jún 042017
 

„Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! – megteszi nektek.” (Lk 17,1-6)

„Szüntessünk meg minden viszályt, haragot és széthúzást, segítsük egymást, hogy minden jó cél, minden nemes szándék közös életünk fejlődését és gazdagodását szolgálja.” (Részlet dr. Veres András győri megyéspüspök szentbeszédéből)

„Meg kell békülnünk önmagunkkal, békét kell teremtenünk családjainkban, közösségeinkben, városainkban, országainkban. Ennél fontosabb üzenete a mai prédikációnak nem lehetett. Jó lenne, ha minél többen meghallanák.” (Áder János köztársasági elnök)

Ültünk a csíkszeredai vasútállomás melletti tér szegélykövein, vártuk, hogy Brassó felől befusson hazainduló vonatunk. Többen voltunk zarándokok, szóba elegyedtünk egymással. Mellettem egy idős férfi ült, nagy hátizsákkal, cserzett arccal. Néhány mondat után kiderült: ő a legidősebb tagja annak a zarándokcsoportnak, amely április végén gyalogszerrel indult a fővárosi Anna-rétről, hogy a Mária Úton haladva érkezzenek meg a csíksomlyói pünkösdi szentmisére. Megcsinálták! Jóval hetven év fölött, ez az én szememben emberfeletti teljesítmény! Ha kitűzünk egy elérhetetlennek látszó célt, csak hit és akarat kérdése, hogy elérjük! Ha csak ez az egy élményünk lett volna, már azért is megérte elzarándokolni Csíksomlyóra!

Ám ennél sokkal többről van szó! Akik életükben egyszer részt vettek a Nyeregben tartott pünkösdi szentmisén, jól tudják milyen érzés ott lenni, azoknak akiknek ez nem adatott meg, úgysem tudom jól megfogalmazni.

A legfontosabb az esemény szakrális része, hiszen Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását ünnepeljük. Az egész zarándoklat lényege a szentmisében sűrűsödik össze, ezen a helyen olyan erőtérbe kerülünk, ahol az Úr üzenetei felerősödve érintik meg szívünket, lelkünket. Idén volt 450 esztendeje, hogy először zarándokoltak ide csángók és székelyek, azóta évszázadok folytak el; az ünnep már szétfeszítette a Katedrális falait, egyre több magyart hív az Úr, körülöttünk a hegyek az oltár, az ég a kupola, a felhők a freskók, s mi megtöltjük a teret, ünnepi szentmisén, a Boldogságos Szűz jelenlétében búcsút nyerve erősödünk hitünkben, s lélekben gazdagodva úgy távozunk, hogy már a következő zarándoklatunkra készülünk.

Ma 97 esztendeje írták alá Trianonban a békediktátumot, Erdély, Székelyföld és a többi elszakított országrész magyarjai 97 éve idegen fennhatóság alatt élnek. A Nyereg zászlóerdejében, fekete szalagok emlékeztettek arra a napra. 97 év… iszonyatos megpróbáltatások, folyamatos beolvasztási szándék ellenére, Erdély, Felvidék, Délvidék magyarjai őrzik nemzeti önazonosságukat. Ez nem lehetne így, ha nem lenne hitük, akaratuk, közös édes anyanyelvünk és magyar kultúránk. Hány éves török megszállás után egyesült a kivéreztetett, részekre szakadt Magyarország? Nem adhatjuk fel a reményt, mert mi magyarok igenis összetartozunk, s ha Isten velünk, ki ellenünk? Csíksomlyón százezrek gyűltek össze, nemcsak a Megváltó, a Boldogságos Szűzanya és a Szentlélek tiszteletére, hanem hozzájuk imádkozva együtt énekeltük Himnuszainkat nemzetünkért, minden magyarért. Amikor százezrek éneklik, hogy „Isten  hazánkért térdelünk elédbe…”, az meghallgatást nyer, mint ahogy az is, ha esténként, elcsendesedve egymagunk fordulunk az Úrhoz. Ima, hit, akarat. Ez a csíksomlyói Pünkösd üzenete nemzetünkhöz. Ebben a hitben megerősödve kelünk útra évről évre.

Néhány emlék… Hitvesemmel Székesfehérvárról alig 40 perc alatt, klimatizált, gyönyörű vonaton suhantunk Kelenföldig, majd a 4-es Metróval a Keletihez. Itt mintha átléptünk volna a Balkánba. Elképesztő kosz, rendetlenség, káosz; a jegypénztárak előtt húszméteres sor. Két évvel ezelőtt Benedek fiammal már megtettük ezt az utat, így a hálókocsi nekem semmilyen meglepetést nem okozott, de ha a pályaudvart “balkáni” jelző illeti, erre a vonatra nehéz szavakat találni. A fülke kb. két négyzetméter, koszosnak ugyan nem mondhatnám, de mérhetetlenül lepusztult, elhasznált minden. Egy hálókocsi iránt az ember nem támaszt nagy igényeket, de az ablak olyan koszos volt, hogy nem lehetett kilátni. Az Utasellátó két deciliter ásványvízzel kedveskedik a 12 órás utazás idejére. A határon először magyar rendőrök nézték meg az iratainkat, majd húsz perc múlva a román, mindenkiét begyűjtötte, elvitte valahová. Valamennyit tudtunk aludni, pont annyit, hogy az érkezés utáni naphoz legyen kellő erőnk.

