Azokban a percekben, amikor ezek a sorok megjelennek, lezárják az urnákat, megkezdődik a szavazólapok feldolgozása. Fogalmam sincs mi lesz az eredmény, mit tartogat a jövő, de jó alkalom ez arra, hogy utam vége felé haladva átgondoljak és megfogalmazzak néhány kívánságot.
Ha a családra gondolok, elsősorban az egészség jut eszembe. Mert ha egész-ség nincs, semmi sincs. Nincsen olyan alagút, amelynek ne lenne fény a végén… Szeretném, ha valamennyi gyermekem, nemcsak a vér szerinti, hanem azok is, akiknek a doktorbácsija vagyok és voltam boldogan élnének, az ő gyermekeiknek is legyen majd doktornénijük, doktorbácsijuk az utánunk jövőkből…
Ha a hazára gondolok, szeretném, ha békében élhetnénk. Békében önmagunkkal, családunkkal, szomszédainkkal, munkatársainkkal… Szeretném ha lelkiekben és javainkban gyarapodnánk, ha keményen dolgoznánk, úgy hogy közben élvezhessük munkánk gyümölcsét! Szeretném ha csodálatos nemzeti kultúránk az idők végéig fennmaradna, úgy, hogy közben minden korosztály hozzátenné a sajátját. Ha forogna a film, szólna a dal, ünnepet hozna a tánc, a vers, a színház… Ha továbbra is a legsikeresebb sportnemzetek között maradnánk…
Ha Istenre gondolok, szeretném, ha parancsai szerint élnénk, bűneinkkel nem bántanánk, halk imáinkkal kérnénk, hogy egyengesse nemzetünk és benne saját életünk útját. Ha megvalósulna Pio atya próféciája: “Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!” (Lejegyezte Pio atya)
Spirit of Hungary. „Magyarország lelke” – ez Fa Nándor hajójának neve. A Vendeé Globe versenyen, a 63 esztendős Fa Nándor, 93 nap alatt megkerülte a Földet. Teljesítménye nagyságát rajta kívül más aligha ismerheti. 93 napig, egyedül egy vitorlás fedélzetén, a végtelen óceánon, kitéve az elemek játékának. „Nem volt biztos, hogy túlélem” – nyilatkozta. Kitűzött egy célt, elérte. Csodálat és köszönet illeti ezért!
Fotó: Török Brigi, forrás: feol.hu
Talán közhely, de akkor is igaz: sportnemzet vagyunk. Ha olimpiai érmeink számát Kárpáthazában élők számával arányosítjuk, talán világelsők is.
Budapest vezetése és a politikai hatalom úgy döntött, hogy megpályázza az olimpia rendezésének jogát. Ezúttal hatalmi arroganciával sem vádolhatók, elvégre mind a Fővárosi Közgyűlésben, mind a Parlamentben szavaztak erről, úgy látszott a pártok között egyetértés van, még az ellenzék nagyobb része is támogatta a tervet. Elindult az előkészítés, majd előkerült a semmiből egy ismeretlen szervezet, összegyűjtött több mint kétszázezer aláírást, hogy helyi népszavazás döntsön a kérdésben. Mindazok az ellenzékiek, akik szavakban kiálltak a rendezés mellett, ellene fordultak. Budapest vezetése és a politikai hatalom meghozta az egyetlen elfogadható döntést: visszaléptünk. Dióhéjban ennyi a szomorújáték története.
A híreket figyelve, bennem is egyfajta szkepszis élt, hogy vajon képesek lennénk-e rá? Úgy gondolom, hogy a világot irányító globális hatalmi elit kezében a döntés. Budapest rebellis, kicsi, szegény. Ám Los Angeles is büntetést érdemel, elvégre a jó amerikaiak nem kértek Clintonnéból… Párizs… zavargások, terrortámadások, káosz… ki tudja, ha Le Pen kerül hatalomra, akkor mi lesz ott? Így nem gondoltam, hogy teljesen esélytelenek vagyunk, a kommunista Kína, vagy a szegény Brazília is megkaphatta a rendezés jogát. Moszkváról nem is beszélve…
Kétségeim voltak afelől, hogy 2024-ben Európa és benne Magyarország még a jelenlegi formájában fog-e létezni, vagy iszlám kalifátusban, idegenek terrorja alatt tengődünk már akkor? Kétségeim voltak, hogy az élhetetlen Budapest (elnézést a lokálpatriótáktól), egyáltalán alkalmas helyszín volna? Az a város, ahol közlekedési káosz van, ahol se haladni, se megállni nem lehet, ahol az infrastruktúra elborzasztó, ahol az aluljárókban hajléktalanok laknak (alkotmányos joguk), a járókelők pedig húgy- és okádéktócsák között sasszéznak (szintén alkotmányos joguk). Kétségeim vannak, képesek lettünk volna rá?
