dec 302018
 

Ismét elszaladt tizenkét hónap, s bár durrannak a tűzijátékok, annyi történik mindössze, hogy eggyel nőtt a sorszám, új naptár kerül a falra. Szorongató, nagyon nehéz idők jönnek, ám engedjük el terheinket, álljunk meg egy percre, így óévbúcsúztatónként beszámolok a révkomáromi Ismerős Arcok koncertről.

Nem a tegnapi volt az első alkalom, hiszen hagyománnyá vált, hogy a naptári esztendő utolsó hangversenyét Révkomáromban játssza a zenekar. Többször voltunk ebből az alkalomból a Rév-klubban, idén azonban a zenekar alapításának huszadik évfordulójára összeállított koncertturnéba illeszkedett a felvidéki előadás, így a Jókai Színház volt a koncerthelyszín.

Igen, húsz év lepergett, nagyon sok dal született, olyan énekek, amelyek kiállták az idő próbáját. Lehet, hogy tévedek, de bizonyára komoly fejtörést jelenthetett a zenekarnak az ünnepi műsor dalainak kiválasztása, hiszen annyira bőséges forrásból meríthettek. Úgy érzem, nagyon jól sikerült összeállítást hallottunk, az elhangzott dalok felölelték a húsz év termésének legérettebb gyümölcseit. Nem kísérlem meg felidézni a repertoárt, nem volt hiányérzetem az előadás végén!

A dalokat újragondolta a zenekar, áthangszerelve, ülve adták elő; ezúttal a legsodróbb lendületű énekeknél sem pattant föl a közönség, sőt az Andocsi Mária végén hosszú pillanatokig beszédesen néma csend volt amíg megszólalt a taps! Azt hiszem nemcsak a zenekar, hanem a közönség is újragondolhatott egyet s mást. Tökéletes volt a megszólalás, így gyönyörűen érezhettük a hangszereken a zenészek virtuozitását, az együtt muzsikálás örömét! A muzsika kicsit más megvilágításba helyezte a jól ismert szövegeket is. Elképesztő azok időtállása, legyen szó aktualitások, vagy örök értékek dalba öntéséről!

Elszaladt a két óra, véget ért a telt házas előadás. Elmúlt húsz év, de szükség van régi és az újabb dalokra, határon innen és túl, még akkor is, ha most lenne vége, én már azt is csak megköszönöm. Végül a Nélküled, amely hallatán mindenki felállt. Köszönjük a tegnapi estét, a húsz esztendőt, nem utolsó sorban azt is, hogy hitvesemmel részesülhettünk ebből!

Ismét elnézést kérek a fényképek minőségéért, az év végi hangulat kedvéért kiegészítettem a koncert előtti sörivás helyszínén készítettekkel 🙂

jún 042017
 

„Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! – megteszi nektek.” (Lk 17,1-6)

„Szüntessünk meg minden viszályt, haragot és széthúzást, segítsük egymást, hogy minden jó cél, minden nemes szándék közös életünk fejlődését és gazdagodását szolgálja.” (Részlet dr. Veres András győri megyéspüspök szentbeszédéből)

„Meg kell békülnünk önmagunkkal, békét kell teremtenünk családjainkban, közösségeinkben, városainkban, országainkban. Ennél fontosabb üzenete a mai prédikációnak nem lehetett. Jó lenne, ha minél többen meghallanák.” (Áder János köztársasági elnök)

Ültünk a csíkszeredai vasútállomás melletti tér szegélykövein, vártuk, hogy Brassó felől befusson hazainduló vonatunk. Többen voltunk zarándokok, szóba elegyedtünk egymással. Mellettem egy idős férfi ült, nagy hátizsákkal, cserzett arccal. Néhány mondat után kiderült: ő a legidősebb tagja annak a zarándokcsoportnak, amely április végén gyalogszerrel indult a fővárosi Anna-rétről, hogy a Mária Úton haladva érkezzenek meg a csíksomlyói pünkösdi szentmisére. Megcsinálták! Jóval hetven év fölött, ez az én szememben emberfeletti teljesítmény! Ha kitűzünk egy elérhetetlennek látszó célt, csak hit és akarat kérdése, hogy elérjük! Ha csak ez az egy élményünk lett volna, már azért is megérte elzarándokolni Csíksomlyóra!

