feb 172019
 

TÓTH ÁRPÁD: A TAVASZI SUGÁR…

A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.

Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.

Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…

1918

 

feb 082019
 

Kávéházi fogasokon, nyeles olvasókereteken minden időben függtek újságok. Lomha reggeleken, gőzölgő kapucíner és briós mellé, a törzsasztaloknál ülők elolvashatták a napi híreket, megtárgyalhatták azokat. Újságot olvasni jó!

dav

Kép: magyarnemzet.hu

Az 1938-ban alapított Magyar Nemzetet Nagyapám is olvasta. Ahogy felcseperedtem, magam is ezzel kezdtem máig tartó újságolvasói életemet. Szüleim polgári, keresztény szellemben igyekeztek felnevelni, bár akkoriban az ezt támogató sajtómuníció nem volt elérhető, azért a Magyar Nemzet még akkor is picit kilógott a sorból. A Hazafias Népfront lapjaként aposztrofálták, lényegében ugyanazt írta, mint a többi országos (és megyei) napilap, mégis árnyalatnyit más volt. Viszont a hétvégi mellékletek! Kiváló tollú publicisták, a kortárs irodalom nagyjai publikáltak írásokat. Karácsonykor olyan vastag volt a lap, hogy kiolvasása elhúzódott január közepéig. Még az egyetemi évek alatt is előfizettem rá, mindig járt nekünk.

Az általam ismert története során, legfontosabb megnyilatkozása mégis a Lakiteleki Nyilatkozat közreadása volt! Kivágtam, nagyon sok évig Nagyanyám gobelinezte Kossuth-címer üvegére ragasztva olvasgattam. Bár a Nyilatkozat szeptemberben született, 1987. november 14-én jelent meg a Magyar Nemzetben.

“A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.

Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában. Viták után a résztvevők egyetértettek abban, hogy egy ilyen közmegegyezés csak valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával teremthető meg.

Az a véleményük, hogy csak a társadalom részvételével lehet megoldani a válságot, mégpedig mind a társadalom, mind az ország politikai vezetőinek részvételével. A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése.

Ezért javasolják a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. Ez a fórum alkalmas lenne súlyos gondjaink megvitatására, egy-egy témakör elemzésére, alternatív megoldási javaslatok elkészítésére.

A fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak. Fontosnak tartanák, hogy ezeknek az eszmecseréknek és elemzéseknek az anyagát megismerhesse az ország közvéleménye. Ezért szükségesnek érzik alkotmányos keretek között működő, független sajtóorgánumok létrehozását.

Hisszük, hogy a megújhodás erőinek széleskörű összefogásával kijuthatunk a válságból.

Lakitelek, 1987. szeptember 27.”

Azt gondolom, nem lehet ennek a találkozónak és Nyilatkozatnak a jelentőségét túlbecsülni!

Azután jöttek a választások, kitört a médiaháború, annak viharában sodródott az újság is, de mindig megőrzött valamennyit a konzervatív, polgári, keresztény világnézetből. Nemcsak a médiaháború, hanem a gazdaság viharainak is kárvallottja volt. Eljött az a bizonyos négy évvel ezelőtti nap, újra pártsajtóvá vált, hogy tavaly tavaszi választások után végleg lehúzza redőnyt. A változások után azonnal lemondtam, előfizettem a Magyar Időkre. Tegnapelőtt ez az újság Magyar Nemzetté változott, örültem a hírnek, nagyon remélem, hogy a lapalapítók célkitűzéseinek megfelelve, immár megmarad örök szerelemnek

***

Mindig szerettem rádiót hallgatni. Az utóbbi években leginkább autót vezetve hódoltam ennek a szokásomnak, még akkor is, ha igazán nekem tetsző állomást nem találtam a bőséges kínálatban. Néhány hónapja bukkantam a Rock FM 95,8-ra, bár Székesfehérvár egyes részein kissé zajosan szólt, vezetés közben kizárólag őket hallgattam. Az éteren át rokonszenves műsorvezetők szólaltak meg, húszpercenként voltak közlekedési hírek, valódi, klasszikus rockzenét sugároztak. Ma egy hete, munkából hazafelé meghallottam az Ismerős Arcoktól a Nélküled című dalt – na végre, megtört a jég, gondoltam -, másnap a Rock FM hűlt helyét találtam, helyette valami SlágerFM (?) szólalt meg, egy Boney M. szerzeménnyel…

Tudom, hogy a kereskedelmi rádiózást a profit tartja életben. Nem nagyon értem, hogy a csapból folyó Retró Rádió mellé szükség van egy jóformán teljesen azonos profilú adóra? Kár érte, mert most azután teljesen homogén lett a kínálat… Azt értem, hogy nincs tömegigény egy tematikus dzsesszt játszó adóra, de azt kétlem, hogy rockzenét sugárzó csatornára ne lenne igény! Mindegy, előre kell menekülni…

Már egy éve előfizetek a Tidal nevű szolgáltatóra. Havi 3000 Ft-ért, Hifi minőségben tetszőleges albumokat hallgathatok. Vasárnap Cseh Tamás emlékkoncerten voltunk (tervezem, hogy beszámoljak róla); rákerestem a Tidalon, az általam ismert összes albuma elérhető, hallgatható, letölthető.

Karácsony előtt megjelent egy zenealbum, szintén tervezem bemutatni. Ez lesz életemben az első olyan, amit nem vásárolok meg, nem fogom fizikailag birtokolni, mégis teljesen jogtisztán, annyiszor hallgathatom, ahányszor csak akarom. Őszintén szólva, a CD korongokat már nem nagyon van hová betolni… Azt hiszem ez a jövő, a zenék felhőkben laknak, némi pénzt áldozva azt és akkor és ott hallgathatjuk, amikor csak akarjuk. Igaz ez a rádiókra is, a világhálón olyan tematikus adókat találhatunk, hogy akár rockzenét sugárzót is hallgathatunk. Az FM-en meg szóljon Boney M. és a retró világ…

Fotó: Unsplash

jan 312019
 

Karácsony előtti napokban baktattam be a T-i laktanyába, a vadászrepülőkhöz. A gyengélkedőn azzal fogadtak, hogy megvan az év végi beosztás, hazamehetek, de enyém a szilveszter. Magam kértem T-re helyezésemet, közel volt polgári munkahelyemhez, így megkezdődött bő három hónapig tartó csapatorvosi pályafutásom.

Fotó: Unsplash

A gyengélkedőn hatan voltunk orvosok, ketten hivatásosak, hárman sorkatonák, dolgozott egy fogorvos is. Voltak sorkatona felcserek, hivatásos felcserek (talán hárman-hárman), gépkocsivezetők, egy S-i traktoros és egy T-i felszolgáló. A gyengusz eléggé málló épület volt, rendelővel, kórtermekkel, raktárakkal. Kietlen szobában aludtunk, csővázas vaságyakon, a kultúrát egy kiégett képernyőjű tévé volt hivatott biztosítani.

Az első kalandom rögtön szilveszterkor volt. Dél körül riasztott az ügyeletes tiszt, hogy a konyhás tök részeg, szondázzam meg. (Orvosi munka?) Hivatásos volt szegény, inkább lenyelte volna a szondát, minthogy megfújja, beírtam a jegyzőkönyvbe, erős alkoholos befolyásoltság, hazaküldték, de valakit be kellett hívni helyette, azzal szúrt ki igazából. Utána jól megfenyítették…

A munka nem volt vészes. A hajózókkal (pilótákkal) és a tisztekkel a hivatásos kollégák foglalkoztak, ránk a sorkatonák maradtak. Sok egészséges, fiatal férfi. Napi rutin része volt a készültségbe lépő pilóták vérnyomásának mérése, párban voltak szolgálatban, két MIG várta őket, légtérsértés esetén nagyon rövid idő alatt felszálltak. Egyébként amolyan háziorvosi rendelést csináltunk, egyikünk mindig bent volt, ha történt valami olyan, hogy orvosi segítség kellett. Erre leginkább a focizás miatt volt szükség, gyakoriak voltak a sérülések, de alig tíz percre volt a S. megyei kórház, az ottani traumatológián ellátták a sérülteket. Sok szakmai problémánk nem volt, a gyengélkedő vitézek minden orvosi beavatkozás ellenére meggyógyultak.

Szerettem a gyakorló ruhát, kellemes viselet volt. Velem volt a civil ruhám is, ha délutánonként bementem a közeli K-ba, senki nem szólt, ha abban hagytam el a kaszárnyát. Kértem a főnökömet, a vezető orvost, ha lesz lőgyakorlat szóljon, szívesen részt vettem volna. Mondta, biztosan lesz, leginkább pisztollyal, de nem került sor rá. Akkor már a gyakorló repüléseket is nagyon csökkentették, mindenen látszott a pénzhiány. Volt egy tartalék mentőnk, azzal kellett volna keresni a katapultáló pilótákat, nem volt benne motor… Az élelmezés viszont egészen jó volt, ízletesen főztek és bőven kaptunk mindenből.

Egyszer temetést biztosítottunk, fogalmam sem volt miért, tettem a táskába nyugtatót, hátha szükség lesz rá. Kisvártatva kiderült: a díszsortűz miatt kellett orvosi biztosítás…

D. a tébécés katona és az ő paraszolvenciája

Kora tavaszi februári délelőtt érkezett a szállítmány, D. honvéd (akit kizárólag almazöld pizsamában és kimenő félcipőben láttam, a gyenguszon lakott, mert várt valami orvosi eredményt), szózatot intézett a néphez, valahogy így: “mert ti … mocskos kommunisták, mind egy szálig lógni fogtok, visszatér Szálasi nemzetvezető testvér, s bosszúnk kegyetlen lesz…”. Ne felejtsük, még a rendszerváltozás közepén voltuk, semmi sem dőlt el! Elkezdtem beszélgetni D-vel, kiderült, hogy egy évet feküdt a K. tüdőkórházban, mert tébécés volt. Ez ugyan gyógyult, de akkor is alkalmatlanan volt bármilyen katonáskodásra, máig nem értem miért vonultatták be. Persze D. jól ismerte a vesetébécé tüneteit is, röviddel bevonulás után máris jelentkeztek nála, így valamelyik elődöm mikrobiológiai vizsgálatot kért, de annak átfutása három hónap! Addig D a gyenguszon az eü. katonák felügyelete alatt folyosót mosott, pakolt, hozta-vitte a kajánkat a konyháról.

Az említett “szózat” okán elkezdtem faggatni, kiderült, hogy egy dörzsölt pesti fickó, a sorkatonai szolgálatot nem neki találták ki, ám mindezek mellett nem tűnt épelméjűnek. Ehhez képest őrszázados volt, vagyis felépülése esetén töltött géppisztollyal üldögélt a bódéban. Úgyis mentünk a közeli honvédkórházba, D-t is beültettük a mentőbe, hogy lássa elmeorvos és belgyógyász. Sokat látott, idősebb kolléga volt a pszichiáter, összeírtam előtte amiket észleltem, a doki rögtön mondta, fegyvert nem adunk a kezébe, burkoló volt D szakmája, építő alakulatnál folytassa a katonai szolgálatot. A belgyógyász pedig jót mosolygott a vesetébécén, javasolta, hogy akkor D menjen burkolni a sereg égisze alatt… D azt gondolta, leszerelik, így azt ígérte, ha ez megvalósul, hálából befizet engem a legjobb Rákóczi téri prostituálthoz egy menetre. Ilyen paraszolvenciát szerintem még nem ígértek orvosnak…

Hazafelé megálltunk egy boltnál kaját venni, D-t figyelmeztettem, innen árú csak a kosárban jöhet ki. Ígéretet tett erre, de mikor megérkeztünk T-re, önkívületig részeg volt, megpattintott fél liter töményet, megitta, mire T-re értünk. Nagy gáz volt, mert ha elkapják, akkor mi is megszívtuk volna.

Voltak más sztorik is…

Orvos elvtárs, maga komolyan azt hiszi, hogy kib…hat velünk?

Szép szombat volt, bebicegett egy honvéd, hogy neki tegnap focizás közben kifordult a bokája. Megnéztem, leírtam nincs külsérelmi nyom, nincs mozgáskorlátozottság, de a szubjektív panasza miatt egy hétig ne bakancsban, hanem dorkóban járjon. A srác azt elfelejtette mondani, hogy percekkel korábban magával a politikai tiszttel G. őrnaggyal találkozott, aki felelősségre vonta, hogy miért nem surranót visel? Volt utólagos felmentése, nem lehetett megfenyíteni.

Így hétfőn a vezető orvossal jelenésünk volt G.-nél. Mivel P-en nem tudtak ezüstcsillagokat adni a váll-lapunkra, így nem volt rendfokozatom, tehát “Orvos elvtárssá” váltam. G. – akinek asztala fölött egy míves kivitelű intarziás Lenin-kép kacsingatott rám – nem tudta elképzelni, hogy nem szövetkeztem ellene a honvéddal, de… minden támadhatatlanul dokumentálva volt… Akkor hangzott el a címben jelzett kérdés is. Nagy ügy…

Nem tudom G őrnagy hogyan élte meg, hogy nagyon rövid idő múlva már az US Army birtokolta a laktanyát, készültek az IFOR bevetésekre… Azt pedig végképp nem tudom, mi lett a Lenin-képpel, lehet G. otthonának díszévé vált…

Ilyen apró történetek színezték napjaimat. Még végigcsináltam a bevonulást (érkezett térdig begipszelt srác is, tényleg csonttörése volt, ezzel együtt bevonultatták, gipszlevételig egyenesen a gyengélkedőbe…), majd jött a parancs: térjek vissza polgári munkahelyemre katonáskodni, ugyanis onnan három kolléga váratlanul elment, két kolléganő pedig várandós lett, az osztály a működőképtelenség határára került. Mit mondjak? Katonai illetményért dolgoztam, ingyen ügyeltem (nem is keveset), viszont annyit ehettem, amennyi belém fért, úgy meghíztam mint egy disznó, leszereléskor alig tudtam belepréselni magam az egyenruhába. Ezekkel együtt sem vágytam vissza T-re. Tulajdonképpen hatalmas szerencsém volt, hogy pont akkor volt baj a munkahelyemen, így öt hónap után gyakorlatilag leszereltem.

Epilógus

T. laktanya sorsa mutatja, hogy mennyire felesleges volt az egész. Akkor P és K volt T mellett a légierők legfontosabb objektuma. T-t a délszláv háború idején átadtak a NATO-nak (vagy az amerikaiaknak, pontosan már nem emlékszem), innen a Magyar Honvédség kivonult, amikor a NATO is elment, ott maradt az egész ebek harmincadjára, a mai napig gazdátlan (ha jól tudom). Mi szükség volt akkor rá? Igen a MIG-ek védték a légteret, nem vitás. Harc nem volt (szerencsére), minden ami erre épült, tök fölösleges volt. Szabolcsi őrkatonák fagyoskodtak a bódékban, őrizték a semmit…

A sorkatonák egymást kínozták, az öreg a kopaszt, de egyszer a kopaszból is öreg lett, akkor már ő kínozhatta az újoncokat. A szolgálaton kívüli idő üresjárat volt, a rex és a csocsó jelentett kikapcsolódási lehetőséget. A hazautazás volt az egyetlen örömforrás, de eljutni a Dunántúlról Szabolcsba, legalább fél napig tartott, majdnem annyi volt a vonaton való zötykölődés, mint az otthon töltött idő.

Bennünket egy hét alatt kiképezhettek volna, politikai oktatás helyett lehetett volna bármi más, ivás helyett kaphattunk volna fizikai kiképzést, de erre alkalmas ember kevés volt, akarat pedig nulla. Mindezekben az a tragédia, hogy a honvédelem, a hazánk, az otthonunk védelme az egyik legfontosabb küldetés egy ember életében. Az egyetemen elkényeztetett ficsúrok voltunk, bekerültünk egy hierarchikus, parancsok által szabályozott rendszerbe, de mindenki azonnal láthatta, mennyire szét van az egész rohadva. A túlélésre játszottunk, ez többnyire sikerült is.

