jún 042017
 

„Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! – megteszi nektek.” (Lk 17,1-6)

„Szüntessünk meg minden viszályt, haragot és széthúzást, segítsük egymást, hogy minden jó cél, minden nemes szándék közös életünk fejlődését és gazdagodását szolgálja.” (Részlet dr. Veres András győri megyéspüspök szentbeszédéből)

„Meg kell békülnünk önmagunkkal, békét kell teremtenünk családjainkban, közösségeinkben, városainkban, országainkban. Ennél fontosabb üzenete a mai prédikációnak nem lehetett. Jó lenne, ha minél többen meghallanák.” (Áder János köztársasági elnök)

Ültünk a csíkszeredai vasútállomás melletti tér szegélykövein, vártuk, hogy Brassó felől befusson hazainduló vonatunk. Többen voltunk zarándokok, szóba elegyedtünk egymással. Mellettem egy idős férfi ült, nagy hátizsákkal, cserzett arccal. Néhány mondat után kiderült: ő a legidősebb tagja annak a zarándokcsoportnak, amely április végén gyalogszerrel indult a fővárosi Anna-rétről, hogy a Mária Úton haladva érkezzenek meg a csíksomlyói pünkösdi szentmisére. Megcsinálták! Jóval hetven év fölött, ez az én szememben emberfeletti teljesítmény! Ha kitűzünk egy elérhetetlennek látszó célt, csak hit és akarat kérdése, hogy elérjük! Ha csak ez az egy élményünk lett volna, már azért is megérte elzarándokolni Csíksomlyóra!

Ám ennél sokkal többről van szó! Akik életükben egyszer részt vettek a Nyeregben tartott pünkösdi szentmisén, jól tudják milyen érzés ott lenni, azoknak akiknek ez nem adatott meg, úgysem tudom jól megfogalmazni.

A legfontosabb az esemény szakrális része, hiszen Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását ünnepeljük. Az egész zarándoklat lényege a szentmisében sűrűsödik össze, ezen a helyen olyan erőtérbe kerülünk, ahol az Úr üzenetei felerősödve érintik meg szívünket, lelkünket. Idén volt 450 esztendeje, hogy először zarándokoltak ide csángók és székelyek, azóta évszázadok folytak el; az ünnep már szétfeszítette a Katedrális falait, egyre több magyart hív az Úr, körülöttünk a hegyek az oltár, az ég a kupola, a felhők a freskók, s mi megtöltjük a teret, ünnepi szentmisén, a Boldogságos Szűz jelenlétében búcsút nyerve erősödünk hitünkben, s lélekben gazdagodva úgy távozunk, hogy már a következő zarándoklatunkra készülünk.

Ma 97 esztendeje írták alá Trianonban a békediktátumot, Erdély, Székelyföld és a többi elszakított országrész magyarjai 97 éve idegen fennhatóság alatt élnek. A Nyereg zászlóerdejében, fekete szalagok emlékeztettek arra a napra. 97 év… iszonyatos megpróbáltatások, folyamatos beolvasztási szándék ellenére, Erdély, Felvidék, Délvidék magyarjai őrzik nemzeti önazonosságukat. Ez nem lehetne így, ha nem lenne hitük, akaratuk, közös édes anyanyelvünk és magyar kultúránk. Hány éves török megszállás után egyesült a kivéreztetett, részekre szakadt Magyarország? Nem adhatjuk fel a reményt, mert mi magyarok igenis összetartozunk, s ha Isten velünk, ki ellenünk? Csíksomlyón százezrek gyűltek össze, nemcsak a Megváltó, a Boldogságos Szűzanya és a Szentlélek tiszteletére, hanem hozzájuk imádkozva együtt énekeltük Himnuszainkat nemzetünkért, minden magyarért. Amikor százezrek éneklik, hogy „Isten  hazánkért térdelünk elédbe…”, az meghallgatást nyer, mint ahogy az is, ha esténként, elcsendesedve egymagunk fordulunk az Úrhoz. Ima, hit, akarat. Ez a csíksomlyói Pünkösd üzenete nemzetünkhöz. Ebben a hitben megerősödve kelünk útra évről évre.

