Sze 102018
 

Vasárnap reggel hatkor harangzúgás töltötte be a tengerpari falucskát. Sukosan templomának tornyában három harang lakik, külön-külön mindegyik hangjával megbarátkoztunk, de így, együtt, gyönyörűen köszöntötték a napkeltét… szemben a sziget, a tenger vize még csak nem is fodrozódott, mintha vékony jégpáncél dermesztette volna. Nyolcra hirdették aznapra az első szentmisét, időben ott voltunk, de már nem fértünk be a templomba, pedig aznap még két mise volt. Úgy éreztem, talán mégsem múlt el a mi Európánk egészen. “Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet” – mondta Mindszenty bíboros. Ebben az alig több mint 3000 lelket számláló tengerpari faluban, nem fértünk be reggel a templomba… Irigylem a horvátokat s nem féltem őket!

 

 

Bár nem évszak, mindössze alig egy-két hét, mégis szeretjük a nyárutót, őszelőt. Rekkenő hőséget adó, ám pihentető nyaralást nem hozó zaklatott augusztus után, hirtelen elhatározás hozta az ötletet, hogy guruljunk le Dalmáciába, mint ilyenkor – nem is olyan nagyon régen – a napfényes Itáliába. Fiunk akkor még óvodás volt, ma már önálló, bátran itthon hagyhattuk.

Egyetlen koncepció volt, hogy minél közelebb hazánkhoz, minél csendesebb helyen legyünk. Adódott Zára, mivel város, kerestem egy közeli falut, így találtam meg Sukosant. Szállást foglalni, kifizetni, már a telefonról sem nehéz, jónak tűnt, jó is volt. Szerdán reggel legurultunk, hétkor indultunk, kettőkor megérkeztünk. Első pillantásra lenyűgözött a hely szépsége, maga a tenger! A szállásunk előtti utacska túloldalán nyaldosta a partot. A vízben egy várromot láttunk, mint egy blogból megtudtam: “Sukosan különlegességei az Arany-öböl kellős közepén meredező Valaresso romfalak. A XV. században Zadar érseke, Matheo Valaresso egy nyári palotát építettet magának a lagúna kellős közepére, mely a török-velencei háborúkban súlyosan megsérült. Csupán a most is látható három falpillér maradt meg az épületből. Érdekes, látványos rom a vízben.”

Könnyű volt felfedezni a strandot, a víz kristálytiszta, kellemes hőmérsékletű, simogató volt. Jó volt beúszni, már régen nem ért le a lábunk, de láttuk a tengerfeneket. Ezernyi vitorlás, motorcsónak, kisebb-nagyobb hajó úszott, látszólag céltalanul. Egy picit mindig fújt a szél, de a víztükröt éppen csak borzolta.

Voltunk már Zárában, az Óvárossal nem lehet betelni. Sajnos még ide is került amolyan igazi szocreál épület, de a múltat ha akarták sem tudták eltörölni. Már a rómaiknak is volt itt Fóruma, köveiből épült a Szent Donát körtemplom, amelyben ma már hitélet nem folyik, ellenben varázslatos akusztikája miatt koncertek kedvelt színhelye. Mellette a Szent Anasztázia szarkofágját őrző katedrális az itáliai építészet hatásait mutatja. A szarkofágban alussza örök álmát a vértanú. Kávéházi teraszokon jól esett megpihenni, a kávé pontos, olaszos, erős, aromás, s a fagylaltokat sem illetheti negatív kritika!

Maradva az Óvárosnak helyet adó félszigeten, kikerülhetetlen a Tengeri orgona.   Az állandóan lengedező szél nagyon izgalmas “orgonajátékot” hív elő az ügyesen felépített lépcsőkből; különleges a Nap köszöntése nevű napelem is, amely úgy termel energiát, hogy egyben esztétikai élményt is nyújt. Az Óvároshoz tartozik a piac, nagyobb csarnokban kaphatók halak és tenger gyümölcsei, odakint a standokon bármilyen – idénynek megfelelő – friss zöldség, gyümölcs kínálja magát. Élvezettel majszoltuk a nagy-szemű, nagy-fürtű szőlőt, a mézédes fügét. Elmentünk egy plázába is, de semmit nem találtunk a nálunk is mindent elöntő, méregdrága, ám nagyrészt Kínában gyártott multikulturális-univerzális szeméten kívül.