Mindent átszőtt az alkohol. Részeg volt a kiképző, a kiképzendő, a konyhaügyeletes, az eltávozásról visszaérkező sorkatona. Míg egyfelől mindenből hiány volt, másfelől óriási pazarlás ment. Sok mindent eltulajdonítottak, étel, kerozin, szerszám… Úgy, abban a formában az egész teljesen értelmetlen volt. Bár mindenkinek lehetnek idő által megszépített emlékei, úgy volt rossz az egész, ahogy lehetett…

Pár évvel a leszerelés után, behívtak a kiegészítő parancsnokságra, felírták a szakvizsgámat, majd kaptam egy állandó behívót, hogy mozgósítás esetén hol kell jelentkeznem. Azóta jó pár év elszállt, de a sereg kilépett az életemből…

 

jan 232019
 

Közeledve életutam végéhez, egyre többször révedek a múltba. Aligha van olyan katonaviselt férfi, akinek ne lennének ilyen-olyan emlékei a seregben töltött időkről, s ha baráti beszélgetések felvetik a témát, mindenkinek akad hozzáfűzni valója! Akkor úgy éreztem elraboltak egy esztendőt az életemből, pár évtized távlatából átgondolva, ma sem érzem másként…

Fotó: Unsplash

 

A bevonulás

A nyolcvanas évek végén, szeptember közepén kaptam meg orvosdoktori diplomámat. Október elsején valamennyi frissen végzett orvos dolgozni kezdett. Jött a behívó, három munkával töltött hét után, ekkor és ekkor (október végén) jelenjek meg a Bocskai úti kiegészítő parancsnokságon. Hajamat vágassam le, irataim legyenek nálam!

Parancs az parancs, megjelentem, sokan voltunk pislogó tekintetű, frissen végzett orvosok. Rengeteg adminisztráció után átvett bennünket F. törzsőrmester, villamossal mentünk a Déliig, ott felszálltunk a P.-re menő gyorsra. Kiderült, hogy F.-nek egyetlen feladata volt: biztosítani, hogy az állomány józanul érkezzen a kaszárnyába. A vagont nekünk foglalták, pisilni csak engedéllyel mehettünk, a büfékocsi elérhetetlen álomnak tűnt.

A P.-i vasútállomáson busz várt bennünket, egyenesen a kaszárnyába hajtott velünk. Leszállás után átöltöztünk, civil ruhánk papírzsákba került, én a P.-i orvosi kollégium címét írtam rá… Szerencsém volt, mert P.-en jártam egyetemre, így évfolyamtársaim foglaltak nekem egy helyet a hatágyas emeleti körletben, nem kellett a Pesten frissen végzettekkel egy levegőt szívnom… A szobát otthonossá tette egy üveg pálinka, mert a seregtől csak a  “welcome” vacsora várt ránk: a sarokban kétkilós veknik, páncélosban gyíkhús… (a löncshús konzervet jelentette, szerintem a sereg az egész Varsói Szerződést képes lett volna sokáig élelmezni ezzel; G. barátom felesége évekkel a leszerelés után is a seregtől rekvirált konzervet használta a milánóihoz.)

Testileg és lelkileg is gyötrő nap volt.

A kiképzés

Lassan kiderültek a dolgok. Bár a tüzérlaktanyában volt a körletünk, szervezetileg a helyi honvédkórházhoz tartoztunk. Az egész bohózat u.n. tartalékos tiszti tanfolyam keretében zajlott, ahol felkészítettek bennünket a csapatorvosi munkára, alapvető katonai ismeretekre oktattak, majd esküt tettünk. Leszereléskor a Magyar Néphadsereg tartalékos tisztjeivé váltunk. Karácsony előtt vezényeltek alakulatokhoz. (Én T.-re kértem magam, ennek még lesz jelentősége.)

Az is kiderült, hogy H. százados a századparancsnok, V. és H. zászlósok, valamint az említett F. törzsőrmester lesznek a kiképzőink. Nem beszélve a politikai tisztről, aki a Párt lángoló szavait ültette el bennünk. (Nehéz dolga volt, mert a rendszerváltásnak hazudott időket éltük, elvtársként vonultunk be, bajtársként szereltünk le, közben a sapkarózsáról felszívódott a vörös csillag. Az ortodox dogmatikus lenini-sztálini tanok nyugdíjba vonulni látszottak, de arra még jól emlékszem, hogy mennyire jó dolognak gondolták, hogy nincsenek antagonisztikus osztályellentétek a sor- és tiszti állomány tagjai között.)

H. nyalka katonatiszt volt, állandóan a nemi élet körül forgott az agya. Ha valakit fenyítéssel fenyegetett nem mulasztotta el hozzátenni, hogy amíg a honvéd a fogdában rohad, ő majd kielégíti a feleségét (persze nem ennyire cizelláltan megfogalmazva). V. amolyan joviális nagypapának tűnt, egészen amíg meg nem szólalt. Volt benne valami egészen bornírt közöny. Mikor először hazamehettünk, mindenféle kérdéseket kapott, mi van akkor ha befagynak a váltók és nem érünk vissza időben? Vett egy nagy levegőt, elmagyarázta, hogy mit kell csinálni, ha valaki “elalszik a kurváján, és lekési a vonatot”. (Nagyon sokan házasok, gyerekesek voltak köztünk.) “Akkor fel kell hívni telefonon a Szás elvtársat – ez volt H. százados – be köll gyünni az első vonattal, akkor meg lösz fenyítve”. H. zászlós volt a legértelmesebb, benne láttam valamennyi katonát, jól vezényelt, az étkezdébe vonulva megénekeltetett bennünket – Gábor Áron rézágyúja…, elvégre mégis csak tüzérlaktanyában valánk… F. egy igazi patkány volt, bal szeme előtt a Párt, jobb szeme előtt a KISZ logója izzott, felügyeletével vadgesztenyét gyűjtöttünk, mert majd abból vesz a KISZ videómagnót. Belépődíjért (!) szórakoztatott minket bűvésztudományával, máig nem tudni, hová tűnt a büfé teljes bevétele (kávét és cigarettát lehetett beszerezni). (Később F. fotóját egy bulvárlapban láttam, tripperes ukrán prostikat futtatott a haverjaival, erre mozdult rá a sajtó.) Ezek négyen kaptak fizetést a kiképzésünkért, a munkaidejük nyolctizedét az irodában történő pornónézés, kártyázás, piálás tette ki.

A kiképzés során politikai és katonaorvosi oktatásban volt részünk. Hetente egyszer átjött egy doki a kórházból, olyanokról hallottunk, hogy tábori kórház felépítése, telepítése, de ő is tudta, mi is tudtuk, bármilyen fegyveres konfliktus esetén végünk van. Azután kaptunk AK47-t (gépfegyvert) szétszedtük, összeraktuk, kitisztítottuk. Üres óráinkban vadgesztenyét szedtünk, lombot söpörtünk, áthoztak egy őskori vetítőt és filmeket nézhettünk. Telefonálni nem lehetett. Ellenben rengeteget piáltunk, elsősorban vodkát (relatíve szagtalan), legyen titok, hogyan jutottunk hozzá, de fix csatornákon érkezett.

Azután felvirradt a lőgyakorlat napja. Teherautón zötykölődtünk a lőtérre, kaptunk a fülünkbe Bilson-vattát (nagyot durrant a csúzli). Két feladat volt: 100 m-ről eltalálni 1×1 m-es lőlapot (célzás: alsó széle közepe) beállítás: egyszeres lövés, majd 200 m-re egy álló alakot, találatkor elfeküdt. (Célzás: a tökére), beállítás: sorozatlövés. Ezután már esküdhettünk…

Igen, eskü után hazamehettünk végre, pénteken indulhattunk, vasárnap éjfélig kellett visszaérnünk. Mivel a hajunk kicsit megnőtt, H. zászlós fodrász haverja piaci árért végignyírta a teljes századot, majd úgy berúgtak a bevételből, hogy H. zászlós másnap betegszabadságot vett ki. Minden délután kimehettünk a városba, sőt mi reggelig kaptunk erre engedélyt, mert az hazudtuk, hogy P.-i lakosok vagyunk. Felvettük a civil ruhát, elbohóckodtunk a kollégiumban, jókat dumáltunk. Akik viszont nem P.-ek voltak, csak csavarogni és kocsmázni tudtak.

Lassan eltelt két hónap, mindaz amit leírtam lazán egy hétbe sűrítve elvégezhető lett volna. A többi üresjárat, időfecsérlés, üres mámor volt. Vártuk a parancshirdetést, vajon kit hová vezényelnek csapatszolgálatra?

Parancshirdetés, avagy hogyan került S. honvéd a pálhalmai börtönbe?

Bevonuláskor három helyet kellett megjelölnünk, hová szeretnénk kerülni. S. honvéd rutinosan megnevezett három honvédüdülőt, azért mert ezekben a pia messze bolti ár alatt volt elérhető, mégis fontosabb volt számára az a a mesterterv, hogyan fogja a tisztek feleségeit kényeztetni… Pár nappal parancshirdetés előtt megtudtam, hogy S. Pálhalmára kerül. Megmondtam neki, erre elsápadt, “Az meg hol a fenében van?” (Nem pontosan ezekkel a szavakkal). Elment tájékozódni, feldúltan érkezett vissza: “Csizi, nem szúrsz ki velem, az egy börtön!!!” (Nem pontosan ezeket a szavakat használta.) Mondtam neki, S. , ilyet hogy Pálhalma, magamtól nem tudnék kitalálni, ezt ő készséggel elhitte. (Valóban, a büntetés végrehajtásnak is kellettek orvosok, s a sereg segített rajtuk, a politikailag teljesen megbízhatatlanokat vezényelték börtönorvosnak. S. kapott egy szolgálati lakást, munkabeosztás szerint dolgozott, soha többé nem kellett egyenruhába bújnia, az elítéltek között pedig nagyon sok különleges emberrel találkozott. Elkezdett kondizni, leszerelésre a kissé puhány S., alaposan megizmosodott! Mindazokat a terveit, amelyeket a katonafeleségek kapcsán szőtt, A D.-i nővérszállón realizálta, ahol – szerinte – gyakori látogatásainak napjai aranybetűkkel vannak az emlékkönyvekbe vésve… A honvédüdülőkbe vezényeltek meg jól megszívták, a parancsnok katonásdit játszott velük, nem mehettek haza, stb.

Eljutottunk addig, hogy búcsút vettünk a P-i kaszárnyától, ahol két elfecsérelt hónapot hagytunk az életünkből. Bár az ottani állomány része maradtunk, (az alakulatok csak lízingbe kaptak bennünket), legközelebb leszereléskor tértünk vissza. Pénteken kirepültünk, hétfőn kellett jelentkeznünk alakulatunknál. Útravalóul kaptunk vonatjegyeket… (folyt.köv.)

 

 

Nyárbúcsúztató

 Szerző: - 17:18  Vélemény? »
Sze 242018
 

Egykedvűen ült a kisöreg a strand bejáratával szemben álló szomorúfűz alatt, fehér köpenyben, Surda-fejfedőben, forgatta a hurkapálcát, bár nem álltak előtte hosszú sorok, de mégis folyamatosan vették tőle a vattacukrot. Minden második nap bemondták a hangosba: “Esti Hírlap ma sem jött, mert lekéste a vonatot.” (Máig sem értem miért vásároltuk meg, ugyanazt írta, mint a reggeli pártsajtó, talán egy árnyalatnyival oldottabb stílusban; 80 fillérbe került, de íratlan szabály szerint a forintosból visszajáró summa az újságárust illette.) Lakókocsiban működő büfénél sorok álltak kolbászért, lángosért; Istenesék a stranddal szemben amolyan önkiszolgáló kifőzdét működtetek az itt nyaraló németek örömére. A kertmoziban esténként a szúnyogok is jóllaktak belőlünk. Régóta nem ül ott a bácsi, már a fűzfa is a múltba simul…

Elrohant pár évtized, de ritkán akadt olyan esztendő, hogy a csopaki strandra nem mentünk el. Bár már nincsenek meg a gyermekkor ízei, illatai, hangulata, a Balaton vize mit sem változott, most is lágyan simogató, bársonyos, gyönyörű. A 2018-as év tűzforró augusztusában is enyhet adott;  olyan hosszú volt a nyárutó, hogy szeptember 19-én, szerdán délután még háromszor bemehettem a vízbe, egy jót úszni. Csendes volt a strand, nem kértek belépőt, már nem lebegtek bóják a vízen, eltűntek a vízibiciklik, zárva voltak a büfék, alig néhányan lézengtünk a parton, így is csodálatos volt.

Csopaki strand, 2018. szeptember 16-án

Azután eljött a szombat, köszönés nélkül megjött az ősz. Lehűlt a levegő, feltámadt a szél, máris kedvem lett volna lombsöprűt ragadni, mert a kertben sárga levélszőnyeg fedte a füvet. A rózsák, a muskátlik, a büdöske még a nyár színeit varázsolják elénk, de a megsárgult levelek pontosan jelzik, elszaladt az idő, véget ért a nyár.

Máris várhatjuk a következőt, pedig… az utóbbi években a legdurvább évszakká vált. A nyirkos, sem fagyot, sem havat nem hozó teleken könnyű jól befűteni, az ősz és a tavasz színei pedig simogatják a lelket; de a nyár… amikor még éjfélkor is 27 °C van, amikor hőségriadóról beszélnek a hírek, amikor egyedül a klímaberendezések teszik elviselhetőbbé a szobákat, amikor szomjasan porzik a föld… mégis szeretjük. Hiszen bezárnak az iskolák, elmegyünk szabadságra és sokáig világos van. Egy idő után eljut az ember odáig, hogy igyekszik annak a kevés jónak örülni, amelynek részese lehet, s kész mindenben meglátni a szépet – csak ehhez jól meg kell öregedni. Mához három hónapra, egy nagyon csendes, illatos és gyönyörű estén várjuk a Megváltó születését, miközben jól tudjuk, a hóvirág és a krókusz hagymái már mocorognak a földben és mire eljön a Feltámadás ünnepe, kibontja a tavasz ezernyi színét. Addig egy jóízű sütőtök, egy adag sült gesztenye, egy pohár forralt bor, a nyár ízeit őrző lekvár, egy korty vörösbor átsegít a legsötétebb hónapokon is…

 

Sze 162018
 

Rémisztő statisztikai adat: e sorok írásáig Magyarországon, 2018-ban mintegy 400 ember veszítette életét közlekedési balesetben. Magam, aki autót vezetve mindennap részese vagyok az utakon folyó dzsungelharcnak, azon csodálkozom, hogy csak ennyi élet veszett el, mivel elképesztő mélységekbe süllyedt a közlekedési morál.

Fotó: pixabay.com

Ha egy ország lakosságának (óvnék jelen esetben a “nemzet” megnevezéstől) szociokulturális, mentális és intelligenciabeli állapotát a közlekedésben tanúsított viselkedése tükrözi, akkor a baj nem kicsi… Mégis, mit látunk?

Az autótípusok közötti gyorsasági és gyorsulási versenynek régi, patinás hagyományai vannak. Mert az nem kérdés, az 1300-as Ladában büszkén pöffeszkedő sofőr, mindkét kategóriában megtanította a trabantosnak, meg a kispolszkisnak, hogy hol lakik az úristen! Egyféle társadalmi hierarchiában elfoglalt helyet, státusszimbólumot mutatott az autómárka, még akkor is, ha a trabit egy professzor, a zsigát meg egy félanalfabéta bunkó hajtotta. Az említett autómárkák kikoptak lassan, tovább tagolódott a társadalom, az Audi, Mercedes, BMW áll ma a piramis csúcsán, míg a Suzuki a minden közlekedő által leglenézettebb, lealázandó márkává vált (nagyon kellett valami a Trabi helyére). Az, hogy az autómárka egyfajta tükre a társadalmi státusznak, nem használ a baleseti statisztikáknak.

Ha már márkákról beszélünk, érdemes egy pillantást vetnünk azokra a kimutatásokra, hogy mely típusok a leggyakoribb okozói/elszenvedői a halálos baleseteknek. De nemcsak autómárkák és lóerők harcolnak egymással, hanem különféle vezetői attitűdök is! Kedvencem az agresszív kismalac, (sokszor nő az illető) aki előredől, vicsorít és semmit nem kímélve nyomul előre. Nem engedi át a zebrán a gyalogost, lesz@arja a kerékpárost, nem segít az álló autó mögé beszorulón. Nem ismer kegyelmet, átgázol mindenen. Hasonló a kigyúrt kopasz, általában fekete bömiben, hátul egy mélynyomóval, mert ha jön a mentő, neki azt nem kell meghallania, akit meg mentenek, az dögöljön meg! Viszont jó a verda, amíg nem esik szét a hangerőtől! Van a rettenthetetlen, aki a háromsávos M7-en tempomatos 120-szal tép a középső sávon; igaz minden kilométernél ott a tábla, hogy kötelező a jobbra tartás, őrá ez nem vonatkozik; ha valaki jobbról előzi szabálytalan (és veszélyes), balról meg jön a csúcskategóriás szélvész kétkilóval… Az úttisztító (az agresszív kismalac párja) mindenkire rámegy, letol, villog és dudál. A multimédiás telefonál/posztol/csetel vezetés közben, hiszen annyira vérprofi sofőr ő. Akármilyen jó a verda, nem szán kétezretet egy fülesre, ha már annyira fontos vezetés közben telefonálnia. Az élvezkedő orgazmus közeli állapotba jut, ha kiszúr a másikkal, ő az aki soha nem használja az irányjelzőt amikor kihajt a körforgalomból, majd elégedett arccal néz vissza… Az aranyszájú úgy trágárkodik, hogy a felhúzott ablakon át sem kétséges, minek tartja a másik fél édesanyját. Megpróbáltam néhány alaptípust felsorolni, persze a teljesség igénye nélkül.

No de az autóst ezernyi sarc húzza. Az üzemanyag árába beépített sunyi adók, súlyadó, a szintén adóként működő kötelező biztosítás, az autó vizsgáztatása, a karbantartások költsége, autópálya használat díja, parkolás, nem kis összegeket emésztenek fel. Mit kap ezekért az autós cserébe? Rosszul beállított forgalmi lámpákat, áttekinthetetlen útburkolati jeleket, kátyúkat,  hiányzó parkolóhelyeket. Különösen bosszantók a forgalomszervezés hibái. Valamikori útépítés után fél évvel kint felejtett harmincas táblák; olyan növényzet, vagy kőrakás, hogy nem látni a balról jövő gyalogosokat; másfél kilométerre belátható útkereszteződésnél levő stoptábla, ahol ezer autósból ezer csak akkor áll meg, ha balról jön valami; a kétmásodperces sárga lámpa, ha megállsz biztosan beléd zúgnak hátulról – nos ezek is erodálják a közlekedési morált. Ugyanis ha jól belátjuk a kereszteződést, de mégis meg kellene állnunk, ha tudjuk, hogy a harmincas táblát ott felejtették, azokat sem fogjuk komolyan venni, amelyeket pedig kellene!  Kedvencem az a “gyorsítósáv” amelyet a 8-as főútról a 81-esre kanyarodók használnak (Győr felé, az út legelején), itt – lakott területen kívül – egy hatvanas tábla állja útját a gyorsításnak, ez a forgalomtechnikai megoldás bizonyára életek százait mentette már meg, mégis a rend éber őrei heti rendszerességgel mérik a gyorsítókat… Ki ne tudna hasonlókat szakmányban sorolni?

Igen, végül akik szolgálnak és védenek és kasszíroznak. Mert azt senki nem vitatja, hogy az utakon észlelhető rendőri jelenlét hasznos, de amikor nyilvánvalóan a pénzbeszedés és nem a közlekedés biztonságának javítása a legfőbb cél, az irritáló. Ráadásul a húszmilliós autóban nyomuló sofőr röhögőgörcsöt kap egy százezres büntitől. Szerintem nemcsak pénzbüntetést kellene kiszabni, hanem bevonni a jogsit 1-2 hónapra, utána újra vizsgázni, hogy visszaadják. Jobban elrettentene, mint a pénzbírság. Aki neki felróható okból halálos közúti balesetet okozott, azt legalább hat hónapra, minden estben le kellene csukni! (Vajon Rezesova büntetése arányban állt a négy kioltott élettel, még akkor is ha ült 2-3 évet?)

Azt sem kellene elfelejtenünk, hogy mégiscsak azért ülünk autóba és azért közlekedünk, hogy a legkevesebb bonyodalom árán jussunk el A pontból B pontba, tegyük ezt egy húszmilliós bömivel, vagy egy kétszázezres Swifttel!