Ám ennél sokkal többről van szó! Akik életükben egyszer részt vettek a Nyeregben tartott pünkösdi szentmisén, jól tudják milyen érzés ott lenni, azoknak akiknek ez nem adatott meg, úgysem tudom jól megfogalmazni.

A legfontosabb az esemény szakrális része, hiszen Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását ünnepeljük. Az egész zarándoklat lényege a szentmisében sűrűsödik össze, ezen a helyen olyan erőtérbe kerülünk, ahol az Úr üzenetei felerősödve érintik meg szívünket, lelkünket. Idén volt 450 esztendeje, hogy először zarándokoltak ide csángók és székelyek, azóta évszázadok folytak el; az ünnep már szétfeszítette a Katedrális falait, egyre több magyart hív az Úr, körülöttünk a hegyek az oltár, az ég a kupola, a felhők a freskók, s mi megtöltjük a teret, ünnepi szentmisén, a Boldogságos Szűz jelenlétében búcsút nyerve erősödünk hitünkben, s lélekben gazdagodva úgy távozunk, hogy már a következő zarándoklatunkra készülünk.

Ma 97 esztendeje írták alá Trianonban a békediktátumot, Erdély, Székelyföld és a többi elszakított országrész magyarjai 97 éve idegen fennhatóság alatt élnek. A Nyereg zászlóerdejében, fekete szalagok emlékeztettek arra a napra. 97 év… iszonyatos megpróbáltatások, folyamatos beolvasztási szándék ellenére, Erdély, Felvidék, Délvidék magyarjai őrzik nemzeti önazonosságukat. Ez nem lehetne így, ha nem lenne hitük, akaratuk, közös édes anyanyelvünk és magyar kultúránk. Hány éves török megszállás után egyesült a kivéreztetett, részekre szakadt Magyarország? Nem adhatjuk fel a reményt, mert mi magyarok igenis összetartozunk, s ha Isten velünk, ki ellenünk? Csíksomlyón százezrek gyűltek össze, nemcsak a Megváltó, a Boldogságos Szűzanya és a Szentlélek tiszteletére, hanem hozzájuk imádkozva együtt énekeltük Himnuszainkat nemzetünkért, minden magyarért. Amikor százezrek éneklik, hogy „Isten  hazánkért térdelünk elédbe…”, az meghallgatást nyer, mint ahogy az is, ha esténként, elcsendesedve egymagunk fordulunk az Úrhoz. Ima, hit, akarat. Ez a csíksomlyói Pünkösd üzenete nemzetünkhöz. Ebben a hitben megerősödve kelünk útra évről évre.

Néhány emlék… Hitvesemmel Székesfehérvárról alig 40 perc alatt, klimatizált, gyönyörű vonaton suhantunk Kelenföldig, majd a 4-es Metróval a Keletihez. Itt mintha átléptünk volna a Balkánba. Elképesztő kosz, rendetlenség, káosz; a jegypénztárak előtt húszméteres sor. Két évvel ezelőtt Benedek fiammal már megtettük ezt az utat, így a hálókocsi nekem semmilyen meglepetést nem okozott, de ha a pályaudvart „balkáni” jelző illeti, erre a vonatra nehéz szavakat találni. A fülke kb. két négyzetméter, koszosnak ugyan nem mondhatnám, de mérhetetlenül lepusztult, elhasznált minden. Egy hálókocsi iránt az ember nem támaszt nagy igényeket, de az ablak olyan koszos volt, hogy nem lehetett kilátni. Az Utasellátó két deciliter ásványvízzel kedveskedik a 12 órás utazás idejére. A határon először magyar rendőrök nézték meg az iratainkat, majd húsz perc múlva a román, mindenkiét begyűjtötte, elvitte valahová. Valamennyit tudtunk aludni, pont annyit, hogy az érkezés utáni naphoz legyen kellő erőnk.

Már az ablakból láttuk a vonuló keresztaljakat, a hatalmas autóforgalmat. Negyven perces késéssel szálltunk le Csíkszeredán, tudtam, hogy kapuvári barátaink, egykori kollégiumi szobatársam feleségével is zarándokol, láttuk a vonatból a „Kapuvár” táblát. Elindultunk a jó 6 km-es gyalogútra a Nyeregbe, utolértük a kapuváriakat, örömmel üdvözöltük barátainkat. Erős napsütésben kaptattunk felfelé, a hegyen több régen látott ismerőssel is találkoztunk. Hatalmas tömeg volt, délidőben kellettek az árnyékot adó esernyők.