Jó falatok nem ott vannak, hanem a kis halászfalu vendéglőinek teraszán.

 

A tonhal-steak vált kedvencünkké, a nagy porció széle ropogós, magába zárja a hal varázslatos ízeit, a zöldköret olívával nyakon öntve, fantasztikusan harmonizál a hússal, Malvazija fehérbort ittam hozzá,  délszláv szőlő, ismertem, bora szépen kísérte az ételt.

Vasárnap délelőtt még egy jót lubickoltunk, dél körül elindultunk, este hatkor már itthon voltunk. Mindazok a dolgok, amelyekről meséltem, színfalak voltak csupán. A tenger illata, a bőrünkre kicsapódó só, a lassan elillanó ízek, Zára és minden… csak egy keretet adtak a hitvesemmel töltött és átélt öt naphoz, minden átrajzolódott, ahogy a naplemente is átrajzolta azt az öblöt. Jó hogy együtt lehettünk, jó hogy ott lehettünk.

Fotósorozatok: második nap, harmadik nap, negyedik nap.

máj 152018
 

Csak az tudhatja milyen érzés Székelyföldön lenni, aki azt valaha átélte! Legyen szó nyaralásról, kirándulásról, pünkösdi zarándoklatról, lenyűgöző, örök élményekkel térhetünk haza. Az érzést elsősorban a székelyeknek köszönhetjük, de szorosan hozzátartozik a gyönyörű táj, a meseszép települések, a kulináris élvezetek és a számtalan népművészeti élmény, legyen szó táncról, muzsikáról, tárgyakról.

Negyedik alkalommal hirdettek háromnapos Székely Fesztivált Budapesten, akik már jártak Székelyföldön felfrissíthették emlékeiket, akik eddig még nem jutottak el, azok talán most kaptak kedvet hozzá.

A fesztivál három részre különült: a színpadon muzsikusok és táncosok léptek fel; a Millenáris külső terén találtuk a székely ízeket; zárt térben pedig kézművesek portékáiból válogathattunk. Fafaragók, nemezesek, ruhakészítők, könyvárusok, cserepezők árultak szebbnél szebb tárgyakat. Kulináris élményekben is bőven lehetett részünk: sajtkészítők, hentesek, kürtőskalácsosok mellett megjelent a Csíki sör egyre bővülő termékkínálata, kóstolhattunk gyümölcspárlatokat és Ménesről Balla Géza borászata is részt vett a rendezvényen.

Néhány fénykép és egy riportfilm a rendezvényről:

feb 082018
 

Borbarátok úgy tartják, hogy a folyó egyik partján az anyatejet, szemben a furmintot találjuk, az élet pedig az a híd, amely a kettőt összeköti. Tegnap legkedvesebb vinotékámban részt vettem furmint vakteszten, részben az ott tapasztaltak ösztönöztek írásra.

Kép: Wikipédia

A furmint magyar eredetű szőlőként került a köztudatba, bár az sem kizárt, hogy Itáliából származik. Vannak adatok, hogy a Szerémségből terjedt el. Napjainkban Somlón és Tokaj-hegyalján vannak a legnagyobb ültetvények, de találkozhatunk a fajtával a Balaton körül, Pécsett; Szlovéniában, Ausztriában és Franciaországban is előfordul, (más-más neveken).

Érdekesség, hogy létezik piros furmint is. A szőlő vastaghéjú, nagyon jól aszúsodik, Tokajban a szamorodni és az aszú alapbora ; nagyon jó cukorgyűjtő, ezért a száraz borok magas alkoholtartalommal bírnak. Szépen felveszi a talaj ásványait, ez nyújt összetéveszthetetlen karaktert a somlói furmintoknak. A talaj összetételére nem igényes, a vulkanikus területeken és a löszös dűlőkön is szépen terem. Késői érésű, a szüret október közepén veszi kezdetét.

A furmintból alkotott borok jellege függ a területtől, kitettségtől, technológiától. Érdemes a kész bor további hordós és palackos érlelésre, a harmadik, negyedik évben ér a csúcsra. Fogyasztás előtt fontos a palackokat alaposan átszellőztetni, hogy az illat- és ízvilág legjobban kibontakozhasson.

