okt 142017
 

Bátyám,Peti hívására ma elmentünk egy nagyobb sétára a Vértesbe. Kíséretünk a két kutya volt; Döme a golden retriever és Nutella a yorkie. Nutella kezdeti harcias hozzáállása a másik a kutyához lanyhult, miután látta, hogy Döme rá sem hederít, hiába acsarkodik. Vidáman tették meg velünk az utat Csákberény-Csókakő-Csákberény útvonalon.

Csákberényben az erdészeti múzeumtól indultunk, majdnem 8 km-t tettünk meg az erdei turistaúton, míg az elágazott Mór és Csókakő irányába. Itt Csókakő felé vettük az irányt, és a vár lábánál értünk be a faluba. Kis pihenőt tartottunk, majd folytattuk utunkat a csákberényi borúton. Ez már jóval forgalmasabb aszfaltos út, jobban kellett figyelni, de a kilátás és a táj gyönyörű. Élveztük a csöndet, a gyönyörű őszi tájat, színeket, melyek csak ebben az évszakban pompáznak. Sok gomba bújt elő, színükkel úgy rejtőztek, hogy alig lehetett őket észrevenni. Távolban egy őzike is átszaladt az úton.

Nagyon kellemes, szép nap volt, másoknak is ilyet kívánok. Nézzétek az úton készült fotókat!

okt 082017
 

Úgy hozta az élet, két egymást követő vasárnap délutánt is a felvidéki Somorján töltöttem, míg első alkalommal baráti beszélgetéssel telt az idő, másodszor volt alkalmam jó nagyot sétálni a kisvárosban. Nyugodt, csendes vasárnap délután volt, engedjétek meg, hogy néhány képi emléket megosszak veletek.

 

Sze 082017
 

Nő és férfi egymásra találnak, szerelembe esnek,  életüket így vagy úgy összekötik. Családot alkotnak, gyermekeket nemzenek, felnevelik őket. Minden élőlényben dominál a faj- és önfenntartás ösztöne, a szerelem szeretkezésben kiteljesül, két sejt eggyé válik, új élet fogan. Azt gondolom, abban a pillanatban, amikor a sejtek osztódni kezdnek, és otthonra lelnek az anyaméhben, akkor a Jóisten lélekkel ajándékozza meg azt az akkor még pár milliméteres embert. Nincs két egyforma lélek, még az egypetéjű ikrek között sem. Lélek nélkül, ember az ember?

Tizenhat hetes magzat

A fogantatás pillanatában kódolva van  halálunk. Ha valaki hívő, számára az a pillanat nem pusztán az anyag életfunkcióinak leállása, hanem egy új, túlvilági élet kezdete. Jézus kereszthalála és feltámadása, vagy Lázár visszahívása a halálból bizonyít. Hitem szerint túlvilági sorsunkat földi cselekedeteink határozzák meg.

Élet és halál összetartozik, ám utóbbit tudatunkkal nehezen tudjuk felfogni. Szeretteink űrt hagynak maguk után, bennünk olyan fájdalom lobban, amely szinte porrá éget. Azután letudjuk ami még itt hátravan, bizakodhatunk az égi viszontlátásban. Önáltatás? Lehetséges. De hitünk még erőt ad.

Iszonyatos ez a világ, amelyben élünk. Lassan lepereg a XXI. sz. első negyede, talán annyira nem förtelmes ma még, mint a XX. volt. Nem égnek el másodpercek alatt százezrek termonukleáris támadásban – ártatlan civilek, nem felfegyverezett haderő -, nem fagynak meg magyarok százezrei a Donnál, de mégis a levegőben lóg valami szörnyű pusztulás előszele, akár politikára, akár a Föld gyógyíthatatlan sebeire gondolunk. Túlnépesedés, járványok, éhínségek, fogyó ivóvíz, Európa idegen megszállása. A történelem kegyetlen dolog, az idő folyamán úszva, borzalmakkal szembesülünk.

