nov 252017
 

A Föld egyes szegleteiben fehér, másutt fekete a gyász színe, az utoljára született Arcok albumok borítóinak minimalista stílusát ez a két színvilág uralja.  2015-ben jelent meg a “Csak a zene” című album, hófehér külsővel. Annak a zenei anyagnak a születése különleges volt, hiszen a zenészek a világ zajától távolra vonulva, közös munkával leheltek életet a korongba. Tudatosan nem írtam arról az albumról, mert némileg kilóg a korábban megszokottak által megrajzolt világból, két év után is nehezen tudnám szavakba önteni azokat a gondolatokat és érzéseket, érzelmeket, amelyeket előhívnak belőlem. Tudom, az album fogadtatása megosztó volt, magam – minden elfogultság nélkül – akkor is az egyik legjobb Ismerős Arcok lemeznek tartom, ha amúgy kicsit kilépett a korábbról jól ismert szöveg- és zenei világból.

A kép forrása

 

Eltelt két esztendő, iszonyatosan sok fellépéssel, megjelent a fekete borítású “Csak a szöveg” című album, azonban a külcsínen kívül nem sok folytonosságot érzek a két évvel korábbival. Művészet mindig tükröt állít életünk elé, s aligha akad két ember, aki teljesen egyformán ítélné meg a Föld, Európa, Kárpáthaza és benne a saját életének változásait, éppen ezért, kockázatos tükröt állítani, hiszen mindenki mást szűr ki a visszaverődő fényből. Azonban a művésznek nincs más választása, formába kell öntenie mindazokat a rezgéseket, amelyeket a nehéz mindennapok során megérez. Ezen a ponton a fekete szín telitalálat, mert abban sokan egyetértünk, hogy baljós árnyak vetülnek ránk. Az külön balszerencse, ha saját életünk történéséi meghatványozzák ezeket a rossz érzéseinket.

A fekete borítójú album egy olyan zenei anyagot zár magába, amely az Ismerős Arcok zenekar művészeinek a mai világ szülte gondolatait, érzéseit tükrözik. A zenei- és szövegvilág nem tér el a legfőbb csapásiránytól, ám nagyon sok helyen nem csak egyszerűen keserűség, hanem már reményvesztettség is megjelenik,  de ez nem is baj, hiszen – halkan megkérdezhetném – mióta nem ültetünk már fenyőt? Ez egy ilyen világ, lehettek reményeink, vágyaink, várakozásaink, de úgy tűnik délibábot kergettünk. S ha ezt a művészet tükrözi, csak a dolgát teszi.

Bár idestova két hónapja jóformán csak ezt az albumot hallgatom, nem kívánok belemenni a részleteibe. Főleg azért nem, mert nem lehettem ott a lemezbemutató hangversenyen (Csepregen láttam utoljára színpadon a zenekart), talán 9-én Székesfehérváron és 30-án Révkomáromban némileg pótolhatom az elmulasztottakat. A koncertbeszámolókig szóljon kedvenc dalom a “Csak a szöveg” című albumról.

 

okt 202017
 

Bajtársaim!

Ha valamit kérhetnék az Úrtól, az lenne, bár közétek tartozhatnék; de az élet úgy hozta, mikor fogantam, Kádár Titeket akasztatott Bajtársak; megérkezett a gennyes “konszolidáció”, az OTP lakás, a Trabi, a kiskert, a “legvidámabb barakk”, amikor Ti már jeltelen sírokban az igazak álmát aludtátok, vagy a siralomházban vártátok az utolsó hajnal megérkeztét. Négyéves vidám óvodás voltam, 1963-at írtak, amikor még ezek a tetvek akasztottak Benneteket, Karácsonykor a reverendáját levetett, ám lélekben az Úr szolgájává maradt óvónőm édesanyám fülébe súgta: “A Mennyből az Angyalt ne tessék tanítani neki, bajuk lehet belőle”; nem illett a fenyőünnepükhöz, a marxizmushoz, leninizmushoz, dialektikus materializmushoz. Pedig még csak hét év telt el azóta, hogy Ti Bajtársak felemeltétek a lyukas zászlót az égbe…