Tegnap kb. tizenöten végeztük a vaktesztet. Ez úgy történik, hogy a palackok be vannak csomagolva, így sem a címkéket, sem a kapszulát nem látjuk; kóstolás után a bor alábbi jegyeit pontozzuk: megjelenés-tisztaság (5,4,3,2,1 pont), szín (10,8,6,4,2), illat-tisztaság (6,5,4,3,2), intenzitás (8,7,6,4,2), minőség (16,14,12,10,8), zamat-tisztaság (6,5,4,3,2), intenzitás (8,7,6,4,2), minőség (22,19,16,13,10), hosszúság (8,7,6,5,4), összbenyomás (11,10,9,8,7); 100 pont a legtöbb mi adható, tegnapi nyertesünk átlagban 82 pontot kapott. Az ítészek által adott pontszámokat boronként átlagoljuk, ez adja meg a végső sorrendet. Természetesen a szubjektivitás jelen van, már csak azért is, mert nem vagyunk egyformák, szinte mindenkit más-más dolog érint meg egy borban, az esetleges zavaró tényezőket is van aki felértékeli. Kilenc száraz tételt kóstoltunk, zömmel somlói és tokaji termelőkét, de a Balaton környéki pincészetek borai is jelen voltak. A végső sorrend érdektelen, viszont ismét megmutatkozott, hogy évjárattól, termőhelytől, technológiától függően, ugyanabból a szőlőfajtából készült boroknak ezernyi arcuk van.

A furmint megérdemli tiszteletünket, mindig szívesen látott vendég egy fárasztó nap lezárásakor, vagy ünnepi étkek kísérőjeként. Egészségünkre!

Már 212017
 

Lassú léptekkel, meg-megtorpanva, ideért a tavasz. Senki sem mondhatja, hogy Kikelet hava forradalmi hevülettel tört ránk, sem nagy meleget, sem szibériai időt nem hozott, mint pár esztendeje, a természet zsendül, a hóvirág lassan elnyílik, a krókuszok még tartják magukat, egyre több ágon bomlanak a rügyek. A hosszú sötét, és ezúttal hideg tél után, nagy kedvvel megyünk ki a természetbe, kertekbe, erdőkbe.

A szabadban étkeket készíteni varázslatos dolog. Olyan ízeket tudunk alkotni, amelyeket bent a konyhában képtelenség. A rövid történet szálai nem nyúlnak messzire: Karácsonyra kaptam hitvesemtől egy sütődiszkoszt. Az ajándék némiképpen zsákbamacska volt, elvégre korábban soha nem ettünk ilyen eszközben készült ételt, állítólag a mátrai favágók használták előszeretettel. Ahogy az időjárás megengedte, nekiláttunk, hogy kipróbáljuk. A világhálón bőséges irodalma van használatának és recepteket is szép számmal lehet találni. A képen láthatjátok, kovácsmester által készített, diszkosz alakú edényt, amely tökéletesen zárható. Első használat előtt beavatást kell végezni, azaz zsírral megkenve, kinyitva, parázsra tesszük, amíg el nem éri kékesfekete színét.

Az elkészíthető étkeknek csak a fantáziánk szabhat határt, első alkalommal csirkecombokat sütöttünk, majd rakott krumpli készült, vasárnap, vendégeket várva, bátran nekiláttunk komolyabb étek elkészítésének. Tarját pácoltunk, a diszkoszt alufóliával kibélelve szalonnával, karikára vágott krumplival és vöröshagymával ágyaztunk a húsnak, majd így rétegeztük, amíg az edény meg nem telt, a tetejére krumpli és szalonna került. Ilyen adagnál a 50-60 perc a parázson töltött idő.

Talán utóbbi a siker titka, hiszen olyan vastag parazsat kell biztosítani, amely a sütési idő végéig forró, nem hamvad el hamarább. Erre csak keményfa alkalmas, bőségesen kell rakni kellően vastag parázshoz. Miután a diszkoszt elhelyezzük, nem kell hozzányúlni, akár egy kis kerti munka, akár egy íjászedzés belefér az időnkbe. Ha valakinek van cserépkályhája, kemencéje, vagy lemezkandallója, akár abban is süthet!

Tálalni a terített asztalnál kell, a diszkoszt ott nyitjuk fel, a felcsapó illatok előkészítik a kulináris élvezetet. Az ízek átjárják az összetevőket, az étek omlik a szánkban, minden egyes falat valóságos ízorgia. Lehetne ezt még ragozni, de minek? Ki kell próbálni, meg kell kóstolni! Mi a diszkoszt fiam egyik iskolatársának édesapjától vásároltuk megfizethető áron, ha valakit érdekel szívesen megírom elérhetőségét.

Kikívánkozik belőlem, hogy milyen borokat kínáltam hozzá. Illenek a testes fehérborok (olasz- vagy rajnai idősebb évjáratok, vagy könnyedebb vörösek – kadarka, kékfrankos, Pinot noire, Zweigelt.)

Egészségetekre!

Balatoni tél

 Szerző: - 10:38  Vélemény? »
feb 162017
 

Bár még nem ért véget rövid téli pihenőnk, de sűrű, tejszerű köd gomolyog odakint, nincs még ideje az indulásnak, ellenben van a naplóírásnak! Élvezettel olvastam vissza 2013. nyárutón töltött üdülésünkről írottakat,akkor is Tihanyban voltunk. Igen, nekem a Balaton koronáján gyémánt a Tihany és Almádi közötti rész: Csopak, Füred, Alsóörs, Felsőörs, Lovas, Paloznak. Ha itt élnék, soha nem vágyódnék el, talán néha egyedül Erdélyországba, Székelyföldre. Ideje volt a megállásnak, október eleje óta egybefolyó menetelés az életünk, elsősorban a munkánk elvégzése jelent és jelentett egyre nagyobb kihívást, de az év végi ünnepek sem hozták meg a lélegzetvételnyi felfrissülést.

Mi más lehetett a választás, mint egy szívünknek kedves, ám közeli település? A Balaton jégtükre is vonzott. Szűk egy óra alatt ideértünk, szállásadónk felsorolta azt a két vendéglőt és egy kávézót, amelyek egész évben nyitva vannak. Tihany kihalt, az őslakosok talán ilyenkor nyaralnak… De az apátsági templom méltósággal áll, a visszhang is működik, gyönyörű a kilátás. Gyalogszerrel indultunk a falu központjából a kompkikötőhöz, majd a félsziget keleti partján sétáltunk vissza. Üdítő volt ez a 8 km-es út, kellemesen elfáradtunk. Lenyűgöző volt a tavat borító jégpáncél látványa, kíváncsi lennék rá, hogyan alakul vízzé vissza ! Éjjelente kemény fagyok vannak, de nappal olykor 10 °C körüli a hőmérséklet. Megmaradásáért küzd  a szabályosan rendezett kristályos molekulaszerkezet, de a hőmérséklet kezében van a döntés… A tavasz pedig itt áll a küszöbön, már hallhatjuk, kopogtat.

Délután Balatonfüred felé vettük az irányt, közelben élő barátainkkal találkoztunk, javasoltak egy jó helyet… Ez pedig nem volt más, mint a Hatlépcsős kocsma. Azt gondoltam, Füreden nehéz újat mutatni nekem, de ez a mindeddig ismeretlen hely minden korábbit felülír! A belseje hangulatos, faasztalok és fapadok jelentik az italbolti enteriőrt, “itt nincs WiFi, inkább beszélgessenek!” felirat is elárul valamit a légkörről. Nem is láttam telefont nyomkodó vendéget! A hely messze földön híres, elsősorban a velős pirítósáról, amelyhez fogható kulináris élményben régen volt részem! A fenti hivatkozást író nem túlzott, az eledel fenséges! Ha Füreden jártok, ne hagyjátok ki!

Másnap elmentünk Siófokra, a Galérius-fürdőbe. Nagyon jó volt a szauna-világban felforrósodni, jót úszni. Igazán testet lelket ellazító program. Visszafelé, a 71-es országút mellett, Balatonakali előtti halsütőhöz kanyarodtunk, a bódé téliesítve van. Sajnos a halat alaposan elsózták, és olyan osztályon aluli minőségű műanyag “evőeszközt” kaptunk, hogy teljesen alkalmatlan volt még a halfilé szeletelésére is, a savanyú uborkába meg beletört. Nem tudom felfogni, hogy egy ilyen helyen, ahol fenséges a kínálat édesvízi halakból (pisztráng, keszeg, szürkeharcsa, ponty, fogasfilé, és halászlé) miért nem lehet befektetni egy kicsit masszívabb evőeszközbe, az eldobhatók között is akad ilyen. Keserű (pontosabban sós) lecke volt…

Elérkeztünk a szabadság feléhez, ha lesz miről írnom, majd innen folytatom.