Már az ablakból láttuk a vonuló keresztaljakat, a hatalmas autóforgalmat. Negyven perces késéssel szálltunk le Csíkszeredán, tudtam, hogy kapuvári barátaink, egykori kollégiumi szobatársam feleségével is zarándokol, láttuk a vonatból a “Kapuvár” táblát. Elindultunk a jó 6 km-es gyalogútra a Nyeregbe, utolértük a kapuváriakat, örömmel üdvözöltük barátainkat. Erős napsütésben kaptattunk felfelé, a hegyen több régen látott ismerőssel is találkoztunk. Hatalmas tömeg volt, délidőben kellettek az árnyékot adó esernyők.

Mise után a tömeg egyszerre indult lefelé, a Bazilika mögötti téren teljesen beállt a menet, jóval több mint két óra alatt értünk le a Magyar Katholikus Gimnázium varázslatos épületéhez. A Székesegyház közelében az ünnephez méltó kegytárgyakat és gyönyörű kézműves tárgyakat lehetett vásárolni, de ahogy távolodtunk, úgy jelent meg a gagyi műanyag tucatáruk hada. Élelemhez és italhoz csak nagyon hosszú sorban állás után jutottunk, legtöbben kürtőskalácsot kínáltak. Hatalmas volt a tömeg mindenhol. Este hatra értünk le a sétálóutcába, addigra a nagyja elment, egy pizzériában szabad asztalhoz jutottunk, mérhetetlenül elfáradva, éhesen, szomjasan roskadtunk le. Egy órával a vonat indulása előtt már az állomáson voltunk, a hazaút is gyötrelmes volt, de a vonat ezúttal másodpercre pontosan ért a Keletibe. Innen Metró, gyorsvonat, már 11 óra körül hazaértünk.

Zarándoklaton voltunk, nem kéjutazáson. Ezek a nehézségek, kényelmetlenségek hozzátartoznak, s ha lehetne holnap újra elmenni, nem tétováznánk! Néhány kép emlékül:

***

Bár ez nem tartozik a csíksomlyói zarándoklatunkhoz, de Székesfehérváron meghonosítottak egy kedves hagyományt. “Virágálom Pünkösdkor” a Belváros színpompás virágdíszbe öltözik, megkértem Benedeket, örökítse meg, örömmel osztom meg veletek is fényképeit.

máj 242017
 

Fiam iskolája, az abai Atilla Király Gimnázium, 2017 május 23-án ünnepelte névadóját. Erre az alkalomra, már január végén meghívták Koltay Gergelyt, a Kormorán zenekar vezetőjét, aki első szóra igent mondott. Izgalommal vártuk a találkozást! Szilasy György igazgató úrtól én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy néhány kérdést fogalmazzak meg, amely a beszélgetés vezérfonala lehet.

Miután bemutattuk az iskolát, majd bejártuk Gergővel, a jurta melletti árnyat adó fa tövébe telepedtünk, kört alkotva ültünk. A diákok muzsikálásával kezdődött a találkozó és a beszélgetés. Kísérletet sem teszek arra, hogy részletesen idézzem mindazokat a gondolatokat, amelyeket Gergőtől hallottunk. Elmesélte pályájának indulását, ahogyan gyermekszínészként kezdte, majd zenét tanulva eljutott a Kormorán megalapításáig, elmondta, hogy milyen hatások vezették a folk-rock műfaj irányába. Szó esett rockoperákról és filmzenékről is. Amíg ezeket felidézte, számtalan fontos gondolatot osztott meg velünk. Körbejártuk Bálint Elemér oroszhegyi polgármester “Hivatásunk magyarnak lenni” mondatából miként született dal, majd zenealbum, hogyan tehetünk eleget feladatunknak. Ha jól belegondolunk, mit jelent ez a három szóba sűrített mondat, csodálatos világ tárul fel előttünk… Szó esett még Lámpás Emberekről, Táltosok Fiairól, őseink világáról. Még órákig tudtuk volna folytatni a beszélgetést, de időnkbe ennyi fért bele.

Elnéztem a diákokat, nagy figyelemmel, nyitott szívvel és ésszel fogadtak be Gergő szavait. Ebben az iskolában, ahol tanár, diák hivatása magyarnak lenni, ahol a muzsika, a tánc, a népi kézműves mesterségek művelése a mindennapok része, hiszem, ők megértették Gergő szavainak mélyebb értelmét. Bizonyára mindannyian lélekben gazdagodva búcsúztak el vendégüktől. Befejezésül még elénekelték Gergőnek az iskola Himnuszát, majd íjászattal folytatták a napot .