Itt állunk önmagunkban, tizenötmillióan, akik magyarul beszélünk, részekre szakítva alkotunk nemzetet. Településeken élünk, tesszük a dolgunkat. Sokan családi körben, gyermeket nevelünk, vagy elképzeljük milyen lesz majd, ha egyszer világra jön, Gondozzuk időseinket, – már ha gondozzuk őket -, s ha egyszer letelik az időnk, 40 felett, vagy 90 felett nagyon fájdalmas a búcsú. Az a búcsú, amely kikerülhetetlenül közeledik… Mindezeket azért írtam le, mert foglalkoztat a gondolat, hogy mi lesz az itt maradókkal és az elmenőkkel. A halálnak és a hozzá vezető útnak sokak által bejárt ösvényei vannak, ha betegség mutatja az irányt. Háborúra, természeti katasztrófákra nehezebb felkészülnünk. A halálnak ezer arca van, de jön, feltartóztathatatlanul ideér…

Megénekelték: “Ha szólít az Úr, légy készen, indulnod kell!” Legyünk készen mindahányan, kérem az Urat, segítsen a ránk váró fájdalom elviselésében.

aug 212017
 

Régebbi tervünket valósítottuk meg július 1. hétvégéjén azzal,hogy elutaztunk Valticére, Dél-Morvaország ékköveként emlegetett kisvárosba. Valtice-Lednice régió Csehország hagyományos turista célpontja,elsősorban híres borvidékként,másodsorban látnivalói,emlékművei,kastélyai miatt.

Mint kiderült,kerékpáros-paradicsomként is megállja a helyét ez a vidék,amely az osztrák határ mentén terül el.A vasfüggöny emléke tagadhatatlan,a kerékpárutak mentén a volt határövezetben több tábla idézi fel azok emlékét,akik ezen a helyen próbáltak átjutni Auszriába a szebb jövő és szabadság reményében.
Valakik sikerrel jártak,valakik nem…

Az utolsó iskolanapon,június 30-án indultunk  el déltájban a kb. kétórás útnak .Erdőháton keresztül,Malacka irányába,majd Morvaszentjánosnál átvágtam Ausztriába,Hohenauba.Itt oda kellett figyelni,alsóbbrendű utakon kb. fél óra alatt értünk át Csehországba,majd Valticére. A szálláshely jó előre le volt foglalva a kastély közelében egy szinte új panzióban
A kirakodást  és bejelentkezést követően nyeregbe pattantunk és felderítő útra indultunk.Csak a város és környéke volt az úti célunk,de így is 20 kilométert tekertünk estig.bejártuk a környéket,a kastélyt,a parkot,az egész várost,az azt övező szőlőskerteket.
Spontán akadtunk rá a látványos részekre,ahogy a Valticei Alvilágra is,amely gyakorlatilag a régi pincesor és most is nyitva tartó pince- borozókat rejt a név. Valtice-Mikulov-Znojmo nyomvonal durván 45 kilométer összefüggő borvidéket alkot.Bárhová teszi be az ember a kerékpárját,borozóba ütközik. Nem vittük túlzásba az ivást,három tétel rozét kóstoltunk meg. Zweigelt,Szentlőrinci és Kékfrankos ,nem ebben a sorrendben. Estére szemerkélni kezdett az eső,ezért visszatértünk a szállásra.Rövid időn belül leszakadt az ég és kitartóan esett szinte hajnalig.