Máris folytatom. Ha a mai napot egyszóval kellene meghatároznom, az a “köd” lenne. Sem gyalogtúrázni, sem kirándulni nem támadt kedvünk, így átmentünk Balatonfüredre, ahol egy belvárosi séta végén ismét a Hatlépcsősbe vezetett utunk, ismét a velős pirítós… Ezúttal saját fotó is készült róla 🙂 .

Az első naphoz még hozzátartozik egy tihanyi hely: Nagymama reggelizője, más néven Tündérsziget. Egy régi parasztház egykori konyhájában működik ez a nagyon hangulatos, múltidéző hely, ahol a korhelyek akár délután is reggelizhetnek a házias kínálatból: kalácsok, házisütik, forralt bor, tea, kakaó, persze kávé; egy régebbi reggelizés után, ezért tértünk most vissza, ezen a lusta délutánon.

A ködnek esze ágában sincs felszállni, de azért elindultunk, hogy megkerüljük a Belső-tavat a félszigeten. Mivel beszereztünk egy turistatérképet, nem tűnt kalandos vállalkozásnak, mégis sikerült jól eltévednünk, nem is tudom, hogy jelzések, vagy mi voltunk-e bénák. 7 km-t meneteltünk a fagyos ködben, üdítő séta volt. Nagyon megérdemelt ebédet költöttünk el Sajkodon, az Apáti vendéglőben. Szemben a Hatlépcsős konzervativizmusával, ebben az étteremben helye van a jó értelemben vett innovációnak. A hely nagyon barátságos, a felszolgálás kifogástalan volt, én tárkonyos vadragú levest ettem, majd főtt marhapofát petrezselymes krumplival, kiválóan, stílusosan volt elkészítve, tálalva. Ha a kákán csomót akarnék keresni, a vörösbor túlhűtött volt, ilyen színvonalon illő lett volna nem fehérboros kehelyben kihozni. De a szentantalfai hegyleve (Syrah – Merlot házasítás) is kifogástalan volt. Nem beszélve a birspárlatról, amely megérdemli a “Térdre! Imához!” minősítést!

Lassan véget ér az öt nap szabadság, folytatódnak a hétköznapok, remélem a korábbiaknál már nyugodtabb tempóban…

máj 242016
 

Abától Székesfehérvárig ívelt a Lámpás Emberek társaságában töltött idő. Benedek fiam iskolájában, az abai Atilla Király Gimnáziumban Szülői napot tartottunk, másnap a székesfehérvári Vásártéren, hagyományos Botond Napi Magyarok Vásárára került sor. A két eseményt összekötötte Maurer Oszkár szerémségi (Délvidék) borász bemutatkozása.

Az Atilla Király Gimnázium életiskola. Bár a tananyag ismeretét ugyanúgy megköveteli, mint bármely másik tanintézet, mégis egészen más szemlélettel tekint az oktatás, nevelés feladataira, mint az iskolák túlnyomó többsége. Maga a hely is különleges, van tér, van levegő, van élet ebben az iskolában! A szemlélet és a hely varázsa kihozza a diákokból az alkotóerőt, legyen szó a tananyag elsajátításáról, vagy az életnek mindig értelmet adó alkotásról!

Fiam osztálya kályhát épített a tantermében! Hatalmas energiák szabadultak fel, rakták a samottot, hordták az agyagot, maguk készítették a beépített kályhacsempét, Mátyás címerével, visegrádi sablon alapján. A kályha lassan elkészül, már csak meszelni kell, nyáron szárad, az első hűvös őszi napon nemcsak a tantermet, hanem a diákok lelkét is átmelegíti majd. Ha egyszer fiam gyermeke is itt tanul, büszkén gondolhat arra, hogy ez a kályha édesapja életének egy darabját őrzi…