Mise után a tömeg egyszerre indult lefelé, a Bazilika mögötti téren teljesen beállt a menet, jóval több mint két óra alatt értünk le a Magyar Katholikus Gimnázium varázslatos épületéhez. A Székesegyház közelében az ünnephez méltó kegytárgyakat és gyönyörű kézműves tárgyakat lehetett vásárolni, de ahogy távolodtunk, úgy jelent meg a gagyi műanyag tucatáruk hada. Élelemhez és italhoz csak nagyon hosszú sorban állás után jutottunk, legtöbben kürtőskalácsot kínáltak. Hatalmas volt a tömeg mindenhol. Este hatra értünk le a sétálóutcába, addigra a nagyja elment, egy pizzériában szabad asztalhoz jutottunk, mérhetetlenül elfáradva, éhesen, szomjasan roskadtunk le. Egy órával a vonat indulása előtt már az állomáson voltunk, a hazaút is gyötrelmes volt, de a vonat ezúttal másodpercre pontosan ért a Keletibe. Innen Metró, gyorsvonat, már 11 óra körül hazaértünk.

Zarándoklaton voltunk, nem kéjutazáson. Ezek a nehézségek, kényelmetlenségek hozzátartoznak, s ha lehetne holnap újra elmenni, nem tétováznánk! Néhány kép emlékül:

***

Bár ez nem tartozik a csíksomlyói zarándoklatunkhoz, de Székesfehérváron meghonosítottak egy kedves hagyományt. „Virágálom Pünkösdkor” a Belváros színpompás virágdíszbe öltözik, megkértem Benedeket, örökítse meg, örömmel osztom meg veletek is fényképeit.

júl 302016
 

Az alábbi írást Kohus Peti barátomtól kaptam, érdemes elolvasni, hátha valaki kedvet kap egy kis túrázáshoz!

***

Mára egész napos tekerést terveztünk be párommal.Még az indulást megelőző órában Sem döntöttük el, merre lesz az arra. Legkedvesebb időjárásjelentőm,Gaál Noémi meleget,de ugyanakkor viharokat is jósolt a hétvégére,ezért két változat volt érvényben.

Győrig autóval,aztán onnét bringával Lipótra csobbanni,vagy bringatúra Ausztriába.Éjszaka intenzív esőt kaptunk,reggel 8-kor még erősen borús volt az égbolt,ezért a bringatúra mellett döntöttünk.Csak halkan írom le,nem szeretek sokat vízben poccadni céltalanul,főleg hosszú órákat a napon lenni,stb. Szóval maradt a „B”változat-tekerés.Ebben az esetben is kellett a kocsi, mivel a tervezett túra önmagában meghaladta a 60km-t, jónak láttam egy kis előnyt szerezni és nem hullára fárasztani magunkat az előre megjósolt fülled levegőben.Ezért azt a stratégiát választottam,hogy Pozsonyba autózunk és onnét kezdjük a túránkat.Így is volt.9 óra körül leparkoltam egy biztonságos helyen,lepakoltam a gépeket a kocsiról és a kissé borús időben útra keltünk.

A pozsonyi Duna korzón haladva – de facto a teljes belváros peremét érintve-jutottunk ki a városból Károlyfalut érintve, szinte kalandos körülmények között.Azért volt kalandos a buli, mert a korzón már javában megérkeztek a turisták és hovatartozásukat figyelmen kívül hagyva,simán elállták a bicikliutat, mint tehenek az utcákat ki- és visszavonuláskor a rétről. Megjegyzem,így is élveztük a dolgot,első sorban azért,mert Pozsony, mint általában a Duna-parti városok,szép látványt nyújt a dombokkal,várral,hidakkal,meg úgy általában a folyó közelségével.