Másnap a reggelinél arra gondoltunk,fuccs a bringázásnak,de a házigazdánk megnyugtatott,nem lesz több eső és az utak is járhatóak lesznek.
Némi információval kell kezdenem,visszanyúlva a történelembe,a pontosság igénye nélkül.A régió urai már a 13. századtól,egészen a 2. világháború végéig a Lichtenstein dinasztia volt.Mikulov,Valtice,Lednice,e három nagyobb település kastélyai,a hozzájuk tartozó erdőkkel,tavakkal,termőföldekkel. Sok-sok éven át biztosítottak megélhetést az itt élő embereknek,egészen addig,míg a felszabadulást követő államosítás után el nem kobozták a birtokaikat.Egy mozdulattal véget vetettek a kommunisták a jól gazdálkodó arisztokrata rendszernek.
Hogy mennyire nem csak magukkal törődtek,volt érzékük a művészetekhez,építészethez,kultúrához,gazdálkodáshoz,bizonyítják a megmaradt emlékművek,kastélyok,gazdasági épületek,kápolnák szerte a környéken,amit itt hagytak az utókornak.
A kommunizmus anti-arisztokrata hozzáállása meghozta eredményét,sok épület szinte a menthetetlenség szélről menekült meg,de ami megmaradt,az magáért beszél.

Bringautunk a Lichtensein útvonalat követte,Valticéből indultunk nyugati irányba.Rövid kaptatót megmászva értünk az első emlékműhöz,a Reichna-hoz.A Schönbrunni Gloriettához hasonló épület,apa-fiú kapcsolatra utaló emlékmű,a Római mitológiából ihletett szobrokkal oszlopokkal díszítve.A tetőre felmászva gyönyörű kilátás nyílik a vidékre. Ezután egy rövid,de meredek lejtőn értük el a volt határátkelő helyet,itt jelenleg vasfüggöny-múzeum van.Átruccantunk a közeli Schrattenbergbe,hogy igyunk egy üdítőt,majd visszatekertünk a határig és Úvalyt érintve Sedlecig a mezőkön keresztül bringáztunk,murván. Sedlecnél tanakodtunk,merre az arra,végül Mikulovba vettük az irányt.10 kilométeres kerülő volt,de megérte odamenni.Mikulovba a sziklaszirtre épül a vár, Ausztriára nyújt kilátást végtelen tájakon szinte.Pompás a rálátás a szomszédos Kálvária-hegyre.A várba felmenni önmagában szép látvány,körbevesznek a történelmi jelleggel bíró házak,terek.Mintha a középkorba lettünk volna,olyan ez a város.

Visszafelé a valamikori tiltott határsávban kerekeztünk,számtalan emléktábla őrzi az áldozatok emlékét-és azokét is,akik sikerrel jutottak a túloldalra. Sedlecbe visszaérve,megebédeltünk a malomban,jót pihentünk,majd továbbmentünk Lednice irányába.Két,egymással összekötött tó mentén haladtunk kiváló minőségű kerékpárúton Hlohovecig.Itt találkoztunk a következő Lichtenstein-emlékművel.a Határ-kastéllyal.Ezt elhagyva a tó mentén kigyúrt nyomvonalon haladtunk tovább,végig erdőben. A Halászkastély mellett vitt el az utunk,majd egy útelágazásnál oda kellett figyelni,hogy a helyes irányban maradjuk és beérjünk Lednicébe. Itt található a régió legszebb és legismertebb kastélya,hatalmas,több hektáros parkkal övezve, melyben több kilométer hosszú folyó csordogál és hajók szállítják a turistákat pl.a minarethez és vissza a kastélyhoz.Ugyancsak itt található Európa 2. legnagyobb üvegháza is és egy gyönyörű, francia mintára kialakított virágkert is. Jó másfél órát időztünk itt,mivel nem volt hová sietnünk.Az utunk erdőn keresztül vezetett tovább,ezért még egy sört is megengedhettünk magunknak.Elvégre már nagyon meleg volt.

