ápr 062017
 

Nézzétek el nekem, ha elfogult leszek, elvégre a “szeretet megváltoztatja a világot”, nem tudom más szemmel nézni annak az embernek a színjátszását, akit a világon legjobban szeretek – Benedek fiamról van szó – ; szeretem diáktársait, szeretem tanárait, szeretem az Atilla Király Gimnáziumot, amely jó irányba fordította életünk szekerét, mondhatnám megváltoztatta világunkat…

Életiskolába jár Benedek fiunk, az életnek nemcsak a periódusos rendszer titkainak tudása, hanem az alkotás öröme is része. Felállni a világot jelentő deszkákra és előadni Tamási Áron 1936-ban írt színművét, nagyon komoly kihívás, lecke és tanulás! Ne feledjük: három felvonásos, több mint két órás mű szövegét kellett megtanulni, tudni, előadni! Szükség volt jelmezekre, kellékekre; színpadi mozgás elsajátítására, jól érthető szövegmondásra, játékra, összhangra a színésztársakkal! Azt gondolom, hatalmas teljesítmény volt! Mert az egy dolog, hogy szülőként ez az este örökre lelkünkbe vésődött, de a diákok életére is komoly hatással bírhat! Hihetnek önmagunkban, hogy nincs olyan hosszú szöveg, amelyet nem lehet memorizálni, fel kell lépni a színpadra, képesek megformálni azokat a karaktereket, amelyeket Tamási Áron egykor elképzelt; képesek lettek egy irodalmi alkotás legmélyebb megismerésére, mondanivalójának megértésére! Talán, ha néha-néha elmennek színházba, más szemmel fogják látni majd mindazt, ami a színpadon történik, tudni fogják mennyi munka és buktató áll a látottak mögött, az átlagnézőnél jobban fogják felismerni az előadások értékeit. A színház életünk tükre, kincs, amelyet semmi sem pótolhat. Biztos vagyok abban, hogy a felnőtté serdülő ifjaink, akik tegnap igazi színházat játszottak, kincsekkel gazdagodtak! Köszönet ezért iskolájuknak, tanáraiknak, különösen Nagyné Csatlós Irén tanárnőnek, aki segített a diákoknak az előadás megvalósításában! Talán nem árulok el műhelytitkokat ha elmondom, a diákok maguk választották szerepeiket, abban biztos vagyok, hogy rendkívül jó érzékkel tették, hiszen a karakterek remekül illettek mindannyiukhoz! A nézőtéren egy pillanatig sem éreztem, hogy amatőrök állították színpadra a művet.

Mielőtt magáról a darabról idéznék, nézzük meg az előadás befejező jelenetét mozgóképen!

2010-ben Kézdivásárhelyen adták elő Tamási színdarabját, a magyarteatrum.hu így mutatta be akkor az alkotást:

“Tamási Áron 1936-ban megírt darabja a mindenkor aktuális politikai történeten túl, ami az idegen és hamis vezérről valamint a kiszolgáltatott népről szól, mélyebb emberi sorskérdést vet fel: a megoldást mástól váró önsajnáltató szolgaság és passzivitás helyett, az egyéni sors- vállalás felismeréséről.

Tündöklő Jeromos a hatalomvágy tükre, mely szembesít önmagunkkal, a bennünk rejtőző hamis ambíciókkal, hiú álmokkal. Jeromos, az ember barátja, rossz lelkiismerete, személy és megszemélyesítés egyidőben, mely sötét félálomként jelenik meg nem túl sikeres életünk újrakezdési „hogyan tovább?” hajnalain. A vele való találkozás önmagunk felismeréséhez és katarzishoz vezet.

A bennünk lévő rossz reális, megjelenése szürreális, ahogy eltűnik, az maga a csoda. A történet egy kisközösségben játszódik, a társadalmi struktúrákban kialakult emberi problémákat vet fel és rávilágít arra, hogy ezekben a problémákban gyors változás és javulás nem történik, amíg a közösség és az egyén nem érik meg rá.”