Károlyfaluban a a Meciar-korszak egyik áldozata,illetve balesetének helyszíne mellet haladtunk el.Tudva levő dolog,az akkori köztársasági elnök,Michal Kovács fiát a titkos szolgálat Meciar parancsára elrabolta és Ausztriába hurcolta. Később „nyomozás” indult az ügy tisztázása végett és az egyik tanút,aki az akkori titkosszolgálat tagjaként jelen volt az akcióban (Jozef Remiás) autóstul felrobbantották. Hát,ennek a „balesetnek” a helyszíne emlékhely, minden úgy maradt, ahogy anno a kocsi a robbanás után irányíthatatlanul a vaskorlátot áttörte…

Doki a múltkor említette,hogy két keréken máshogy látjuk a világot.Ezerszer mentem el ezen a helyen,most mégis szinte éreztem valami rezgést itt.

Károlyfalut elhagyva a pozsonyi Duna-ágakat követve Dévény irányába haladtunk,szinte állandó esőpermetben.Sajnos itt nincs bringaút,a mellettünk elsuhanó autók rendesen felverték a vizet, de nem volt drámai a szituáció.Durván 6-8 km-t kellett ilyen helyzetben tekerni.A jó oldala a dolognak az volt,hogy a terep sík volt, vagyis az úttest nyomvonala,zéró emelkedő.Gyönyörű látvány volt a fejünk felett húzódó esőfelhő és a tőlünk jobboldalra látható dombok ködös-felhős látképe. Ennek teljes kontrasztja volt a bal oldal-a Duna-ág,mint választóvonal és a napsütötte Ausztria.Ránk meg potyogott a permet…

Amint beértünk Dévénybe,kisütött a napocska, elállt az eső is és bicikliútra leltünk,amely elvezetett a híres Dévényi vár alá. A két fotó,amit mellékeltem,a vár alatti sétányon található,nem kell magyaráznom mit akar szimbolizálni.

*

Annyit mindenképp kell mondanom,csoda,hogy még megvan az emlékmű és nincs meggyalázva.Tudva levő dolog,hogy Dévény a szláv nemzet,azon belül a Nagy Morva Birodalom történelmi oszlopa és a szlovák nemzet bölcsőjeként jellemezhető.A dévényi erődítmény volt a végvár,amely megvédte a nemzetet keletről az ellenségtől-akkor még a Nagy Morva Birodalom bástyájaként.Manapság a szlovákság bástyája.

Megjegyzem,nagyon szép,impozáns látvány a sziklákon tornyosuló várrom.Érdemes meglátogatni.
Egyébként a vár alatt torkol a Dunába a Morva (Morava) folyó.Ezt a medret követve tekertünk tovább Dévényújfalu felé. Nem voltam boldog attól,hogy az esőt követően elázott,sárral felhordott bringaúton kell tekernünk, de az ártéri erdő látványa kárpótolt a várható plusz munkáért,ami a gépek tisztításával jár.Ekkor már nyilvánvaló volt,hogy odahaza teljes mosást igényelnek a bicajok.

Saccperkábé 45 km után elértük a következő települést,ahol is a Morvát átszeli egy gyalogos-bringás híd Ausztria felé.A Szabadság Biciklis Hídja a hivatalos neve az amúgy nagyon szép,kb. 800méter hosszú hídnak,amely valóban kizár minden egyéb forgalmat és csak a turizmust,sportolást segíti a két ország közötti szimbolikus, de persze gyakorlatias hídszerep betöltésével.

Szintén javaslom,főleg bringásoknak,nem utolsó sorban azért a látványért,amely a túloldalon fogadott minket.A hidat elhagyva aszfaltszőnyegen haladtunk úgy másfél km-t és már a a távolból láthattunk egy csodálatos,hatalmas,szobrokkal szegélyezett kaput, mögötte egy gyönyörű kastéllyal. Persze előre készültem és tudtam,hogy Schlosshoff-ba jutunk,de ilyen látványra nem számítottam. A Morva kapunál-a hátsó bejáratnál -voltunk,csak benéztünk a parkba idő hiányában, de a látvány lenyűgözött minket. Mintha a Schönbrunn kisebb változatát látnánk magunk előtt.Pillanatnyilag nem tudom,pontosan kié és milyen célból használhatta a kastélyt, de hogy pénzben és ízlésben nem volt hiánya a tulajnak,az biztos.Melegen,nagyon melegen ajánlom felkeresni!!!