Néhány emlék… Hitvesemmel Székesfehérvárról alig 40 perc alatt, klimatizált, gyönyörű vonaton suhantunk Kelenföldig, majd a 4-es Metróval a Keletihez. Itt mintha átléptünk volna a Balkánba. Elképesztő kosz, rendetlenség, káosz; a jegypénztárak előtt húszméteres sor. Két évvel ezelőtt Benedek fiammal már megtettük ezt az utat, így a hálókocsi nekem semmilyen meglepetést nem okozott, de ha a pályaudvart “balkáni” jelző illeti, erre a vonatra nehéz szavakat találni. A fülke kb. két négyzetméter, koszosnak ugyan nem mondhatnám, de mérhetetlenül lepusztult, elhasznált minden. Egy hálókocsi iránt az ember nem támaszt nagy igényeket, de az ablak olyan koszos volt, hogy nem lehetett kilátni. Az Utasellátó két deciliter ásványvízzel kedveskedik a 12 órás utazás idejére. A határon először magyar rendőrök nézték meg az iratainkat, majd húsz perc múlva a román, mindenkiét begyűjtötte, elvitte valahová. Valamennyit tudtunk aludni, pont annyit, hogy az érkezés utáni naphoz legyen kellő erőnk.

Már az ablakból láttuk a vonuló keresztaljakat, a hatalmas autóforgalmat. Negyven perces késéssel szálltunk le Csíkszeredán, tudtam, hogy kapuvári barátaink, egykori kollégiumi szobatársam feleségével is zarándokol, láttuk a vonatból a “Kapuvár” táblát. Elindultunk a jó 6 km-es gyalogútra a Nyeregbe, utolértük a kapuváriakat, örömmel üdvözöltük barátainkat. Erős napsütésben kaptattunk felfelé, a hegyen több régen látott ismerőssel is találkoztunk. Hatalmas tömeg volt, délidőben kellettek az árnyékot adó esernyők.

Mise után a tömeg egyszerre indult lefelé, a Bazilika mögötti téren teljesen beállt a menet, jóval több mint két óra alatt értünk le a Magyar Katholikus Gimnázium varázslatos épületéhez. A Székesegyház közelében az ünnephez méltó kegytárgyakat és gyönyörű kézműves tárgyakat lehetett vásárolni, de ahogy távolodtunk, úgy jelent meg a gagyi műanyag tucatáruk hada. Élelemhez és italhoz csak nagyon hosszú sorban állás után jutottunk, legtöbben kürtőskalácsot kínáltak. Hatalmas volt a tömeg mindenhol. Este hatra értünk le a sétálóutcába, addigra a nagyja elment, egy pizzériában szabad asztalhoz jutottunk, mérhetetlenül elfáradva, éhesen, szomjasan roskadtunk le. Egy órával a vonat indulása előtt már az állomáson voltunk, a hazaút is gyötrelmes volt, de a vonat ezúttal másodpercre pontosan ért a Keletibe. Innen Metró, gyorsvonat, már 11 óra körül hazaértünk.

Zarándoklaton voltunk, nem kéjutazáson. Ezek a nehézségek, kényelmetlenségek hozzátartoznak, s ha lehetne holnap újra elmenni, nem tétováznánk! Néhány kép emlékül:

***

Bár ez nem tartozik a csíksomlyói zarándoklatunkhoz, de Székesfehérváron meghonosítottak egy kedves hagyományt. “Virágálom Pünkösdkor” a Belváros színpompás virágdíszbe öltözik, megkértem Benedeket, örökítse meg, örömmel osztom meg veletek is fényképeit.

feb 092017
 

Hatvan éve, 1957. február 9-én hunyt el Horthy Miklós. Hajlott kora ellenére, nem betegség okozta végzetét, hanem megszakadt a szíve. Két hónap telt el Forradalmunk leverése után, évtizedes portugáliai száműzetése idején, utoljára ébredt fel a remény, hogy még életében láthatja hőn szeretett hazáját. Azok az aljas bitangok, akik ruszkikat hívtak a világ legtisztább Forradalmának letiprására, nem mellesleg Magyarország kormányzóját is meggyilkolták! Mert adódhatnak olyan alkalmak, amikor a fájdalom nem túlélhető…

Horthy Miklós mellszobra Csókakőn

Horthy Miklós történelmi szerepe – mint megannyi másé – sok nézőpontból értékelhető. Kevés olyan vezetője volt hazánknak, akire ekkora terhet rakott az Úr. A trianoni megfosztás, majd az első kommunista diktatúra után, egy gazdaságilag, morálisan, katonailag kivérzett hazát kellett talpra állítania, teljesen jogos revíziós igényekkel, az áruló, ostoba Nyugat, a sztálini Szovjetunió és a hitleri Németország szorításában. Csak rossz és még rosszabb között választhatott. Fia a fronton halt hősi halált.

