Sze 162018
 

Rémisztő statisztikai adat: e sorok írásáig Magyarországon, 2018-ban mintegy 400 ember veszítette életét közlekedési balesetben. Magam, aki autót vezetve mindennap részese vagyok az utakon folyó dzsungelharcnak, azon csodálkozom, hogy csak ennyi élet veszett el, mivel elképesztő mélységekbe süllyedt a közlekedési morál.

Fotó: pixabay.com

Ha egy ország lakosságának (óvnék jelen esetben a “nemzet” megnevezéstől) szociokulturális, mentális és intelligenciabeli állapotát a közlekedésben tanúsított viselkedése tükrözi, akkor a baj nem kicsi… Mégis, mit látunk?

Az autótípusok közötti gyorsasági és gyorsulási versenynek régi, patinás hagyományai vannak. Mert az nem kérdés, az 1300-as Ladában büszkén pöffeszkedő sofőr, mindkét kategóriában megtanította a trabantosnak, meg a kispolszkisnak, hogy hol lakik az úristen! Egyféle társadalmi hierarchiában elfoglalt helyet, státusszimbólumot mutatott az autómárka, még akkor is, ha a trabit egy professzor, a zsigát meg egy félanalfabéta bunkó hajtotta. Az említett autómárkák kikoptak lassan, tovább tagolódott a társadalom, az Audi, Mercedes, BMW áll ma a piramis csúcsán, míg a Suzuki a minden közlekedő által leglenézettebb, lealázandó márkává vált (nagyon kellett valami a Trabi helyére). Az, hogy az autómárka egyfajta tükre a társadalmi státusznak, nem használ a baleseti statisztikáknak.

Ha már márkákról beszélünk, érdemes egy pillantást vetnünk azokra a kimutatásokra, hogy mely típusok a leggyakoribb okozói/elszenvedői a halálos baleseteknek. De nemcsak autómárkák és lóerők harcolnak egymással, hanem különféle vezetői attitűdök is! Kedvencem az agresszív kismalac, (sokszor nő az illető) aki előredől, vicsorít és semmit nem kímélve nyomul előre. Nem engedi át a zebrán a gyalogost, lesz@arja a kerékpárost, nem segít az álló autó mögé beszorulón. Nem ismer kegyelmet, átgázol mindenen. Hasonló a kigyúrt kopasz, általában fekete bömiben, hátul egy mélynyomóval, mert ha jön a mentő, neki azt nem kell meghallania, akit meg mentenek, az dögöljön meg! Viszont jó a verda, amíg nem esik szét a hangerőtől! Van a rettenthetetlen, aki a háromsávos M7-en tempomatos 120-szal tép a középső sávon; igaz minden kilométernél ott a tábla, hogy kötelező a jobbra tartás, őrá ez nem vonatkozik; ha valaki jobbról előzi szabálytalan (és veszélyes), balról meg jön a csúcskategóriás szélvész kétkilóval… Az úttisztító (az agresszív kismalac párja) mindenkire rámegy, letol, villog és dudál. A multimédiás telefonál/posztol/csetel vezetés közben, hiszen annyira vérprofi sofőr ő. Akármilyen jó a verda, nem szán kétezretet egy fülesre, ha már annyira fontos vezetés közben telefonálnia. Az élvezkedő orgazmus közeli állapotba jut, ha kiszúr a másikkal, ő az aki soha nem használja az irányjelzőt amikor kihajt a körforgalomból, majd elégedett arccal néz vissza… Az aranyszájú úgy trágárkodik, hogy a felhúzott ablakon át sem kétséges, minek tartja a másik fél édesanyját. Megpróbáltam néhány alaptípust felsorolni, persze a teljesség igénye nélkül.

No de az autóst ezernyi sarc húzza. Az üzemanyag árába beépített sunyi adók, súlyadó, a szintén adóként működő kötelező biztosítás, az autó vizsgáztatása, a karbantartások költsége, autópálya használat díja, parkolás, nem kis összegeket emésztenek fel. Mit kap ezekért az autós cserébe? Rosszul beállított forgalmi lámpákat, áttekinthetetlen útburkolati jeleket, kátyúkat,  hiányzó parkolóhelyeket. Különösen bosszantók a forgalomszervezés hibái. Valamikori útépítés után fél évvel kint felejtett harmincas táblák; olyan növényzet, vagy kőrakás, hogy nem látni a balról jövő gyalogosokat; másfél kilométerre belátható útkereszteződésnél levő stoptábla, ahol ezer autósból ezer csak akkor áll meg, ha balról jön valami; a kétmásodperces sárga lámpa, ha megállsz biztosan beléd zúgnak hátulról – nos ezek is erodálják a közlekedési morált. Ugyanis ha jól belátjuk a kereszteződést, de mégis meg kellene állnunk, ha tudjuk, hogy a harmincas táblát ott felejtették, azokat sem fogjuk komolyan venni, amelyeket pedig kellene!  Kedvencem az a “gyorsítósáv” amelyet a 8-as főútról a 81-esre kanyarodók használnak (Győr felé, az út legelején), itt – lakott területen kívül – egy hatvanas tábla állja útját a gyorsításnak, ez a forgalomtechnikai megoldás bizonyára életek százait mentette már meg, mégis a rend éber őrei heti rendszerességgel mérik a gyorsítókat… Ki ne tudna hasonlókat szakmányban sorolni?

Igen, végül akik szolgálnak és védenek és kasszíroznak. Mert azt senki nem vitatja, hogy az utakon észlelhető rendőri jelenlét hasznos, de amikor nyilvánvalóan a pénzbeszedés és nem a közlekedés biztonságának javítása a legfőbb cél, az irritáló. Ráadásul a húszmilliós autóban nyomuló sofőr röhögőgörcsöt kap egy százezres büntitől. Szerintem nemcsak pénzbüntetést kellene kiszabni, hanem bevonni a jogsit 1-2 hónapra, utána újra vizsgázni, hogy visszaadják. Jobban elrettentene, mint a pénzbírság. Aki neki felróható okból halálos közúti balesetet okozott, azt legalább hat hónapra, minden estben le kellene csukni! (Vajon Rezesova büntetése arányban állt a négy kioltott élettel, még akkor is ha ült 2-3 évet?)

Azt sem kellene elfelejtenünk, hogy mégiscsak azért ülünk autóba és azért közlekedünk, hogy a legkevesebb bonyodalom árán jussunk el A pontból B pontba, tegyük ezt egy húszmilliós bömivel, vagy egy kétszázezres Swifttel!

Sze 102018
 

Vasárnap reggel hatkor harangzúgás töltötte be a tengerpari falucskát. Sukosan templomának tornyában három harang lakik, külön-külön mindegyik hangjával megbarátkoztunk, de így, együtt, gyönyörűen köszöntötték a napkeltét… szemben a sziget, a tenger vize még csak nem is fodrozódott, mintha vékony jégpáncél dermesztette volna. Nyolcra hirdették aznapra az első szentmisét, időben ott voltunk, de már nem fértünk be a templomba, pedig aznap még két mise volt. Úgy éreztem, talán mégsem múlt el a mi Európánk egészen. “Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet” – mondta Mindszenty bíboros. Ebben az alig több mint 3000 lelket számláló tengerpari faluban, nem fértünk be reggel a templomba… Irigylem a horvátokat s nem féltem őket!

 

 

Bár nem évszak, mindössze alig egy-két hét, mégis szeretjük a nyárutót, őszelőt. Rekkenő hőséget adó, ám pihentető nyaralást nem hozó zaklatott augusztus után, hirtelen elhatározás hozta az ötletet, hogy guruljunk le Dalmáciába, mint ilyenkor – nem is olyan nagyon régen – a napfényes Itáliába. Fiunk akkor még óvodás volt, ma már önálló, bátran itthon hagyhattuk.

Egyetlen koncepció volt, hogy minél közelebb hazánkhoz, minél csendesebb helyen legyünk. Adódott Zára, mivel város, kerestem egy közeli falut, így találtam meg Sukosant. Szállást foglalni, kifizetni, már a telefonról sem nehéz, jónak tűnt, jó is volt. Szerdán reggel legurultunk, hétkor indultunk, kettőkor megérkeztünk. Első pillantásra lenyűgözött a hely szépsége, maga a tenger! A szállásunk előtti utacska túloldalán nyaldosta a partot. A vízben egy várromot láttunk, mint egy blogból megtudtam: “Sukosan különlegességei az Arany-öböl kellős közepén meredező Valaresso romfalak. A XV. században Zadar érseke, Matheo Valaresso egy nyári palotát építettet magának a lagúna kellős közepére, mely a török-velencei háborúkban súlyosan megsérült. Csupán a most is látható három falpillér maradt meg az épületből. Érdekes, látványos rom a vízben.”

Könnyű volt felfedezni a strandot, a víz kristálytiszta, kellemes hőmérsékletű, simogató volt. Jó volt beúszni, már régen nem ért le a lábunk, de láttuk a tengerfeneket. Ezernyi vitorlás, motorcsónak, kisebb-nagyobb hajó úszott, látszólag céltalanul. Egy picit mindig fújt a szél, de a víztükröt éppen csak borzolta.

Voltunk már Zárában, az Óvárossal nem lehet betelni. Sajnos még ide is került amolyan igazi szocreál épület, de a múltat ha akarták sem tudták eltörölni. Már a rómaiknak is volt itt Fóruma, köveiből épült a Szent Donát körtemplom, amelyben ma már hitélet nem folyik, ellenben varázslatos akusztikája miatt koncertek kedvelt színhelye. Mellette a Szent Anasztázia szarkofágját őrző katedrális az itáliai építészet hatásait mutatja. A szarkofágban alussza örök álmát a vértanú. Kávéházi teraszokon jól esett megpihenni, a kávé pontos, olaszos, erős, aromás, s a fagylaltokat sem illetheti negatív kritika!

Maradva az Óvárosnak helyet adó félszigeten, kikerülhetetlen a Tengeri orgona.   Az állandóan lengedező szél nagyon izgalmas “orgonajátékot” hív elő az ügyesen felépített lépcsőkből; különleges a Nap köszöntése nevű napelem is, amely úgy termel energiát, hogy egyben esztétikai élményt is nyújt. Az Óvároshoz tartozik a piac, nagyobb csarnokban kaphatók halak és tenger gyümölcsei, odakint a standokon bármilyen – idénynek megfelelő – friss zöldség, gyümölcs kínálja magát. Élvezettel majszoltuk a nagy-szemű, nagy-fürtű szőlőt, a mézédes fügét. Elmentünk egy plázába is, de semmit nem találtunk a nálunk is mindent elöntő, méregdrága, ám nagyrészt Kínában gyártott multikulturális-univerzális szeméten kívül.

Jó falatok nem ott vannak, hanem a kis halászfalu vendéglőinek teraszán.

 

A tonhal-steak vált kedvencünkké, a nagy porció széle ropogós, magába zárja a hal varázslatos ízeit, a zöldköret olívával nyakon öntve, fantasztikusan harmonizál a hússal, Malvazija fehérbort ittam hozzá,  délszláv szőlő, ismertem, bora szépen kísérte az ételt.

Vasárnap délelőtt még egy jót lubickoltunk, dél körül elindultunk, este hatkor már itthon voltunk. Mindazok a dolgok, amelyekről meséltem, színfalak voltak csupán. A tenger illata, a bőrünkre kicsapódó só, a lassan elillanó ízek, Zára és minden… csak egy keretet adtak a hitvesemmel töltött és átélt öt naphoz, minden átrajzolódott, ahogy a naplemente is átrajzolta azt az öblöt. Jó hogy együtt lehettünk, jó hogy ott lehettünk.

Fotósorozatok: második nap, harmadik nap, negyedik nap.

máj 112018
 

“Igen, az ivás művészetében Halászt tekintettem tanítómesteremnek; szem előtt tartottam ivószokásait, pl. a szétcsapatást (töményet sörrel felhígítani), az összerántást (borozás vagy sörözés közben egy fél töményet ledönteni), ivás közben mindig haraptam valamit a konyhán vagy az osztály tálalójában, a másnaposságot sörrel gyógyítottam, a köhögést konyakkal, a kézremegést hirtelen lehajtott két deci borral… Szóval: képzett, a szabályokat betartó piás lett belőlem…”

(Bólya Péter: A védőirat, 1984)

kepkonyvtar.hu

Dolgozatunk második részében a “mit fogyasszunk felelősséggel” kérdést igyekszünk körbejárni. A mámorhoz sínpár vezet: a hosszú fém egyik oldala a sör, a másik a bor, közöttük a tömény a talpfa.

A sör volt mindennek fundamentuma. Mint szomjoltó, mint nyáron enyhülést adó ital a mindennapok része. Abban az időben is jól elkülönült a csapolt és az üveges (a dobozos a rothadó imperializmus dögbűzét jelentette, vagy túl a Lajtán, vagy kizárólag dolláros boltokban volt kapható). Az üveg formavilága egységes volt, színe zöld, vagy sötétbarna, űrtartalma fél liter, koronazár határolta a külvilágtól.

Az üveges sör mind az otthoni ivók, mind a csapolt sört nem forgalmazó vendéglátóipari egységek igényeit kielégítette. Elérhetőségük respektálta a régiókat, soproni, borsodi, kőbányai, pécsi, kanizsai gyárak lefedték Csonkaország teljes területét. Importáltak is, csehszlovák, endékás, délszláv sörök voltak elérhetők azokban a forró nyári hónapokban, amikor a hazai gyártókapacitás nem elégítette ki a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a szövetséges értelmiség igényét. Talán nem túlzunk, ha a lengyel “táncos” sört helyezzük mélypontra, a csehszlovák és a keletnémet sörök pedig egészen kiválóak voltak, Radeberger, Wernesgrüner, Sternburg a csúcskategóriát jelentették, megfizethető áron!

A csapolt sör egészen más volt. Sarki kocsmáktól, a szépen berendezett sörözőkig lehetett a nedűt fogyasztani. Alapvetően két probléma volt vele: szinte mindenhol vizezték, illetve abban az időben a hűtés megoldatlan volt. De! Igény mutatkozott rá, így lassan bevezették a hűtött csapolást, a felvizezés sem érte meg, hiszen ilyen helyekről a vendégek elpárologtak. Abban az időben a vastagfalú, füles, félliteres korsók voltak a söntésekben. Három mértékegység volt: korsó (0,5 l), pohár (0,3 l), pikoló (0,2 l). A magukra valamit adó sarki böfögőkben a korsók elmosása szimbolikus gesztus volt; aki találkozott rúzsfoltos korsóval, amíg él, nem felejti el…

A borról nem érdemes sok szót ejteni, elvégre nagyon szűkös volt a kínálat. Itt is találkozhattunk folyóborral; gyaníthatóan sok közülük szőlőt soha nem látott. A szőlészetek egy-két típust palackoztak, a tömegtermelés uniformizálta a borokat. (Persze szőlőhegyen, borosgazdáknál gyémántot is lehetett találni). Az említett lőrék leginkább szódával hígítva voltak élvezhetők, a különböző fröccsök keverési arányaiba nem mennék bele, de ide kattintva részletes leírás olvasható.

Bornak nem nevezném az almabort, literes üvegben árulták, koronazárral. Az ára volt az egészben a legvonzóbb, de önmagában nehezen lehetett fogyasztani, ellenben 2 dl Diána sósborszesszel feljavítva – ez volt a csövescsinzánó – mennyei ital kerekedett, könnyű mámorral, hosszú fájdalmas másnapossággal. Ifiparki koncertek ráhangolódásának kihagyhatatlan itala volt.

Átmenetet képeztek a bor és a töményitalok között a vermutok. A két olasz (Martini, Cinzano) jól behűtve iható volt, no de a magyar Éva vermut… a ragacsos löttyöt olajozottan lehetett kihányni, a fogyasztása utáni harmadik-negyedik napon is érezhetőek voltak a másnaposság tünetei. Saját találmányunk volt az “indián”: fél cseresznye és fél hubi (jól összerázva), ütős szörnyűség lett belőle.

Hasonló volt a kevert (rum és császárkörte elegye), a rumpuncs, valamint sok különféle likőr.

Whisky is volt nem egy hazai gyártású, sok pénzért lehetett skótot is vásárolni. A brandyk közül a Lánchíd egészen iható volt, ugyancsak elérhetők voltak francia párlatok is.

A pálinkák a förtelmes krumpliszeszektől a kellemes gyümölcspárlatokig kaphatók voltak; a titokzatos, lakótelepi konyhákban működő zugfőzdék ritkán szültek felejthetetlen élményt adó italt.

Az ivás következménye a másnaposság volt: fejfájás, hányinger, szájszárazság, rossz közérzet. Lerövidítésének számtalan praktikáját próbálhattuk, azonban célszerű volt hallgatni az alkoholundorra és napokig absztinensnek maradni; azok akik alkoholba fojtották részegségüket, gyorsabban váltak alkoholistává.

Az ivás dominanciáját a sör és a bor jelentette, a röviditalok inkább gyorsítók voltak. Igaz egy hajnali rum télen, valamelyik csapszékben nemcsak a külvilág hűvösségét enyhítette, hanem egyszerre űzte el a másnaposságot és ígért csodálatos napkezdetet.

Voltak a nagy találkozások. A sörözőben egy hűvös korsó és fél Unicum… utóbbit ledöntve egy pillanat volt, amíg lezúdult a gyomorba, ott elhelyezkedett, majd egy kellemes forróságérzés kúszott a nyelőcsövön át, a garat felé… ez volt az a pillanat, amikor meg kellett ragadni a korsót és leküldeni a hideg sört… amikor félúton összeölelkezett az Unicummal, a felelősséggel fogyasztót átjárta a mennyei béke érzete.

kepkonyvtar.hu

ápr 282018
 

A címben szereplő kétszavas mondatot egy sörösdobozon olvastam, valóságos gondolatlavina indult bennem, no nem a “felelősséggel”, hanem a “fogyassza”  okán… mert mi felelősséggel soha nem fogyasztottuk! A “fogyasztás” három dolgot feltételez: kivel, hol és mit. (Hozzátehetnénk még a “mikor”-t, de evidencia, hogy a hajnal nem a fröccs ideje.)

A “kivel” kérdésénél sem időznék, hiszen, ahogyan a néhai kolléga és regényíró Bólya Péter megfogalmazta, “…az ivás olyan mint a futball, csak csapatban űzhető…” (Védőirat című kisregény.) Egyáltalán nem mindegy, hogy kivel (kikkel) iszunk, hosszú út vezet egy gladiátorképzőben a sörfoltos pultnál ülő helyi erőktől, a baráti nosztalgia szesztornákon át, a kostolótársakkal hősiesen átivott borkóstolókig. (“Gladiátorképző” és “helyi erők” definíció S.T. barátom és íjásztársam szellemi terméke.)

Fotó: kepkonyvtar.hu

Dolgozatom első részében a “hol” kérdését fogjuk körüljárni. De hogy legyen kedvünk a folytatáshoz, mélyedjünk el Rejtő Jenő Csontbrigád című művének rövid szakaszában!

“A vörösbor a francia és az olasz nép hatalmas történelmi katasztrófái idején táplálta a lankadó hitet, azzal az ösztönzéssel, hogy élni vagy remélni ugyanaz, mert nagy nemzetek nemegyszer feltámadtak ismét tartós elhalálozásukból, és ebben mindig jelentékeny része volt a vörösbornak. A pálinka mámora nagystílű belenyugvás. Meggyőz arról, hogy semmi sem fontos. Földi bajaidra feleletül megajándékoz az idő és a tér fogalmaival. Ilyen roppant átlók között, jelentőségedben eltörpülve, boldog lehetsz megalázottan is, miután úgy érzed, hogy felesleges a világ, és a semmi is fontos, ha szereted. Ilyen egy közönyös, cseppfolyós Tolsztoj ez a pálinka. A vörösbor fáj, de azt mondja: “Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: “Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: “Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz. Menj a fenébe, fiam.” (Forrás)

Begördült a 21-es kék autóbusz a Királyhágó térre, reggelente nagyívű séta vette kezdetét, úton a gimnázium zord épületének irányába, az Alkotás útra. A téren megtalálható egykori Budai gödör nevű egységről csak azért nem emlékezhetünk meg, mert abban az időben már a sarki közért raktárává aljasították. Ne adjuk fel, hiszen még az Ugocsa utcában, a mozi mellett volt egy neve sincs itató, pár lépcső vitt le az utca szintje alá, felejthető féldecikre volt csak jó. No de a Márvány utca! Baloldalon a Palack, a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet poharazója, ahol kiváló fehérbort mértek. Pár méterre tőle a Csemői, az ottani MGTSZ (mezőgazdasági termelőszövetkezet) borozója, a szódásüveg tálcán állt, pár fillér elhelyezése után bárki kedvére hígíthatott magának bármit, a kisfröccstől a viceházmesterig. A jobboldalt se hagyjuk magára, elvégre a hentesnél helyben lehetett sült kolbászt falni, a hozzá való sörök társaságában. Az Alkotás utca sarkán volt a Márvány bisztró, igazi sarki kocsma! Az L alakú térben gyönyörű megmunkálású, antik pénztárgép mögött álló hölgytől kellett blokkot vásárolni, amelyet egy fából kiálló szögre húzva érvénytelenítettek, majd kimérték a rendelt nedűt. Leülni nem lehetett, de ez nem volt baj, elvégre a vendéglátóipari egység pusztán a futó felfrissülést, vagy a rapid lerészegedést szolgálta. (Ma egy kitűnő pizzéria van a helyén.) Szemben állt a Kis-Royal, nem volt dolgunk egymással.

Tágíthatnánk a kört, hiszen a Márvány utcán továbbhaladva, a híd után volt a Brikettbár, nevét a közeli Tüzép telepen dolgozókról kapta; a Királyhágó tértől nem messze, a Böszörményi úton talán máig megvan a Tik-Tak presszó, amely elé nyáron ki lehetett ülni, odabenn a sűrű dohányfüst, sötét drapériák szolgáltak díszletként a féldecik bevételével kialakuló könnyű mámorhoz. A Böszörményi út Déli felőli végén volt a Fakalapács borozó, amelybe egy stilizált hordón át lehetett belépni. A hely specialitása a málnás bor volt, amely a fröccs málnaszörp sűrítménnyel való dúsítását jelentette. Hosszan lehetne kalandozni ezen a négy négyzetkilométeres területen, ha még belevennénk a Moszkva tér környéki itatókat is, soha nem lenne vége. Egyszerűbb volna végiginni, mint végigírni…

Fotó: Fortepan.hu

Ugorjunk egy nagyot térben, következzék hat pécsi év. Szeptember volt, amikor a Mecsek-expressz nem is annyira lágyan ringatva, nem is annyira száguldva Pécs felé vitt. Az Ittasellátóban Szalon sört adtak, korábban még csak nem is hallottam róla. A város feltérképezéséhez hat esztendő kevés volt. A Budai vámnál állt a Jó szerencsét büfé, osztályon aluli zord böfögő. Következett a Gyárvárosi italbolt nevű sarki kocsma, majd ahogyan közeledtünk a városmag felé, a vendéglátóipari egységek egyre sűrűbben kínálták magukat. Még a Zsolnay negyedben volt a Bölénybika nevű hely, kicsit feljebb a Katalin italbolt, majd a 48-as téren a Junoszty, nem messze onnan a Sopianae söröző. Utóbbiban kiváló étlap és cigányzene volt, a diákok pénztárcájához mért árfekvéssel. Belépve a tényleges Belvárosba, ott volt a sétálóutca fölött a Piros rózsa, amely enteriőrjét tekintve sokkal inkább emlékeztetett egy falusi iskola osztálytermére, mint kocsmára, hiszen fémvázas székeken ültünk, a terem végén egy televízió pislákolt, a III. osztályú besorolást messze alulmúlta a kínálat. Az iskolaérzést tovább fokozta a bejárati ajtóval szemben, a járda szélén elhelyezett masszív fémkorlát,  amely az egyensúlyukat vesztett, utcára kilépő vendégek kizuhanását volt hivatva megakadályozni. Még ugyanebbe a régióba tartozott a Halásztanya, meleg-konyhával, hideg sörökkel, markecoló csajokkal és rendszeres bunyókkal.