Barcelona hatalmasat nyert, Athén hatalmasat bukott az olimpia rendezésével. Lehet így is, lehet úgy is. Ha arra gondolok, hogy mindazokat a létesítményeket és kiszolgáló egységeket megalkotni hány embernek jelentett volna munkát, megélhetést, nagyon sajnálom, hogy így alakult. Különösen sajnálom, hogy elveszett az a kincs, amely a sikeres rendezés társadalomlélektani hatása lehetett volna. Emlékezzünk rá, botladozó focistáink a tavalyi EB-én továbbjutottak csoportjukból, mekkora népünnepély volt országszerte, vulkánként tört elő az öröm és boldogság. Ott él a vágy az emberekben, hogy merjünk nagyok lenni, hogy legyenek sikereink!
Szétfoszlott egy álom, egy cél. Fa Nándor megcsinálta, a Spirit of Hungary megcsinálta. Magyarország is képes lett volna megcsinálni! Lelkük rajta, akik ezt nem hagyták. Ám ne rájuk figyeljünk. Figyeljük Fa Nándor példáját, legyenek céljaink!
Ugye megcsináljuk?!?
A 2024-es olimpiára és paralimpiára kandidáló Budapest pályázati emblémája Budapesten, a Batthyány téren.
Bálint Elemér, a székelyföldi Oroszhegy polgármestere három szóban fogalmazta meg a lényeget: „Magyarnak lenni hivatásunk!” Kárpáthazában azért maradt a tánc úgy ahogyan járják, azért maradt a szó úgy, ahogyan mondják, mert a Teremtő mindig adott nemzetünknek olyan embereket, akik életének vezérelve ez a három szó. Ott voltak és vannak a harcmezőkön, az egri bástyákon, a Corvin-közben; a gátakon, a mezőkön, szántóföldeken; a tudomány műhelyeiben, a műtőasztal mellett; a kultúra hajlékaiban, színpadokon állva; templomi szószékeken; hosszú, csendes éjszakákon az íróasztal mellett dalokat, Szózatot, Himnuszt, regényeket írva; épületeket megálmodva; festékkel, ecsettel vászonra feszítve a pillanatot; edzőtermekben és sportpályákon küzdve. Összeillesztve a mozaikdarabokat érthetjük meg, túlélésünk titkait. Kassai Lajos lovasíjász egy a Lámpás Emberek közül, mindennapjait Kaszás Géza dokumentumfilmjében láthatjuk.
Az alkotás több dimenzióban mozog és nagyon mélyre tekint. Kaposmérőn, a Völgyben háborítatlan természeti környezetben él együtt ember és jószág, a társaink, akiket szeretnünk kell. Szeretnünk kell a bivalyt akkor is, ha el akar taposni, ha szarvával ketté akar hasítani, mert szeretettel célt érünk, szeretettel hegyeket mozdíthatunk, még az oktalan állat is ráérez és idővel szelíddé válik, barátságába fogad.
Szeretnünk és ismernünk kell múltunkat! Azokat az eleinket, akikről hazugságokat tanító, cinkossá lett tanítók vagy nem beszéltek, vagy hazudtak róluk, vagy a mindenkori hatalom szájíze szerint mutatják őket. A pusztai nomád népek félelmetes harcmodora volt a lovasíjászat. Kassai Lajossal és a film alkotóival eljutunk a távoli Kínába, ahol egy helyi professzor vezeti őket a Hun Múzeumban, a tárgyi és nyelvi emlékek felszínre kerülnek, mindenki elgondolkozhat azon, valójában kik lehettek valódi eleink?
A magasból láthatjuk az egykori hun romváros Tungvacsengszabályos védfalait, bástyákat, lőréseket, hófehér falmaradványokat. Fentről nézve a zárt tér kirajzolódik, Kína a Világörökség részévé és zarándokhellyé szeretné tenni.
Elkísérjük a Lovasíjászt Kanadába, ahol indián rezervátumban, magyar lovasíjásszal együtt élnek az ország őslakóiból megmaradt hírmondók; a felvidéki Gútába, ahol a Kassai-iskola rendszerében folyik a lovasíjászok tanítása.