Nem ültették Nürnbergben a vádlottak padjára, nem volt miért. Élete utolsó éveit Portugáliában töltötte, ám lélekben akkor is velünk volt. Emberi tisztességéhez semmilyen kétség nem férhet, egyetlen, azóta hatalomba került országvezető sem léphet nyomdokába. Nagyon kevés szobra van, nincsenek közterületek elnevezve róla, mégis, sokan szívünkben őrizzük emlékét.

Miután az utolsó megszálló ruszki katona is eltakarodott, földi maradványai a kenderesi családi birtokon pihennek. A Jóisten áldja őt, nyugodjék békében!

Sze 192016
 

Kerékpáros körutunkat eredetileg nyári szabadságunk harmadik hetére terveztük, de féltünk a hőségtől, abban maradtunk, majd ősszel… Igen, de a nyárnak nem akart vége lenni, mintha nem tudta volna, hogy szeptember van, becsöngettek, itt maradt még egy kicsit… Szeptember harmadik hétvégéjének közepén emelte kalapját és búcsúzott, még könnye is hullott. 

Nem vagyunk rutinos bringások, bár nyár elején Bugacon már kóstolgattuk a kerékpároséletet, ízlett… kellett azért ehhez még Kohus Petiék példája, Megyeridoki tanácsai, mi tagadás, a képernyő előtt, sok-sok országúti körverseny végigszurkolása. Mert bringázni jó, s ez most fényesen beigazolódott! 

Sok előkészületet nem tettünk, elvittem a kerékpárokat szervizbe, megnéztem a térképen, hogy a körutat hogyan lehetne nagyjából egyforma távolságú szakaszokra osztani, mikor ez megvolt, foglaltam szállást. Az okostelefon hasznos is lehet, vannak olyan alkalmazások, amelyek szinte műszerfalként szolgálnak, látható a térkép, a megtett távolság, az aktuális sebesség; még útvonalat is lehet tervezni segítségükkel. Én a Runtastic alkalmazást választottam, de használhattam volna akár az Endomondo, akár a MapMyRide nevűeket, sok egyéb mellett. Nagyon hasznosak, túl a felsoroltakon, még regisztrálják az útvonalat és feltöltik a világhálóra is. Persze nem árt, ha van az embernél térkép, valamint telefontöltő. Vettem szerszámkészletet, tartalék belsőt a gumikhoz, pumpa, kerékpárzár már régebben megvoltak. Mivel nem csillagtúrára indultunk, kellett poggyásztartó, nagyon praktikusakat kaptunk kölcsön. 2016. szept. 16-án reggel indultunk el, Kapuváron, barátaink udvarában hagytuk az autónkat, majd nyomás, két keréken gurultunk tovább!

Első nap, Kapuvár – Pátfalu

elso-nap

Kapuváron belül, majd attól északra, mintegy 7-8 km-t tökéletes kerékpárúton haladtunk, onnan az alsóbbrendű utakon megszokott minőségűn tekertünk egészen a gúnyhatárig. Pomogynál (Pamhagen) mentünk át, az osztrákok ellenőrizték a belépő autókat, mikor a határőr látta, hogy fényképezni szeretnénk, mosolyogva odajött, felajánlotta, hogy elkattintja a gépet. 18 km volt mögöttünk, egy óra kellett hozzá.

Átmentünk Pomogyon, az országutat tökéletes kerékpárút követte, majd Mosonbánfalvánál (Apetlon) elkanyarodtunk a “Tó-csücske” (Seewinkel) felé, mert természeti szépségeket ígért a Nemzeti-park. Nem okozott csalódást, megérte az 5 km kerülőt. Illmicnél (Illmitz) értük el a tópartot, előtte egy csodálatos kápolna árnyékában hűsöltünk. Innen már nem volt sok hátra első szállásunkig, Pátfaluig (Podersdorf am See), ám közben háromemeletes kilátótoronyból gyönyörködtünk a tájban.

Szállásunk a strand főbejáratától 50 m-re volt, kaptunk egy-egy Őrvidék-kártyát, ezzel ingyen bemehettünk. Én azonnal fürödtem, a víz mint a Balatoné, tiszta, selymes, kellemes hőmérsékletű volt, igaz lassan mélyül, és nagyon kavicsos, de a nagy hajtás-tekerés után hatványozottan felüdített. Hitvesem fürdőruha hiányában csak térdig frissítette magát.

Alkonyodott, elindultunk sétálni. A világítótorony ikonikus jelképe Pátfalunak, mellette kikötő. Elsétáltunk a falu központjába, ettünk bécsi szeletet (amely klasszikus recept szerint, borjúból készült), majd beültünk egy roppant hangulatos borozóba, ahol öt vörösborból álló borsort kóstoltam. Volt két évjáratú Zweigelt, és Merlot, valamint egy számomra ismeretlen nevű Szent Lőrinc szőlőből készült tétel. Nem voltak rossz borok, utólag sajnálom, hogy nem fehér sort kértem, nálunk Villány, Szekszárd magasra teszi a mércét, s ez az őrvidéki borvidék sokkal északabbra van. (A “Zweigelt” amúgy megér pár mondatot, majd hozzászólásként leírom.)

Innen már csak egy remek fagyizás maradt, fáradtan tértünk nyugovóra. 51 km volt a hátunk mögött! A fényképeket ezúttal feliratoztam, érdemes átlapozni azokat!

Második nap Pátfalu – Fertőmeggyes

masodik-nap-masolata

Ahogyan az időjósok jelezték, reggelre beborult, lehűlt az idő. Szakadó esőre volt vészforgatókönyvünk: hajóval Pátfaluról Fertőmeggyesre, de erre nem került sor! Kilenckor indultunk, először a tó északi oldalán fekvő Nezsider (Neusiedler am See) mólójára tekertünk, majd Fertőszéleskút (Breitenbrunn) magasságában ismét letértünk a tóhoz, innen már nyugati oldalán, dél felé haladtunk. Tőlünk jobbra lankás dombokra, varázslatos szőlőültetvények sorai kúsztak fel, javában tartott a szüret, bal felől időnként eltávolodtunk a tótól. Jöttek-mentek a bringások. 30 km-t tekertünk Rusztig, élvezettel gurultunk be a kisvárosba, ahol már sokszor jártunk korábban is, a hely a gólyák és borok hazája. Innen már csak öt kilométer laza tekerés volt hátra Fertőmeggyesig (Mörbisch am See), 200 m-re a gúnyhatártól volt  a szállásunk, amint begurultunk az udvarba, óriási zápor kerekedett.

Ameddig szakadt, pihentünk egy jót, majd elsétáltunk vacsorázni; a tóra néző hatalmas teraszunkról, egy üveg fehérburgundit elszopogatva néztük, ahogyan a Trianonban nekünk hagyott egytizednyi vízfelületen úrrá lesz az éjszaka. 62 km volt mögöttünk.

Harmadik nap Fertőmeggyes – Kapuvár

harmadik-nap

Akár délről is megkerülhettük volna a tavat, de eleve úgy terveztük, hogy hajóval térünk vissza Illmicbe, majd a már jól ismert úton vissza, Kapuvárra. Az Őrvidék-kártyának köszönhetően a hajójegy árának felét elengedték, nagy a bicajosélet, a ladikhoz utólag hozzátoldott fedélzetre állítottuk a kerékpárokat. Mögöttünk hagytuk Meggyest, karnyújtásnyira délre Fertőrákos templomtornya fehérlett, feltűnt a meggyesi szabadtéri színház, amely színpadja a tóra épült; ahogy haladtunk középfelé, megláttam a soproni tévétornyot, gondolatok fakadtak…