Lednicéről már visszafelé vettük az irányt,de még utunkba esett az Új Birtok épülete,amely a valamikori gazdaság volt az uradalomban,ez közelében találtunk ará az Apollón szentélyre,majd a Három Grácia kápolnára. A Gráciákat követően eltévedtünk,rosszul navigáltam és Hlohovecbe értünk.Azonnal visszafordultunk,kb.1 kilométeres kitérő volt,de muszáj volt,nem hagyhattuk ki a Szent Hubertus kápolnát és a Randezvous (Diána emlékére) vadászkastélyt sem.Ezek megtekintése nélkül szegényebbek lennénk két élménnyel.
Lednicétől Valticéig kizárólag erdei murvás úton haladtunk,rengeteg bringással,rengeteg gyerek-bringással találkoztunk.
Általában sok kerekező kollégával találkoztunk a megtett 65 kilométer alatt.a Cseh is bringás nép lett,konstatálhatom.
Rendesen elfáradva értünk a szállásunkra,elvégre több,mint kilenc órát ruccantunk ki,Azonnal a sörhöz nyúltam-önkiszolgáló pultunk volt.Csak fel kellet írni egy cetlire,melyik szoba mit fogyasztott.Bágyadtan,fáradtan,de teli új és gyönyörű élményekkel söröztünk a szép késő délutáni napsütésben.

Másnap hazaindultunk.Kis kellemetlenség ért minket,a bicajhordozó konzol túl nehéznek bizonyult,vagy erős lehetett a szél út közben,lényeg,hogy a koffer zsanérjai deformálódtak,megnyúltak.Szervizbe kellett vinni a kocsit,de megoldottuk ezt is.Mindenért kárpótolt minket a legszebb és legjobb eddigi kirándulásunk.

A Balaton szerelmesei vagyunk, de fejet kell hajtanunk Morvaország eme régiója előtt is.Mindenkinek ajánlom,látogasson el erre,borkedvelőknek kötelező!Számunkra kikapcsolódásnak indult,végül akár tanulmányútnak is mondhatjuk,ha figyelembe vesszük,mennyi ismeretlen helyen voltunk és mennyi emlékmű akadt az utunkba.Ha valakinek felkeltette az érdeklődését ez a vidék,Pozsonytól mindössze 1 óra autóval Lednice.Ki lehet guglizni,a képtalálatok alapján fel lehet keresni a megfelelő weboldalakat ,ahol angol nyelven -ha nem megy a cseh folyékonyan-ki lehet bogozni a lényeget.

Jó utat mindenkinek!

aug 142017
 

Nagyon rossz érzés, hogy ismét mögöttünk maradt két csodálatos hét, amelyet íjászbarátainkkal töltöttünk. Az első táborozás óta eltelt kilenc esztendő, azóta nem kérdés, hogy újra és újra itt fogunk nyaralni. Nem sok kell ehhez! Jó társaság, csodálatos hely, olyan tevékenység, amely a szenvedélyünk, hobbink, sok örömünk forrása.

Minden évben elmesélem ezt a nyaralásunkat, de nem mindenki olvassa, így röviden összefoglalom a lényeget. Már jóval több, mint tíz esztendeje íjászunk. A versenyeken rengeteg embert megismertünk, így kaptunk meghívást a Dombóvári családtól, tartsunk velük Cserépváraljára. Van itt egy ifjúsági tábor, mellette focipálya, ideális helyszín, sok lövés és remek társaság. A falu a hegyek között van, Mezőkövesdtől északra, Bogács mellett, Eger közelében. Akkor elmentünk, majd azóta minden évben!

Idén az első hétre egyedül mentem, de nem voltam magányos, elvégre körmendi íjászbarátaimmal laktam a faluban, abban a házban, ahol szállásadónk is barátjává fogadott minket. (Nekem a tábori körülmények kissé nomádok, így minden kényelemmel ellátott házban szoktunk megszállni.)

A második hétre jött egész családunk, fiam  barátnőjével kiegészülve. Teljes volt a boldogság!

