Pünkösdi zarándoklatunk Gyergyócsomafalvától Csíksomlyóig

Ágica írása

Péter javaslatára ezúttal én is „tollat ragadok”, hiszen olyan csodálatos dolgokat ír a pünkösdi élményeiről, és talán az én beszámolóm kiegészíti majd a Csíksomlyói búcsúról leírt képet.

Annak ellenére, hogy nem lakom messze Csíktól, azt kell mondanom, hogy nagyon kevés alkalommal járok arra fele, a pünkösdi búcsúkon meg igazából csak az elmúlt néhány évben vettem részt (sajnos). Mikor legelőször, 15 évesen eldöntöttem, hogy búcsúra szeretnék menni, nem volt kérdés, hogy hogyan jutok oda, hiszen valahogy egyértelmű volt számomra, hogy gyalog fogok menni a zarándokcsoporttal. Nem tudtam mire készülök, de valahogy tudtam, hogy baj nem lehet. 🙂

Pénteken elindultunk. Csomafalváról, az alfalvi csoporthoz csatlakozva, kb 100-an lehettünk. Rendszerint a központon, a templom előtt gyülekezünk, ahová beállnak a lovasszekerek, általában két személy ajánlja fel, hogy viszik a csomagjainkat. Tehát felpakolunk a szekerekre, és a helyi pap áldásával útnak indulunk kb. 8 órakor. Ilyenkor már a falu végéig is élmény a séta, hiszen a helyiek a falu több pontján is, kisebb csoportokba összegyűlve intenek búcsút nekünk. Kb. egy óra gyaloglás után érkezünk a katorzsai emlékműhöz (Katorzsa egy, a mai Gyergyóújfalutól nem messze lévő falu volt, amelyet a tatárok annak idején teljesen felégettek), ahol imádkozunk, majd reggelizünk. Általában kisebb csoportokban, pokrócainkra, kabátjainkra letelepedve falatozunk :-).

Innen indulunk tovább, már mezei úton, egész Vaslábig. ( A képek között egy térképen feltüntettem az útvonalat is). Ott egy családnál szoktunk megpihenni az udvaron, mindenki elvégzi ügyes-bajos dolgait, és kb. egy óra pihenés után nekivágunk a hegynek. A szekerek természetesen a főúton haladnak tovább. Személy szerint ez a kedvenc útszakaszom. Gumicsizma, esőkabát (mert az mindig kell), egy-két közismert dal a tarsolyban, és máris mehetünk 🙂 Az semmiképp meg nem úszható, hogy innen szárazon és tisztán kikerüljünk, hiszen az erdőben a sár, a réteken meg a csúszós, vizes fű gondoskodik róla, hogy kellőképpen összesározzuk magunkat, belecsússzunk egy patakba, elsüllyedjünk egy mocsaras tócsában, vagy éppen kimenjen a bokánk. De ez hozzá tartozik az úthoz. Legjobban azt szeretem, mikor kis patakoknál két ember beleáll a vízbe, vagy rááll egy ágra, kőre, és a többiek ugornak,elkapjuk és átröpítjük őket a túloldalra. És szépen sorban, mind a száz ember „átszáll”. Aztán indulhatunk tovább, általában mindenki kezében egy bot, énekelünk, beszélgetünk, ismerkedünk. 🙂 Ilyenkor olyan szabadnak érzem magam, elzárva a külvilágtól, egy völgyben, néhánytíz emberrel bandukolunk, és azon kívül, hogy vigyázzunk egymásra meg magunkra, semmi egyéb gondunk nincsen.

Jókora útat teszünk meg ilyenkor. Általában, mikor egy domb tetején megmutatja Jóska bácsi, a vezetőnk a Somlyó hegyét, ahogyan felsejlik a távolból, tudom, hogy még néhány óra, és Karcfalván vagyunk. Ez általában már késő este van. Ott felmegyünk a kis dombon lévő templomhoz, imádkozunk, köszöntenek minket, megkínálnak harapnivalóval, kaláccsal, innivalóval, utána meg elfoglaljuk az éjszakai szállásunkat. Ez, eddig ahogy tapasztaltam, évenként változik egy kicsit, ugyanis először egy hittan teremben aludtam, utána meg tornateremben. De van, akinek van ott ismerőse, az hozzuk megy, vagy csak egyszerűen bekéredzkedik egy családhoz, és a régi szokáshoz híven nem is a házban, hanem a csűrben alszik. Néhány felnőtt a papilakon kap helyet, majd haza fele meg, ha ügyeses vagyunk, és észrevesszük, hogy nem jöttek velünk vissza, mi alszunk ott :))

