máj 152018
 

Csak az tudhatja milyen érzés Székelyföldön lenni, aki azt valaha átélte! Legyen szó nyaralásról, kirándulásról, pünkösdi zarándoklatról, lenyűgöző, örök élményekkel térhetünk haza. Az érzést elsősorban a székelyeknek köszönhetjük, de szorosan hozzátartozik a gyönyörű táj, a meseszép települések, a kulináris élvezetek és a számtalan népművészeti élmény, legyen szó táncról, muzsikáról, tárgyakról.

Negyedik alkalommal hirdettek háromnapos Székely Fesztivált Budapesten, akik már jártak Székelyföldön felfrissíthették emlékeiket, akik eddig még nem jutottak el, azok talán most kaptak kedvet hozzá.

A fesztivál három részre különült: a színpadon muzsikusok és táncosok léptek fel; a Millenáris külső terén találtuk a székely ízeket; zárt térben pedig kézművesek portékáiból válogathattunk. Fafaragók, nemezesek, ruhakészítők, könyvárusok, cserepezők árultak szebbnél szebb tárgyakat. Kulináris élményekben is bőven lehetett részünk: sajtkészítők, hentesek, kürtőskalácsosok mellett megjelent a Csíki sör egyre bővülő termékkínálata, kóstolhattunk gyümölcspárlatokat és Ménesről Balla Géza borászata is részt vett a rendezvényen.

Néhány fénykép és egy riportfilm a rendezvényről:

feb 042018
 

„Így a táncház – kifejezve egy nemcsak a magyarság, hanem az emberiség számára szükséges, természetes életérzést, modern életfilozófiát – világszerte példaként szolgál(hat) az eltűnőfélben lévő vagy „ki tudja mivé” átalakuló tradicionális kultúrák megfelelő, a jövőben is alkalmazható elemeinek továbbéltetésére. Ilyen felfogásban hozzájárulhat az örökölt nemzeti hagyományok és a formálódó egyetemes világkultúra között ma még fennálló feszültségek feloldásához és egy működőképes kapcsolatrendszer kiépítéséhez. Ez nem hipotézis, hiszen a táncházmozgalom eddigi gyakorlatából származó hazai és külföldi tapasztalatok, visszajelzések összessége.” – Halmos Béla

Az idézet forrása

Ismét sor került fiam középiskolájában a hagyományos néptáncbemutatóra. Az általános iskolából érkező diákok számára az első évfolyamban kötelező a néptánc, ezt követően a gyermekeken múlik a folytatás, aki kedvet kapott a tánchoz, végig kísérheti az a gimnáziumi évek alatt. Az egy tanéven át tartó ízelítő sokukat folytatásra ösztönzi. Nemcsak a néptánc kerül így figyelmük fókuszába, hanem a hangszeres muzsika, a népi kéz- és iparművészet, ezeken a területeken is kiteljesedhetnek a diákok. A néptánc átnyúlik gúnyhatárok fölött, ezen a bemutatón felléptek a szamosújvári testvériskola diákjai is!

Talán joggal felmerülhet a kérdés, hogy a szinte befogadhatatlan mennyiségű tananyag elsajátítása mellett, van e létjogosultsága a felsoroltakkal is foglalkozni. A válasz egyértelműen igen! A tánclépesek megismerésével együtt, nő a közösséghez tartozás élménye, hiszen párjukhoz, majd valamennyi színpadon lévőhöz, a muzsikához alkalmazkodniuk kell. A gyönyörű viseletek megszépítenek mindenkit. Kellő gyakorlás után, a nézőtérről áramló elismerés és szeretet valamennyi ifjú önbizalmát növeli. A fiú-lány, férfi-nő kapcsolat is új dimenzióba emelkedik táncot ropva.