Szeretlek és tisztellek Benneteket, mert amit véghezvittetek, arra lehetetlen jelzőket találni. Először összejöttetek és gondolkoztatok. Nem a közösségi hálón osztottátok megfellebbezhetetlen igazatok hitében az észt, hanem közösen terveztétek a jövőt. Majd egymásba karoltatok, elindultatok a Műegyetemtől a Bem szoborhoz, vittétek a magyar mellett a lengyel zászlót, és Sinkovits Imre szavalta el a Nemzeti Dalt (nem Alföldi…), jött a Magyar Rádió előtti sortűz – nem Ti kezdtétek -, majd a “ruszkik haza!”, s miközben Budapesten akadozott az élelmiszer ellátás, a magyar falu megmozdult, teherautókon, vasúti vagonokban áramlott az étek az éhező Székesfővárosba. Bajtársak, Ti már akkor győztetek, Ti már akkor kivívtátok – ki tudja a történelemben hanyadszor – a magyar szabadságot! Tökéletesen mindegy, hogy ez két hétig, vagy két évezredig tartott, hősök vagytok, bármit ugatnak Rólatok, azok maradtok az idők végezetéig!

Amikor ezek a mocskos büdös kommunista gazemberek rátok szabadítottak a ruszki túlerőt – az sem menti őket, hogy, hívószó nélkül is jöttek volna -, Ti fegyvert ragadtatok, Molotov-koktélt készítettetek, s amíg tudtátok feltartottátok őket, véreteket ontottátok értünk, a még meg sem született mocskos jövőért.

Közben a Nyugat, ahogy ma is, akkor is koncként dobott bennünket. Üvöltött a Szabad Európa: “Tartsatok ki”, miközben jól tudták, a vöröskeresztes segélycsomagok küldésén kívül, semmit nem fognak tenni. De a magyar vér olcsó, a magyar vért, még a pesti flaszteron keresztül is szomjasan issza a föld. Szégyelljétek magatokat, akkor is ugyanúgy merckelek és junckerek voltatok, ahogy ma is prédának dobtok egy egész kontinenst. a világot behálózó pénzhatalomnak. Aljas, senkik, utolsó gazemberek, haynauk vagytok, voltatok és lesztek. Plakátoljátok is ki a stockholmi metrót, hogy kanjaitok összefeküdjenek a muzulmán kanokkal, ne engedjétek, hogy lányaitok lányok, fiaitok fiúk legyenek, fulladjatok bele saját bélsárotokba! Nem érdemeltek mást!

Ti Bajtársaim, nyugodjatok békében! Példát mutattatok, ha ma élne egy olyan utókor, amely értené, hogy mit jelentett mindaz amit véghezvittetek! De Ti a véreteket ontottátok értünk, ott van megalvadva a pesti flaszteron, ember onnan el nem tünteti, le nem sikálja soha, míg mi, a méltatlan utókor nem vagyunk többek, mint egy odasercintett, bűzös, odaszáradt, gennyes köpet. Nem kérek bocsánatot, mert megérdemeljük a sorsot, amelyet kizárólag saját hitványságunknak köszönhetünk. Ám a Ti tetteitekért köszönet, hála és imádság jár, Ti hősök letettetek, mi pedig senkik maradtunk!

Sze 082017
 

Nő és férfi egymásra találnak, szerelembe esnek,  életüket így vagy úgy összekötik. Családot alkotnak, gyermekeket nemzenek, felnevelik őket. Minden élőlényben dominál a faj- és önfenntartás ösztöne, a szerelem szeretkezésben kiteljesül, két sejt eggyé válik, új élet fogan. Azt gondolom, abban a pillanatban, amikor a sejtek osztódni kezdnek, és otthonra lelnek az anyaméhben, akkor a Jóisten lélekkel ajándékozza meg azt az akkor még pár milliméteres embert. Nincs két egyforma lélek, még az egypetéjű ikrek között sem. Lélek nélkül, ember az ember?

Tizenhat hetes magzat

A fogantatás pillanatában kódolva van  halálunk. Ha valaki hívő, számára az a pillanat nem pusztán az anyag életfunkcióinak leállása, hanem egy új, túlvilági élet kezdete. Jézus kereszthalála és feltámadása, vagy Lázár visszahívása a halálból bizonyít. Hitem szerint túlvilági sorsunkat földi cselekedeteink határozzák meg.

Élet és halál összetartozik, ám utóbbit tudatunkkal nehezen tudjuk felfogni. Szeretteink űrt hagynak maguk után, bennünk olyan fájdalom lobban, amely szinte porrá éget. Azután letudjuk ami még itt hátravan, bizakodhatunk az égi viszontlátásban. Önáltatás? Lehetséges. De hitünk még erőt ad.

