okt 202017
 

Bajtársaim!

Ha valamit kérhetnék az Úrtól, az lenne, bár közétek tartozhatnék; de az élet úgy hozta, mikor fogantam, Kádár Titeket akasztatott Bajtársak; megérkezett a gennyes “konszolidáció”, az OTP lakás, a Trabi, a kiskert, a “legvidámabb barakk”, amikor Ti már jeltelen sírokban az igazak álmát aludtátok, vagy a siralomházban vártátok az utolsó hajnal megérkeztét. Négyéves vidám óvodás voltam, 1963-at írtak, amikor még ezek a tetvek akasztottak Benneteket, Karácsonykor a reverendáját levetett, ám lélekben az Úr szolgájává maradt óvónőm édesanyám fülébe súgta: “A Mennyből az Angyalt ne tessék tanítani neki, bajuk lehet belőle”; nem illett a fenyőünnepükhöz, a marxizmushoz, leninizmushoz, dialektikus materializmushoz. Pedig még csak hét év telt el azóta, hogy Ti Bajtársak felemeltétek a lyukas zászlót az égbe…

Szeretlek és tisztellek Benneteket, mert amit véghezvittetek, arra lehetetlen jelzőket találni. Először összejöttetek és gondolkoztatok. Nem a közösségi hálón osztottátok megfellebbezhetetlen igazatok hitében az észt, hanem közösen terveztétek a jövőt. Majd egymásba karoltatok, elindultatok a Műegyetemtől a Bem szoborhoz, vittétek a magyar mellett a lengyel zászlót, és Sinkovits Imre szavalta el a Nemzeti Dalt (nem Alföldi…), jött a Magyar Rádió előtti sortűz – nem Ti kezdtétek -, majd a “ruszkik haza!”, s miközben Budapesten akadozott az élelmiszer ellátás, a magyar falu megmozdult, teherautókon, vasúti vagonokban áramlott az étek az éhező Székesfővárosba. Bajtársak, Ti már akkor győztetek, Ti már akkor kivívtátok – ki tudja a történelemben hanyadszor – a magyar szabadságot! Tökéletesen mindegy, hogy ez két hétig, vagy két évezredig tartott, hősök vagytok, bármit ugatnak Rólatok, azok maradtok az idők végezetéig!

Amikor ezek a mocskos büdös kommunista gazemberek rátok szabadítottak a ruszki túlerőt – az sem menti őket, hogy, hívószó nélkül is jöttek volna -, Ti fegyvert ragadtatok, Molotov-koktélt készítettetek, s amíg tudtátok feltartottátok őket, véreteket ontottátok értünk, a még meg sem született mocskos jövőért.

Közben a Nyugat, ahogy ma is, akkor is koncként dobott bennünket. Üvöltött a Szabad Európa: “Tartsatok ki”, miközben jól tudták, a vöröskeresztes segélycsomagok küldésén kívül, semmit nem fognak tenni. De a magyar vér olcsó, a magyar vért, még a pesti flaszteron keresztül is szomjasan issza a föld. Szégyelljétek magatokat, akkor is ugyanúgy merckelek és junckerek voltatok, ahogy ma is prédának dobtok egy egész kontinenst. a világot behálózó pénzhatalomnak. Aljas, senkik, utolsó gazemberek, haynauk vagytok, voltatok és lesztek. Plakátoljátok is ki a stockholmi metrót, hogy kanjaitok összefeküdjenek a muzulmán kanokkal, ne engedjétek, hogy lányaitok lányok, fiaitok fiúk legyenek, fulladjatok bele saját bélsárotokba! Nem érdemeltek mást!

Ti Bajtársaim, nyugodjatok békében! Példát mutattatok, ha ma élne egy olyan utókor, amely értené, hogy mit jelentett mindaz amit véghezvittetek! De Ti a véreteket ontottátok értünk, ott van megalvadva a pesti flaszteron, ember onnan el nem tünteti, le nem sikálja soha, míg mi, a méltatlan utókor nem vagyunk többek, mint egy odasercintett, bűzös, odaszáradt, gennyes köpet. Nem kérek bocsánatot, mert megérdemeljük a sorsot, amelyet kizárólag saját hitványságunknak köszönhetünk. Ám a Ti tetteitekért köszönet, hála és imádság jár, Ti hősök letettetek, mi pedig senkik maradtunk!

jún 182017
 

“1920. június 4-én, a trianoni szerződés aláírásának gyászos órájában, Magyarországon a lobogókat félárbócra eresztették. Tizennyolc évig tartott, míg ismét magasba vonhatták őket.”