A tánc megtanulása sokszor gyötrelmes. De még a csetlő-botló diákok is képesek elsajátítani azt, ezzel áttörhetik korlátaikat. A viseletek felkelthetik a varrás, hímzés iránti érdeklődést; nemezelés, fafaragás, cserepezés, batikolás (stb.) mind javítják a kézügyességet, képzelőerőt, sikerélményt adnak.

Az iskolai szalagavató bálon pedig olyan felszabadultságot érezhettünk, amely röviddel az érettségi és felvételi vizsgák előtt kevés diáknak adatik meg. Az ifjú emberek arcán boldogságot láttunk, ez még a legmélyebb tantárgyi ismereteknél is jóval több útravalót ad a további élethez. Köszönet illeti az iskola pedagógusait, hogy mindezeket lehetővé teszik gyermekeink számára, így őrizve Atilla király szellemiségét is.

Rövid részlet a 2017-es Fölszállott a páva döntőjéből

jan 082018
 

Íjjal, nyílvesszővel harcoltak és vadásztak évezredek óta. Világszerte nagyon sok képi és írásos emlék igazolja ezt. Mint a 900-as évek elején születhetett modenai himnusz sorai: „ab Ungerorum nos defendas iaculis” –  „védj meg minket a magyarok nyilaitól.” Régészeti feltárások  számtalan leletéből próbálják rekonstruálni, vajon milyen lehetett a régi korokban használt íj? Milyen volt formája, anyaga, hogyan készítették? Azonban a korabeli íjak elporladtak egykori tulajdonosukkal együtt, s egyedül csontok, nyílhegyek és az íjak szaruja maradt az utókorra. Ezek alapján próbálják rekonstruálni a fegyvert.

A technika fejlődésével az íj mint harci- és vadászeszköz elveszítette jelentőségét, azonban mint sportszer fennmaradt. Az élsportolók,  olimpikonok, karbon nyílvesszőket lőnek a célba, amelyek hossza, súlya, hajlékonysága minden paraméterében azonos; az íjak anyaga hasonlóan tökéletes, miként a célzóberendezések is. Az íjásznak nem kell a felszereléssel bajlódnia, a verseny során szinte csak a helyesen kivitelezett mozgássorozat elemeire, – az u.n. lövési ciklusra – kell összpontosítania. Így sincs könnyű dolga!

Hála néhány elhivatott embernek, Magyarországon és a szomszédos országok némelyikében, az íjászat tömegsporttá vált. Ezen a szinten is megtalálhatók a technikai íjak (csigás, olimpiai), azonban teret nyert a „pusztai-nomád”, azaz a „történelmi” szakág is. Ha jól belegondolunk, eleink íjai és nyilai csak természetes anyagból készülhettek, az íj fából, szaruból, az ideg bőrből, selyemből, a nyílvessző is fából, madártollból, fémhegyből állt. Aligha volt két egyforma fegyver, vessző. Vannak íjkészítő mesterek, akik gyártanak kizárólag természetes anyagból is íjakat, azonban ezek – érthetően – nagyon drágák, kevésbé alkalmasak pontos lövésre, mint azok a jóval elterjedtebb fegyverek, amelyek alakja feltételezhetően hasonlít az eleink által használtakhoz, a műgyantát borító bőrbevonat, vagy – laminált fából készült íjakon – az anyag erezetének játéka, az esetleges díszítés, bandázs szépíti, ugyanakkor viszonylag pontosabb lövést tesz lehetővé.

A vesszők idegre illeszkedő vége, az ajak (elterjedt kifejezéssel: nock) elfogadottan műanyag, a hegyek súlya és formája azonos, a vesszőtest hajlékonysága, vastagsága az íjhoz kalibrált. A „pusztai-nomád” kategóriában induló versenyzők íja egyedül formájában emlékeztethet eleink által használtakra. Számtalan ember van, akit néhány próbalövés megbabonázott, megérezte milyen kihúzni az íjat, kilőni a vesszőt! Ők az első verseny hangulatát, izgalmát átélve, egy erdőben eltöltött nap után, jóleső fáradtsággal eltelve, az íjászat rabjává váltak. Kár azon rágódni, hogy mennyire autentikus és mennyire hagyományőrző a mai „történelmi” íjászat, elvégre így is szebbé teszi napjainkat!