Valóban döbbenetes, hogy a 81 évvel ezelőtt született mű, mennyire aktuális ma is!

Sok fényképet készítettem, sajnos nem lettek jó minőségűek, nekünk valamennyi fontos, de talán másoknak is érdemes átlapozniuk.

ápr 102016
 

Április 11-e, József Attila születésének időpontja, 1964 óta a magyar költészet napja. Mint minden ünnep, ez is jó alkalom arra, hogy megálljunk egy pillanatra és átgondoljunk néhány dolgot!

(Fotó: Megyeridoki)

Hatalmas tehernek és fölöslegesnek éreztük akkoriban, hogy majd’ minden magyarórára fejből kellett megtanulnunk egy verset. Mai eszemmel már sajnálom, hogy csak egyet kellett, s nem többet… Most már tudom, hogy mennyire pallérozta elménket, mennyire megkönnyítette a tanulást, figyelmünk összpontosítását, a megjegyzést és előadást. Egyetemi vizsgákon köszöntek vissza a verstanulás eredményei. Pedig szüleinkhez képest, mi csak töredékét kaptuk feladatként…

Kézbe venni egy verseskötetet, elolvasni, ízlelgetni a sorokba szőtt gondolatokat csodálatos kaland! Értő színész, zenész pedig még hozzáadhat a műhöz, hallgassuk Sinkovits Imrét szavalni! Amikor befogadunk egy verset, a költő visszatér, életre kel, mondhatjuk feltámad, szemtől szembe, a múltból visszatekintve, évszázadokat átlépve szól hozzánk! Rajtunk múlik, hogy értjük-e őt, magunkévá tesszük-e gondolatait? Ez a lehetőség a költemény és költő legnagyobb csodája!

Magyar életünk, túlélésünk kulcsa nyelvünk megőrzése. Talán nem véletlen, hogy az elszakított országrészekben legnagyobb erővel a magyar feliratokat, kultúrát, oktatást támadják, hiszen jól tudják, ha a nyelvünket elveszik, mindenünket elvették. Ám a veszély nemcsak ott, hanem itt is nagy! Óvnunk, védenünk kell édes anyanyelvünket, ehhez a feladathoz verseink kincsestárából erőt gyűjthetünk. Elolvasni gyönyörű nyelvünkön egy verset, olyan, mint kortyolni egy tiszta vizű forrásból, ne engedjük, hogy bárki beszennyezze azt!

Íme, közkinccsé teszek egy verset prózában és dalban:

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

Már 292016
 

Sokan siratják a Gutenberg-galaxist, talán nem alaptalanul. Zaklatott, rohanó életünk nem kedvez a könyvek világának, újságot sem olvasunk sokat, hírportálokon futjuk át inkább a világ történéseit. Hosszú vonatozások idején az utasok olvastak, vagy rejtvényt fejtettek, ma több ember kezében látni telefont, mint nyomtatott írást. Fülhallgató zár be végleg a digitális világba, kirekesztve a hangokat…

Pedig olvasni jó! Egy csendes sarok, olvasólámpa, kis ellazulás, s a kézbe vett könyvben a betűk életre kelnek, agyunk filmmé formálja azokat, nem a sorokat látjuk, hanem peregnek előttünk az események. Hol vannak már azok a gyerekkori idők, amikor a Pál utcai fiúkat, az Egri csillagokat, a Winettou-t tízszer, hússzor elolvastuk, vagy éppen Rejtő Jenő semmihez sem hasonlítható humorával megírt regényein nevettünk, hogy még a könnyünk is kicsordult? Az Y és a Z generációk nem tudják mit veszítenek, mi, akik könyvek között nőttünk fel, sokan hajlamosak vagyunk szakítani az olvasás örömével…

Az elmúlt napokban két könyvet vettem kézbe, megosztok néhány gondolatot azokról.

Fábián Janka: Búzavirág

covers_367455

Hitvesem kérte a könyvet Karácsonyra, ám az ünnep előtt már nem volt kapható, ez azért jelez valamit. Év elején vásároltuk meg, érdemes volt! A világhálón búvárkodva szembesültem azzal, hogy ez a kötet az írónő nem előzmények nélküli regénye, számos alkotása jelent meg korábban. Kortárs szerzőtől olvasni mindig érdekes kaland!

A történet a XIX. század végén indul, egy lány – Mimi – életét követhetjük nyomon, aki vidéki birtokon születik és nevelkedik. Vannak egyetemes emberi értékek, amelyeket mindenki keres: szeretet, szerelem, párválasztás, a tehetségünkhöz legjobban illő hivatás megtalálása. A felsoroltakhoz rögös út vezet, mi magunk, hibáinkkal, botlásainkkal, zsákutcáinkkal sokszor nem jutunk célhoz ebben a szövevényes labirintusban; tovább nehezíti dolgunkat a világ, a történelem sodrása, akarva, akaratlanul formálja életünket. “Vége van hát – gondolta Ella, kicsit szomorúan. – Beköszöntött a huszadik század. Új kezdet, új remények. Számunkra és az egész emberiség számára. Isten hozta hát! Az igazat megvallva nem is bánom. Az előzőnél a tizenkilencediknél csakis jobb lehet.” – olvashatjuk a regényben.

Főhősünk Mimi megtalálja a szerelmet Vincében és a számára rendelt hivatást a színészetben. Vince elkészíti első filmjét Mimi főszereplésével, melynek címe Búzavirág. Kitör az I. Világháború, Vince a fronton találja magát; Mimi pedig önkéntes ápolónőnek jelentkezik, némi ügyeskedés árán az olasz fronton harcoló kedvese közelében szolgál. A szerző nagyszerűen eleveníti meg a háború, a frontvonal, a hadikórház és a hátország borzalmait. Mimi és Vince szerelme véget ér. Nem elég a háború, közben pusztít a spanyolnátha is… A háború végén Mimi új utat keres, operettekben lép színpadra Bécsben, majd Berlin és Amerika következik, mert mindig akad valaki, aki felismeri tehetségében a lehetőséget.

Érdekes, ahogyan megelevenedik a filmvilág, a futószalagon gyártott némafilmek, majd az első hangosfilmek; Mimi szívesen foglalkoztatott, igazi filmsztárrá válik, úgy, hogy közben megőrzi önmagát. Fábián Janka magával ragadóan mutatja be a húszas évek Hollywoodját, szesztilalmat, tivornyákat, kisebb-nagyobb stikliket. A cselekmény rendkívül fordulatos, Mimihez megérkezik árván maradt, tíz évvel fiatalabb öccse, aki nagy bajba sodródik. Mimi filmes karrierje ezzel véget ér, ám megtalálja a szerelmet és a boldogságot, úgy, hogy a sors játéka folytán visszagondolhatunk az olasz hadikórház sebesültjeire. 1933-ban Mimi édesapja egykori üzlettársának birtokán, San Francisco szőlőültetvényei között ér révbe. Évtizedeket ugrunk az időben, 1998-at írunk, amikor meglepő epilógussal zárul a regény.

Élvezetes olvasmány volt, hiszen nagyon változatos, váratlan és meghökkentő fordulatokkal tarkított a cselekménye, jól megformáltak a karakterek, egyformán hitelesnek érezhetjük a századforduló Magyarországának és húszas évek Amerikájának bemutatását is. Mindeközben érezhetjük a történelem viharait, megpróbáltatásokat, fájdalmat, boldogságot. Nem mellesleg átélhetjük egy akkor új művészeti- és iparág, a filmek születésének korszakát. A regény a Koszorúfonat folytatása, Bálint életének bemutatásával akár újabb történet lehetősége is benne van. Örülök, hogy elolvastam!

***

Ősi János: Kard és kódex

A Lovagkirály keresztje című regényről már esett szó honlapunkon, türelmetlenül vártam a folytatást, amely – mi tagadás – csalódást okozott.

A cselekmény kissé zavaros, nehezen követhető, a karakterek elnagyoltak. Bár igyekszik a király emberi arcát mutatni, ebben a formában nehezen hozható össze a bennem élő Szent László képpel. (Bizonyára én élek tévedésben…).

István szentté avatásáról olvasva majdnem végleg letettem a könyvet… Miközben László Atilla kardja után kutat – mindig csak majdnem sikerül megszereznie – a fegyverhez tartozó hun rovásírással íródó könyvnek végképp nyoma vész, nem tudjuk Szentföldön, vagy Zárán rejtőzik? Számomra nagyon hiányozott, hogy még utalást sem olvashattunk a Lovagkirály legendáiról. Népszerű kifejezéssel élve, karaktergyilkosságnak nem rossz a második kötet, mivel a Király halálával végződik, nem tudhatjuk mit hoz majd a készülő harmadik? Kérdés, hogy érdemes-e mítoszokat – hisszük vagy sem – porba dönteni?

ápr 202015
 

Ma száz esztendeje született Szeleczky Zita színésznő, akinek életpályája egy tragikus kor lenyomata. A csodálatos szépségű és tehetségű művészt, a Nemzeti Színház egykori tagját, a Népbíróság tíz év börtönbüntetésre ítélte, mert “egy ún. „Hungarista Est” keretében elszavalta a Föl a szent háborúra! című, az orosz támadás elleni védekezésre buzdító Petőfi-verset, amit a Rádió is közvetített. 1945-ben emigrált, Ausztria, Olaszország, Argentína után az Egyesült államokban telepedett le, “ahol Wass Alberttel szinte azonnal felvette a kapcsolatot. Levelezésükből kiderül, hogy a későbbiekben az egyetemes magyar ügy szolgálatában végzett munkájukban szorosan együttműködtek.” 1993-ban a Legfelsőbb Bíróság felmentette az 1947-es koholt vádak alól, és teljes rehabilitációban részesítette. 1999. július 12-én halt meg. 2007-ben posztumusz Magyar Örökség díjban részesült.

Emlékezzünk rá, 1956-os Forradalmunk védelmében született írásával!

“Üzenet az Argentin Nőkhöz
és a Világ Asszonyaihoz

Már több mint három hete, hogy az én szeretett hazám, Magyarország, egy kegyetlen ellenség ellen harcol: az orosz megszállás ellen. Egy kicsiny nép, fegyverek nélkül, a Szovjetunió hatalmas katonai ereje ellen. Egy nép példa nélküli hősiessége, melynek vannak eszméi, és képes ezekért meghalni. A lobogó magyar zászló ebben a pillanatban a világ minden országa számára a szabadság szimbóluma. Ez alatt a hosszú huszonnégy nap alatt hányszor érkezetek a hírek, hogy a magyar hazafiak ellenállását elnyomták. Sohasem volt igaz. És most sem az. Magyarország folytatja kétségbeesett küzdelmét, mert nem tud tovább élni az embertelen körülmények között, amit az orosz megszállás, a kommunista kormányzat és ügynökei, a titkosrendőrség tagjai, a magyar nép legkegyetlenebb kínzói rákényszeríttettek. Az ellenállás elnyomásáról szóló hírek hazugságok, hogy ilyen módon győzzék meg a Nyugatot és az ENSZ-t, hogy a magyar nép elvesztette ügyét, és már nem érdemes katonai segítséget küldeni neki. Mialatt pedig a magyar hazafiak harcolnak és reménykednek… reménykednek a szabad országok segítségében… Jönnek a kétségbeesett kiáltások: “Segítsetek, küldjetek nekünk muníciót, már nem bírjuk tovább, harcolnak asszonyaink, gyerekeink. Segítség, segítség; segítsetek!”. . . És a Nyugat hallgat. Az egész tisztességes világ szeretne Magyarország segítségére sietni, de semelyik sem képes lépni. Megbénítja őket az ENSZ! Eközben, huszonnégy napon át folyamatosan ömlött a magyar vér. Oly bőségesen ömlött, amennyire itt el sem tudjuk képzelni. Akik nem halnak meg a harcban, agyon fogják lőni. A gyilkos Kádár bíróságokat hoz létre, ahol titkos perben tanúk nélkül tudják elítélni a vádlottakat, és a kivégzéseket huszonnégy órán belül végrehajtják. Bizony elég lesz, ha valaki így szól: “Ez az ember a kommunista rendszer ellen harcolt”, hogy meghaljon. És ezt fogják mondani minden népek, mert éppen ki nem kelt fel a kommunista rendszer ellen Magyarországon, ez annyira csodálatos volt, hogy az egész nép összefogott, teljesen egységesen, a halálig: a munkások, a bányászok, a hadsereg, a középosztály, a magyar nemesség, férfiak, nők és gyerekek… Egy teljes nép! Bátorságával és erőfeszítésével, halálával bizonyítékát adta a kommunizmus kegyetlenségének…

Ilyenképpen elvekkel és eszközökkel meg fogják gyilkolni az egész magyar népet. Ellenkezőleg, a kommunista internacionálénak nem számít a magyar vér. Egy nép, mely képes meghalni Istenért, a Szabadságért és Igazságért, mindig is gyűlölt lesz a szovjet internacionalizmusnak. “A magyarkérdés szállítás kérdése”, mondta Sztálin, és ha a világ nem lép közbe, népünket nyilvánvalóan Oroszországba fogják deportálni, ahol élelem nélkül és borzalmas körülmények között kell majd dolgozni, míg meg nem halnak. Minden magyar család siratja a szeretett embereket; jön a kemény tél, a nép már tizenkét éve rosszul van táplálva, szűkölködik ruhákban – harcok, agyonlövések, éhség, hideg, deportálások, kínzások, szűkölködés és reménytelenség, és egy keserű kiábrándulás: mialatt ők az egész világért harcolnak, a szabad népek, bár fel vannak fegyverkezve, hagyják őket segítség nélkül meghalni; hagyják hogy legyilkolják őket… És a Nyugat, az Egyesült Nemzetek és a NATO hadserege Nyugat-Európában képesek hidegvérrel nézni, hogy egy nemzet a halál felé vezető útra lép. Egy nemzet, mely magától feláldozta magát, hogy megmutassa az egész világnak, milyen is a “kommunista paradicsom” a valóságban. Az lenne a minimum, hogy az egész világ fegyveresen megsegítse Magyarországot. Legalább! És még legyen hálás, hogy a háború a világ legkegyetlenebb ellenségével nem a saját országaikban zajlik, hanem magyar földön, melyet történelme során annyi alkalommal öntözött a “magyar” vér!”

Forrás

ápr 112015
 

Arany János

“…Vegyél a kezedbe egy szép verset, olvasd el többször is, a szép szavak gazdagítsanak téged! A legtöbb ember – azt mondják – 2-3000 szót használ. Arany János közel 60 000 szót használt fel a műveiben, 60 000-t! Hát akkor érdemes Arany Jánost olvasni? József Attilát? Ady Endrét? Persze hogy érdemes, mert akkor tanulsz, gazdagodsz!…”

(Részlet Böjte Csaba testvér Húsvéthétfőn, Déván elmondott szentbeszédéből (29.perctől).

Április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a Magyar Költészet Napját. Csaba testvér idézett gondolataihoz nincs mit hozzáfűzni. Honlapunkon ezúttal Arany János Walesi bárdok című költeményével köszöntjük a költőket, írókat, kik műveikkel megőrizték és megőrzik számunkra magyarságunk fundamentumát: édes anyanyelvünket.