A Széchenyi téren a Nádor uralta a terepet, patinás sörözőjében gyönyörű faragott bútorokat találtunk, már abban az időben Gössert csapoltak. Akkoriban nyílt újra – több évtized után – az Elefántos ház, elegáns sörözőként. Nyugat felé haladva, a Kórház téren találtuk a Százéves borozót. Egyetemünk környékén nem lehet nem megemlékezni a Tavasz cukrászdáról, valószínűtlenül hosszú nyitva tartással. Süteményt én ott soha nem láttam, de kárpótolt, hogy egyszer valaki belehányt a flipperek elosztójába, rövid áramszünetet okozva ezzel. Szemben volt a Csillag (művésznevén Planetárium), akár meleg ételt is lehetett ott enni. Ha már ételeknél tartunk, ne felejtsük el a legendás Milán éttermet, nagyszerű volt a konyhája, délszláv specialitásokkal. Betérhettünk a Virágcsokor nevű egységbe is, rusztikus, szocialista-realista életérzést találva.

Eljutottunk a Szigeti városrészbe, ahol nem időznék hosszabban. A Makárhegy lábánál két kiemelkedően fontos egység volt: az alsó és a fölső Maki… Utóbbi egy bokszos bisztró, némi meleg étellel, teljes körű italválasztékkal, zenegéppel. Innen lefelé haladva nem lehetett elkerülni a Vénuszt, amely egy családi ház tetőterében épült presszó. Nagyon kulturált körülmények között, melegszendvicset rágcsálva lehetett berúgni. Éjfélkor minden nap felcsendült a Sunshine reggae, amely azt jelentette, hogy ideje eltakarodni.

Végül, de nem utolsó sorban az alsó Maki, más néven Homoki, hivatalosan Makári italbolt volt a kezdet és a vég. A sarki kocsmába három lépcsőt leküzdve lehetett behatolni, itt is L alakú volt a belső tér, az ajtóval szemben állt a pult, amely az akkori kocsmaberendezések prototípusa volt, kék furnérlapok alkottak polcokat, ki tudja miért, még tükrökkel is ellátták. A pultban lévő üreg a bort rejtette, amelyet erre alkalmas mércével öntöttek poharakba; a szódának csak a csapja látszódott, vörösréz sörpisztolyból ömlött a komlólé a korsókba. A Homoki különlegessége az volt, hogy egy elektromos szamovárban készült a forralt bor. A komfortot jól mutatta, hogy sem szék, sem fűtés nem volt, viszont a körbefutó polcon lavórnyi alumínium hamvvedrek szolgáltak a csikkek elhelyezésére. Az italbolt már nem volt gebinbe adva, de nem volt igazából tulajdonosa sem Ilonka néni, sem Pisti – ők voltak, akik nagy szakértelemmel töltötték teli a poharakat. A Homokinak lelke volt. A minimalista külső kevesebbet ígért, mint amennyire a betérő vendég számíthatott. A kocsma az uránvárosi panelok és a Makárhegyre felkúszó családi házas övezet határán állt, szívesen írnám, hogy az Egyetem közelsége emelte a nívót, de hazudnék. A Homokiban békésen megfértünk fiatalok, a lakóövezet idősebb emberei, jól kijöttünk egymással. Vizsgák utáni első stresszoldásra, nagyobb bulik alapozására, hétköznapi szomjoltásra is tökéletes volt ez a barátságos kiskocsma.

Sok pécsi helyet nem említettem, délre – Kertvárosba – nem kalandoztunk, pedig a laktanyával szemben, a Szomjas tüzér nevű hely sem volt akármilyen, nem beszélve az Arany Bikáról, ahol csodálatos pacalt, vesevelőt, szalontüdőt ehetett bárki. Sok minden megváltozott, a nyolcvanas években a pécsi kocsmakultúra a zeniten volt!

Fotó: Fortepan.hu

Kaposvár arányaiban azt tudta, amit Pécs. Ikonikus helyek voltak: Kék egér italbolt, Ipar vendéglő, utóbbiban kiválóan főztek, cigányzenére akár mulatni lehetett. A Hatlépcsős a Németh I. fasor végén volt, lefelé kellett menni hat lépcsőt, bútorzata mint a Homokié. Ködös novemberi estén iszogattunk, amikor betért 2-3 férfi, keresztpántos vietnami papucsban és fürdőköpenyben. Ismerősek voltak, délelőtt láttuk őket, amint leszokóban az ivásról, cinvödörbe okádtak… A gyógyszer hatásával együtt illant el az alkoholundor, estére beömlött a szervezetbe mindaz, ami járt neki…

Szombathelyen már nem a kocsmákat kerestük, nagyon jó vendéglők voltak; munkahelyemhez közel a Gól, nem messze a Magyar tenger. A Főtéren egy hangulatos pezsgőbárban lehetett a Törley teljes termékpalettáját kóstolgatni. Már nem idézte fel a sarki kocsmák hangulatát, de még nem jutott romkocsmai mélységekbe az Akvárium, üvöltő gépzene, átláthatatlan cigifüst, zsúfoltság töltötte be a teret. A fiatalok kulturáltan szórakoztak… Azóta visszaváltozott Keringővé.

