvarhelyre vezető főutat. A községházán ott lengett a székely lobogó és az már ottmarad!

Szovátafürdő. Gyönyörű épületek, K.und K. hangulat. (Ajánlott olvasmány: Méhes György, Szép szerelmek krónikája.) Háromkor mentünk be a Medve-tó strandjára. A víz gyógyhatású, mindenféle kórságot kúrál. Iszonyatosan sós a vize, még akarva sem lehet elmerülni benne. A hőmérséklete mintegy 24 °C. Vidáman lubickoltunk benne, rendkívül jól éreztük magunkat a hangulatos, ám kissé zsúfolt fürdőben.

***

8. Zarándoklatunk a Székely Golgotán

Kirándulásunkat a Székelyudvarhelyről Segesvár felé vezető út mellett, a városhatáron található Jézus Szíve kápolnánál kezdtük. A legenda szerint, a tatárjárás idején egy székely harcos a szemközti dombon álló várból nyílvesszőt röpített a tatár vezér szívébe, erre a támadók meghátráltak. Ezért épült itt kápolna, amely formájában a perkőire emlékeztet, fallal körülvett, fazsindelyes épület. (Sajnos a kápolnába nem sikerült bejutnunk.)

Innen Farkaslaka irányába vezető országútra tértünk, hiszen szintén Székelyudvarhely határában készült el a Székely Kálvária. (Ha elhagyjuk a várost, még Szejkefürdő előtt, a bal oldalon található, alig észrevehető táblácska jelzi csupán.)

Árnyas erdőben, stációról stációra haladtunk a dombtető felé. A sziklákból gyönyörűen megmunkált domborműveket faragott az alkotó vésője, egy-két szavas cím és évszám jelzi, a kálvária állomásait:

„Elgondolkoztató és megrendítő végiglátogatni a keresztút kétméteres faragott sziklaoszlopait, – melyeket Zavaczki Walter képzőművész készített – és megállni előttük.
– 1241 – Tatárjárás
– 1526 – Mohács
– 1562 – a székely felkelés leverése János Zsigmond seregei által
– 1596 – Bocskai István leverte a be nem váltott ígéretek miatt felkelt székelyek seregét
– 1690 – Thököly Imrét, választott fejedelmet kiverik Erdélyből, és elvész Nándorfehérvár
– 1711 – A székely hadrendszer megszüntetése a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc leverése után
– 1764 – Madéfalvi veszedelem
– 1849 – Nyerges-tetői csata augusztus 1-én
– 1916 – augusztus 27-én a román csapatok átlépik a Kárpátok hágóit
– 1920 – Trianon
– 1944 – Úz-völgyi csata
– 1947 – Párizsi béke-szerződés
– 1956 – november 4.
– 2004 – december 5.
Mennyi szenvedés, gyász van ezekben az évszámokban!
A fák komor árnyékából kilépve azonban a kápolna előtti tisztáson diadalmasan ott áll a fényben a Golgota hármas keresztje hirdetve a megváltást!”

Lassan felérve a dombtetőre kicsiny kápolnát találtunk. Ennek falán volt az utolsó stáció: 2004. december 5-e, ez soha el nem múló fájdalom és szégyen sebét tépte fel lelkemben…

A kápolnától Székelyudvarhely látványával alig tudtunk betelni…

(Székely Gyuritól kaptam egy igen részletes anyagot a Kálvárián kőbe vésett évszámokhoz kapcsolódó eseményekről. Mind a magyar történelem fontos eseményeire emlékeztetnek, ha valakit érdekel, érdemes elolvasni, ide kattintva érhetitek el.)

***

9. Gyergyószentmiklós, Csíksomlyó

Ivó és Gyergyószentmiklós között csodálatos az út, átvezet az 1000 m magasságban lévő Sikaszó-hágón. Miután Gyergyócsomafalván felvettük Ágicát, Gyergyószentmiklós felé vettük az irányt. Először a vizimalmot kerestük meg, de ide sem tudtunk bejutni 🙁 . Innen az örmény katolikus templomot látogattuk meg, érdekes, hogy itt a pap régi módon, háttal a hívek felé misézik. A templom csodálatos, Erdélyben megszokott várfal veszi körül. Innen a múzeumot kerestük fel, fotókiállítást, lepke- és bogárgyűjteményt, kőzeteket tekinthettünk meg. A tárlat másik részében a székelyek mindennapi használati tárgyaiban, viseleteiben gyönyörködhettünk, míg a múzeum udvarán a jellegzetes székely építészet tárgyi emlékei vannak kiállítva.