Tulajdonképpen itt kezdődtek az egész osztrák szakaszra jellemző bonyodalmak-a bolyongás.Nekem nincs okos kütyüm,csak a térképre és az ösztöneimre számíthattam,bvolt egy kis hezitálás a továbbiakban. Nem akarok külön kitérni a részletekre, minden bonyodalom elhárult minimális idő-és energia veszteséggel. A margóra írom,a Balaton körüli 2. körút során is bolyogtunk…egyrészt a helyismeret hiánya,másrészt az utak jelölése, harmadszor a hibatényező,mint született emberi gyarlóság miatt.

Végülis elindultunk Hainburg irányába,durván 20-25 km volt a térkép és a navigációs tervező szerint, gyakorlatilag picit több volt a táv,mivel a bringaút nem követi a helyi utak nyomvonalát,igyekszik elkerülni a forgalmas szakaszokat és a főutakat.Gyakran mentünk olyan -egyébként kiváló burkolatú-mezőgazdasági célokra használt utakon,melyek elkerülték a falvakat,de szerintem nem rövidítettek a megtett távon,sőt.Volt ám olyan érzés bennem,hogy b…meg,hol vagyunk?Ilyenkor elő az autóstérkép,kibogozás,majd folytatás – és mit ad Isten -,bejőtt minden.

Megálltunk egy faluban kávéra. Na jó,az asszonynak pisilni kellett.Nem megy ám be a kukoricába a lelkem, neki az angol-WC kell,csak azt szereti.Peti meg örült,mert sör volt a láthatáron.A drágámat azért figyelmeztettem,hogy itt a sör+kávé nem 2.50-be lesz…De ebből is jól jöttünk ki. Igaz,hogy a kávé és a pohár ízletes osztrák sör 6 Eu volt,de a pincérnő-a szinte tökéletes osztrák dialektusom ellenére-megkérdezte, „magyarul is lehet”, minden korlátot azonnal lerombolt.Mint kiderült,Nyitra mellől származott,földik voltunk és azonnal spontán beszélgetés vittünk véghez.A propó,Dévényben is az első ember,aki szembe jött velünk,magyarul beszélt..komolyan mondom,nem poénból.

A finom sör után nyeregbe pattantunk,és irány Hainburg. Egy,mesterséges folyómeder töltésén haladtunk.Aki már járt Bécsben,az láthatta az árvízvédelmi kanálisokat,melyek egyébként szárazak és keresztbe szabják a császárvárost. Volt esze a labancnak,nem az árvíz után, de előtte épít gátakat és elvezető árkokat,hogy megvédje a várost,falvat,termést. Hainburg előtt feltértünk a Duna-hídra, mit ne mondjak, míg a folyó fölé értünk,legalább másfél kilométert tekertünk az ártéri vizek és láp felett. A túloldalra érve megint szembesültünk a már jól ismert,vajon merre tovább problémával,de hála improvizációs készségemnek és persze -itt már mondhatom -helyismeretemnek,szinte gyerekjáték volt áttekerni Hainburgon. Szerényen jegyzem meg,durván 2 évig naponta oda-vissza ingáztam útba ejtve ezt a szép kisvárost.

Hainburgtól csak 8-10 km a volt határátkelő.55 km-rel a lábunkban,egyre fokozódó forróságban bizony gyorsabba fárad az ember.A határra érve szinte bezuhantunk a Kofolát kínáló egységbe és az árnyékban legalább 20 percet ejtőztünk, míg nekivágtunk az utolsó szakasznak. Innét még kereken 10 km várt ránk a kocsiig, végig követtük a töltésen kialakított, Ligetfalu oldalán vezető bringautat. Pozsony legújabb hídján -annyira új,hogy még nincs neve – keltünk át az Óvárosi oldalra, majd jutottunk el a célig, jelen esetben a parkolóig, ahol a jó öreg Fordunk várt ránk.Seperc alatt felpakoltuk a tetőre a mocskos bringákat,aztán átszaladtunk egy kofolára szemközti egységbe és irány haza.Ekkor már délután 3 is elmúlt. Odahaza azonnal a kertbe vittem a lovakat egy alapos mosásra,közben megittam egy-három sört és vigyorogtam a jól eltelt napunkon.