Visszatérünk a Völgybe, az ott zajló élet legfőbb vezérelve a munka! A film alkotói nagyszerűen láttatják azt a sziklákat mozdító erőfeszítést, amely azon pillanat mögött áll, amikor a lovasíjász nyílvesszője a vágtató lóról a levegőben úszó korongba fúródik. A lovakat tartani és tanítani, alkalmas íjakat készíteni, megtanulni lovagolni és lőni évek, évtizedek fáradtságos munkája. Alapja a fizikai állóképesség, a fegyelem, az együtt mozgás és gondolkodás, érzelmi összhang ember és állat, ember és ember között. Futni derékig jeges vízben, sárban, fagyott hóban; vastag gumit ütve, fatörzseket cipelve, szigorú formagyakorlatokat végezve közeledünk a vágyva vágyott pillanathoz, hogy vesszőnket vágtató lóról is oda lőjük, ahová szeretnénk! A munka célhoz vezet és életben tart.
Tanítani kell a gyerekeket. Táborba, lovasíjász edzésre hívva őket, a csillagos ég alatt, tábortűznél beszélgetve; embert próbáló és jellemformáló életiskola ez. Nem elég futni, lovagolni és lőni, ismerni kell verseket, népdalokat, járni a táncot, étkeket készíteni. Életiskola.
Elismerés illeti az alkotókat, hogy a Lovasíjászhoz méltóan, megalkuvás nélkül vezetnek el bennünket ebbe a lenyűgöző világba! Kaszás Géza rendező és operatőrei, varázslatos beállításokkal mutatják a Völgyet a hó leple alatt megbújva, a nyílvessző röptét lassítva, a tábortűzbe tekintő gyermekarcokat, Tungvacseng falait. A filmzene magával ragadó, Gulya Róbert nevét olvashatjuk a stáblistán, ám azt gondolom több alkotó hozzájárult ahhoz, hogy a dallamok mélyítsék a vizuális élményt.
Az alkotást az Uránia Nemzeti Filmszínházban láttam. Szokatlan volt, hogy miután kihunytak a fények, azonnal elkezdődött vetítés, nem kellett tucatnyi reklámot és filmelőzetest megnéznünk; a gyönyörű teremben teltház volt. Amit én mindeddig moziban még soha nem tapasztaltam: ameddig a stáblista futott, a közönség vastapssal köszönte meg az alkotást. Az Uránia Nemzeti Filmszínház méltó helyszín a filmhez.
Szánjatok rá két órát, menjetek el, nézzétek meg! A film honlapján megtaláljátok a vetítések helyszíneit, időpontjait. Íme néhány perc a filmről, Kaszás Géza rendezővel:
Szépalma… immár sokadszor… Kőris-hegy, a Bakony legmagasabb csúcsa, bár itt állunk lábánál, most elérhetetlen messzeségben kéklik. Mindenhol jég, két napig folyamatosan zuhogó ónos eső után, csendesen törik meg lépteink alatt. A lovak… gyönyörűek. Patájukkal zúzzák a jeget, így harapdálják a fagyos füvet.
Fúj a szél, hogy kimossa belőlünk a hétköznapok megannyi mocskát. Tódulnak az emlékek, itt is, itt is, itt is… megálltunk egy fényképet készíteni, amikor Benedek még kicsi volt, és nem került be az iskola malomkövei közé… Itt vagyunk hát, de a lélek otthon maradt. Vele, aki egy napot sem hiányozhat, mert pótolni lehetetlen. Egyszer majd visszajövünk talán, együtt, úgy ahogyan nem olyan régen volt. Addig is mélyeket lélegzünk a fagyos bakonyi szélből.
A lovak álmát közben csendesen elárverezték, mi észre sem vettük…
„Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkéntelen kiáltás jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás, gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez hasonló tüneményt. Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok, útszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bércek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szent Györgynek és Badacsonynak komoly fensége, s az a Balaton mintha rám nevetne, s az a nádas mintha nekem súgna-búgna, s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása, s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesítve: íme, ez a kép rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados múltnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai együtt, egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak?”
Hűvös hajnal volt, szemerkélt az eső. Márti, mint minden reggel, leengedte Nutellát, hadd végezze el a dolgát. Pár perc múlva hallottam hitvesem hangján a kétségbeesést: „Nutella!!!” – kiáltotta. A kertkapu tárva-nyitva, a mi kiskutyánk pedig sehol… Autóba pattantunk, először a közeli kocsmában érdeklődtünk, igen az előbb még ott szaglászott a parkolóban… egyre nagyobb köröket mentünk, megkérdeztünk minden koránkelőt, de sem az újságos, sem a kukások, sem a járókelők nem látták. Benedek pedig a ház előtt állt és várta vissza.
Nem figyeltük az idő múlását, majd’ két órát köröztünk a környéken – hiába. Feladtuk, Márti, Bendi kézzel kiírták a buszmegállóba: „Elveszett, keressük!”