Ilyenkor már szinte éjfél, mire mindenki le tud feküdni, bár gondolom nem nehéz elképzelni, hogy a fiatalok általában legalább ezt a néhány órát sem használják ki, inkább belekóstolnak a helyi éjszakai életbe, aztán másnap szerintem még saját magukat is átkozzák, amiért nem pihentek. (Ez egyébként nem illendő, ahogyan szeszes ital fogyasztása, illetve a dohányzás sem a zarándoklat alatt. Valamint énekeket is a szent énekek közül kellene választani, világi énekeket nem illik. De ez mostanra már nem annyira betartott, sajnos.) Van is amiért, ugyanis hajnali négy órakor indulás. (Bár az utóbbi két évben, ahogy hallottam, csak valamikor a délelőtt folyamán gyülekeztek, ugyanis nem pénteken, hanem csütörtökön indultak otthonról). Ez a hajnali négy óra így önmagában nem mond sokat, de általában ez az az időszak, amikor sokan megbánják egy ideig, hogy eljöttek otthonról. 🙂 Általában jó hideg, vak sötét, szorítjuk egymás kezét, hogy ne veszetsünk el senkit, van egy kevés lámpánk, néha-néha egy-két zászlóról megismerjük egymást, de legalább egy óra még, amíg virradni kezd. Ettől arra fele már nem szeretem 🙂 Egyrészt a fáradtság miatt. Olyan is volt, hogy az úton menet közben is aludtunk el, és akkor ébredtünk meg, mikor egy autó ránk dudált, vagy beleléptünk egy pocsolyába. Másrészt meg azért, mert nagyon monoton. Végig a főúton megyünk, ami egyrészt igen kíméletlen térddel, bokával, talppal, a szép kis vízhólyagokat is ennek az útszakasznak köszönhetjük általában, és ráadásul két falu annyira hosszú, hogy legalább egy órába telik, míg hosszan megyünk rajtuk. Ilyenkor már szoktuk találni a helyi keresztaljákat is. Ekkor az a szokás, hogy ha például mi épp pihenünk, félre álltunk valahová, és látunk egy érkező keresztalját, vagy rögtön elindulunk, mielőtt utolérne, vagy megvárjuk, míg jól elhaladnak.

Szóval megyünk, megyünk és megyünk. A madéfalvi emlékműnél megállunk, ahol mindenki, akinek zászlója van, szép sorba feláll az emlékmű előtt tisztelegni. Egyébként minden útbaeső templom és kereszt előtt ugyanígy teszünk.

Szintén unalmas és hosszú szakasz a Csicsó és Csíkszereda közti mezős rész is, de ilyenkor már élmény az is, hogy a szintén arra tartó rengeteg autós integet, fényképezi a székely zászlóinkat, stb. 😀

Délelőtt érünk Csíktaplocára. Itt egy iskolánál szoktunk lepakolni, és kis idő múlva indulunk is fel a Nyeregbe. Általában kikerüljük a főúton lassan haladó, népes sort, és szintén egy kis mezei kerülőn megyünk fel a templomig. Itt ismét a „zászlós-keresztes szertartás”, utána meg végre megérkezünk a helyszínre. Mise után egész estig szabadok vagyunk. Szétnézünk a sátraknál, vagy éppen elmegyünk ebédelni, vissza megyünk az iskolához…(én például második évben nem sokat időztem fent,mert rohantam átöltözni és be a városba Kormi koncertre).

Másnap, vasárnap már nem indulunk olyan korán visszafele. Délelőtt még felmegyünk a templomhoz, és úgy időzítünk, hogy estére vissza érjünk Karcfalvára. Onnan hétfő reggel indulunk haza, az útvonal ugyanaz, mint menet, és estére hazaérkezünk, ahol a falu végén már várnak ránk az ismerősök sütivel, szendviccsel, vízzel, virággal 🙂

Az ünnepi miséről nem szóltam. Igazából szerintem ez mindenkinél változó, hogyan éli meg. Azt hiszem, hogy én, mikor voltam, nem tudtam igazán átélni ennek az egész zarándoklatnak a varázsát annyira, inkább elfáradtam, így a mise végén már duplán örültem a himnuszoknak, hiszen tudtam, hogy vége van :-). Az utóbbi években meg, mikor úgy éreztem, hogy jobban meg lennék rá érve, nem tudtam menni. De mindenképpen szeretnék még legalább egyszer gyalogosan eljutni. Már sokkal többet jelentene, azt hiszem.

Zarándoklatunkról néhány fénykép: