nov 012018
 

A sok őszi hétvégi elfoglaltságaink miatt úgy nézett ki, hogy az idén nem tudjuk körbetekerni a Velencei-tavat. Aztán – pont ma van két hete – főzés közben mondom az asszonynak: „nézd már meg, milyen időt jósolnak a következő hétvégére!” Kedvező volt az előrejelzés, ezért azonnal a tettek mezejére léptem, pár perc múlva már le is foglaltam a szobát Agárdon a Kis Szárcsa panzióban. Nem kellett sokat filózni, már visszajáró vendégek vagyunk ide. A rántotta isteni…


Volt egy kis bonyodalom a járművekkel, már pénteken fel kellett szerelnem a kocsira a bicajhordozót, meg a gépeket is, hogy ne kelljen szombaton ezért egy órával előbb felkelni. Így, felszerelt kocsival mentem el melózni – ez csak a pénteki dugók miatt érdekes – volt lehetőségem megtapasztalni, milyen közlekedni „élesben” a pozsonyi dzsungelben.


Szombaton 7-kor indultunk, a már ismert vonalon, kényelmes autókázással 9-kor már Fehérvárra értünk. Villámlátogatás barátainknál, egyeztettünk az esetleges találkozásról a későbbiekben, majd eltéptünk Agárdra. Még ide jegyezném meg, a reggeli ködös, borongós, enyhén szeles idő ekkorra már kezdett felengedni, itt-ott kibújt a napocska is, nem volt okunk aggódni azért, hogy az időjárás beleszól a terveinkbe.

A szálláshelyen a házigazda szívélyesen fogadott minket. Itt köszönöm meg azt lehetőséget, hogy korábban felmehettünk a szobára – hivatalosan 14:00-tól lehetett elfoglalni a szállást – és lepakolhattunk. A bringákat felkészítettem az útra, amíg a nejem becuccolt, tíz perc múlva már indulhattunk is.


Letekertünk a tópartra és keletnek fordultunk Velence irányába. Itt tapasztaltuk, hogy bizony van némi szél, a tó vize hullámzott rendesen, de úgy számoltam, a szél iránya-ha nem változik meg a nap folyamán – csak egy rövid szakaszon fog szembe fújni. Kolumbuszi számításaim teljes mértékben igazolták eme gondolataimat. Gyakorlatilag az egész utunk során nem volt gond, a szél észak-dél irányban fújt és csak az utolsó szakaszban, Pákozdról a 7-es főútig éreztünk szembe szelet, de a terep tagoltsága ezt is kompenzálta, mivel szinte végig lejtett ez a néhány kilométer.


Tehát az agárdi strandon kezdtük, néhány kilométert követően felhajtottunk a 7-es főúthoz, mert nem ismertük Gárdonyt és a belső bringaúton haladtunk tovább. Mivel gyér volt a gyalogos forgalom, zavartalanul haladtunk tovább. Ekkor már megszólalt a hasunk is, bár lépten-nyomon multik mellett tekertünk el, mi egy helyi kis ABC-t kerestünk. Végül Velencéig tekertünk el, míg az első ilyen kis bolt az utunkba akadt a vasútállomás magasságában. Eddig 7-8 kilométer tehettünk meg. Némi kolbász, kifli, sajt és egy kupica szilva elfogyasztása után a napocska teljes mértékben hatalmába vette az égboltot, bár Sukorót és a dombokat a túloldalon nem lehetett élesen látni, nem volt okunk aggódni.


Itt visszatértünk a tó melletti kerékpárútra. Velencében a strandon áthaladva folytattuk utunkat. Ezekben az órákban már egyre több bringással találkoztunk, sűrűsödött a forgalom. Még a reggelizés közben tapasztaltuk, mennyi sportolni vágyó emberke érkezik vonattal kikapcsolódni – nyilván Pestről – bringákkal, gyerekekkel. A nagyobbacskák már kis bicajokkal, a kisebbek pótülésen vagy utánfutóban kerülik meg a tavat. Nyugis tempóban tekertünk,i tt-ott megálltunk gyönyörködtünk, hol a tó nyújtotta látványban, hol a dombokban az északi parton. Nem kellett egyáltalán erőlködnünk, a szél segített a haladásban, mígnem elértük Sukoró határát. Itt választhattunk volna: Velencét elhagyva folytathattuk volna utunkat a tavat követve, vagy nyakunkba vesszük a dombokat Sukorón keresztül. Mi az utóbbit választottuk. Sukoró csodálatos, kár kihagyni. Szeretném mindenki figyelmébe ajánlani ezt a települést. Pazar a kilátás a tóra, takaros, ápolt község, ahol odafigyeltek a hagyományos falukép megőrzésére, nem utolsó sorban történelmünk szempontjából is nyomot hagyva az utókornak.


Természetesen eltévedtünk, domboknak felfele caplatva küzdöttük le a körutunk legnehezebb szakaszát. Érdekes volt ismeretlen helyen bolyongani, de a helyiek készségesen segítettek az eltévedt vándoroknak. Egy rövid szakaszon még erdőn keresztül is toltuk a bringát, mígnem egy vadiúj bringaúthoz értünk. Nem tudtunk erről a kerékpárútról, Sukorót köti össze a következő faluval (nem tudom a nevét, de nem Velencével), és a velencei körút nyomvonalán túl haladó útról van szó. Egyáltalán nem bántuk meg ezt a kitérőt, bár fájt a tüdőm, mire megmásztuk a dombokat, megérte. Sukoró központja, a falu melletti sziklás kilátó, az erdő a csodálatos őszi színeivel, a lehullott falevelek illata, a remek napos idő egyszerűen leírhatatlan. A nyugalomba csöppentünk magába, amikor Sukoró főterén pihentünk elgondolkodtunk azon, milyen jó nekünk itt és milyen jól döntöttünk, hogy eljöttünk. Volt bennünk rossz érzés is, mert nem mindenkinek adatik meg az, hogy felszabadultan élvezhesse az életet, mert az rohadt müdon keresztbe tesz nekik.


Sukorót a borospincék felé hagytuk el, jól lesüvítettünk a dombról (tavaly bizony fújtattunk piszkosul, mikor másztunk fel ide), aztán rátértünk a tóhoz vezető bringaútra. Szép látvány tárult elénk-illetve körénk – jobbről a sűrű nádas, balról a lomblevelű erdők, a halványzöld-sárga-vörös lombok színskálája ismét. Előre meg a katonai emlékhely, az arborétum. Ide most nem mentünk be, de a katonai emlékhelyre benéztünk és ott is maradunk. 2006-ban a Kobakkal voltunk itt egy emlékezetes összejövetel fakultatív kirándulás keretében. Akkor még csak az obeliszk volt és egy épület-múzeum, amely a Pákozdi csatára volt hivatott emlékezni. Azóta nagy változások történtek. Katonai emlékhely lett, túllépett 1848-on, van itt tank, ágyú, lövészárok, szóval emlék hadtörténetünk fontos állomásainak,1848-tól napjainkig. Meglepett,hogy mennyien látogatták meg a parkot, mire végeztünk a körünkkel, addigra ellepték a látogatók az emlékhelyet. Ismét a bringások hadát láttuk körülöttünk…


Továbbtekertünk Pákozd irányába. A távolban láttunk egy magas, csillogó valamit, lehet, hogy pléh-szobrot, ebből a távolságból bármi lehetett. Gondoltuk az utunkba akad, de tévedtünk. Úgy tekertünk át a falun, hogy elfeledkeztünk arról a “valamiről”, de visszatekintve Pákozdra ,már eltűnt a látószögből…Nem baj, jövőre megkeressük, ahogy az arborétumot sem hagyjuk ki. Ahogy azt korábban említettem, itt jött a szembe szeles szakasz, de csak a fák, lombok hajlásáról érzékeltük. A 7-es utat elérve pihentünk egy rövidet a büfében, majd a bringaúton haladva Agárdra értünk. Ekkor már 3 óra is lehetett. Annyira elszaladt az idő, hogy nem vettük észre a múlását, annyira élveztük a kirándulást. Egy uzsonnás ebéd a Gulyás csárdában, majd eltekertünk a szállásra, hogy magunkhoz vegyük a fürdőruháinkat. Át sem öltöztünk, mentünk csobbanni a termálba.


Hát ennyi volt a szombat. Másnap reggeli után Fehérvárra hajtottunk barátainkhoz ,majd haza indultunk és pontot tettünk egy remek hétvége után. Remélem jövőre ismét írhatok beszámolót a a Velencei-tó megkerüléséről.

Nyárbúcsúztató

 Szerző: - 17:18  Vélemény? »
Sze 242018
 

Egykedvűen ült a kisöreg a strand bejáratával szemben álló szomorúfűz alatt, fehér köpenyben, Surda-fejfedőben, forgatta a hurkapálcát, bár nem álltak előtte hosszú sorok, de mégis folyamatosan vették tőle a vattacukrot. Minden második nap bemondták a hangosba: “Esti Hírlap ma sem jött, mert lekéste a vonatot.” (Máig sem értem miért vásároltuk meg, ugyanazt írta, mint a reggeli pártsajtó, talán egy árnyalatnyival oldottabb stílusban; 80 fillérbe került, de íratlan szabály szerint a forintosból visszajáró summa az újságárust illette.) Lakókocsiban működő büfénél sorok álltak kolbászért, lángosért; Istenesék a stranddal szemben amolyan önkiszolgáló kifőzdét működtetek az itt nyaraló németek örömére. A kertmoziban esténként a szúnyogok is jóllaktak belőlünk. Régóta nem ül ott a bácsi, már a fűzfa is a múltba simul…

Elrohant pár évtized, de ritkán akadt olyan esztendő, hogy a csopaki strandra nem mentünk el. Bár már nincsenek meg a gyermekkor ízei, illatai, hangulata, a Balaton vize mit sem változott, most is lágyan simogató, bársonyos, gyönyörű. A 2018-as év tűzforró augusztusában is enyhet adott;  olyan hosszú volt a nyárutó, hogy szeptember 19-én, szerdán délután még háromszor bemehettem a vízbe, egy jót úszni. Csendes volt a strand, nem kértek belépőt, már nem lebegtek bóják a vízen, eltűntek a vízibiciklik, zárva voltak a büfék, alig néhányan lézengtünk a parton, így is csodálatos volt.

Csopaki strand, 2018. szeptember 16-án

Azután eljött a szombat, köszönés nélkül megjött az ősz. Lehűlt a levegő, feltámadt a szél, máris kedvem lett volna lombsöprűt ragadni, mert a kertben sárga levélszőnyeg fedte a füvet. A rózsák, a muskátlik, a büdöske még a nyár színeit varázsolják elénk, de a megsárgult levelek pontosan jelzik, elszaladt az idő, véget ért a nyár.

Máris várhatjuk a következőt, pedig… az utóbbi években a legdurvább évszakká vált. A nyirkos, sem fagyot, sem havat nem hozó teleken könnyű jól befűteni, az ősz és a tavasz színei pedig simogatják a lelket; de a nyár… amikor még éjfélkor is 27 °C van, amikor hőségriadóról beszélnek a hírek, amikor egyedül a klímaberendezések teszik elviselhetőbbé a szobákat, amikor szomjasan porzik a föld… mégis szeretjük. Hiszen bezárnak az iskolák, elmegyünk szabadságra és sokáig világos van. Egy idő után eljut az ember odáig, hogy igyekszik annak a kevés jónak örülni, amelynek részese lehet, s kész mindenben meglátni a szépet – csak ehhez jól meg kell öregedni. Mához három hónapra, egy nagyon csendes, illatos és gyönyörű estén várjuk a Megváltó születését, miközben jól tudjuk, a hóvirág és a krókusz hagymái már mocorognak a földben és mire eljön a Feltámadás ünnepe, kibontja a tavasz ezernyi színét. Addig egy jóízű sütőtök, egy adag sült gesztenye, egy pohár forralt bor, a nyár ízeit őrző lekvár, egy korty vörösbor átsegít a legsötétebb hónapokon is…

 

Sze 162018
 

Rémisztő statisztikai adat: e sorok írásáig Magyarországon, 2018-ban mintegy 400 ember veszítette életét közlekedési balesetben. Magam, aki autót vezetve mindennap részese vagyok az utakon folyó dzsungelharcnak, azon csodálkozom, hogy csak ennyi élet veszett el, mivel elképesztő mélységekbe süllyedt a közlekedési morál.

Fotó: pixabay.com

Ha egy ország lakosságának (óvnék jelen esetben a “nemzet” megnevezéstől) szociokulturális, mentális és intelligenciabeli állapotát a közlekedésben tanúsított viselkedése tükrözi, akkor a baj nem kicsi… Mégis, mit látunk?

Az autótípusok közötti gyorsasági és gyorsulási versenynek régi, patinás hagyományai vannak. Mert az nem kérdés, az 1300-as Ladában büszkén pöffeszkedő sofőr, mindkét kategóriában megtanította a trabantosnak, meg a kispolszkisnak, hogy hol lakik az úristen! Egyféle társadalmi hierarchiában elfoglalt helyet, státusszimbólumot mutatott az autómárka, még akkor is, ha a trabit egy professzor, a zsigát meg egy félanalfabéta bunkó hajtotta. Az említett autómárkák kikoptak lassan, tovább tagolódott a társadalom, az Audi, Mercedes, BMW áll ma a piramis csúcsán, míg a Suzuki a minden közlekedő által leglenézettebb, lealázandó márkává vált (nagyon kellett valami a Trabi helyére). Az, hogy az autómárka egyfajta tükre a társadalmi státusznak, nem használ a baleseti statisztikáknak.

Ha már márkákról beszélünk, érdemes egy pillantást vetnünk azokra a kimutatásokra, hogy mely típusok a leggyakoribb okozói/elszenvedői a halálos baleseteknek. De nemcsak autómárkák és lóerők harcolnak egymással, hanem különféle vezetői attitűdök is! Kedvencem az agresszív kismalac, (sokszor nő az illető) aki előredől, vicsorít és semmit nem kímélve nyomul előre. Nem engedi át a zebrán a gyalogost, lesz@arja a kerékpárost, nem segít az álló autó mögé beszorulón. Nem ismer kegyelmet, átgázol mindenen. Hasonló a kigyúrt kopasz, általában fekete bömiben, hátul egy mélynyomóval, mert ha jön a mentő, neki azt nem kell meghallania, akit meg mentenek, az dögöljön meg! Viszont jó a verda, amíg nem esik szét a hangerőtől! Van a rettenthetetlen, aki a háromsávos M7-en tempomatos 120-szal tép a középső sávon; igaz minden kilométernél ott a tábla, hogy kötelező a jobbra tartás, őrá ez nem vonatkozik; ha valaki jobbról előzi szabálytalan (és veszélyes), balról meg jön a csúcskategóriás szélvész kétkilóval… Az úttisztító (az agresszív kismalac párja) mindenkire rámegy, letol, villog és dudál. A multimédiás telefonál/posztol/csetel vezetés közben, hiszen annyira vérprofi sofőr ő. Akármilyen jó a verda, nem szán kétezretet egy fülesre, ha már annyira fontos vezetés közben telefonálnia. Az élvezkedő orgazmus közeli állapotba jut, ha kiszúr a másikkal, ő az aki soha nem használja az irányjelzőt amikor kihajt a körforgalomból, majd elégedett arccal néz vissza… Az aranyszájú úgy trágárkodik, hogy a felhúzott ablakon át sem kétséges, minek tartja a másik fél édesanyját. Megpróbáltam néhány alaptípust felsorolni, persze a teljesség igénye nélkül.

No de az autóst ezernyi sarc húzza. Az üzemanyag árába beépített sunyi adók, súlyadó, a szintén adóként működő kötelező biztosítás, az autó vizsgáztatása, a karbantartások költsége, autópálya használat díja, parkolás, nem kis összegeket emésztenek fel. Mit kap ezekért az autós cserébe? Rosszul beállított forgalmi lámpákat, áttekinthetetlen útburkolati jeleket, kátyúkat,  hiányzó parkolóhelyeket. Különösen bosszantók a forgalomszervezés hibái. Valamikori útépítés után fél évvel kint felejtett harmincas táblák; olyan növényzet, vagy kőrakás, hogy nem látni a balról jövő gyalogosokat; másfél kilométerre belátható útkereszteződésnél levő stoptábla, ahol ezer autósból ezer csak akkor áll meg, ha balról jön valami; a kétmásodperces sárga lámpa, ha megállsz biztosan beléd zúgnak hátulról – nos ezek is erodálják a közlekedési morált. Ugyanis ha jól belátjuk a kereszteződést, de mégis meg kellene állnunk, ha tudjuk, hogy a harmincas táblát ott felejtették, azokat sem fogjuk komolyan venni, amelyeket pedig kellene!  Kedvencem az a “gyorsítósáv” amelyet a 8-as főútról a 81-esre kanyarodók használnak (Győr felé, az út legelején), itt – lakott területen kívül – egy hatvanas tábla állja útját a gyorsításnak, ez a forgalomtechnikai megoldás bizonyára életek százait mentette már meg, mégis a rend éber őrei heti rendszerességgel mérik a gyorsítókat… Ki ne tudna hasonlókat szakmányban sorolni?

Igen, végül akik szolgálnak és védenek és kasszíroznak. Mert azt senki nem vitatja, hogy az utakon észlelhető rendőri jelenlét hasznos, de amikor nyilvánvalóan a pénzbeszedés és nem a közlekedés biztonságának javítása a legfőbb cél, az irritáló. Ráadásul a húszmilliós autóban nyomuló sofőr röhögőgörcsöt kap egy százezres büntitől. Szerintem nemcsak pénzbüntetést kellene kiszabni, hanem bevonni a jogsit 1-2 hónapra, utána újra vizsgázni, hogy visszaadják. Jobban elrettentene, mint a pénzbírság. Aki neki felróható okból halálos közúti balesetet okozott, azt legalább hat hónapra, minden estben le kellene csukni! (Vajon Rezesova büntetése arányban állt a négy kioltott élettel, még akkor is ha ült 2-3 évet?)

Azt sem kellene elfelejtenünk, hogy mégiscsak azért ülünk autóba és azért közlekedünk, hogy a legkevesebb bonyodalom árán jussunk el A pontból B pontba, tegyük ezt egy húszmilliós bömivel, vagy egy kétszázezres Swifttel!

Sze 102018
 

Vasárnap reggel hatkor harangzúgás töltötte be a tengerpari falucskát. Sukosan templomának tornyában három harang lakik, külön-külön mindegyik hangjával megbarátkoztunk, de így, együtt, gyönyörűen köszöntötték a napkeltét… szemben a sziget, a tenger vize még csak nem is fodrozódott, mintha vékony jégpáncél dermesztette volna. Nyolcra hirdették aznapra az első szentmisét, időben ott voltunk, de már nem fértünk be a templomba, pedig aznap még két mise volt. Úgy éreztem, talán mégsem múlt el a mi Európánk egészen. “Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet” – mondta Mindszenty bíboros. Ebben az alig több mint 3000 lelket számláló tengerpari faluban, nem fértünk be reggel a templomba… Irigylem a horvátokat s nem féltem őket!

 

 

Bár nem évszak, mindössze alig egy-két hét, mégis szeretjük a nyárutót, őszelőt. Rekkenő hőséget adó, ám pihentető nyaralást nem hozó zaklatott augusztus után, hirtelen elhatározás hozta az ötletet, hogy guruljunk le Dalmáciába, mint ilyenkor – nem is olyan nagyon régen – a napfényes Itáliába. Fiunk akkor még óvodás volt, ma már önálló, bátran itthon hagyhattuk.

Egyetlen koncepció volt, hogy minél közelebb hazánkhoz, minél csendesebb helyen legyünk. Adódott Zára, mivel város, kerestem egy közeli falut, így találtam meg Sukosant. Szállást foglalni, kifizetni, már a telefonról sem nehéz, jónak tűnt, jó is volt. Szerdán reggel legurultunk, hétkor indultunk, kettőkor megérkeztünk. Első pillantásra lenyűgözött a hely szépsége, maga a tenger! A szállásunk előtti utacska túloldalán nyaldosta a partot. A vízben egy várromot láttunk, mint egy blogból megtudtam: “Sukosan különlegességei az Arany-öböl kellős közepén meredező Valaresso romfalak. A XV. században Zadar érseke, Matheo Valaresso egy nyári palotát építettet magának a lagúna kellős közepére, mely a török-velencei háborúkban súlyosan megsérült. Csupán a most is látható három falpillér maradt meg az épületből. Érdekes, látványos rom a vízben.”

Könnyű volt felfedezni a strandot, a víz kristálytiszta, kellemes hőmérsékletű, simogató volt. Jó volt beúszni, már régen nem ért le a lábunk, de láttuk a tengerfeneket. Ezernyi vitorlás, motorcsónak, kisebb-nagyobb hajó úszott, látszólag céltalanul. Egy picit mindig fújt a szél, de a víztükröt éppen csak borzolta.

Voltunk már Zárában, az Óvárossal nem lehet betelni. Sajnos még ide is került amolyan igazi szocreál épület, de a múltat ha akarták sem tudták eltörölni. Már a rómaiknak is volt itt Fóruma, köveiből épült a Szent Donát körtemplom, amelyben ma már hitélet nem folyik, ellenben varázslatos akusztikája miatt koncertek kedvelt színhelye. Mellette a Szent Anasztázia szarkofágját őrző katedrális az itáliai építészet hatásait mutatja. A szarkofágban alussza örök álmát a vértanú. Kávéházi teraszokon jól esett megpihenni, a kávé pontos, olaszos, erős, aromás, s a fagylaltokat sem illetheti negatív kritika!

Maradva az Óvárosnak helyet adó félszigeten, kikerülhetetlen a Tengeri orgona.   Az állandóan lengedező szél nagyon izgalmas “orgonajátékot” hív elő az ügyesen felépített lépcsőkből; különleges a Nap köszöntése nevű napelem is, amely úgy termel energiát, hogy egyben esztétikai élményt is nyújt. Az Óvároshoz tartozik a piac, nagyobb csarnokban kaphatók halak és tenger gyümölcsei, odakint a standokon bármilyen – idénynek megfelelő – friss zöldség, gyümölcs kínálja magát. Élvezettel majszoltuk a nagy-szemű, nagy-fürtű szőlőt, a mézédes fügét. Elmentünk egy plázába is, de semmit nem találtunk a nálunk is mindent elöntő, méregdrága, ám nagyrészt Kínában gyártott multikulturális-univerzális szeméten kívül.

Jó falatok nem ott vannak, hanem a kis halászfalu vendéglőinek teraszán.

 

A tonhal-steak vált kedvencünkké, a nagy porció széle ropogós, magába zárja a hal varázslatos ízeit, a zöldköret olívával nyakon öntve, fantasztikusan harmonizál a hússal, Malvazija fehérbort ittam hozzá,  délszláv szőlő, ismertem, bora szépen kísérte az ételt.

Vasárnap délelőtt még egy jót lubickoltunk, dél körül elindultunk, este hatkor már itthon voltunk. Mindazok a dolgok, amelyekről meséltem, színfalak voltak csupán. A tenger illata, a bőrünkre kicsapódó só, a lassan elillanó ízek, Zára és minden… csak egy keretet adtak a hitvesemmel töltött és átélt öt naphoz, minden átrajzolódott, ahogy a naplemente is átrajzolta azt az öblöt. Jó hogy együtt lehettünk, jó hogy ott lehettünk.

Fotósorozatok: második nap, harmadik nap, negyedik nap.

Júl 222018
 

Mint az utóbbi évek során többször, idén is a balatoni-bringaút mellett döntöttünk. Az igazat bevallva nem sok gondunk volt a választásban – nem tudom elképzelni, mi tudná überelni számunkra a kikapcsolódás e módját.

Az idei túra világbajnokra sikerült. Elsősorban az időjárás volt kedvező – kellemes, 25-27 C fok, igaz, délutánonként itt-ott volt 30 fok is, de ekkorra már letudtuk a napi távokat, úgyhogy nem volt gond a meleggel. Első esetben áztunk el, de még az esőben is mosollyal tekertük végig az aznapi távot. Még egy elsőséggel bírt az idei túra – 5 napot töltöttünk nyeregben. Felejthetetlen 5 napot, amelyet ezentúl szeretnénk megismételni, már ami a túra időtartamát illeti. Kellő tapasztalatokkal a hátunk mögött most már nyilvánvaló számunkra, hogy ezentúl egy nappal sem lesz rövidebb a következő körutunk.

Fotó: pixbay.com

A napi távolságok 40-42 kilométerek voltak, amit minden nehézség nélkül lehet megtenni és marad elég idő betérni mindenhová, amit azelőtt kihagytunk időhiány miatt. Voltak olyan helyek, látványosságok, amelyeket nem volt alkalmunk megnézni, voltak olyan dolgok, amelyek mellett simán elsuhantunk, mert nem vettük észre, de az idén pótoltunk sok ilyen elmaradást. Ennek ellenére sosem tekertünk ilyen sok kilométert – összesen 257 – a Balaton körül. Biztosan nem a bringautak nyúltak hosszabbra az évek során, de például hála a sok időnek, idén nem kerültük ki Tihanyt, hanem megmásztuk a kapaszkodót, ezzel mintegy 6-7 plusz kilométert generáltunk. Az ilyen szösszeneteknek hála lett a 208 kilométerből sokkal több, amit egyáltalán nem bántunk meg. A “lakhelyeink” feltérképezése is bringával történt, ezért a napi távok megtétele, szálláskeresés és pihenő után volt erőnk még tekergetni.

Az előkészületek a túrára viszont bonyodalmasak és anyagilag is eléggé megterhelőek voltak. Az eddig bevált szállítóeszközeinktől meg kellett válnunk – gépkocsi+kerékpárhordozó – és újat kellett beszerezni, beszereltetni, beiktatni stb. Az utolsó előtti pillanatokra sikerült mindent megtenni, a rendőrségi hercehurcával egyetemben. A mostani kerékpárhordozó vonóhorogra akasztható, ehhez kell egy 3.rendszámtábla is. Nem akarom elmesélni ezeket a kalandokat. Röviden annyit, a közlekedésrendészeti alosztály maga a KALAND.

1.nap, Alsóörs-Révfülöp kb.45 kilométer (valós megtett táv 54 km)

A Petrohai családnál a lepakolás és egy kávé után nyeregbe pattantunk és útra keltünk. Ott helyben döntöttük el, az idén fordítva tekerjük körbe a Balatont, tehát a bringaútra fordulva Tihany felé vettük az irányt. Komótos tekeréssel, enyhe szembe szélben faltuk a kilométereket, egészen a csopaki strandig, ahol megejtettük az elsőt a számos, további pihenőnk közül. Csopak szívügy, muszáj beiktatni egy megállót. Jelen esetben tízórai is belefért, majd élvezve a remek időt – semmi forróság – továbbindultunk.

Füreden nagy volt a nyüzsgés, de Ötvös Csöpinél is kötelező megállni egy újabb fotó kedvéért. Na meg egy tachométer beszerzése miatt is …ugyanis még a kipakolás során eltűnt a nejem gépe. Sajnos nem volt utunkban megfelelő bringa szaküzlet – tachométer nélkül tud az asszony tekerni – továbbindultunk.

Meglepetésemre a Tihanyi elágazásnál a nejem javasolta, hogy menjünk fel a faluba, ezért a napi távunk megugrott. Az élmény, amit Tihany nyújt, nekünk megérte ezt a plusz 6-7 kilométert és egy rendes kapaszkodót. Természetesen bejártuk az apátságot és a falut is, és úgy tetszett, mintha először járnánk itt… A faluból lefele 48 km/h rekordot döntöttem meg, némi halálfélelem kíséretében. Pillanatok alatt értünk le a 71-es útra, majd a jól ismert bringaúton haladtunk célunk felé. Révfülöpöt fél kettőre sikerült elérnünk. A település határában egy cirkusz volt, az elefánttal beszélgettünk egy kicsit, aki épp az ebédjét fogyasztotta. Révfülöpben a szálláskeresés további plusz kilométereket vont maga után, de egy fél órán belül már ezt is letudtuk és bekvártélyoztuk magunkat. A délután pihenéssel, az este strandolással és egy felejthető mozifilmmel ért véget.

2.nap,Révfülöp-Keszthely,42 km.

Elég korán, 9 körül már útra keltünk, de előtte el kellett intézni a nejem tachométer gondját. Volt helyben egy bolt, még az előző nap vásároltunk egy drót nélküli gépet. Még az este felszereltem, de nem tudtam bekalibrálni a berendezést, ezért kellett visszamenni a boltba, ahol a szakember potom fél óra alatt hozzáigazította a berendezést a nejem kerékméretéhez.