Székesfehérváron a Bableves nevű hely volt a kocsmák legalja, már harminc éve eldózerolták. Biztos vannak még jó kis helyek, de nem is vágyom már ezekbe, betérhetünk nagyszerű vendéglőkbe, pizzériákba, ezekben az étkezésen van a hangsúly. S ha az ember meghitt helyre vágyik, nagyszerű kávézók mélyén talál rájuk. Hiába, a leélt évek számával fordítottan arányos a kocsmákban töltött órák száma.

S hogy miket ittunk? Akit érdekel, a bő egy hét múlva megjelenő folytatásból megtudja majd!

Fotó: kepkonyvtar.hu

 

ápr 082018
 

Azokban a percekben, amikor ezek a sorok megjelennek, lezárják az urnákat, megkezdődik a szavazólapok feldolgozása. Fogalmam sincs mi lesz az eredmény, mit tartogat a jövő, de jó alkalom ez arra, hogy utam vége felé haladva átgondoljak és megfogalmazzak néhány kívánságot.

Ha a családra gondolok, elsősorban az egészség jut eszembe. Mert ha egész-ség nincs, semmi sincs. Nincsen olyan alagút, amelynek ne lenne fény a végén… Szeretném, ha valamennyi gyermekem, nemcsak a vér szerinti, hanem azok is, akiknek a doktorbácsija vagyok és voltam boldogan élnének, az ő gyermekeiknek is legyen majd doktornénijük, doktorbácsijuk az utánunk jövőkből…

Ha a hazára gondolok, szeretném, ha békében élhetnénk. Békében önmagunkkal, családunkkal, szomszédainkkal, munkatársainkkal… Szeretném ha lelkiekben és javainkban gyarapodnánk, ha keményen dolgoznánk, úgy hogy közben élvezhessük munkánk gyümölcsét! Szeretném ha csodálatos nemzeti kultúránk az idők végéig fennmaradna, úgy, hogy közben minden korosztály hozzátenné a sajátját. Ha forogna a film, szólna a dal, ünnepet hozna a tánc, a vers, a színház… Ha továbbra is a legsikeresebb sportnemzetek között maradnánk…

Ha Istenre gondolok, szeretném, ha parancsai szerint élnénk, bűneinkkel nem bántanánk, halk imáinkkal kérnénk, hogy egyengesse nemzetünk és benne saját életünk útját. Ha megvalósulna Pio atya próféciája: Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenve­dés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberi­ségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őr­angyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes len­ne erősebben kérniük hathatós oltalmát orszá­gukra!” (Lejegyezte Pio atya)

Évkezdet

 Szerző: - 11:27  2 hozzászólás »
jan 012018
 

Kinek mit jelent az “ünnep” fogalma? Bizonyára mindenkinek mást. Karácsonykor a Megváltó megszületése okán érzett örömünket kiáltanánk a világba, összejön a szűkebb, tágabb család, fenyőfát díszítünk, megajándékozzunk szeretteinket, az asztalra finom étkek, a poharakba gyönyörű italok kerülnek. Mindazok, akiknek ez nem adatik meg, lelküket ünneplőbe öltöztethetik, ülhetnek akár Titok-karácsonyt. Ám előtte heteken át rohangálunk, idegesek, túlhajszoltak vagyunk, de Szentestén,  minden a helyére kerül, megnyugodhatunk.

Az év vége, év eleje engem régóta hidegen hagy. Az egyetemi évek alatt mindig beárnyékolta a vizsgaidőszak, nem volt alkalmas a gondtalan mulatozásra. Később, munkába állva, igyekeztem ilyenkor ügyeleteket vállalni, ha ezen áron tehettem szabaddá Karácsonyt. Igazából, hogy december után januárt írunk, annyira érint meg, mint bármely más hónapforduló, az sem izgat, hogy a dátum elejére eggyel nagyobb szám kerül. A tűzijátékesőt sem élvezem, egyedül háziállatainkat sajnálom, igaz tudom, az óévtől századok óta zajosan búcsúznak, elűzendő a gonoszt. Egy év múlttá válik, a jövőt meg talán jobb, ha nem ismerjük. A mögöttünk hagyott szilveszter annyiban volt más, vasárnap lévén a Szent Család Ünnepére emlékeztünk templomainkban, s vihettük haza saját családunkra is az áldást. Ez tette számomra különlegessé ezt a napot.

Gondolkoztam, miről lehetne írni, egy finom kávé kortyolgatása közben? Lehetne marasztalni az óévet, ahogyan jó tolla miatt, számomra egyik legkedvesebb publicistánk míves írásában megtette, ám sorai sokkal veretesebbek annál, mint arra én képes lennék. Az írásban felvázolt gondolatok jelentős részével azonosulni tudok; ha saját életünkre gondolok, bizony akkor csodálkozik rá az ember a múlt értékeire legjobban, amikor azok vészesen elillanni látszanak… Lehetne írni az újévi népszokásokról, babonákról és hiedelmekről, de vannak nálam avatottabb ismerői a témának. Górcső alá vehetnénk a jövőt, de a tárgylemezt takaró fedi, minden nappal többet mutat magából, miközben a múlt részévé válik. Amit fel kell értékelnünk az a jelen. Már reggel nyolckor, Hitvesemmel egymás kezét fogva, szentmisén köszönthettük az év első napját. Odakinn hamiskásan süt a Nap, hideg sincs, jólesik a fűtött szobában ülni a billentyűzet előtt, örülni annak, hogy van mit, van min és van hová írni, hogy működik egy kávéház, ami az enyém, s ahová bárki betérhet. Jólesik azokra gondolni, akik esetleg néha benéznek, beleolvasnak ebbe, abba. A jövőt nem látjuk, de bízhatunk Szent II. János Pál pápa sokat idézett szavaiban: “Ne féljetek!”; a múltat nem tudjuk megváltoztatni, ezért érdemes agyunkkal a jelenre, a most megélt pillanat varázsára összpontosítanunk.