(Horthy Miklós Emlékirataim, 149. oldal, Európa Könyvkiadó, 2011.)

Üzenete a jelenkorhoz:

“A magyar népnek, de különösen a magyar parasztnak emelkedett színvonalú a gondolkozásmódja. Ha a magyar parasztság, a mi fajtánk életforrása századokon át tanúsított nemzeti érzését, Istenbe vetett hitét, tiszta erkölcsét, katonai vitézségét és szorgos munkakedvét a terror és az idegen megszállás megpróbáltatásai közt is megőrzi, ha nem támogatja a hatalomra éhes politikai törtetőket, akik (…) a tömegek alacsony ösztöneit ingerlik, akkor majd egy napon ismét valóra válik a magyar szabadság.

E szabadság védelmének és megőrzésének szenteltem életemet.”

(Forrás: ugyanott, 359.o)

jún 142017
 

28 éve immár, s mi fekszünk, tehetetlenül, dermedten, a hullamerevség állapotában, fogalmunk sincs arról, hogy mit hoz az a jövő, amely megszületésének pillanatában is romokban hevert, halott volt. Azon a napon azt gondoltuk, talán minden jóra fordul. Tévedtünk. A játék véget ért…

 

„Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.”

 

***

feb 092017
 

Hatvan éve, 1957. február 9-én hunyt el Horthy Miklós. Hajlott kora ellenére, nem betegség okozta végzetét, hanem megszakadt a szíve. Két hónap telt el Forradalmunk leverése után, évtizedes portugáliai száműzetése idején, utoljára ébredt fel a remény, hogy még életében láthatja hőn szeretett hazáját. Azok az aljas bitangok, akik ruszkikat hívtak a világ legtisztább Forradalmának letiprására, nem mellesleg Magyarország kormányzóját is meggyilkolták! Mert adódhatnak olyan alkalmak, amikor a fájdalom nem túlélhető…

Horthy Miklós mellszobra Csókakőn

Horthy Miklós történelmi szerepe – mint megannyi másé – sok nézőpontból értékelhető. Kevés olyan vezetője volt hazánknak, akire ekkora terhet rakott az Úr. A trianoni megfosztás, majd az első kommunista diktatúra után, egy gazdaságilag, morálisan, katonailag kivérzett hazát kellett talpra állítania, teljesen jogos revíziós igényekkel, az áruló, ostoba Nyugat, a sztálini Szovjetunió és a hitleri Németország szorításában. Csak rossz és még rosszabb között választhatott. Fia a fronton halt hősi halált.

Nem ültették Nürnbergben a vádlottak padjára, nem volt miért. Élete utolsó éveit Portugáliában töltötte, ám lélekben akkor is velünk volt. Emberi tisztességéhez semmilyen kétség nem férhet, egyetlen, azóta hatalomba került országvezető sem léphet nyomdokába. Nagyon kevés szobra van, nincsenek közterületek elnevezve róla, mégis, sokan szívünkben őrizzük emlékét.

Miután az utolsó megszálló ruszki katona is eltakarodott, földi maradványai a kenderesi családi birtokon pihennek. A Jóisten áldja őt, nyugodjék békében!

feb 052017
 

2016 december 16-án ünnepeltük az Uránia Nemzeti Filmszínházban, a Kormán zenekar megalakulásának negyvenedik évfordulóját. Régi szokás szerint, a nagy eseményeket, évfordulókat ünnepélyesen, terített asztal mellett ülve, méltó étkekkel koronázzuk meg. S nem volt ez másként 2017 január 29-én sem, Pilisszentivánon, a Csali csárdában sem.

Összegyűltünk, a Kormorán zenekar jelenlegi tagjai, szeretteik, sokan a Kormorán Baráti Körből, hogy ünnepeljünk. Volt mit… negyven évet, amelynek gazdag termése immár örökre beégett a magyar kultúra történetébe. Függöny választja el színpadot a nézőtértől, muzsikust közönségtől, de amikor véget ér a hangverseny, ideje lehet a szónak. Ennyi történt ezen a vasárnap estén. Terített asztalhoz ültünk, jókat beszélgettünk, jól éreztük magunkat.

Köszönet Koltay Gergőnek és valamennyi zenésztársának ezért a negyven esztendőért, azokért a dallamokért és gondolatokért, amelyek nélkül valamennyien sokkal szegényebbek lennénk. Köszönet mindazoknak a lelkes kobakos társainknak, akik megszervezték az ünnepi együttlétet!