Először felhívtam az Állatkórházat, hiszen Nutella mikor hozzánk került, kapott chipet. Elmondták, hogy a http://www.petvetdata.hu oldalon üssük be a chip számát, hogy Nutella egyáltalán szerepel-e az adatbázisban, ha igen, akkor nagyon jó esély van rá, hogy előkerül. Két állatmenhely elérhetőségét is megadták. Ezután az állatorvosunk bejegyezte az említett oldalon, hogy keressük a kutyát, ha bármelyik állatorvos megnézi, a chip alapján, azonnal látni fogja. Az állatmenhely fényképet kért, rögtön feltették a saját oldalukra is és a legnagyobb közösségi hálóra is. Szóltam a kutyakozmetikusnak, hátha van neki is tippje, de mindent megtettünk, amit ilyenkor lehet. Nem volt más megoldás, mint várni…
Benedek iskolában, Márti munkahelyén, én fél egykor ebédeltem, amikor megcsörrent a telefonom, kedves úriember hívott, hogy kimentek a boltba érdeklődni, mert Nutella a nyitott kertkapun beslisszolt hozzájuk, harcálláspontot vett fel az egyik fa alatt, azóta lehetetlen megközelíteni, pedig étellel, itallal kínálták… mehetünk érte, MEGVAN! Szentimentális vén hülye vagyok, elsírtam magam örömömben! Gyorsan lefújtam az összes riadót, szóltam az ASKA Alapítványnak, az állatorvosunknak, a kozmetikusnak, de mindenek előtt családtagjainknak. Nutella, épségben, egészségesen, borzasztóan megszeppenve előkerült 🙂 !!!
Elindult bennem a gondolatok sora. Nutella történetét korábban leírtam a Pilvaxba, most már elmúlt két éves, megkomolyodott, tökéletesen beilleszkedett családi életünkbe. Csavargott velünk Erdélyországban, táborozott Cserépváralján, sokszor elvittük íjászversenyekre, elvégre erdőkben szimatolni, pazar időtöltés. Csak azok a fránya hétköznapok… alig vagyunk otthon, de reggel, amikor felkelünk, vagy ha valamelyikünk hazaér, Nutella szinte bukfencezik a boldogságtól, ha leülünk a tévé elé, úgy helyezkedik el, hogy valamelyikünkhöz hozzáérjen, mert úgy még az álma is édesebb. Nem tudom, egy kutya tud-e szeretni, de hogy viszontszeretjük, az biztos. Mert jó érzés úgy hazamenni, hogy valaki vár, valaki örül…
Az ember akkor érti meg, hogy mi a szeretet, – még akkor is, ha egy oktalan kis állattól árad rá -, ha veszni látszik. Ezért fájdalmasak a meg nem írt és soha meg nem érkező e-mailek, az elmaradt baráti telefonok, az elhidegülés, amely életünk minden területét átszövi. Nincs időnk sem magunkra, sem szeretteinkre, legyenek azok családtagok, barátok, kedves ismerősök. Korábban, ide a Pilvaxba írtam volna be először, hogy Nutella elveszett, ha nem került volna elő, most nem ülnék a billentyűzet előtt, elvégre kit érdekel a másik öröme, bánata?
Tegnap Nutella újjászületett, vele együtt talán kicsit mi is…
Immár három éve, hogy felfedeztük Székesfehérvár egyik kertvárosi részében a Sára lovastanyát, ahol megtanítottak lovagolni. Edzőim Feri bácsi és Móni néni, nagy türelemmel foglalkoztak velem. Az első időkben futószáron gyakoroltunk, de hamar elengedtek, először ügetni tanultam meg, majd mikor az már jól ment, elkezdtem a vágtát. Első ló, – akin mindenki tanul – Bubu névre hallgat, de ügetni és vágtázni legkedvesebb lovamon, Fortén tanultam.
Tavaly voltam először a táborban, sokat lovagoltunk, ápoltuk a pacikat: Bubut, Misszit, Fortét, Lutrit, Ginát, Sütit és Szikrát. Megtanultunk nyergelni, felkantározni, lovat csutakolni… közben rengeteget játszottunk, kirándultunk, kimentünk tereplovaglásra és volt éjszakai kincskeresés is.
Az idén már a második – összesen a negyedik – egy hetes táborba mentem, amely tegnap ért véget. A tábori élet ugyanolyan jó volt, mint eddig korábban bármikor, sokat lovagoltunk, ápoltuk a pacikat, játszottunk, kirándultunk. A társaság nagyon jó volt, finomakat ettünk, ittunk, beszélgettünk és amikor nagyon meleg volt, a kerti medencében fürödtünk.
Az utolsó napokban már a táborzáró bemutatóra készültünk, Feri bácsi útmutatása szerint felépítettük a pályát, sokat gyakoroltunk. Nagyon jól éreztem magam, remélem a legközelebbi táborokon is ott leszek és közben szorgalmasan járok edzésekre.