Felemelő perceket éltünk át, köszönjük Gergő, hogy megajándékoztál minket jelenléteddel, szavaiddal, gondolataiddal!

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve míg a Föld tart.
Paradicsom hazájában,
Éljen örök boldogságban.
Éljen örök boldogságban!

Töltse békében napjait,
Egyezve lássa fiait.
Tatár, török, s más ellenség,
Minket meg ne rendíthessék.
Minket meg ne rendíthessék!

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve míg a Föld tart.
Isten áldjon meg bennünket,
Minden igaz magyar embert.
Minden igaz magyar embert!

ápr 112017
 

Arra gondoltam, talán Nagyhéten nem illendő borkóstolásról beszámolni, ám mégis úgy döntöttem, megosztom veletek szombati élményeinket. Ha Krisztus az utolsó vacsorán bor színében hagyományozta ránk vérét, a szőlőtő termése nincs távol Nagyhéttől, másrészt, ez a találkozás Kaló Imrével, messze túlmutat egy közönséges borkóstoláson.

Virágvasárnap előestéje Szomolyán

Kellemes társaságban, három autóval vettük Szomolya felé az irányt, miután elfoglaltuk szállásunkat, már 16 óra után elkezdődött a találkozó. Bemutatkoztunk, elindult a kóstolással egybekötött beszélgetés. A hangsúly a beszélgetésen van, a borok megolajozták a gondolatok útját, amelyek a szőlőművelés, borkészítés apropóján elvezettek olyan alapkérdésekhez, mint Isten, haza, család; múltunk és életünk, jövőnk és lehetőségeink, teendőink Kárpáthazában. A pincefalon függő feszület, a tufába faragott turul, a hordók, maga a borospince olyan légkört árasztottak, melyek segítettek az elhangzó gondolatok befogadásában. Mivel lehetetlen vállalkozás lenne visszaadni az elhangzottakat, íme Kaló Imre, – aki a Borászok Borásza – néhány mondata.

Kaló Imre más úton jár, mint a borászok túlnyomó többsége. Másképpen műveli a szőlőt, másképpen készíti a bort, de nem szeretnék belemenni a részletekbe, ha valakit érdekel, itt olvashat néhány gondolatot erről.

Azzal sem szeretnék részletesebben foglalkozni, hogy mit mutattak a borok. Kóstoltunk fehér- és vörösborokat, rozét, utóbbi kivételével valamennyiből száraz és édes tételeket is. A termőhelyen könnyen aszúsodik a szőlő, Kaló Imre elmondta, hogy 10 évből 7-ben van aszúsodás. Ittunk olyan Turán aszút, hogy megilleti a “Térdre, imához!” felkiáltás. Ne felejtsük nem Tokajban, hanem az Egri borvidéken voltunk! Lehetett volna akár egy borból évjáratokat összekóstolni. Meglepően széles volt a fajtaválaszték, így rengeteg tételt ízlelgethettünk. Nem szeretnék egyetlen bort sem kiemelni, de mellbevágó volt számomra, hogy a 2003-as (amúgy legendásan jó) évjárat Olaszrizlingje mennyire ragyogott. Azt is tudjuk, ahogy az embernek sem jó egyedül lennie, borok és étkek alkotnak igazi párost. Míg a pincében hordómintákat kóstoltunk, a vacsorához, amely szarvasborjúból készült kitűnő paprikás volt, palackos tételek is terítékre kerültek. Az almás réteshez kínált édes bor is megmutatta, mennyi játékosság van abban, ha étkeket és borokat jól párosítjuk. Csodálatos volt!

Megajándékozhatja az Úr a földi halandót találkozásokkal Lámpás Emberekkel. Most nem szeretném felsorolni azokat a borászokat, akiket közéjük tartozóknak gondolok, de az biztos, hogy Kaló Imre is ott van közöttük, épp úgy mint az élet más területeiről például Papp Lajos, Böjte Csaba, Koltay Gergő, Nyerges Attila, Kassai Lajos és hosszan sorolhatnám a tudományok és a művészetek Lámpás Embereit. A borász a kettő között áll, a pohárba kerülő nedű a tudományból kinőtt művészet, gondolatok formálják, miközben gondolatokat formál. Mi pedig hálás szívvel nézhetünk az Égre, hogy megajándékoz az Úr bennünket!