Az asszony is boldog volt, úgyhogy indulhatott a túra. Zánkát elhagyva, Badacsonyt elérve picit lehangoltan tapasztaltam, hogy az itteni illetékesek nem sokat törődnek a bringaúttal. Vannak szakaszok, ahol a ránőtt gaz elfedi az úttestet, annyira szűk, hogy csak egy kerékpár fér el rajta egyidejűleg. Ez tavaly is így volt. De legalább le volt kaszálva az útszéle ,nem úgy, mint tavaly. Tomajban eldöntöttük, hogy az előttünk álló 3-4 kilométer kapaszkodó után reggelizünk csak, ezért egy pici pihenőt követően nekivágtunk az előttünk álló Római-útnak.

Az egyik legszebb rész várt ránk az északi-parton. Hála az enyhe időjárásnak és annak, hogy kevés kilométert tekertünk, simán felkapaszkodtunk az emelkedőn. Tördemicben bevásároltunk és a parkban tízóraiztunk, majd mentünk tovább. Számomra az egyik kedvenc szakasz Szigliget után van, egészen Keszthelyig erdős, nádas helyeken vezet a bringaút. Keszthely előtt megengedhettünk magunknak egy sört is, tudván, hogy célközelben vagyunk és nem szándékozunk közúton tekerni. Keszthelyen azonnal szálláskeresése kezdtünk. Tíz perc alatt megvolt. Medencés panzió, tisztaság, megegyeztünk az árban, úgyhogy perceken belül becuccoltunk, én elmentem vásárolni, mire visszajöttem, az asszony már napozott, nekem csak a kezébe kellett tenni a sörös dobozt. Ekkor talán fél kettő lehetett. Később bringával bejártuk a város látnivalóit, lementünk a strandra vacsorázni. Itt néztem a Vidi produkcióját. Estére elfáradtunk, én megnéztem a focit, de az eredményt csak másnap tudtam meg, mert jól bealudtam rajta.

3.nap,Keszthely-Balatonboglár,42 km

Már éjszaka eleredt az eső, hol kicsit, hol sokat, de megállás nélkül . Reggelre sem állt el. Már előző nap mondát a házigazdáink, hogy esni fog, az időjósok a tv-ben is esőt jósoltak…Hát eljött ez a pillanat is. Mindkettőnknek van esőköpenye-ami 10 perc után átázott-a nejem szatyrára eleve adtak vízhatlan zsákot. Nekem nem volt.

Vadászattal indult a napunk. Az én zsákomat kellett vízbiztossá tenni, ezért irány a bringabolt. Hiába, nem kaptam takarót, de hála a piaci kofák leleményességének, olyan fóliát kaptam, ami teljes mértékben letakarta és hermetikusan elzárta a batyumat. Az asszony gyári vízhatlan takarója meg simán átázott. Innen üzenem minden leendő kollégának, a batyuhoz mellékelt takarót tessék kipróbálni mielőtt hosszabb útra indulnak!!!

Nem siettettük az indulást, vártuk, hátha eláll az eső, de végül is elindultunk a szemerkélő esőben. A Keleti part nem lakott terület, Balatonberény az első település, ahol nem hagyjuk ki a Hordó büfét. Berényig egy bringással találkoztunk, ebben az esőben nem volt tumultus, ezért is jó volt tekerni a szűnni nem akaró esőben. Egy kis frissítő után továbbmentünk, a szinte üres településeken átsuhanva valahol Balatonfenyves és Fonyód közt kénytelenek voltunk megállni és elbújni a szakadó eső elől. Véletlenül egy kis büfénél álltunk meg, a hideg ellen magunkba tettünk valami folyósat. Úgy fél óra múlva szűnt az eső, elindultunk és Boglárig talán nem is álltunk meg. Itt – még esőben – szállásra leltünk, hamarosan lecuccoltunk és bekvártélyoztunk. Még a sáros bringákat is lemoshattam, mert erősen ropogott a fogazat a sok felvert kosztól.

Aránylag jól megúsztuk a napot. Nem áztunk szét, a cuccaink a batyukban szárazak maradtak, ráadásul délutánra elállt az eső. Semmi akadálya nem volt tehát egy újabb fakultatív kirándulásnak. Jól bejártul Boglárt, felcaplattunk a Gömbkilátóhoz ahonnan gyönyörű volt a kilátás. Ezzel egy újabb régi vágyunk teljesült. Az esőt követően friss volt a levegő, öröm volt kinn csatangolni. Bizony esteledett, mire mindezt bejártuk. Lassan kezdődött a meccs. Házigazdánk egy kis borpárlattal várt minket… A meccs végeredményét másnap tőle tudtam meg.

4.nap,Balatonboglár-Siófok,45 km

Bogláron reggel még felhős volt az égbolt. Meleg sem volt, hosszú ujjúban indultunk útnak. Balatonszemesnél a parton viszont már olyan meleg volt, hogy vetkőztünk. Olyan szép a panoráma az északi partra, hogy érdemes volt megállnunk, aminek végül egy csobbanás volt a vége. Olyan csábító volt a kristálytiszta víz, muszáj volt belemennünk.