Azonban aki íjászatra adja a fejét, annak illik tisztában lennie mindazokkal az ismeretekkel, amelyeket a régi idők íjászatáról tudunk. A „Sokezret nyilakkal…” a 10. századi „honfoglaló” magyar íjfelszerelés című kiállítás ezek megszerzésére kiválóan alkalmas, tegnap mi is megnéztük. „…az íjászathoz kötődő teljes tárgyi anyag – íj, nyíl, tegzek, idegek, íjászgyűrűk, övek – rekonstrukcióját kívánjuk közérthető formában bemutatni. A kiállításon egyfelől szerepelnek a kiindulást képező alapok: régészeti leletek másolatai, egy sírrekonstrukció, néprajzi párhuzamok és kortárs – nem magyar – ábrázolások is. Be kívánjuk mutatni a lehetséges rekonstrukciós folyamatokat, annak anyagaival, fázisaival egyetemben…” Úgy láttam, hogy a kitűzött célt elérték, lenyűgöző élmény volt megtekinteni a kiállított anyagot. Február 25-ig bárki megteheti ezt, bátran merem ajánlani, íjászoknak, múltunk iránt érdeklődőknek, mindenkinek! AVE Kiállítóház, Budapest, VI. Hajós u. 21.

Ízelítőül néhány kép és egy rövidfilm:

***

Évkezdet

 Szerző: - 11:27  2 hozzászólás »
jan 012018
 

Kinek mit jelent az “ünnep” fogalma? Bizonyára mindenkinek mást. Karácsonykor a Megváltó megszületése okán érzett örömünket kiáltanánk a világba, összejön a szűkebb, tágabb család, fenyőfát díszítünk, megajándékozzunk szeretteinket, az asztalra finom étkek, a poharakba gyönyörű italok kerülnek. Mindazok, akiknek ez nem adatik meg, lelküket ünneplőbe öltöztethetik, ülhetnek akár Titok-karácsonyt. Ám előtte heteken át rohangálunk, idegesek, túlhajszoltak vagyunk, de Szentestén,  minden a helyére kerül, megnyugodhatunk.

Az év vége, év eleje engem régóta hidegen hagy. Az egyetemi évek alatt mindig beárnyékolta a vizsgaidőszak, nem volt alkalmas a gondtalan mulatozásra. Később, munkába állva, igyekeztem ilyenkor ügyeleteket vállalni, ha ezen áron tehettem szabaddá Karácsonyt. Igazából, hogy december után januárt írunk, annyira érint meg, mint bármely más hónapforduló, az sem izgat, hogy a dátum elejére eggyel nagyobb szám kerül. A tűzijátékesőt sem élvezem, egyedül háziállatainkat sajnálom, igaz tudom, az óévtől századok óta zajosan búcsúznak, elűzendő a gonoszt. Egy év múlttá válik, a jövőt meg talán jobb, ha nem ismerjük. A mögöttünk hagyott szilveszter annyiban volt más, vasárnap lévén a Szent Család Ünnepére emlékeztünk templomainkban, s vihettük haza saját családunkra is az áldást. Ez tette számomra különlegessé ezt a napot.