ápr 062017
 

Nézzétek el nekem, ha elfogult leszek, elvégre a “szeretet megváltoztatja a világot”, nem tudom más szemmel nézni annak az embernek a színjátszását, akit a világon legjobban szeretek – Benedek fiamról van szó – ; szeretem diáktársait, szeretem tanárait, szeretem az Atilla Király Gimnáziumot, amely jó irányba fordította életünk szekerét, mondhatnám megváltoztatta világunkat…

Életiskolába jár Benedek fiunk, az életnek nemcsak a periódusos rendszer titkainak tudása, hanem az alkotás öröme is része. Felállni a világot jelentő deszkákra és előadni Tamási Áron 1936-ban írt színművét, nagyon komoly kihívás, lecke és tanulás! Ne feledjük: három felvonásos, több mint két órás mű szövegét kellett megtanulni, tudni, előadni! Szükség volt jelmezekre, kellékekre; színpadi mozgás elsajátítására, jól érthető szövegmondásra, játékra, összhangra a színésztársakkal! Azt gondolom, hatalmas teljesítmény volt! Mert az egy dolog, hogy szülőként ez az este örökre lelkünkbe vésődött, de a diákok életére is komoly hatással bírhat! Hihetnek önmagunkban, hogy nincs olyan hosszú szöveg, amelyet nem lehet memorizálni, fel kell lépni a színpadra, képesek megformálni azokat a karaktereket, amelyeket Tamási Áron egykor elképzelt; képesek lettek egy irodalmi alkotás legmélyebb megismerésére, mondanivalójának megértésére! Talán, ha néha-néha elmennek színházba, más szemmel fogják látni majd mindazt, ami a színpadon történik, tudni fogják mennyi munka és buktató áll a látottak mögött, az átlagnézőnél jobban fogják felismerni az előadások értékeit. A színház életünk tükre, kincs, amelyet semmi sem pótolhat. Biztos vagyok abban, hogy a felnőtté serdülő ifjaink, akik tegnap igazi színházat játszottak, kincsekkel gazdagodtak! Köszönet ezért iskolájuknak, tanáraiknak, különösen Nagyné Csatlós Irén tanárnőnek, aki segített a diákoknak az előadás megvalósításában! Talán nem árulok el műhelytitkokat ha elmondom, a diákok maguk választották szerepeiket, abban biztos vagyok, hogy rendkívül jó érzékkel tették, hiszen a karakterek remekül illettek mindannyiukhoz! A nézőtéren egy pillanatig sem éreztem, hogy amatőrök állították színpadra a művet.

Mielőtt magáról a darabról idéznék, nézzük meg az előadás befejező jelenetét mozgóképen!

2010-ben Kézdivásárhelyen adták elő Tamási színdarabját, a magyarteatrum.hu így mutatta be akkor az alkotást:

“Tamási Áron 1936-ban megírt darabja a mindenkor aktuális politikai történeten túl, ami az idegen és hamis vezérről valamint a kiszolgáltatott népről szól, mélyebb emberi sorskérdést vet fel: a megoldást mástól váró önsajnáltató szolgaság és passzivitás helyett, az egyéni sors- vállalás felismeréséről.

Tündöklő Jeromos a hatalomvágy tükre, mely szembesít önmagunkkal, a bennünk rejtőző hamis ambíciókkal, hiú álmokkal. Jeromos, az ember barátja, rossz lelkiismerete, személy és megszemélyesítés egyidőben, mely sötét félálomként jelenik meg nem túl sikeres életünk újrakezdési „hogyan tovább?” hajnalain. A vele való találkozás önmagunk felismeréséhez és katarzishoz vezet.

A bennünk lévő rossz reális, megjelenése szürreális, ahogy eltűnik, az maga a csoda. A történet egy kisközösségben játszódik, a társadalmi struktúrákban kialakult emberi problémákat vet fel és rávilágít arra, hogy ezekben a problémákban gyors változás és javulás nem történik, amíg a közösség és az egyén nem érik meg rá.”

Valóban döbbenetes, hogy a 81 évvel ezelőtt született mű, mennyire aktuális ma is!

Sok fényképet készítettem, sajnos nem lettek jó minőségűek, nekünk valamennyi fontos, de talán másoknak is érdemes átlapozniuk.

nov 122016
 

Véget ért az 1700 esztendeje született Szent Márton Emlékéve. Életét idézzük fel szülővárosában nevét viselő templom homlokzatára vetített fényjátékkal!

Lássuk a Márton napi hiedelmeket, népszokásokat!

„Elterjedt népszokás Szent Márton napján, november 11-én libát sütni. De miért pont Szent Mártonhoz kapcsolják a lúdat?

Szent Márton és a libaól

„A kissé prózainak tűnő ok, hogy a régi paraszti gazdaságokban ekkorra nőtt meg és hízott süthető állapotúvá az „idei”, a fiatal liba. A közmondás úgy tartja, „aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik.” Hogy Márton napra igencsak meghíznak a lúdak jól jelzi az elhízott emberekre használt hasonlat: „olyan kövér, mint Szent Márton lúdja”.

Ennél emelkedettebb magyarázat Szent Márton tisztelete. A legenda szerint, amikor Szent Mártont Tours püspökévé akarták szentelni, a szerény természetű férfiú elrejtőzött rajongói elől egy libaólba, ám hollétét a gágogó libák elárulták. (Köztudott, hogy a lúd nemcsak konyhai felhasználásra és paplanfeltöltésre, de házőrzésre is alkalmas.)