Miközben főtt a gulyás, leültünk a kollégium aulájában és beszélgettünk, szinte kötetlenül. A felröppent gondolatok vezérfonala az önellátás volt. Sok szülő próbálkozik saját maga előállítani étkeik alapanyagát, mi magunk is megtettük az első botladozó lépéseket: hitvesem sajtot készít, kenyeret süt; Csókakőn gyümölcsfákat ültettünk. Hallhattuk, sokan előttünk járnak, állatokat tartanak, tudják, az udvaron kapirgáló tyúk húsa, tojása értékes, nem szennyezett; mások saját tehenet tartva készítenek sajtokat, maguk füstölik. Sajttálból ízlelgettünk, varázslatos, régi ízek olvadtak nyelvünkön. Ezek az emberek semmi újat nem találtak ki, csak rájöttek arra, hogy fel kell adnunk egy darabot komfortzónánkból, nem sokat, mindössze két generációt visszalépve, elővarázsolhatjuk eleink tudását, akik nagyrészt önellátók voltak. Kényelmesebb a hipermarketben telerakni a kocsit, mint takarmányozni, fejni, trágyázni, vesződni a sajttal, vagy kenyeret dagasztani, de az alkotás öröme és az asztalra kerülő étkek ízei kárpótolnak!

A vacsora végére megérkezett a Gimnázium diákcsapatának egy része, éppen néptáncversenyről jöttek, előkerültek a hegedűk, az ifjak táncra perdültek, úgy ropták, mintha nem egy fárasztó nap végén járnánk. Közben fellobbant a tűz, ahogyan a Nap lement, felsejlett a telihold, a tavaszi meleget hűvösség váltotta fel. Fölöttünk, mint kupola ragyogott a csillagos égbolt, pattogott a tűz, a diákok hegedűk kíséretében dalra fakadtak. Leírhatatlanul jó érzés volt! Valahogy így:

Közben Maurer Oszkár elkezdte szerémségi borainak bemutatását. Szerémség történelmi borvidék, sőt, a Római Birodalom uralkodása idején is műveltek itt szőlőt, készítettek bort. Nagyon nagy a csábítás, hogy Oszkár borai kapcsán belemenjek a részletekbe, talán majd máskor. A borvidék klimatikus adottságai, talajviszonyai és kitettsége kiváló, ám ahogyan a trianoni diktátum annyi mindent tönkretett, csodálatos borvidékünket sem kímélte. Maurer Oszkár felvette a kesztyűt, az ősi dűlőkben, hatalmas erőfeszítések árán, újraindította a szőlőművelést. Igyekezett megőrizni a fajtaszerkezetet, ősi magyar szőlőfajtákat telepített, vagy ültetvényeket óv meg, készül bor 1925-ben telepített kövidnika szőlőből is! Ittunk néhány kiváló fehérbort, Mátyásra utaló Corvina nevű vörös házasítást, majd egy szamorodnit. Jól tudjuk, az “aszú” szó hallatán először Tokaj ugrik be mindenkinek, ám Aradhegyalján, szerencsés években Móron is ellepi a fürtöket a Botrytis nevű gomba, amely segítségével a bogyóban koncentrálódik annak cukra, egészen különleges édes borok készülhetnek így. Most ízlelőbimbóinkkal érezhettük, hogy Szerémségben is készül aszú! Sőt, Tokajnál annyival tágabb a horizont, hogy Szerémségben és Aradhegyalján a kadarka is képes aszúsodni, így jó évjáratokban akár aszú vörösborok is kerülhetnek asztalunkra!

A kóstolt borok azonban csak kísérték Maurer Oszkár szavait. Megértve gondolatait, számos dolog helyére került. Szó esett rég- és közelmúltról, anyanyelvünkről, hitről, akaratról, magyarságról. A tűz körül ülve ittuk szavait, határon túlról, kisebbségben élve, magyarnak megmaradva minden, az élet legapróbb dolgai is átértékelődnek, bárki leszűrhette magában, akármennyi gond, baj gyötör itt bennünket, szavunk sem lehet! Túl az iszonyatos délszláv vérengzésen, újjáalkotva egy történelmi magyar borvidéket, emberként, magyarként, hittel élve és gondolkodva nincs okunk félni! Mindössze itt és most nekünk is helyt kell állnunk, ismerjük fel, miért járjuk utunkat, mi a küldetésünk!

Az alábbi képsorozat bemutatja milyen az Életiskola, a készülő kályhát, az épületeket, az egyik jurtáját, kemencéjét, a diákok alkotásainak egy részét.