Gondolkoztam, miről lehetne írni, egy finom kávé kortyolgatása közben? Lehetne marasztalni az óévet, ahogyan jó tolla miatt, számomra egyik legkedvesebb publicistánk míves írásában megtette, ám sorai sokkal veretesebbek annál, mint arra én képes lennék. Az írásban felvázolt gondolatok jelentős részével azonosulni tudok; ha saját életünkre gondolok, bizony akkor csodálkozik rá az ember a múlt értékeire legjobban, amikor azok vészesen elillanni látszanak… Lehetne írni az újévi népszokásokról, babonákról és hiedelmekről, de vannak nálam avatottabb ismerői a témának. Górcső alá vehetnénk a jövőt, de a tárgylemezt takaró fedi, minden nappal többet mutat magából, miközben a múlt részévé válik. Amit fel kell értékelnünk az a jelen. Már reggel nyolckor, Hitvesemmel egymás kezét fogva, szentmisén köszönthettük az év első napját. Odakinn hamiskásan süt a Nap, hideg sincs, jólesik a fűtött szobában ülni a billentyűzet előtt, örülni annak, hogy van mit, van min és van hová írni, hogy működik egy kávéház, ami az enyém, s ahová bárki betérhet. Jólesik azokra gondolni, akik esetleg néha benéznek, beleolvasnak ebbe, abba. A jövőt nem látjuk, de bízhatunk Szent II. János Pál pápa sokat idézett szavaiban: “Ne féljetek!”; a múltat nem tudjuk megváltoztatni, ezért érdemes agyunkkal a jelenre, a most megélt pillanat varázsára összpontosítanunk.

Dalba öntött Régi magyar áldással kívánok mindenkinek boldog újesztendőt!

jún 042017
 

„Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! – megteszi nektek.” (Lk 17,1-6)

„Szüntessünk meg minden viszályt, haragot és széthúzást, segítsük egymást, hogy minden jó cél, minden nemes szándék közös életünk fejlődését és gazdagodását szolgálja.” (Részlet dr. Veres András győri megyéspüspök szentbeszédéből)

„Meg kell békülnünk önmagunkkal, békét kell teremtenünk családjainkban, közösségeinkben, városainkban, országainkban. Ennél fontosabb üzenete a mai prédikációnak nem lehetett. Jó lenne, ha minél többen meghallanák.” (Áder János köztársasági elnök)

Ültünk a csíkszeredai vasútállomás melletti tér szegélykövein, vártuk, hogy Brassó felől befusson hazainduló vonatunk. Többen voltunk zarándokok, szóba elegyedtünk egymással. Mellettem egy idős férfi ült, nagy hátizsákkal, cserzett arccal. Néhány mondat után kiderült: ő a legidősebb tagja annak a zarándokcsoportnak, amely április végén gyalogszerrel indult a fővárosi Anna-rétről, hogy a Mária Úton haladva érkezzenek meg a csíksomlyói pünkösdi szentmisére. Megcsinálták! Jóval hetven év fölött, ez az én szememben emberfeletti teljesítmény! Ha kitűzünk egy elérhetetlennek látszó célt, csak hit és akarat kérdése, hogy elérjük! Ha csak ez az egy élményünk lett volna, már azért is megérte elzarándokolni Csíksomlyóra!

Ám ennél sokkal többről van szó! Akik életükben egyszer részt vettek a Nyeregben tartott pünkösdi szentmisén, jól tudják milyen érzés ott lenni, azoknak akiknek ez nem adatott meg, úgysem tudom jól megfogalmazni.

A legfontosabb az esemény szakrális része, hiszen Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását ünnepeljük. Az egész zarándoklat lényege a szentmisében sűrűsödik össze, ezen a helyen olyan erőtérbe kerülünk, ahol az Úr üzenetei felerősödve érintik meg szívünket, lelkünket. Idén volt 450 esztendeje, hogy először zarándokoltak ide csángók és székelyek, azóta évszázadok folytak el; az ünnep már szétfeszítette a Katedrális falait, egyre több magyart hív az Úr, körülöttünk a hegyek az oltár, az ég a kupola, a felhők a freskók, s mi megtöltjük a teret, ünnepi szentmisén, a Boldogságos Szűz jelenlétében búcsút nyerve erősödünk hitünkben, s lélekben gazdagodva úgy távozunk, hogy már a következő zarándoklatunkra készülünk.