Visszatérve a hídra,melynek még nincs neve.Szinte tipikus szlovák,vagy pozsonyi habitus.Doktor úr bizonyára emlékezni fog a pozsonyi látogatásukra,azon belül a Ferenc-József-hídra, az én koromban már Őreg-hídnak nevezett építményre. Serdülőkoromban még üzemelt a híd, vonat,autóforgalom, minden.Később a vasutat kizárták, marad a gépkocsiforgalom, majd kizárólag a tömegközlekedés és persze a gyalogosforgalom. Elavult a konstrukció, veszélyes lett a híd, érthető,hogy lezárták,úgy 25 éve.Azt tudni kell,megnyitásakor lóvasút haladt át rajta,amely egészen Bécs városáig szállította az utasokat. A híd külalakra olyan lett,mint volt.Ezzel nincs semmi baj.A baj az,hogy – mivel uniós pénzekből finanszírozták a megépítését – az átadási határidő szorította a várost, mint megrendelőt,ezért ők is nyomást gyakoroltak a kivitelező cégre. Sziszifuszi megoldásra jutottak.kib..sztak az unióval.A híd elkészült,az átadás előtti éjszaka még dolgoztak rajta,d e a határidőre a kollaudáció megtörtént és elkészültnek nyilvánította a komisszió az építkezést.Ez volt úgy decemberben.Viszont gyakorlatilag csak egy hónapja nyitották meg a hidat a nyilvánosság és a forgalom előtt,a villamossínek kollaudációjára hivatkozva.Egyébként a villamoson kívül kerékpárosok és gyalogosok használhatják, más jármű kizárva. A villamos is átmegy Ligetfaluba,egy megállója van azon az oldalon és fordul vissza az Óvárosba…Tovább nem mehet,mert a panelrengeteg elállja az útját. Jobbra és balra sem mehet,mert ezt a városrészt anno a tervezők nagyon elb…őőő …eltervezték.Felmerül a kérdés,mekkora szükség volt ilyen formában erre a hídra.Egyébként Ligetfalu szinte kiállt a megoldásért,csúcsforgalomban akár oda,vagy vissza este, hosszú kocsisorok araszolnak munkába,vagy hazafelé.Ne feledjük,Ligetfalu Európa legnagyobb lakótelepe a maga kb.300 ezer lakósával.

Picit elszaladtam az eredeti témától fogjátok fel egy ismertető bejegyzésnek.

nov 022015
 

Nagyon vártam ezt a napot, hiszen a rengeteget koncertező zenekar és közönsége életében az ilyen ünnepek kiemelkedőek! Kevéssel este nyolc után érkeztünk meg a szórakozóhelyre, talán az utolsók között sikerült a parkolóban az autónknak helyet találni. Odabenn is rengeteg ember volt, és csak jöttek, végeláthatatlan sorban…

Fotó: Barba Negra

(Fotó: Barba Negra Music Club)

Előzenekar a Szabó Leslie Band volt, bár egészen más műfajú muzsikát játszottak mint az Ismerős Arcok, remek hangulatot csináltak. Szerintem telitalálat volt őket felkérni!

Gyors átszerelés után, pontosan negyed tizenegykor csendült fel az első, az új albumon hallható instrumentális dal, sorra következett ragyogó ötvözete az új és a régebbi, az utóbbi idők koncertjein kevesebbet hallott daloknak. Leírhatatlan volt a hangulat, én közel a színpadhoz, a fal mellett álltam végig a majd’ két órás előadást. Nyilvánvaló volt, hogy a hatalmas létszámú közönség máris befogadta és megszerette az új album dalait, amelyek szinte kivétel nélkül elhangzottak! Sokadszor éltem át azt a csodát, hogy a színpadon álló zenészek és a közönség időnként eggyé válik, a dalok hangulata, mondanivalója ezzel hatványozottan megtöbbszöröződik! Ez az az érzés, amely miatt nem akartam az új lemezről eddig írni, mert így a most született dalok is egészen más nézőpontból látszanak, mint a korongot csupán a lejátszóba tolva hallgatva. Elszaladt az idő, a visszatapsolás után a régen hallott „Európa közepén” is megszólalt, az elmúlt hónapok eseményei különös aktualitást adtak ennek a dalnak. Befejezésül az immár himnusszá vált Nélküled, ahol a közönség és a zene megint úgy talált egymásra, hogy az érzés szavakkal leírhatatlan!