A város főterén egy kávé mellett köszöntünk el Ágicától, akivel nagyon jó, hogy személyesen is megismerkedtünk és egy újabb baráttal gazdagodtunk! Ezúton is köszönöm, hogy velünk voltál utunk egy részén!

Csíksomlyó felé indultunk tovább. Aki egyszer érezte Csíksomlyón a Madonna erejét, az visszavágyik. Azon a helyen valami elképzelhetetlen érzés keríti hatalmába a zarándokot, egészen másmilyen lelkiséggel imádkozhatunk, mint a világon másutt. Biztos, nem véletlen, hogy a magyarság legnagyobb és legszentebb találkozójának színterévé Csíksomlyó vált!

Szentegyházán át indultunk vissza, rövid időre megálltunk Homoródfürdőn és ittunk néhány korty borvizet.

***

10. Királyhágó, Nagyvárad

Az utolsó előtti napon ki sem dugtuk orrunkat Ivóból, élveztük a hegyek látványát, a csöndet, a kristálytiszta levegőt. Fájó szívvel csomagoltunk össze, majd másnap fél nyolc körül elindultunk hazafelé. A hegyek búcsúzóul átöleltek minket és a fülünkbe súgták: „Viszontlátásra!”…

530 km állt előttünk, hiszen úton hazafelé, egy éjszakára megálltunk Hajdúszoboszlón. Alig hagytuk el Székelyföldet, az idő borongóssá vált, a Királyhágón az eső szele is meglegyintett minket.

Nagyváradon megálltunk egy órára, hogy felkeressük a Szent László Székesegyházat. Monumentális a bazilika, amelynek múzeumában megtekinthettük László királyunk Hermáját, szelencében lévő darabkát koponyacsontjából. A templom főbejáratától jobbra található domborműbe beépítették a király eredeti bárdját. Sajnos, mivel a templomban szinte éjszakai sötétség volt, a freskókból alig látszódott valami.

Szemerkélő esőben, fáradtan érkeztünk meg Hajdúszoboszlóra…

***

Tizenhárom éjszakát töltöttünk Székelyföldön, nem túlzok, ha azt mondom, életünk egyik legjobban sikerült nyaralása volt. Kocsikáztunk több mint 2000 km-t. Székelyföld lelkisége, építészeti, természeti kincseinek gazdagsága mellett, hatalmas vonzerő számunkra maga a székelység. Gyönyörű, – a hazainál sokkal kevésbé fertőzött – magyar szó, a jellegzetes székely beszéd. Az emberek túlnyomó többsége kedves, vendégszerető és segítőkész, legyen szó fogadósról, eladóról, autószerelőről, vagy éppen felszolgálóról. 800 000 magyar ember él egy tömbben, 90 éve idegenek uralma alatt. Ez megedzi a lelket az élet viharainak elviseléséhez…

Ami nagyon rossz, az a távolság. Bár a főutak állapota már Székelyföldön is kiváló, Magyarországról utazni még mindig eléggé körülményes. Mi tudatosan a szombati és vasárnapi napokat választottuk erre, hiszen ilyenkor a kamionok nem közlekedhetnek, ám hatalmas a forgalom és rengeteg lakott területen vezet az út. Átlagsebességünk a határig 55 km/h volt. Nagyon jól esett megállni Hajdúszoboszlón. Onnan már „csak” 330 km Székesfehérvár, ebből 310 km autópálya… szinte észrevétlenül repült a három óra hazáig. Soha nem fogok Székesfehérvártól egy ülésben Székelyföldig vezetni. Az útminőségen kívül – 2006-os első utunkhoz képest – sokat javult a helyzet azzal, hogy Kolozsvárt végképp elkerülhetjük és Marosvásárhelyen sem kell átutazni. Ha az új pálya továbbépül, akkor Torda és Aranyosgyéres is elkerülhetővé válik, ez időben órákkal közelebb hozza majd Székelyföldet.

Kérem az Urat, hogy segítsen bennünket abban, hogy újra és újra viszontláthassuk mindazokat az embereket, akikkel találkoztunk és mindazokat a helyeket, amelyeket megismerhettünk. Szívemben már körvonalazódik a legközelebbi utazás: Pünkösd. Ott leszünk, ha az Úr is így akarja…