Ma 97 esztendeje írták alá Trianonban a békediktátumot, Erdély, Székelyföld és a többi elszakított országrész magyarjai 97 éve idegen fennhatóság alatt élnek. A Nyereg zászlóerdejében, fekete szalagok emlékeztettek arra a napra. 97 év… iszonyatos megpróbáltatások, folyamatos beolvasztási szándék ellenére, Erdély, Felvidék, Délvidék magyarjai őrzik nemzeti önazonosságukat. Ez nem lehetne így, ha nem lenne hitük, akaratuk, közös édes anyanyelvünk és magyar kultúránk. Hány éves török megszállás után egyesült a kivéreztetett, részekre szakadt Magyarország? Nem adhatjuk fel a reményt, mert mi magyarok igenis összetartozunk, s ha Isten velünk, ki ellenünk? Csíksomlyón százezrek gyűltek össze, nemcsak a Megváltó, a Boldogságos Szűzanya és a Szentlélek tiszteletére, hanem hozzájuk imádkozva együtt énekeltük Himnuszainkat nemzetünkért, minden magyarért. Amikor százezrek éneklik, hogy „Isten  hazánkért térdelünk elédbe…”, az meghallgatást nyer, mint ahogy az is, ha esténként, elcsendesedve egymagunk fordulunk az Úrhoz. Ima, hit, akarat. Ez a csíksomlyói Pünkösd üzenete nemzetünkhöz. Ebben a hitben megerősödve kelünk útra évről évre.

Néhány emlék… Hitvesemmel Székesfehérvárról alig 40 perc alatt, klimatizált, gyönyörű vonaton suhantunk Kelenföldig, majd a 4-es Metróval a Keletihez. Itt mintha átléptünk volna a Balkánba. Elképesztő kosz, rendetlenség, káosz; a jegypénztárak előtt húszméteres sor. Két évvel ezelőtt Benedek fiammal már megtettük ezt az utat, így a hálókocsi nekem semmilyen meglepetést nem okozott, de ha a pályaudvart “balkáni” jelző illeti, erre a vonatra nehéz szavakat találni. A fülke kb. két négyzetméter, koszosnak ugyan nem mondhatnám, de mérhetetlenül lepusztult, elhasznált minden. Egy hálókocsi iránt az ember nem támaszt nagy igényeket, de az ablak olyan koszos volt, hogy nem lehetett kilátni. Az Utasellátó két deciliter ásványvízzel kedveskedik a 12 órás utazás idejére. A határon először magyar rendőrök nézték meg az iratainkat, majd húsz perc múlva a román, mindenkiét begyűjtötte, elvitte valahová. Valamennyit tudtunk aludni, pont annyit, hogy az érkezés utáni naphoz legyen kellő erőnk.

Már az ablakból láttuk a vonuló keresztaljakat, a hatalmas autóforgalmat. Negyven perces késéssel szálltunk le Csíkszeredán, tudtam, hogy kapuvári barátaink, egykori kollégiumi szobatársam feleségével is zarándokol, láttuk a vonatból a “Kapuvár” táblát. Elindultunk a jó 6 km-es gyalogútra a Nyeregbe, utolértük a kapuváriakat, örömmel üdvözöltük barátainkat. Erős napsütésben kaptattunk felfelé, a hegyen több régen látott ismerőssel is találkoztunk. Hatalmas tömeg volt, délidőben kellettek az árnyékot adó esernyők.