Másnap a Botond Napi Magyarok Vásárán folytatódott találkozásunk Lámpás Emberekkel. Sikerült hagyományt teremteni, ezúttal hetedik alkalommal került sor arra a mustrára, amelyen kézművesek kínálhatják portékájukat, táncosok, zenészek léphetnek színpadra, hagyományőrzők tarthatnak bemutatókat, előadások tágíthatják horizontunkat. Sajátos, remek hangulatú összejövetelek ezek, a jurtában ismét meghallgattam Maurer Oszkár bemutatkozását, borainak és szavainak itt is komoly sikerük volt a hallgatóság körében.

Az Atilla Király Gimnáziumban szokássá vált, hogy az öt évfolyam minden évben egy-egy elszakított országrészbe indul osztálykirándulásra. Idén a tizenegyedikesek voltak Délvidéken, útba ejtették Maurer Oszkár pincészetét is. Tervbe vettem, hogy mi is felkeressük, mindenkinek csak ajánlani tudom! Lámpás Emberek – választottam a címet, talán nem tévedtem. A Fény elkísér utunkon.

máj 082016
 

Annyiféle “nap” van, talán nem idegen egy képzeletbeli kávéháztól, ha a címben említettet mi is megünnepeljük!

A fenti kép forrása, ám ugyanott remek írást olvashattok a fagylaltról és a hasonló csemegékről: parfé, sörbet, granita. Gondoltátok volna, hogy a fagylalt már az ókori Egyiptomban, Kínában és Rómában is elterjedt édesség volt? Érdemes a hivatkozáson található írást elolvasni, nagyon élvezetes összeállítás!

Aligha akad olyan ember, aki ne evett volna fagylaltot, mindenkinek lehet saját története is erről. Gyermekkoromban 1 Ft volt egy gombóc, hat alaptípusra emlékszem: csoki, vanília, puncs, málna, eper, citrom. Élvezetéért el kellett menni cukrászdába, környékünkön kiemelkedett a Böszörményi úton a Rigó Jancsi, tölcsérbe, pohárba mérték, finom volt, élvezettel nyaltuk. Egy-egy gombóc tejszínhab kicsit melegítette, fokozta az élvezetet. Azért ne felejtsük el, a némi torokfájástól aggódó szülőket … Az átlag fagyinál sokkal jobb volt a Rigó Jancsiban, máshol túlnyomórészt leginkább jeges, vízízű, inkább ízanyagot, mint valódi gyümölcsöt tartalmazó fagyit mértek.

Külföldön találkoztam először fagylaltkelyhekkel, lenyűgöző látványt nyújtottak a felcicomázott, sokszínű poharak. Később itthon is teret nyertek. Idővel egyre több helyen lehetett nagyon jó minőségű fagyit vásárolni, kialakultak az egyes városok ikonikus fagylaltozói. Székesfehérváron a Viniczai előtt álltak hosszú sorok, különösen nyári vasárnap délutánonként. Pécsett a Nádor cukrászdája volt a legjobb forrás, ám amikor a Citrom utcában megnyílt a Capri, nagyon ízletes és bőséges kínálattal, egy időre a legnépszerűbb hellyé vált. Szegeden a Virág cukrászdát nem kerülhette ki a torkos vándor, szomorú visszagondolni a gyilkosság áldozatává vált család cukrászdájának ízeire. Soltvadkerten van talán az ország egyik legjobb fagyizója, itt már a bőség zavarával küzd a betérő. Balatonfüreden a Bergmann cukrászda is megérdemli, hogy szóljunk róla. Székesfehérváron és körzetében kiemelkedik manapság a Damniczki és – legújabb kedvencünk – a seregélyesi Melódia cukrászda. 2013-ban Damniczki vörösboros málnája lett az Év fagylaltja!

A fagylalt ugyanolyan megosztó lehet, mint a borok. Ezernyi fajta, ezernyi ízvilág. Van aki a gyümölcsösökért rajong, van aki jobban szereti a sűrűbb, tejszínes ízeket. Magam részéről nehezen barátkozom meg a különféle csokimárkákat megnevező és ízében azokat utánozni akaró fagylaltokkal, és ha somlói galuskára, vagy zserbóra vágyom, az legyen süti, nem a fagyiban keresem. Konzervatívabb az ízlésem, csoki, pisztácia, mogyoró a legkedvesebbek számomra. A jó fagyi közelebb hozza a “dolce vita” életérzést, szegényebbek lennénk élvezete nélkül 🙂 .