Az első héten sok régi táborozó mellett, sok új arc volt, íjászok Kabáról, Kiskunfélegyházáról. A napok úgy teltek, hogy délelőttönként és délutánonként is lőttünk, mindig más-más feladatot kellett leküzdenünk. Közben volt tollasbajnokság, lehetett pingpongozni, dobáltuk a möllky-t, amely egy nagyon szórakoztató ügyességi játék. Esténként tábortűz gyulladt, nagy beszélgetések, karaoke, filmnézés volt a program. Az idő pedig rohant. Ismét kifogtunk egy trópusi hőhullámot, megszenvedtük, de kibírtuk! Elbúcsúztunk újdonsült barátainktól, hétfőn indult minden előröl…

A második hétre az a csapat érkezett, amelyet nyugodtan illethet a “törzsgárda” elnevezés. Évek óta együtt vagyunk, barátságot kötöttünk, lassan a kamaszkort is elhagyó gyermekeink is jönnek, mert ők is barátok. Ezekhez képest az íjászat már-már másodlagos.

A hét első két napjára az időjárás is megszelídült, nem volt több 30°C-nál, de szerdától ismét beköszöntött a forróság, igaz annyira nem volt elviselhetetlen, mint az első héten. Rohant az idő, eljött a szombat, amikor nyílt íjászversenyen vendégíjászokkal is összemérhettük tudásunkat. Jött a szombat éjszaka,  tábortűz mellett búcsúztunk, lecsapott közben a vihar, az ebédlőben folytattuk, miközben odakint ömlött az eső.

Barátok, remek társaság, íjászat, gyönyörű környezet. Ezek azok, amik mindennél többet érnek, nem cserélném el semmivel. Biztató, hogy már csak ötven hetet kell várnunk a következő tábornyitásig 🙂 !

jún 042017
 

„Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! – megteszi nektek.” (Lk 17,1-6)

„Szüntessünk meg minden viszályt, haragot és széthúzást, segítsük egymást, hogy minden jó cél, minden nemes szándék közös életünk fejlődését és gazdagodását szolgálja.” (Részlet dr. Veres András győri megyéspüspök szentbeszédéből)

„Meg kell békülnünk önmagunkkal, békét kell teremtenünk családjainkban, közösségeinkben, városainkban, országainkban. Ennél fontosabb üzenete a mai prédikációnak nem lehetett. Jó lenne, ha minél többen meghallanák.” (Áder János köztársasági elnök)

Ültünk a csíkszeredai vasútállomás melletti tér szegélykövein, vártuk, hogy Brassó felől befusson hazainduló vonatunk. Többen voltunk zarándokok, szóba elegyedtünk egymással. Mellettem egy idős férfi ült, nagy hátizsákkal, cserzett arccal. Néhány mondat után kiderült: ő a legidősebb tagja annak a zarándokcsoportnak, amely április végén gyalogszerrel indult a fővárosi Anna-rétről, hogy a Mária Úton haladva érkezzenek meg a csíksomlyói pünkösdi szentmisére. Megcsinálták! Jóval hetven év fölött, ez az én szememben emberfeletti teljesítmény! Ha kitűzünk egy elérhetetlennek látszó célt, csak hit és akarat kérdése, hogy elérjük! Ha csak ez az egy élményünk lett volna, már azért is megérte elzarándokolni Csíksomlyóra!

Ám ennél sokkal többről van szó! Akik életükben egyszer részt vettek a Nyeregben tartott pünkösdi szentmisén, jól tudják milyen érzés ott lenni, azoknak akiknek ez nem adatott meg, úgysem tudom jól megfogalmazni.

A legfontosabb az esemény szakrális része, hiszen Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását ünnepeljük. Az egész zarándoklat lényege a szentmisében sűrűsödik össze, ezen a helyen olyan erőtérbe kerülünk, ahol az Úr üzenetei felerősödve érintik meg szívünket, lelkünket. Idén volt 450 esztendeje, hogy először zarándokoltak ide csángók és székelyek, azóta évszázadok folytak el; az ünnep már szétfeszítette a Katedrális falait, egyre több magyart hív az Úr, körülöttünk a hegyek az oltár, az ég a kupola, a felhők a freskók, s mi megtöltjük a teret, ünnepi szentmisén, a Boldogságos Szűz jelenlétében búcsút nyerve erősödünk hitünkben, s lélekben gazdagodva úgy távozunk, hogy már a következő zarándoklatunkra készülünk.