Dalba öntött Régi magyar áldással kívánok mindenkinek boldog újesztendőt!

Sze 272017
 

Egészségünk megtartásához, javításához és/vagy visszaszerzéséhez a napi rendszerességű testmozgás kulcsfontosságú. Közhely de igaz, mozgásszegény életmódot folytatunk, ezen soha sem késő változtatni! Nem holnapután, hanem már ma, itt és most!

 

Határozzuk el, hogy belevágunk! Nehéz lesz, mert az időhiánytól kezdve a fáradtságon át számtalan ellenvetés ötlik fel gondolatainkban, ám ha ezeket leküzdjük, pár heti néhány napos mozgás beiktatása után, érezni fogjuk a leírhatatlanul pozitív változásokat!

Arra nem térek ki, hogy milyen edzést keressünk, olyat válasszunk, amelyet szívesen csinálunk,  folyamatos, intenzív munkát igényel. Célokat azonban mindenképpen tűzzünk magunk elé, mind a heti edzések száma, mind az elérendő eredmények tekintetében. Utóbbi lehet fogyás, súlygyarapodás, erősödés, állóképesség javítása, mentális stressztűrőképességünk emelése stb. Tanácsért bátran forduljunk szakemberhez, kérdezzük meg háziorvosunkat, beszéljünk edzővel, dietetikussal.

Bármilyen mozgásformát választunk, alapvetően fontos, hogy az edzés hatékony legyen, ezt pulzusméréssel tudjuk nyomon követni. Hogyan mérjük pulzusunkat sportolás közben? Ma már ennek minden technikai feltétele elérhető, megfizethető áron hozzáférhető. Vannak olyan karórák, amelyek a csuklónkon mérik pulzusunkat (és figyelik egész napi aktivitásunkat, pl. mérik lépésszámunkat), vannak mellkasi jeladó pántok, amelyek folyamatosan EKG pontosságú jeleket küldenek telefonunkra, és/vagy karóránkra. Számtalan olyan telefonos applikáció létezik, amelyik kiszámolja az edzés alatti átlagpulzusunkat, maximális pulzusszámunkat, felhasznált kalóriát, grafikonon kirajzolja pulzusgörbénket, honlapon tárolja, így nyomon követhetjük edzésmunkánkat, fejlődésünket. Futók, kerékpározók a telefonjuk GPS-ének segítségével mérhetik a megtett távolságot, sebességet, akár térképen rögzíthetik útvonalukat. A felsoroltak azonban mellékesek a pulzusméréshez képest!

Milyen szívfrekvenciát célozzunk meg, ha már elkezdtük a mérést? Bár a legtöbb eszköz életkorunkat, nemünket, súlyunkat, magasságunkat figyelembe véve tesz erre javaslatot, magunk is könnyen kiszámíthatjuk! Egyszerű a képlet: 220 – életkorunk években a maximális pulzusszám, ebből kiindulva számoljuk a célként kitűzött zónát.

Egy 40 éves embernek 220-40=180/min a maximális pulzusa, de nem ez a frekvencia a cél! Felsorolt példáinkban, 40 éves emberről beszélünk, ám bárki könnyen behelyettesítheti saját életkorát és kiszámolhatja célpulzusát.

Könnyű intenzitással akkor mozog, ha a 180/min 50—60 százalékával ver a szíve (90-108/min). Kezdőknek ideális, hosszú edzésidő alatt is fenntartható.

Könnyű-közepes intenzitás: 180/min 60-70 százaléka (108-126/min) mérsékelt tempójú mozgás, a szervezet elsősorban a zsírraktárait használja energiaforrásként.

Közepes intenzitás: 180/min 70-80 százaléka (126-144/min) jó kondícióban lévő, edzett, napi rendszerességgel sportolók tartománya.

Van egy mindeddig nem említett előnye a pulzusmérésnek: rendkívül jó motivációs eszköz! Leggyakrabban önmagunkat kell legyőznünk, hogy edzeni induljunk, ha küzdünk magunkkal, előttünk a múltkori eredmény, érjük el, szárnyaljuk túl! Frissebbek, kipihentebbek, energikusabbak leszünk, nem kell megállnunk a lépcsőházban a második emeleten levegőért kapkodva, rövid idő múlva érezni fogjuk, hogy az erő velünk van.