Eszembe jutott, hogyha nincs Prónay Pál, Francia Kiss Mihály, Maderspach Viktor és bajtársaik, a Rongyos Gárda hősiessége, hogy fegyverrel szállt szembe a trianoni diktátum következményeivel, kicsikarva a népszavazást, amely azt eredményezte, hogy Sopron a Hűség Városa lett, akkor ma Sopront Ödenburgnak hívnák, s magyar szó, emlék ugyanannyira nem lenne, mint az egykor hazánkhoz tartozó Fertő-tó körüli településeken. “Amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad” hallottam lelkemben Nyerges Attila énekét; igen Székelyföldön ezt érzem, Felvidéken már kevésbé, de még mindig, Őrvidék azonban elveszett. Sehol egy magyar emlék, egy magyar felirat, egy magyar szó! Igen a felszolgáló és a fagylaltos magyarul beszéltek, de ők átjárnak ide, idegenbe. Metternich, Haynau utódai hatékonyabbak voltak, mint az oláh diktátor… Népszavazás… Ha van áthallás napjaink feszítő gondjai és az egykori eredményes népszavazás között, ha Trianon helyére Brüsszelt írjuk, tudjuk mit kell tennünk október 2-án! Ha ez kevés lesz, a Rongyos Gárda szellemisége is újra feltámadhat !

Hajózzunk békésebb vizekre… Illmic után kissé eltévedtünk. Bár a B10-es kerékpárút jól van táblázva, az alternatívákat nem igazán jelöli, véletlenül a már odafelé bejárt kerülőútra tértünk a “Tó-csücske” felé… Itt még nem volt vészes a szembe fújó szél, de a gyúnyhatáron átkelve már annyira erős erős volt, hogy a Kapuvárig hátralévő 16 km-t szenvedve tettük meg. 48 km-t hajtottunk. A háromnapos út összesen 161 km volt!

Megérkeztünk, barátaink finom ebéddel vártak. Felpakoltuk a bringákat az autó tetejére, elindultunk otthonunk felé. Ha valaki megkérdezné, hogy legközelebb mikor mennénk, ha lehetne, akár holnap! Új szerelem született, amíg bírunk tekerünk…

 

 

máj 242016
 

Abától Székesfehérvárig ívelt a Lámpás Emberek társaságában töltött idő. Benedek fiam iskolájában, az abai Atilla Király Gimnáziumban Szülői napot tartottunk, másnap a székesfehérvári Vásártéren, hagyományos Botond Napi Magyarok Vásárára került sor. A két eseményt összekötötte Maurer Oszkár szerémségi (Délvidék) borász bemutatkozása.

Az Atilla Király Gimnázium életiskola. Bár a tananyag ismeretét ugyanúgy megköveteli, mint bármely másik tanintézet, mégis egészen más szemlélettel tekint az oktatás, nevelés feladataira, mint az iskolák túlnyomó többsége. Maga a hely is különleges, van tér, van levegő, van élet ebben az iskolában! A szemlélet és a hely varázsa kihozza a diákokból az alkotóerőt, legyen szó a tananyag elsajátításáról, vagy az életnek mindig értelmet adó alkotásról!

Fiam osztálya kályhát épített a tantermében! Hatalmas energiák szabadultak fel, rakták a samottot, hordták az agyagot, maguk készítették a beépített kályhacsempét, Mátyás címerével, visegrádi sablon alapján. A kályha lassan elkészül, már csak meszelni kell, nyáron szárad, az első hűvös őszi napon nemcsak a tantermet, hanem a diákok lelkét is átmelegíti majd. Ha egyszer fiam gyermeke is itt tanul, büszkén gondolhat arra, hogy ez a kályha édesapja életének egy darabját őrzi…

Miközben főtt a gulyás, leültünk a kollégium aulájában és beszélgettünk, szinte kötetlenül. A felröppent gondolatok vezérfonala az önellátás volt. Sok szülő próbálkozik saját maga előállítani étkeik alapanyagát, mi magunk is megtettük az első botladozó lépéseket: hitvesem sajtot készít, kenyeret süt; Csókakőn gyümölcsfákat ültettünk. Hallhattuk, sokan előttünk járnak, állatokat tartanak, tudják, az udvaron kapirgáló tyúk húsa, tojása értékes, nem szennyezett; mások saját tehenet tartva készítenek sajtokat, maguk füstölik. Sajttálból ízlelgettünk, varázslatos, régi ízek olvadtak nyelvünkön. Ezek az emberek semmi újat nem találtak ki, csak rájöttek arra, hogy fel kell adnunk egy darabot komfortzónánkból, nem sokat, mindössze két generációt visszalépve, elővarázsolhatjuk eleink tudását, akik nagyrészt önellátók voltak. Kényelmesebb a hipermarketben telerakni a kocsit, mint takarmányozni, fejni, trágyázni, vesződni a sajttal, vagy kenyeret dagasztani, de az alkotás öröme és az asztalra kerülő étkek ízei kárpótolnak!

A vacsora végére megérkezett a Gimnázium diákcsapatának egy része, éppen néptáncversenyről jöttek, előkerültek a hegedűk, az ifjak táncra perdültek, úgy ropták, mintha nem egy fárasztó nap végén járnánk. Közben fellobbant a tűz, ahogyan a Nap lement, felsejlett a telihold, a tavaszi meleget hűvösség váltotta fel. Fölöttünk, mint kupola ragyogott a csillagos égbolt, pattogott a tűz, a diákok hegedűk kíséretében dalra fakadtak. Leírhatatlanul jó érzés volt! Valahogy így:

Közben Maurer Oszkár elkezdte szerémségi borainak bemutatását. Szerémség történelmi borvidék, sőt, a Római Birodalom uralkodása idején is műveltek itt szőlőt, készítettek bort. Nagyon nagy a csábítás, hogy Oszkár borai kapcsán belemenjek a részletekbe, talán majd máskor. A borvidék klimatikus adottságai, talajviszonyai és kitettsége kiváló, ám ahogyan a trianoni diktátum annyi mindent tönkretett, csodálatos borvidékünket sem kímélte. Maurer Oszkár felvette a kesztyűt, az ősi dűlőkben, hatalmas erőfeszítések árán, újraindította a szőlőművelést. Igyekezett megőrizni a fajtaszerkezetet, ősi magyar szőlőfajtákat telepített, vagy ültetvényeket óv meg, készül bor 1925-ben telepített kövidnika szőlőből is! Ittunk néhány kiváló fehérbort, Mátyásra utaló Corvina nevű vörös házasítást, majd egy szamorodnit. Jól tudjuk, az “aszú” szó hallatán először Tokaj ugrik be mindenkinek, ám Aradhegyalján, szerencsés években Móron is ellepi a fürtöket a Botrytis nevű gomba, amely segítségével a bogyóban koncentrálódik annak cukra, egészen különleges édes borok készülhetnek így. Most ízlelőbimbóinkkal érezhettük, hogy Szerémségben is készül aszú! Sőt, Tokajnál annyival tágabb a horizont, hogy Szerémségben és Aradhegyalján a kadarka is képes aszúsodni, így jó évjáratokban akár aszú vörösborok is kerülhetnek asztalunkra!

A kóstolt borok azonban csak kísérték Maurer Oszkár szavait. Megértve gondolatait, számos dolog helyére került. Szó esett rég- és közelmúltról, anyanyelvünkről, hitről, akaratról, magyarságról. A tűz körül ülve ittuk szavait, határon túlról, kisebbségben élve, magyarnak megmaradva minden, az élet legapróbb dolgai is átértékelődnek, bárki leszűrhette magában, akármennyi gond, baj gyötör itt bennünket, szavunk sem lehet! Túl az iszonyatos délszláv vérengzésen, újjáalkotva egy történelmi magyar borvidéket, emberként, magyarként, hittel élve és gondolkodva nincs okunk félni! Mindössze itt és most nekünk is helyt kell állnunk, ismerjük fel, miért járjuk utunkat, mi a küldetésünk!

Az alábbi képsorozat bemutatja milyen az Életiskola, a készülő kályhát, az épületeket, az egyik jurtáját, kemencéjét, a diákok alkotásainak egy részét.

Másnap a Botond Napi Magyarok Vásárán folytatódott találkozásunk Lámpás Emberekkel. Sikerült hagyományt teremteni, ezúttal hetedik alkalommal került sor arra a mustrára, amelyen kézművesek kínálhatják portékájukat, táncosok, zenészek léphetnek színpadra, hagyományőrzők tarthatnak bemutatókat, előadások tágíthatják horizontunkat. Sajátos, remek hangulatú összejövetelek ezek, a jurtában ismét meghallgattam Maurer Oszkár bemutatkozását, borainak és szavainak itt is komoly sikerük volt a hallgatóság körében.