A népszokás Franciaország egyes régióiban is ismert, Párizsban például a Saint-Martin-des-Champs apátság közelében egy egész utcát elfoglaltak a libasütők, akiknél készen vehették meg a csemegét a lusta vagy sütőkemencével nem rendelkező háziasszonyok. Az utca most is megvan, de egy nyelvi félreértés következtében ma már Medve utcának nevezik, de medvét nem sütnek benne.

A lúdsütést az angolok ismerik, ám ők mindent másként csinálnak, mint a kontinens lakói: ők Szent Mihály napján sütik a libát, állítólag azért, mert amikor nagy győzelmet arattak a spanyol hadiflotta, a “rettenthetetlen ármádia” fölött, éppen Mihály napja volt, és Erzsébet királynő éppen sült libát evett, amikor jelentették az örömhírt.

Szent Márton, az időjós

A Márton-napi lúdsütés Magyarországon is elterjedt. A hagyomány szerint a fiatal libát megtisztítják, kibelezik, besózzák és meghintik friss majoránnával, kívül-belül. Befűtik a kemencét, és lehetőleg nagy cserép- vagy öntöttvas tepsiben betolják a libát. Szép pirosra, ropogósra sütik. Amikor elkészült, kiszedik, fatáblára fektetik és feldarabolják.

A melle csontjáról óvatosan lefejtik a húst (úgy át kell sülnie az állatnak, hogy ez könnyen elvégezhető legyen), és szemügyre veszik a mellcsontot, hogy megjósolják belőle, milyen lesz a tél. Ha a mellcsont fehér; kemény, havas tél várható. Ha szürkés, akkor latyakos, enyhe télre kell számítani.

Ha Márton napján havazik, gyakran elhangzott: „Eljött Márton szürke lovon.” „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Sokfelé azt tartják a Márton napi idő a márciusi időt mutatja.

Szent Márton, a borász

Márton az új bor bírája is, ilyenkor ugyanis már iható az új bor. A Márton-napi lúdpecsenyés vacsora végén már kiforrott újborral szokás koccintani, ezt hívják Márton poharának.

Márton napján rendszeresek voltak a lakomák, bálok, vásárok. Dologtiltó nap volt. Tilos volt mosni, teregetni, mert a jószág pusztulását okozta volna. A néphit szerint Márton napján kell lezárni a gazdasági évet. A munkaszerződések eddig a napig szólnak, ekkor hajtják be a jószágot, és ekkor számolnak el a pásztorok. Az utolsó piaci nap is ekkor van az évben.

A püspökfalat és a Márton-napi álmok

A liba húsából szokás volt küldeni a papnak is, mégpedig az állat hátsó részéből. Innen ered „püspökfalat” szavunk is.

Magyar hiedelem, hogy aki Márton éjszakáján álmodik, boldog lesz. Aki spicces lesz a bortól Márton-napján, az a következő évben megmenekül a gyomorfájástól és a fejfájástól. Aki Márton napján csak répát eszik, ágyba vizelő lesz.”

Az idézett írás forrása

Júl 222016
 

Már év közben felhozta a témát az osztályfőnökünk, Szilasy György igazgató úr (Igi bá’), hogy nyáron kéne valami közös programot csinálni az osztálynak. Az egyik osztálytársam, Boróka, Erdélyben, Tamásváralján lakik. Másik osztálytársamnak, Benedek családjának Borospatakán van “nyaralójuk”. Így hát abban állapodtunk meg, hogy hozzájuk megyünk. Velünk tartott Igi bá, nővére Szilasy Katalin, és Joháczi József barantaoktató.

Első nap, utazás Tamásváraljára – 2016. július 11-én

7.30 kor indultunk Székesfehérvárról. Borókáékhoz nyolcan érkeztünk késő délután, nagyon fárasztó és hosszú út után. Mivel Boró édesapja református lelkész, ezért a házuk melletti imaházban aludtunk. Amikor odaértünk pörkölttel fogadtak minket. Egy kellemes estét töltöttünk el itt.

*

Második nap, továbbutazás Borospatakára – 2016. július 12-én

Reggel indultunk tovább Benedekékhez, már kilencen és a tanárok. Ismét nagyon hosszú utunk volt, későn este értünk Benedekékhez, ahol ő és barátnője Kriszti (aki szintén az osztálytársunk) és családja: Édesapja, Édesanyja, Húga, Öccse, Bátyja és az ő barátai Laci és Celal (aki török származású) fogadott minket, érezhetően nagy szeretettel. Felállítottuk a sátrainkat, vacsorára birkapörköltet kaptunk. Nekem személy szerint nem lett a kedvencem. Tábortüzet raktunk miután megnéztük a naplementét. Beszélgettünk, énekeltünk, aztán lefeküdtünk aludni.