Mise után a tömeg egyszerre indult lefelé, a Bazilika mögötti téren teljesen beállt a menet, jóval több mint két óra alatt értünk le a Magyar Katholikus Gimnázium varázslatos épületéhez. A Székesegyház közelében az ünnephez méltó kegytárgyakat és gyönyörű kézműves tárgyakat lehetett vásárolni, de ahogy távolodtunk, úgy jelent meg a gagyi műanyag tucatáruk hada. Élelemhez és italhoz csak nagyon hosszú sorban állás után jutottunk, legtöbben kürtőskalácsot kínáltak. Hatalmas volt a tömeg mindenhol. Este hatra értünk le a sétálóutcába, addigra a nagyja elment, egy pizzériában szabad asztalhoz jutottunk, mérhetetlenül elfáradva, éhesen, szomjasan roskadtunk le. Egy órával a vonat indulása előtt már az állomáson voltunk, a hazaút is gyötrelmes volt, de a vonat ezúttal másodpercre pontosan ért a Keletibe. Innen Metró, gyorsvonat, már 11 óra körül hazaértünk.

Zarándoklaton voltunk, nem kéjutazáson. Ezek a nehézségek, kényelmetlenségek hozzátartoznak, s ha lehetne holnap újra elmenni, nem tétováznánk! Néhány kép emlékül:

***

Bár ez nem tartozik a csíksomlyói zarándoklatunkhoz, de Székesfehérváron meghonosítottak egy kedves hagyományt. “Virágálom Pünkösdkor” a Belváros színpompás virágdíszbe öltözik, megkértem Benedeket, örökítse meg, örömmel osztom meg veletek is fényképeit.

máj 242017
 

Fiam iskolája, az abai Atilla Király Gimnázium, 2017 május 23-án ünnepelte névadóját. Erre az alkalomra, már január végén meghívták Koltay Gergelyt, a Kormorán zenekar vezetőjét, aki első szóra igent mondott. Izgalommal vártuk a találkozást! Szilasy György igazgató úrtól én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy néhány kérdést fogalmazzak meg, amely a beszélgetés vezérfonala lehet.

Miután bemutattuk az iskolát, majd bejártuk Gergővel, a jurta melletti árnyat adó fa tövébe telepedtünk, kört alkotva ültünk. A diákok muzsikálásával kezdődött a találkozó és a beszélgetés. Kísérletet sem teszek arra, hogy részletesen idézzem mindazokat a gondolatokat, amelyeket Gergőtől hallottunk. Elmesélte pályájának indulását, ahogyan gyermekszínészként kezdte, majd zenét tanulva eljutott a Kormorán megalapításáig, elmondta, hogy milyen hatások vezették a folk-rock műfaj irányába. Szó esett rockoperákról és filmzenékről is. Amíg ezeket felidézte, számtalan fontos gondolatot osztott meg velünk. Körbejártuk Bálint Elemér oroszhegyi polgármester “Hivatásunk magyarnak lenni” mondatából miként született dal, majd zenealbum, hogyan tehetünk eleget feladatunknak. Ha jól belegondolunk, mit jelent ez a három szóba sűrített mondat, csodálatos világ tárul fel előttünk… Szó esett még Lámpás Emberekről, Táltosok Fiairól, őseink világáról. Még órákig tudtuk volna folytatni a beszélgetést, de időnkbe ennyi fért bele.

Elnéztem a diákokat, nagy figyelemmel, nyitott szívvel és ésszel fogadtak be Gergő szavait. Ebben az iskolában, ahol tanár, diák hivatása magyarnak lenni, ahol a muzsika, a tánc, a népi kézműves mesterségek művelése a mindennapok része, hiszem, ők megértették Gergő szavainak mélyebb értelmét. Bizonyára mindannyian lélekben gazdagodva búcsúztak el vendégüktől. Befejezésül még elénekelték Gergőnek az iskola Himnuszát, majd íjászattal folytatták a napot .

Felemelő perceket éltünk át, köszönjük Gergő, hogy megajándékoztál minket jelenléteddel, szavaiddal, gondolataiddal!

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve míg a Föld tart.
Paradicsom hazájában,
Éljen örök boldogságban.
Éljen örök boldogságban!

Töltse békében napjait,
Egyezve lássa fiait.
Tatár, török, s más ellenség,
Minket meg ne rendíthessék.
Minket meg ne rendíthessék!