 

Sinkovits Imre előadásában
Echo of Dalriada előadásában

feb 272015
 

Néhány napja már elmeséltem, hogy Benedek fiam új iskolába jár, Abára, az Atilla Király Gimnáziumba. Más élet kezdődött, korábbi keléssel, napi kétszer félóra buszon utazással, új társakkal, előzőhöz képest ingergazdag környezettel. A mögöttünk hagyott héten voltak Budapesten néptáncbemutatón, tegnap az iskola diákjai Abán vitték színre Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című alkotását, hétfőn pedig ötnapos tanulmányi kirándulásra mennek Erdélyországba, irány Torockó, Torda, Kalotaszentkirály és környékük. közben kemény munka folyik az iskolában, de mégsem érezzük úgy, hogy fiunk vállára mázsás terhek nehezednének.

“A színpadra róva: Életfa Iskola”

 

 

Az amatőr színjátszás nagyon fontos művészeti ág. A résztvevőknek komoly erőpróba, tanulás, sikerélmény ígérete. Ugyanez iskolai keretek között: a felsoroltakon kívül, az irodalom mély megélését segíti. Benedek iskolatársai fantasztikusat alkottak, hittel, lelkesedéssel, önbizalommal, látható élvezettel adták elő Vörösmarty művét. A színfalak mögött fiatal népzenészek remek zenei aláfestéssel szolgáltak, gyönyörű volt az életfa díszlet, jók voltak a jelmezek, rengeteg munkára, próbára, hosszú szövegek megjegyzésére volt szükség a művészi alkotáshoz, úgy adták elő, hogy közben ügyeltek arra, amit a színészi játék megkíván. Varázslatos volt! Történtek mindezek az iskolai élet és a pedagógia munka részeként, a magyartanárnő vezetésével! Köszönjük!

Koltay Gergőnél aligha fogalmazta találóbban bárki:

“Az égig érő fának, ha nem nő újra ága,
Úgy élj, hogy te legyél, virágnak virága.”

Úgy tűnik, vannak még iskolák, ahol tudják, hogy az Életfát nem dönteni, hanem táplálni kell! Tegnap este azt is láthattuk, milyen amikor virágba borul.

(A fekete keretre kattintva, az oldal elhagyása nélkül indul a fényképek lejátszása.)

jan 212015
 

1989. január 22-étől ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.

Miért január 22-én?

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz megírását.

Ez a nap, ez az ünnep talán alkalmat ad arra, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a magyar nép évezredes kulturális hagyományaira, az eddig megőrzött érték továbbadására…


Füst Milán: A magyarokhoz


Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Termeté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar.
Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd hát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott

…és észrevegyük a mai kor alkotó értékeit…


Tamás István: Tiéd ez az ország


Még gyermek voltam, s apám megfogta kezem.
Megmutatta nekem, hol él a nemzetem.
Mutatta az erdőt, a zöldellő réteket,
Ahol szebb jövő vár rám, és boldogan élhetek.


Mutatta az alföldet, a Duna – Tisza közét,
A Jászságot a Bakonyt, a hatvannégy vármegyét!
Mutatta az utat, a nádasok között,
ahová hős őseink lelke költözött.


Nézd fiam a folyókat, nézd a völgyeket,
a nyíló virágokat, réten a fényeket.
Ez mind a tiéd fiam, óvd és vigyázz rá,
ne hagyd az idegent, hogy hazád elrabolják!


Érintsd meg a követ, mert az is a tiéd.
Tiéd a folyó a part, el ne add semmiért!

Tiéd ez az ország, múltja és jelene.
Neked teremtette, a magyarok istene!

…mert

“Az ember nem a jelen pillantat, nem a pillantati szükség rabja; értelmi eszméletekre lévén alkotva, nem veszti el a múltat szem elől; s ezáltal mind a jelennek több díszt szerezhet, mind a jövőre kiszámított hatással tud munkálni.” /Kölcsey Ferenc: Parainesis/

1943. január 22-én született Cseh Tamás, ma lenne 72 éves.