Ma 97 esztendeje írták alá Trianonban a békediktátumot, Erdély, Székelyföld és a többi elszakított országrész magyarjai 97 éve idegen fennhatóság alatt élnek. A Nyereg zászlóerdejében, fekete szalagok emlékeztettek arra a napra. 97 év… iszonyatos megpróbáltatások, folyamatos beolvasztási szándék ellenére, Erdély, Felvidék, Délvidék magyarjai őrzik nemzeti önazonosságukat. Ez nem lehetne így, ha nem lenne hitük, akaratuk, közös édes anyanyelvünk és magyar kultúránk. Hány éves török megszállás után egyesült a kivéreztetett, részekre szakadt Magyarország? Nem adhatjuk fel a reményt, mert mi magyarok igenis összetartozunk, s ha Isten velünk, ki ellenünk? Csíksomlyón százezrek gyűltek össze, nemcsak a Megváltó, a Boldogságos Szűzanya és a Szentlélek tiszteletére, hanem hozzájuk imádkozva együtt énekeltük Himnuszainkat nemzetünkért, minden magyarért. Amikor százezrek éneklik, hogy „Isten  hazánkért térdelünk elédbe…”, az meghallgatást nyer, mint ahogy az is, ha esténként, elcsendesedve egymagunk fordulunk az Úrhoz. Ima, hit, akarat. Ez a csíksomlyói Pünkösd üzenete nemzetünkhöz. Ebben a hitben megerősödve kelünk útra évről évre.

Néhány emlék… Hitvesemmel Székesfehérvárról alig 40 perc alatt, klimatizált, gyönyörű vonaton suhantunk Kelenföldig, majd a 4-es Metróval a Keletihez. Itt mintha átléptünk volna a Balkánba. Elképesztő kosz, rendetlenség, káosz; a jegypénztárak előtt húszméteres sor. Két évvel ezelőtt Benedek fiammal már megtettük ezt az utat, így a hálókocsi nekem semmilyen meglepetést nem okozott, de ha a pályaudvart “balkáni” jelző illeti, erre a vonatra nehéz szavakat találni. A fülke kb. két négyzetméter, koszosnak ugyan nem mondhatnám, de mérhetetlenül lepusztult, elhasznált minden. Egy hálókocsi iránt az ember nem támaszt nagy igényeket, de az ablak olyan koszos volt, hogy nem lehetett kilátni. Az Utasellátó két deciliter ásványvízzel kedveskedik a 12 órás utazás idejére. A határon először magyar rendőrök nézték meg az iratainkat, majd húsz perc múlva a román, mindenkiét begyűjtötte, elvitte valahová. Valamennyit tudtunk aludni, pont annyit, hogy az érkezés utáni naphoz legyen kellő erőnk.

Már az ablakból láttuk a vonuló keresztaljakat, a hatalmas autóforgalmat. Negyven perces késéssel szálltunk le Csíkszeredán, tudtam, hogy kapuvári barátaink, egykori kollégiumi szobatársam feleségével is zarándokol, láttuk a vonatból a “Kapuvár” táblát. Elindultunk a jó 6 km-es gyalogútra a Nyeregbe, utolértük a kapuváriakat, örömmel üdvözöltük barátainkat. Erős napsütésben kaptattunk felfelé, a hegyen több régen látott ismerőssel is találkoztunk. Hatalmas tömeg volt, délidőben kellettek az árnyékot adó esernyők.