(Fotó: Székely György)

nov 182016
 

Vannak, akik elmennek közülünk, mégis velünk maradnak. Bár a búcsú fájdalmára alig gyógyír a múló idő, ám a fizikai lét szétfoszlik, a szellem pedig marad. Így gondolunk vissza szeretteinkre, s nemzetünk nagyjaira. Papp László minden idők legnagyobb magyar sportolója volt. Nemcsak három olimpiai győzelme, nemcsak a profi világban szerzett két Európa-bajnoki aranya, számtalan felejthetetlen mérkőzése tette halhatatlanná, hanem emberi nagysága, szerénysége, a lényéből áradó szeretet. Ember maradt az elállatiasodott világban, úgy, hogy a ringben, a kötelek között, hatalmas ütéseket osztott, s néha kapott is.

Hazafiként élt akkor, amikor a kommunista rémuralom ezt nem tűrte, akkor, amikor a gennyes puha diktatúra aljas elvtársai nem engedték, hogy harcba szálljon a világbajnoki címért. Bár ez az ütés megrendítette, életen át tartó fájdalmat okozott számára, mégsem fogott padlót, mégsem emigrált, hanem úgy tett, ahogyan azt később megénekelték: “Ha ide születtél, akkor bírni muszáj…”

Papp Lászlóra emlékeztünk tegnap este.

papp-laszlo-emlekest-meghivo

Íme egy példa, Laci bácsi gondolkodásáról. 1961-ben, Párizsban így felelt a New York Times riporterének kérdésére:

The New York Times (1961. február 21., Párizs)

– Mit szeret, és mit gyűlöl az életben?
Feleségemet, fiamat, anyámat és az otthonomat szeretem. A hazugságot és a hitványságot utálom.
– Miért nem marad Párizsban?
Szeretem Párizst, mindig jól érzem magam itt. Sok mindent szeretek, de hazamegyek. Tudja miért? Az emberek sokat gondolnak rám szerte Magyarországon. Ott az én helyem.

Papp László életének legtöbb idejét a budai Hegyvidéken töltötte. A kerület díszpolgárává választották. Hegyvidék polgármestere ennek kapcsán elmondta, hogy nem Papp László emlékének, családjának, barátainak van szüksége a címre, hanem a kerület polgárainak, azért hogy legyenek követendő példaképeik, legyenek körülöttük olyanok, akikre felnézhetnek, akik kijelölik számukra a helyes irányt. Hozzáteszem: nemcsak Hegyvidék polgárainak, hanem egész nemzetünknek szüksége volna erre!

Ifjabb Papp László emlékezett édesapjára és édesanyjára, Zsóka nénire, köztünk voltak Laci bácsi unokái, dédunokája is. Nemcsak a kilencvenéves évfordulóra gondoltunk, hanem arra, hogy 1956 december 1-én, a melbourne-i olimpián szerezte meg sorrendben harmadik olimpiai aranyát. Nagyon nehéz dolga lehetett, hiszen eljutottak a távoli kontinensre a Forradalom eltiprásáról szóló hírek, az olimpiai csapat harmada ezután nem tért haza! Torres-szel bokszolt aznap, aki egy rövid filmbejátszásban emlékezett élete legnehezebb mérkőzésére. Idézetek hangzottak el kortársaktól, ezek közül itt találtok néhányat.

Az emlékműsor Palotással vette kezdetét, majd komolyzenét hallgattunk, zongorához ült Presser Gábor; két dal között felelevenítette emlékeit. “Valaki mondja meg…” Presser Gábor kisgyerek volt, ám kétszer is kapott fejére barackot Laci bácsitól… s 1992-ben, amikor az LGT négy egymást követő koncertjén megtöltötte a Nyugati pályaudvart, az “Ilyen a boksz…” alatt Laci bácsinak is jutott feladat, így emberileg is közel kerültek egymáshoz. “Gondolj rám…” fejezte be Presser Gábor megemlékezését.

Ezt követően Tátrai Tibusz és Szűcs Antal Gábor varázsolt el bennünket szenzációs gitárjátékukkal. A hangszerekből ezúttal latinos dallamok szálltak. Végül ismét táncosok léptek színpadra, szatmári táncuk hatalmas sikert aratott.

Jól esett ott lenni, jó volt visszaemlékezni, jó volt érezni Laci bácsi és Zsóka néni közelségét. Jó gondolni rájuk, jó ápolni emléküket, jó lesz egykor újra találkozni velük!