*

Harmadik nap, lovaskocsival Naskalatra -2016. július 13-án

Napköszöntőként Józsi bá’ vezetésével reggeli tornával kezdtünk, amíg elkészült a reggelink, nagyon finom tojásrántottát kaptunk. Reggeli után két lovaskocsival felmentünk a Naskalatra,  hosszú, zötyögős, de élvezetes út után. Útközben rengeteg szép helyet láttunk. Hatalmas, már majdnem égig érő fenyőfák magasodtak feledtünk. Az út alatt Celal jóvoltából megtanultam pár szót törökül, és én is segítettem neki magyar szavak kiejtését megtanulni. Találkoztunk egy nagy csorda báránnyal, és három hatalmas levágott fülű és farkú kutyával, akik egyik osztálytársam véleménye szerint, szabadidejükben medvéket vadásznak, csak úgy szórakozásképpen. Ezzel érzékeltette, ha ezek a kutyák parancsot kapnak, nem sok maradt volna belőlünk, így hát gyorsan továbbálltunk. A tűző napon a lovak hamar elfáradtak, és mi is szépen leégtünk. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat.

Mikor felértünk a csúcsra megcsodáltuk a minket körbeölelő hatalmas hegyeket. Körbeálltuk a keresztet, elénekeltük a Magyar, a Székely és a Palóc Himnuszt is, majd rákötöttünk a keresztre egy piros-fehér-zöld szalagot. Ezután pihenőt tartottunk, és megebédeltük a magunkkal hozott hideg élelmet.

Lassan elindultunk hazafele. Lefelé is hosszú volt az út, páran inkább a szekér mellett, gyalogolva tettük meg az út egy részét. Útközben láttunk, fából készült parasztházakat, és azok nagyon gondosan művelt veteményesét. Mikor visszaértünk a faluba, Benedek anyukájának egyik helyi ismerőséhez mentünk, ahol káposztalevélen, kemencében sült pizzát kaptunk vacsorára.

Ezután mentünk csak haza, ahol maradék energiánkat a ház előtt folyó patak eltorlaszolásába fektettük, persze nem céltalanul. Miután sikerült egy kisebb gátat emelnünk, tökéletesen tudtunk benne fürdeni, és ami talán még fontosabb, sört és bort hűteni. Naplemente után, kiültünk a teraszra és osztályfőnökünkkel egy nagyon érdekes beszélgetést folytattunk, ami késő éjszakáig húzódott.

*

Negyedik nap – Széphavas, 2016. július 14-én

Kocsival indultunk a Széphavasra, ahol nemrég egy fiatal házaspár adományokból, és saját erőből felépített egy kápolnát, az Árpád koriak mintájára. A gyalogösvény köves kezdeténél áll egy kürtőskalácsos kocsi, itt mindenki kedvére vehetett magához élelmet. Nekivágtunk az útnak, a tűző nap miatt a másfél órás sétából, páran kik még dúskáltunk az energiában, egyórásat csináltunk. Útközben csak úgy csörgött mellettünk a szántó a viperáktól. Enyhén nyugtalanságot keltett bennünk, de szerencsére minden atrocitás nélkül felértünk. A kilátás természetesen itt is csodálatos volt (de itt a Gyimesben ez már megszokott). Fölérvén megpihentünk a kápolna árnyékában. Amint mindenki felért betelepedtünk és hosszasan beszélgettünk: történelemről, életről. Eltöltöttünk jó sok időt, majd ismét elindultunk lefelé.

Ismét megcsodáltuk a kilátást. Sajnos a tűző nap miatt többen (köztük én is) rákvörösre égtünk. Leérvén autóba ültünk és visszaindultunk Borospatakára, ahol megnéztük a helyi skanzent. Szépen gondozott, és hangulatos hely. Viszonylag korán, még naplemente előtt visszaértünk jól belakott sátrainkhoz, és kedves házigazdáinkhoz. Itt kedvünkre töltöttük el a délutánt: kosaraztunk, fürödtünk, pihentünk. Este megnéztük az Ösztön című filmet, majd nyugovóra tértünk.

*

Ötödik nap- Békás-szoros, 2016. július 15-én

Nehézkesen keltünk fel, fáradtak voltunk. Miután feltápászkodtunk és megreggeliztünk, kocsival indultunk a Békás-szoros és a Gyilkos-tó felé. Útközben gyakran megálltunk megcsodálni a kilátást. Beértünk a szorosba. Egyszerre félelmetes és ámulatba ejtő volt, ahogyan azok a több ezer éves sziklák szinte véget nem érő magasságban öleltek minket körbe. Ha az ember fel akart nézni csúcsukra, beleszédült. Sajnos a szokásos kirakodóvásár továbbra is itt volt, bár kivételesen tudtunk valami használhatót vásárolni. Az ott csordogáló patak mellett megebédeltünk, és lepihentünk egy kicsit. Sétáltunk egy keveset a szorosban, kigyönyörködtük magunkat és elindultunk a Gyilkos-tó felé. Miután megnéztük a Gyilkos-tót is, kocsiba szálltunk és hazafele vettük az irányt.