Lellén átsuhantunk, viszont Balatonszemesen kitérőt tettünk a helyi temetőbe, hogy tisztelegjünk Latinovits Zoltán sírhelye előtt. Csak itt tudtuk meg, hogy ugyanitt nyugszik édesanyjuk és Bujtor István művész úr is. Nem gondoltam, hogy Csöpivel újra „találkozom” az utunk során…

A következő állomásunk Szárszón volt. Elsőnek a József Attila emlékhelyet néztük meg, majd némi útba igazítást követően felkerestük József Attila sírhelyét. Egy olyan temetőben van a költő első sírhelye, amelyben már évek óta nem temetnek. Megilletődve folytattuk utunkat Siófokig. Itt a város nyüzsgésében arra kellett koncentrálni,hogy ne tévedjünk el.

Bizony ám, hogy eltévedtünk, immáron negyedszer. Magyarul,Siófokon még mindig elszúrtuk és most sem volt másképp. De az is lehet,hogy még Zamárdiban történt a baki, mert egy kanyart követően nem biztos, hogy a kijelölt bringaútra jutottunk, innét kezdve rossz úton voltunk. Mint kiderült, két utcával arrébb volt a bringaút, de ez csak részletkérdés volt, nem történt semmi drámai gond ez miatt.

Egy megjegyzés Zamárdihoz. A rév felől érkezve,jobb kéz felől egy kemping szemét-teleppé  degradálódott. Bizonyára ott zajlott a fesztivál és romokban hevert bulizók után a terep. Néha el kell gondolkodnunk magunk felett. A buli=állattá vedlés? Siófokon szintén sikerült időben megfelelő szállást vadászni, ezért egy délutáni szieszta után volt energia betekerni a központi nyüzsibe várost nézni és vacsorázni. Még egy csobbanásra is futotta.

5.nap,Siófok-Alsóörs 41 km

Az utolsó szakaszt már reggel 8 órakor megkezdtük. Tagoltság miatt a legnehezebb útvonal várt ránk, tavaly a forróságban vért izzadva küzdöttük le a dombokat Kenesénél és Világosnál, pedig akkor az ellenkező irányból kevesebb volt a felmenet. Most pihentebben és ideális időjárási viszonyok mellett nem volt nehéz megmászni az emelkedőket a világosi vasútállomás előtt, a kenesei kaptatón (1700 m) és Fűzfőt elhagyva Almádi előtt (kb.1 km).

Ez a szakasz nem túl gazdag látnivalókban, a Világos-kilátó viszont a legszebb rálátást adja a tóra és a belátható panorámára. Aligától Akarattyáig csak a bokrok közt vezet az út, majd a házak, üdülők miatt nem látni túl sokat a táj szépségeiből. Fűzfő-Tobruknál viszont érdemes megállni pihenni a bringásoknak az új bringaútnál kiépített móló-pihenőhelynél. Almádiban már éreztük a végét az utunknak, seperc alatt Alsóörsre értünk. Ott megebédeltünk, majd elindultunk az autónkhoz, hogy végleg befejezettnek tekintsük az idei körutunkat.

Ha lenne rá mód, holnap indulnánk újra. Hosszú lesz ez az egy év a következő körutunkig.

okt 142017
 

Bátyám,Peti hívására ma elmentünk egy nagyobb sétára a Vértesbe. Kíséretünk a két kutya volt; Döme a golden retriever és Nutella a yorkie. Nutella kezdeti harcias hozzáállása a másik a kutyához lanyhult, miután látta, hogy Döme rá sem hederít, hiába acsarkodik. Vidáman tették meg velünk az utat Csákberény-Csókakő-Csákberény útvonalon.

Csákberényben az erdészeti múzeumtól indultunk, majdnem 8 km-t tettünk meg az erdei turistaúton, míg az elágazott Mór és Csókakő irányába. Itt Csókakő felé vettük az irányt, és a vár lábánál értünk be a faluba. Kis pihenőt tartottunk, majd folytattuk utunkat a csákberényi borúton. Ez már jóval forgalmasabb aszfaltos út, jobban kellett figyelni, de a kilátás és a táj gyönyörű. Élveztük a csöndet, a gyönyörű őszi tájat, színeket, melyek csak ebben az évszakban pompáznak. Sok gomba bújt elő, színükkel úgy rejtőztek, hogy alig lehetett őket észrevenni. Távolban egy őzike is átszaladt az úton.

Nagyon kellemes, szép nap volt, másoknak is ilyet kívánok. Nézzétek az úton készült fotókat!

okt 082017
 

Úgy hozta az élet, két egymást követő vasárnap délutánt is a felvidéki Somorján töltöttem, míg első alkalommal baráti beszélgetéssel telt az idő, másodszor volt alkalmam jó nagyot sétálni a kisvárosban. Nyugodt, csendes vasárnap délután volt, engedjétek meg, hogy néhány képi emléket megosszak veletek.