Ne menjünk el szó nélkül a koncert körülményei mellett sem! Hibátlan volt a hangosítás és a fénytechnika; maga a Barba Negra hangulatos, tágas, levegős. Becslésem sincs mennyien lehettünk, de a színpad előtt sem volt „daráló”, mindenki tökéletesen élvezhette az előadást. Természetesen ehhez kellett a közönség fegyelmezett viselkedése is. Egyszóval csodálatos koncert volt!

Számomra ezzel még nincs vége, hiszen november 6-án (pénteken) itt Székesfehérváron újra meghallgatom a zenekart, majd következik az erdélyi és felvidéki turnéjuk, mindenkinek ajánlom, ha teheti legyen ott Székelyudvarhelyen, Érsekújváron és a többi meghirdetett koncerthelyszínen, mert ezzel is épülnek azok a bizonyos hidak, tiszta szavakból, egymás felé…

(A fekete keretre kattintva az oldal elhagyása nélkül is indul a vetítés.)

aug 212015
 

Szent István ünneplésére talán méltóbb formát lehetett volna találni, egy szokványos koncertbeszámolónál. Akármennyit töprengtem, mit vessek papírra, két-három mondatcsíra után feltört belőlem a keserűség, amely bár nem ok nélküli, mégsem ünnephez méltó. Számomra az Ismerős Arcok muzsikába öntött gondolatai, minden egyes alkalommal meghozzák a katarzist, jobbat, mint velük ünnepelni a közeli Balatonkenesén, el sem tudtam volna képzelni 2015-ben.

DSC00285

Ünnepi koncert volt, még akkor is, ha semmi különös nem történt. Bő másfél órában az utóbbi időkben megszokott repertoár szólalt meg, felvillantva néhány dalt a készülő új albumról is. Nagy közönség előtt, nagyon jól szóltak a dalok, forró volt a hangulat. A koncert végén, a visszatapsolás alatt, a közönség elénekelte a „Fenyők”-et, így ezzel a zenekarnak már nem volt gondja, a „Szakadjon szét” után következett a Nélküled, amely után Attila elmondta, hogy mint Felvidék Himnuszára is gondolhatunk, a dalt hallgatva.

A koncert befejezése után azonnal megkezdődött a tűzijáték, amelynek különös hangulatot adott a Balaton közelsége. Számomra ez az este volt méltó Szent István megünnepléséhez!

(A színpad előtti „zúzda” nem kedvezett a fényképezésnek, meg miután megláttam Szakit, nem is nagyon erőltettem a dolgot, láthatunk hamarosan profi fotókat tőle az estéről.)

jún 032015
 

Az alábbi irodalmi és zenei részletekkel emlékezünk a gyalázatos trianoni békediktátumra. A Magyar Szent Korona Országainak 325 400 km2-es területéből  232 400 km2 került „külföldre”. Ez egyúttal az ország több mint 20 milliós népességéből 13 millió lakos elvesztését jelentette a csonkán maradt ország számára. Ezek a legfőbb adatok, de hol vannak azok a veszteségek, amelyek a mezőgazdaságot, az ipart, a kultúrát, a nyersanyagkincseket, a vasúti és közúti hálózatot – és még hosszan sorolhatnánk – érintették?

A felsorolt veszteségek eltörpülnek a lelkekben okozott károk mellett! Hontalanok, deportáltak, vasúti kocsikban lakók, szétszakított családok, nemzedékek is Trianon hozadékai! Trianon fájdalma beégett génjeinkbe, míg magyar szó hallatszik Kárpáthazában, a fájdalom örök. Köszönhetjük mindezt annak a Nyugatnak, amely mindig cserben hagyta Magyarországot a történelem folyamán, ma, egy minden tekintetben elvetélt, életképtelen „Unió” leple alatt nyomorít meg bennünket. Magyarok százezrei mennek ki serpának, takarítónak, miközben az itthon előállított és megtermelt értékeink jelentős részét adósságtörlesztés és kamatok címén kiszivattyúzzák tőlünk. Trianon, Jalta, Európai Unió – ugyanannak az éremnek az oldalai!