Megálltunk Gyergyószentmiklóson is, és körbesétáltuk városközpontját. Hazaértünk.

Az aznap délutáni vendégünk Tankó Gyula, gyimesi csángó néprajzkutató volt. Rengeteget mesélt nekünk, a helyi emberekről, szokásokról és az ő életéről, szüleiről, nagyszüleiről. Sokat megtudtunk a Gyimesről.

Ez volt az itt töltött utolsó esténk. Tűzet raktunk és az osztály kedvenc dalait énekelgettük. Jól éreztük magunkat, majd tudván, hogy ismét hosszú út vár ránk aludni mentünk.

*
 

Hatodik nap – búcsúzunk Borospatakától, utazunk Tamásváraljára 2016. július 16-án

Korábban felébredtem mint a többiek, így volt időm csöndesen elköszönni a helytől és még utoljára megcsodálni. Felkeltek a többiek is, így hát nekiálltunk összepakolni a cuccainkat és lebontani a sátrakat. Reggelire lecsót kaptunk. Bepakoltunk az autókba és a háziakkal együtt átmentünk oda ahol még a pizzát kaptuk. Itt ismét finomsággal fogadtak minket. Helyi fánkot kaptunk, ami kicsit hasonlított a kürtöskalácsra, de nagyon finom volt. Itt köszöntünk el Benedekéktől. Énekeltünk nekik, és megköszöntük a nagyon kedves vendéglátást. Kocsiba szálltunk és útnak indultunk. A cél ismét Borókáék otthona volt.

Késő délután oda is értünk Tamásváraljára, ahol ismét finom vacsorát kaptunk. Késő estig beszélgettünk, pingpongoztunk, és a zuhogó esőben pár osztálytársammal még sétálni is elmentünk az alvó faluban.

*
 

Hetedik nap – Elérkeztünk a ténylegesen utolsó naphoz, 2016. július 17-hez

Reggeli után bepakoltunk ismét a kocsikba, de még nem indultunk egyből. Részt vettünk a 11 órási istentiszteleten, megebédeltünk, elköszöntünk Borókától, szüleitől, testvéreitől és nekivágtunk a hazavezető útnak, ami ismét sokáig tartott. Megérkeztünk, búcsút vettünk egymástól.

Nagyon élménygazdag kirándulás volt, amin nagyon jól éreztük magunkat. Remélem máskor is ellátogatunk ide. Köszönjük a vendéglátást mindenkinek. Én pedig a figyelmet.

máj 242016
 

Abától Székesfehérvárig ívelt a Lámpás Emberek társaságában töltött idő. Benedek fiam iskolájában, az abai Atilla Király Gimnáziumban Szülői napot tartottunk, másnap a székesfehérvári Vásártéren, hagyományos Botond Napi Magyarok Vásárára került sor. A két eseményt összekötötte Maurer Oszkár szerémségi (Délvidék) borász bemutatkozása.

Az Atilla Király Gimnázium életiskola. Bár a tananyag ismeretét ugyanúgy megköveteli, mint bármely másik tanintézet, mégis egészen más szemlélettel tekint az oktatás, nevelés feladataira, mint az iskolák túlnyomó többsége. Maga a hely is különleges, van tér, van levegő, van élet ebben az iskolában! A szemlélet és a hely varázsa kihozza a diákokból az alkotóerőt, legyen szó a tananyag elsajátításáról, vagy az életnek mindig értelmet adó alkotásról!

Fiam osztálya kályhát épített a tantermében! Hatalmas energiák szabadultak fel, rakták a samottot, hordták az agyagot, maguk készítették a beépített kályhacsempét, Mátyás címerével, visegrádi sablon alapján. A kályha lassan elkészül, már csak meszelni kell, nyáron szárad, az első hűvös őszi napon nemcsak a tantermet, hanem a diákok lelkét is átmelegíti majd. Ha egyszer fiam gyermeke is itt tanul, büszkén gondolhat arra, hogy ez a kályha édesapja életének egy darabját őrzi…

Miközben főtt a gulyás, leültünk a kollégium aulájában és beszélgettünk, szinte kötetlenül. A felröppent gondolatok vezérfonala az önellátás volt. Sok szülő próbálkozik saját maga előállítani étkeik alapanyagát, mi magunk is megtettük az első botladozó lépéseket: hitvesem sajtot készít, kenyeret süt; Csókakőn gyümölcsfákat ültettünk. Hallhattuk, sokan előttünk járnak, állatokat tartanak, tudják, az udvaron kapirgáló tyúk húsa, tojása értékes, nem szennyezett; mások saját tehenet tartva készítenek sajtokat, maguk füstölik. Sajttálból ízlelgettünk, varázslatos, régi ízek olvadtak nyelvünkön. Ezek az emberek semmi újat nem találtak ki, csak rájöttek arra, hogy fel kell adnunk egy darabot komfortzónánkból, nem sokat, mindössze két generációt visszalépve, elővarázsolhatjuk eleink tudását, akik nagyrészt önellátók voltak. Kényelmesebb a hipermarketben telerakni a kocsit, mint takarmányozni, fejni, trágyázni, vesződni a sajttal, vagy kenyeret dagasztani, de az alkotás öröme és az asztalra kerülő étkek ízei kárpótolnak!