Mise után a tömeg egyszerre indult lefelé, a Bazilika mögötti téren teljesen beállt a menet, jóval több mint két óra alatt értünk le a Magyar Katholikus Gimnázium varázslatos épületéhez. A Székesegyház közelében az ünnephez méltó kegytárgyakat és gyönyörű kézműves tárgyakat lehetett vásárolni, de ahogy távolodtunk, úgy jelent meg a gagyi műanyag tucatáruk hada. Élelemhez és italhoz csak nagyon hosszú sorban állás után jutottunk, legtöbben kürtőskalácsot kínáltak. Hatalmas volt a tömeg mindenhol. Este hatra értünk le a sétálóutcába, addigra a nagyja elment, egy pizzériában szabad asztalhoz jutottunk, mérhetetlenül elfáradva, éhesen, szomjasan roskadtunk le. Egy órával a vonat indulása előtt már az állomáson voltunk, a hazaút is gyötrelmes volt, de a vonat ezúttal másodpercre pontosan ért a Keletibe. Innen Metró, gyorsvonat, már 11 óra körül hazaértünk.

Zarándoklaton voltunk, nem kéjutazáson. Ezek a nehézségek, kényelmetlenségek hozzátartoznak, s ha lehetne holnap újra elmenni, nem tétováznánk! Néhány kép emlékül:

***

Bár ez nem tartozik a csíksomlyói zarándoklatunkhoz, de Székesfehérváron meghonosítottak egy kedves hagyományt. “Virágálom Pünkösdkor” a Belváros színpompás virágdíszbe öltözik, megkértem Benedeket, örökítse meg, örömmel osztom meg veletek is fényképeit.

máj 122017
 

Indulnod kell… vannak élethelyzetek, amikor az ember éhezik, szomjazik s elindul, hogy enni- és innivalót keressen. Van amikor a lélek szomját kell oltani, megszólal egy belső hang, egy hívó szó… s indulnod kell!

Ezért keltünk útra, mert Sümeg hívott. Egykori tanítóm, Barsi Balázs atya 1997 óta a ferences rendházban szolgálja az Urat. Sajgó lelkünkre kerestünk gyógyírt, az Atya misére invitált bennünket. Csoda volt, amit ezen a szentmisén átéltünk! A gyönyörű barokk templomban megjelent a katolikus liturgia összes szépsége. Krisztus a szentmiséken terített asztalhoz hív bennünket, ünnepi lakomára szólít; bár a külsőségek talán kevésbé lényegesek, de az orgona varázslatos dallama, a kórus éneke, a miseruhák, a szertartás méltósága segít mélyebben megérteni mindazokat, amely a szentírási szövegekből áradnak és tanulunk belőlük. Barsi atya szentbeszéde ajándék volt számunkra, hiszen annyi nyitott kérdésre adott feleletet, hogy nemcsak egy hétre elegendő lelki munícióval bocsátotta el a híveket, köztük bennünket. Krisztus mindenhol jelen van, de szakrális helyeken – például Csíksomlyón – még erősebben érezhetjük, hogy fogja kezünket. A szentmise után elbeszélgettünk Balázs atyával, majd a szerzetesekkel közösen zsolozsmát imádkoztunk. Csodálatos volt, Istennek legyen hála!

Korán délután Somló felé vettük az irányt. Szőlők között barangolni mindenhol jó, de Somló egészen különleges hely. Kápolnák, feszületek és nemzeti lobogóink vigyázzák. Geológiai csoda, talaja és fekvése, az ültetvényekre telepített szőlőfajták különleges borokat nemzenek. Lenyűgöző volt a bimbódzó szőlőfürt, engem az anyaméhben meghúzódó magzatra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a fürtöt egyedül a gazda védi kártevőtől, jégveréstől, fagytól, perzselő hőségtől. Bár nyitott pincére nem leltünk, de megtaláltuk a kóstolás és vásárlás lehetőségét. A Fekete pincészet 2009-es Hárslevelűje nyolc év alatt semmit nem öregedett, csak szépült: mély, aranysárga színe, testessége, illatai, íze, palackba zárva hívta elő 2009 emlékét… Remélem a varázslatot talán valamennyire tükrözik fényképeim.