Sze 102018
 

Vasárnap reggel hatkor harangzúgás töltötte be a tengerpari falucskát. Sukosan templomának tornyában három harang lakik, külön-külön mindegyik hangjával megbarátkoztunk, de így, együtt, gyönyörűen köszöntötték a napkeltét… szemben a sziget, a tenger vize még csak nem is fodrozódott, mintha vékony jégpáncél dermesztette volna. Nyolcra hirdették aznapra az első szentmisét, időben ott voltunk, de már nem fértünk be a templomba, pedig aznap még két mise volt. Úgy éreztem, talán mégsem múlt el a mi Európánk egészen. “Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet” – mondta Mindszenty bíboros. Ebben az alig több mint 3000 lelket számláló tengerpari faluban, nem fértünk be reggel a templomba… Irigylem a horvátokat s nem féltem őket!

 

 

Bár nem évszak, mindössze alig egy-két hét, mégis szeretjük a nyárutót, őszelőt. Rekkenő hőséget adó, ám pihentető nyaralást nem hozó zaklatott augusztus után, hirtelen elhatározás hozta az ötletet, hogy guruljunk le Dalmáciába, mint ilyenkor – nem is olyan nagyon régen – a napfényes Itáliába. Fiunk akkor még óvodás volt, ma már önálló, bátran itthon hagyhattuk.

Egyetlen koncepció volt, hogy minél közelebb hazánkhoz, minél csendesebb helyen legyünk. Adódott Zára, mivel város, kerestem egy közeli falut, így találtam meg Sukosant. Szállást foglalni, kifizetni, már a telefonról sem nehéz, jónak tűnt, jó is volt. Szerdán reggel legurultunk, hétkor indultunk, kettőkor megérkeztünk. Első pillantásra lenyűgözött a hely szépsége, maga a tenger! A szállásunk előtti utacska túloldalán nyaldosta a partot. A vízben egy várromot láttunk, mint egy blogból megtudtam: “Sukosan különlegességei az Arany-öböl kellős közepén meredező Valaresso romfalak. A XV. században Zadar érseke, Matheo Valaresso egy nyári palotát építettet magának a lagúna kellős közepére, mely a török-velencei háborúkban súlyosan megsérült. Csupán a most is látható három falpillér maradt meg az épületből. Érdekes, látványos rom a vízben.”

Könnyű volt felfedezni a strandot, a víz kristálytiszta, kellemes hőmérsékletű, simogató volt. Jó volt beúszni, már régen nem ért le a lábunk, de láttuk a tengerfeneket. Ezernyi vitorlás, motorcsónak, kisebb-nagyobb hajó úszott, látszólag céltalanul. Egy picit mindig fújt a szél, de a víztükröt éppen csak borzolta.

Voltunk már Zárában, az Óvárossal nem lehet betelni. Sajnos még ide is került amolyan igazi szocreál épület, de a múltat ha akarták sem tudták eltörölni. Már a rómaiknak is volt itt Fóruma, köveiből épült a Szent Donát körtemplom, amelyben ma már hitélet nem folyik, ellenben varázslatos akusztikája miatt koncertek kedvelt színhelye. Mellette a Szent Anasztázia szarkofágját őrző katedrális az itáliai építészet hatásait mutatja. A szarkofágban alussza örök álmát a vértanú. Kávéházi teraszokon jól esett megpihenni, a kávé pontos, olaszos, erős, aromás, s a fagylaltokat sem illetheti negatív kritika!

Maradva az Óvárosnak helyet adó félszigeten, kikerülhetetlen a Tengeri orgona.   Az állandóan lengedező szél nagyon izgalmas “orgonajátékot” hív elő az ügyesen felépített lépcsőkből; különleges a Nap köszöntése nevű napelem is, amely úgy termel energiát, hogy egyben esztétikai élményt is nyújt. Az Óvároshoz tartozik a piac, nagyobb csarnokban kaphatók halak és tenger gyümölcsei, odakint a standokon bármilyen – idénynek megfelelő – friss zöldség, gyümölcs kínálja magát. Élvezettel majszoltuk a nagy-szemű, nagy-fürtű szőlőt, a mézédes fügét. Elmentünk egy plázába is, de semmit nem találtunk a nálunk is mindent elöntő, méregdrága, ám nagyrészt Kínában gyártott multikulturális-univerzális szeméten kívül.

Jó falatok nem ott vannak, hanem a kis halászfalu vendéglőinek teraszán.

 

A tonhal-steak vált kedvencünkké, a nagy porció széle ropogós, magába zárja a hal varázslatos ízeit, a zöldköret olívával nyakon öntve, fantasztikusan harmonizál a hússal, Malvazija fehérbort ittam hozzá,  délszláv szőlő, ismertem, bora szépen kísérte az ételt.

Vasárnap délelőtt még egy jót lubickoltunk, dél körül elindultunk, este hatkor már itthon voltunk. Mindazok a dolgok, amelyekről meséltem, színfalak voltak csupán. A tenger illata, a bőrünkre kicsapódó só, a lassan elillanó ízek, Zára és minden… csak egy keretet adtak a hitvesemmel töltött és átélt öt naphoz, minden átrajzolódott, ahogy a naplemente is átrajzolta azt az öblöt. Jó hogy együtt lehettünk, jó hogy ott lehettünk.

Fotósorozatok: második nap, harmadik nap, negyedik nap.