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve míg a Föld tart.
Isten áldjon meg bennünket,
Minden igaz magyar embert.
Minden igaz magyar embert!

ápr 112017
 

Arra gondoltam, talán Nagyhéten nem illendő borkóstolásról beszámolni, ám mégis úgy döntöttem, megosztom veletek szombati élményeinket. Ha Krisztus az utolsó vacsorán bor színében hagyományozta ránk vérét, a szőlőtő termése nincs távol Nagyhéttől, másrészt, ez a találkozás Kaló Imrével, messze túlmutat egy közönséges borkóstoláson.

Virágvasárnap előestéje Szomolyán

Kellemes társaságban, három autóval vettük Szomolya felé az irányt, miután elfoglaltuk szállásunkat, már 16 óra után elkezdődött a találkozó. Bemutatkoztunk, elindult a kóstolással egybekötött beszélgetés. A hangsúly a beszélgetésen van, a borok megolajozták a gondolatok útját, amelyek a szőlőművelés, borkészítés apropóján elvezettek olyan alapkérdésekhez, mint Isten, haza, család; múltunk és életünk, jövőnk és lehetőségeink, teendőink Kárpáthazában. A pincefalon függő feszület, a tufába faragott turul, a hordók, maga a borospince olyan légkört árasztottak, melyek segítettek az elhangzó gondolatok befogadásában. Mivel lehetetlen vállalkozás lenne visszaadni az elhangzottakat, íme Kaló Imre, – aki a Borászok Borásza – néhány mondata.

Kaló Imre más úton jár, mint a borászok túlnyomó többsége. Másképpen műveli a szőlőt, másképpen készíti a bort, de nem szeretnék belemenni a részletekbe, ha valakit érdekel, itt olvashat néhány gondolatot erről.

Azzal sem szeretnék részletesebben foglalkozni, hogy mit mutattak a borok. Kóstoltunk fehér- és vörösborokat, rozét, utóbbi kivételével valamennyiből száraz és édes tételeket is. A termőhelyen könnyen aszúsodik a szőlő, Kaló Imre elmondta, hogy 10 évből 7-ben van aszúsodás. Ittunk olyan Turán aszút, hogy megilleti a “Térdre, imához!” felkiáltás. Ne felejtsük nem Tokajban, hanem az Egri borvidéken voltunk! Lehetett volna akár egy borból évjáratokat összekóstolni. Meglepően széles volt a fajtaválaszték, így rengeteg tételt ízlelgethettünk. Nem szeretnék egyetlen bort sem kiemelni, de mellbevágó volt számomra, hogy a 2003-as (amúgy legendásan jó) évjárat Olaszrizlingje mennyire ragyogott. Azt is tudjuk, ahogy az embernek sem jó egyedül lennie, borok és étkek alkotnak igazi párost. Míg a pincében hordómintákat kóstoltunk, a vacsorához, amely szarvasborjúból készült kitűnő paprikás volt, palackos tételek is terítékre kerültek. Az almás réteshez kínált édes bor is megmutatta, mennyi játékosság van abban, ha étkeket és borokat jól párosítjuk. Csodálatos volt!

Megajándékozhatja az Úr a földi halandót találkozásokkal Lámpás Emberekkel. Most nem szeretném felsorolni azokat a borászokat, akiket közéjük tartozóknak gondolok, de az biztos, hogy Kaló Imre is ott van közöttük, épp úgy mint az élet más területeiről például Papp Lajos, Böjte Csaba, Koltay Gergő, Nyerges Attila, Kassai Lajos és hosszan sorolhatnám a tudományok és a művészetek Lámpás Embereit. A borász a kettő között áll, a pohárba kerülő nedű a tudományból kinőtt művészet, gondolatok formálják, miközben gondolatokat formál. Mi pedig hálás szívvel nézhetünk az Égre, hogy megajándékoz az Úr bennünket!