A vacsora végére megérkezett a Gimnázium diákcsapatának egy része, éppen néptáncversenyről jöttek, előkerültek a hegedűk, az ifjak táncra perdültek, úgy ropták, mintha nem egy fárasztó nap végén járnánk. Közben fellobbant a tűz, ahogyan a Nap lement, felsejlett a telihold, a tavaszi meleget hűvösség váltotta fel. Fölöttünk, mint kupola ragyogott a csillagos égbolt, pattogott a tűz, a diákok hegedűk kíséretében dalra fakadtak. Leírhatatlanul jó érzés volt! Valahogy így:

Közben Maurer Oszkár elkezdte szerémségi borainak bemutatását. Szerémség történelmi borvidék, sőt, a Római Birodalom uralkodása idején is műveltek itt szőlőt, készítettek bort. Nagyon nagy a csábítás, hogy Oszkár borai kapcsán belemenjek a részletekbe, talán majd máskor. A borvidék klimatikus adottságai, talajviszonyai és kitettsége kiváló, ám ahogyan a trianoni diktátum annyi mindent tönkretett, csodálatos borvidékünket sem kímélte. Maurer Oszkár felvette a kesztyűt, az ősi dűlőkben, hatalmas erőfeszítések árán, újraindította a szőlőművelést. Igyekezett megőrizni a fajtaszerkezetet, ősi magyar szőlőfajtákat telepített, vagy ültetvényeket óv meg, készül bor 1925-ben telepített kövidnika szőlőből is! Ittunk néhány kiváló fehérbort, Mátyásra utaló Corvina nevű vörös házasítást, majd egy szamorodnit. Jól tudjuk, az “aszú” szó hallatán először Tokaj ugrik be mindenkinek, ám Aradhegyalján, szerencsés években Móron is ellepi a fürtöket a Botrytis nevű gomba, amely segítségével a bogyóban koncentrálódik annak cukra, egészen különleges édes borok készülhetnek így. Most ízlelőbimbóinkkal érezhettük, hogy Szerémségben is készül aszú! Sőt, Tokajnál annyival tágabb a horizont, hogy Szerémségben és Aradhegyalján a kadarka is képes aszúsodni, így jó évjáratokban akár aszú vörösborok is kerülhetnek asztalunkra!

A kóstolt borok azonban csak kísérték Maurer Oszkár szavait. Megértve gondolatait, számos dolog helyére került. Szó esett rég- és közelmúltról, anyanyelvünkről, hitről, akaratról, magyarságról. A tűz körül ülve ittuk szavait, határon túlról, kisebbségben élve, magyarnak megmaradva minden, az élet legapróbb dolgai is átértékelődnek, bárki leszűrhette magában, akármennyi gond, baj gyötör itt bennünket, szavunk sem lehet! Túl az iszonyatos délszláv vérengzésen, újjáalkotva egy történelmi magyar borvidéket, emberként, magyarként, hittel élve és gondolkodva nincs okunk félni! Mindössze itt és most nekünk is helyt kell állnunk, ismerjük fel, miért járjuk utunkat, mi a küldetésünk!

Az alábbi képsorozat bemutatja milyen az Életiskola, a készülő kályhát, az épületeket, az egyik jurtáját, kemencéjét, a diákok alkotásainak egy részét.

Másnap a Botond Napi Magyarok Vásárán folytatódott találkozásunk Lámpás Emberekkel. Sikerült hagyományt teremteni, ezúttal hetedik alkalommal került sor arra a mustrára, amelyen kézművesek kínálhatják portékájukat, táncosok, zenészek léphetnek színpadra, hagyományőrzők tarthatnak bemutatókat, előadások tágíthatják horizontunkat. Sajátos, remek hangulatú összejövetelek ezek, a jurtában ismét meghallgattam Maurer Oszkár bemutatkozását, borainak és szavainak itt is komoly sikerük volt a hallgatóság körében.

Az Atilla Király Gimnáziumban szokássá vált, hogy az öt évfolyam minden évben egy-egy elszakított országrészbe indul osztálykirándulásra. Idén a tizenegyedikesek voltak Délvidéken, útba ejtették Maurer Oszkár pincészetét is. Tervbe vettem, hogy mi is felkeressük, mindenkinek csak ajánlani tudom! Lámpás Emberek – választottam a címet, talán nem tévedtem. A Fény elkísér utunkon.