Iszonyatos ez a világ, amelyben élünk. Lassan lepereg a XXI. sz. első negyede, talán annyira nem förtelmes ma még, mint a XX. volt. Nem égnek el másodpercek alatt százezrek termonukleáris támadásban – ártatlan civilek, nem felfegyverezett haderő -, nem fagynak meg magyarok százezrei a Donnál, de mégis a levegőben lóg valami szörnyű pusztulás előszele, akár politikára, akár a Föld gyógyíthatatlan sebeire gondolunk. Túlnépesedés, járványok, éhínségek, fogyó ivóvíz, Európa idegen megszállása. A történelem kegyetlen dolog, az idő folyamán úszva, borzalmakkal szembesülünk.

Itt állunk önmagunkban, tizenötmillióan, akik magyarul beszélünk, részekre szakítva alkotunk nemzetet. Településeken élünk, tesszük a dolgunkat. Sokan családi körben, gyermeket nevelünk, vagy elképzeljük milyen lesz majd, ha egyszer világra jön, Gondozzuk időseinket, – már ha gondozzuk őket -, s ha egyszer letelik az időnk, 40 felett, vagy 90 felett nagyon fájdalmas a búcsú. Az a búcsú, amely kikerülhetetlenül közeledik… Mindezeket azért írtam le, mert foglalkoztat a gondolat, hogy mi lesz az itt maradókkal és az elmenőkkel. A halálnak és a hozzá vezető útnak sokak által bejárt ösvényei vannak, ha betegség mutatja az irányt. Háborúra, természeti katasztrófákra nehezebb felkészülnünk. A halálnak ezer arca van, de jön, feltartóztathatatlanul ideér…

Megénekelték: “Ha szólít az Úr, légy készen, indulnod kell!” Legyünk készen mindahányan, kérem az Urat, segítsen a ránk váró fájdalom elviselésében.

Nemzeti gyásznap

 Szerző: - 15:59  Vélemény? »
jan 232017
 

Ady Endre:
Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk –
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!

A fénykép forrása.

 

 

Gyász

 Szerző: - 12:53  1 hozzászólás »
jan 212017
 

A Magyar Kultúra Napjáról készültem emlékezni, amikor érkezett a hír: magyar középiskolás diákok égtek benn egy autóbuszban, a Verona melletti autópályán. Kit ne ütne szíven a sok értelmetlen halál, fiatal, még éppen szárba szökött életek válnak semmivé, tragikus hirtelenséggel? Leírhatatlanul fájdalmas erre gondolni, s arra, hogy akár a mi középiskolás gyermekeink is szénné éghetnek bármikor egy balesetben. Ha azt írjuk, hogy őszinte részvétünk és osztozunk az itt maradottak fájdalmában, semmit nem mondtunk…

Egyebet nem tehetünk, imáinkkal kérjük az Urat, segítsen elviselni az elviselhetetlent!

(Kép: larenta.it)

okt 222016
 

Széchenyi Lánchídja alatt áll Ezerkilencszázötvenhat, a túlparton Kettőezertizenhat. Közöttük hatvan esztendőt sodor a hömpölyögő Duna, hajnal van, ködös pára lepi, mégis tisztán látják egymást. Ötvenhat tükröt fog a kezében, Tizenhat egy palackot tart, abban papír, néhány kézzel írt sorral. Tudja, üvegbe zárt levelet a jövőnek szokás küldeni, reméli, ha bedobja a Dunába, áttöri az idő függönyét, s átjut a túlpartra, a címzetthez. Azt is tudja, ennek a levélnek meg sem kellett volna íródnia, annyira nem fontos ma már… Arra a gondolatra, hogy bele kell néznie Ötvenhat tükrébe, félelem önti el, homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöznek.

Ötvenhat pedig áll csendesen, nem győz csodálkozni, nem érti, hogy mi történt velünk. Ötvenhatban Kárpáthazát még magyarok lakták. Ötvenhat emlékezetében elevenen él az aradi bitó fájdalma, az első kommunista rémuralom, a világháborúk minden kínja, a Trianonban elvesztett nemzet haldoklása. Ötvenhaton átgyalogoltak a náci német és a kommunista orosz hordák, halottak százezreit, porrá égetett országot hagyva maguk mögött. Ötvenhatra ráültettek moszkovita kommunista idegenszívű diktátorokat, Szabad Nép félórákra kényszerítették, felállva tapsoltatták, kínzókamrákban gyötörték, deportálták, üldözték, el akarták venni még hitét is.