Trianonnak köszönhetjük, hogy a nemzetiszocialista Németország oldalán sodródtunk abba a Világháborúba, amelyhez semmi érdekünk nem fűződött, de a katonai és politikai erőviszonyok alapján egyedül Hitlertől remélhettünk revíziót. Ez vezetett Jaltához, amikor Sztálin kezébe adtak bennünket, ennek köszönhetjük a máig ható négy évtizedes kommunista rémuralmat, 1956-os Forradalmunk leverését, akkor is ölbe tett kézzel nézték, hogy ruszki hordák immár másodszor ontják a vért és gázolnak át rajtunk.  Szégyelljék magukat! Mi, akik mindezek elszenvedői vagyunk, tehetetlenül állunk. Pedig Prónay Pál és a Rongyosgárda bebizonyították, hogy a tettek erejével, Sopront és néhány környező falvat még meg lehetett menteni. Ma már Trianont történelmi távlatból  is vizsgálhatják, de hatását máig nyögjük éssoha el nem múló fájdalmat okoz!

Hajtsunk fejet és forduljunk illő tisztelettel gúnyhatárokon kívülre rekedt honfitársaink felé, akik idegen uralom alatt, közel egy évszázada őrzik magyarságukat! A feléjük sugárzó, határokon átívelő szeretet tompíthatja egyedül fájdalmunkat, itt és ott!

Nem, nem, soha !

 

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,

Nem lehet, nem, soha ! Oláhország éke !

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret !

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett !

 

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak felp

Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk !

 

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk ! – Az lesz a viadal !! –

Szembeszállunk mi a poklok kapuival !

 

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

 

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk !

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk ! vagy érte meghalunk.

 

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen !

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha ! soha Árpád honát !

József Attila sokáig elhallgatott verse Trianonról.

 

dec 312013
 

Újabb felejthetetlen este volt. „Ez a dal itt mindig másképp szól” – mondta Nyerges Attila koncert közben, ám az összesre érvényesek szavai. Bár nehezen találtuk meg a helyszínt, parkon keresztül, kivilágítatlan ösvényen botladozva, de amikor leértünk a pinceklubba, jóval az Arcok fellépése előtt, máris magával ragadott a hangulat. A színpad boltív alatt, előtte viszonylag szűk hely. A bejárattal szemben pult, mindenféle földi jóval, beljebb hosszú asztalok, székek. Az emberek özönlöttek befelé, az Ismerős Arcok fellépésének kezdetére a színpad előtt gombostűt sem lehetett  leejteni.

A bő másfél órás koncerten az utóbbi idők repertoárját hallottuk, az amúgy is nagyszerű hangulatot néhány dal felforrósította, sokszor úgy éreztem a zenekar és közönségének egybeforró energiája széttöri a határokat… Amikor a felvidéki Vadkerti Imre is színpadra lépett, még inkább felizzott a levegő, elsőként a Miféle világ ez körülöttem? című dalt adta elő, majd Steve-vel az Építsünk hidat következett, íme:

Pillanatok alatt elszállt az idő, az Eső mossa után következett a Nélküled, Vadkerti ismét színpadra lépett, ezúttal a dal ütemesebb változatával búcsúzott a zenekar közönségétől és az óévtől. Ez is varázslatos este volt, gondolhatjátok, ha nekünk, Csonka-Magyarországon élőknek ekkora feltöltődést ad egy-egy Arcok koncert, akkor mit jelenthet gúnyhatárokon kívül rekedt honfitársainknak? Ezt érezhettük tegnap este, boldog vagyok, hogy ott lehettünk.

Íme néhány kép a koncertről és a révkomáromi Európa-udvarról. Szaki ott volt, úgyhogy hamarosan jó minőségű képeket is láthattok :-).

***

Mivel A mi Pilvaxunk muzsikából sarjadt, és elsősorban az is élteti, év vége lévén engedjetek meg egy rövid számvetést. Sajnos mindösszesen két Örökség koncerten voltunk, utoljára június végén. Lesz mit pótolni jövőre! Nem számoltam össze, de 4-5 alkalommal hallhattuk a Kormorán Memory Band-et és a Reál Margit Project-et. Nyolc alkalommal voltunk Ismerős Arcokon – valamennyi felsorolt koncertről beszámoltam honlapunkon. 2013-ban két különleges zenei csemegében volt részünk: márciusban a Művészetek Palotájában meghallgathattuk az East életműkoncertjét, júniusban pedig az újjászületett Európa Kiadót a Millenárison.

Ezeknek az emlékeknek a felidézésével kívánok nektek boldog új évet, szeretettel:

Csizi&családom