Egy csendes őszi napon Ötvenhat úgy gondolta, hogy elég volt ebből. Forradalmat tetszettek csinálni? Dehogy tetszettek! Elindultak Bem tábornok szobrához, egymásba karoltak, ezzel varázsolva a történelmet lelkek forradalmává. Órák alatt eltakarították a gyűlölt szimbólumokat, Sztálin szobrát, vöröscsillagokat, kivágták a mocskos címert a lobogóból, és felemelték a lyukas zászlót a szélbe. A többi már jött magától, falra írták, hogy „Ruszkik haza!”, arra gondoltak, kezükbe veszik sorsukat, élhető, polgári Magyarországot építenek fel. Ennyire egyszerű volt!

De megszólaltak a fegyverek, lőttek, s ők visszalőttek. Elhitték: győzött a Forradalom, Karácsonyra már véget ér Magyarország visszafoglalása, elkezdődik újjáépítése. De akadt egy Csermanek nevű gazember, aki nevét adta ahhoz, ami már régen eldőlt: hívó szavára százezer ruszki zúdult ismét az országra, a srácok pedig fegyvert fogtak, amíg éltek harcoltak. Akik nem estek el a harcmezőn, bitón, börtönökben végezték, még a végtisztességet is megvonva tőlük, arccal a föld felé kaparták el őket. A maradék ellenállókra, fegyvertelen tömegre sortüzek zúdultak Mosonmagyaróvártól Salgótarjánig. Bosszúhadjárat indult, miközben megindult a világ legaljasabb „konszolidáció”-ja…

Ötvenhatnak két tévedése volt, hitt a Nyugatnak és bízott a jövőben. Nem mérte fel, hogy Trianon a Nyugat mérhetetlen gonoszságának, aljasságának és ostobaságának szörnyszülöttje, nem mérte fel, hogy Jaltában úgy odalöktek bennünket Sztálinnak, mintha nem lettünk volna majd’ ezer éven át védőbástyájuk a keleti hordákkal szemben… A Nyugat a Szabad Európa Rádió hullámhosszain áltatta őket, „érkezik a segítség”, közben jót röhögtek a markukba, mit nekik a magyar vér?!? Ez az a hitvány Nyugat, amihez mi mindig tartozni akartunk…

Ötvenhat bízott a jövőben. Abban a jövőben, amely csak szavakban vállalta a Forradalom örökségét. A tömeggyilkosok ágyban, párnák közt haltak meg, elsikkasztották felelősségre vonásukat. A kommunista utódpárt zsoldosai még az ötvenedik évfordulón is ártatlan megemlékezők vérét ontották a pesti flaszterra. Mikor emelnek vádat ezért, mikor halljuk az ügyész kérdéseit a bírói pulpitus előtt?

A Lánchíd alatt állva Ötvenhat csodálkozik, kérdéseket tesz fel. Eldobtuk az életünket magunkért, gyermekeinkért, hazánkért, de értetek is – gondolja. Örökül hagytuk nektek Forradalmunkat, mihez kezdtetek vele?

Ötvenhat nem tud Tizenhat eszével gondolkodni. Ötvenhatot Horthy, Klebersberg tanítói nevelték, nem hazugságokat tanító, cinkossá lett tanítók; Ötvenhat vasárnaponként templomba járt, esténként kezét imára kulcsolta, naponta többször beszélt Istennel. Ötvenhat emberei kollégiumi szobákban, füstös presszókban, erdők csendjében összedugták fejüket, beszélgettek egymással, gondolatokat cseréltek. Tudták, a gyermek Isten ajándéka, nekik a várandósság nem teher, hanem áldott állapot volt, a portákat gyermekzsivaly töltötte be élettel. Ők értették Vörösmarty Szózatnak üzentét, ősi táncokat, dallomokat; nem szennyezték a magyar szót; s mindig szerszámot ragadtak dologidőben. Ez a hozomány több erőt adott Ötvenhatnak, mint a megszerzett fegyverek.

A Lánchíd alatt, Ötvenhat gondolataiba mélyedve, némán megfogja tükrét, mégsem mutatja fel, a folyamra helyezi, nézi, ahogy lassacskán elsüllyed…, majd indulni készül.

A rakparti lépcsőre palackot sodor a víz, lehajol érte, elolvassa Kétezertizenhat levelét, két rövid mondat:

Köszönjük!

+
Bocsássatok meg, immár holttá váltunk magunk is.