Az Atilla Király Gimnáziumban szokássá vált, hogy az öt évfolyam minden évben egy-egy elszakított országrészbe indul osztálykirándulásra. Idén a tizenegyedikesek voltak Délvidéken, útba ejtették Maurer Oszkár pincészetét is. Tervbe vettem, hogy mi is felkeressük, mindenkinek csak ajánlani tudom! Lámpás Emberek – választottam a címet, talán nem tévedtem. A Fény elkísér utunkon.

okt 052015
 

Emlékezzünk az 1849.október 6-án Aradon kivégzett honvédparancsnokokra! Bár többségük nem magyar származású volt, hősiesen harcoltak hazánkért, szabadságunkért, függetlenségünkért. Katonák voltak, akik teljesítették hivatásukat, gyalázatos, aljas megtorlás áldozataivá váltak. Történelem? Igen történelem, de minden tett áthatol az idő folyásán, minden mindennel összefügg. Arad nemcsak jelképesen, hanem fizikai valójában is Trianon előfutára volt! Azok az aljas osztrákok, akik jutalmul megkapták I. világháborús vereségük ellenére Őrvidéket, akik “megajándékozták” a világot Hitlerrel – aláírom erről nem tehet sem a nép, sem a nemzet -, ma Magyarországot fasisztázzák. Haynau szelleme még mindig köztünk van?  Soha ne felejtsük el Aradot, büszkén emlékezzünk a hazáért vérüket adó mártírjainkra!

Kevéssé ismert adat, hogy valójában 16 honvédot végeztek ki Aradon! 1849 augusztus 22-én elsőként Ormai (Auffenberg) Norbertet akasztatta fel Haynau.

Október 25-én lőtték agyon Aradon Kazinczy Lajost.

1850 február 11-én gyilkolták meg Ludwig Haukot, aki a legenda szerint éppen fogolytársaival kártyázott, amikor a porkoláb érte jött, s közölte vele, hogy a felesége anyja beteg, emiatt neki el kellene vele utaznia. Ha Hauknak nincs ellenére, szeretné egy nappal korábban kivégeztetni. Hauk udvarias ember volt, megsajnálta a porkolábot, “s megtette neki azt a kis szívességet, hogy tizenkét órával a határidő előtt engedte magán Haynau ítéletét végrehajtatni” – írja Hermann Róbert. Sajnos ismert kép nem maradt fenn róla.

1850 február 7-én az aradi vár fogdájában megtébolyodva halt meg Lenkey János, borzalmas körülmények között. Mivel számára a hóhér munkája megváltás lett volna, az osztrákok hagyták szenvedni, amíg az Úr magához nem szólította.

jún 032015
 

Az alábbi irodalmi és zenei részletekkel emlékezünk a gyalázatos trianoni békediktátumra. A Magyar Szent Korona Országainak 325 400 km2-es területéből  232 400 km2 került „külföldre”. Ez egyúttal az ország több mint 20 milliós népességéből 13 millió lakos elvesztését jelentette a csonkán maradt ország számára. Ezek a legfőbb adatok, de hol vannak azok a veszteségek, amelyek a mezőgazdaságot, az ipart, a kultúrát, a nyersanyagkincseket, a vasúti és közúti hálózatot – és még hosszan sorolhatnánk – érintették?

A felsorolt veszteségek eltörpülnek a lelkekben okozott károk mellett! Hontalanok, deportáltak, vasúti kocsikban lakók, szétszakított családok, nemzedékek is Trianon hozadékai! Trianon fájdalma beégett génjeinkbe, míg magyar szó hallatszik Kárpáthazában, a fájdalom örök. Köszönhetjük mindezt annak a Nyugatnak, amely mindig cserben hagyta Magyarországot a történelem folyamán, ma, egy minden tekintetben elvetélt, életképtelen “Unió” leple alatt nyomorít meg bennünket. Magyarok százezrei mennek ki serpának, takarítónak, miközben az itthon előállított és megtermelt értékeink jelentős részét adósságtörlesztés és kamatok címén kiszivattyúzzák tőlünk. Trianon, Jalta, Európai Unió – ugyanannak az éremnek az oldalai!

Trianonnak köszönhetjük, hogy a nemzetiszocialista Németország oldalán sodródtunk abba a Világháborúba, amelyhez semmi érdekünk nem fűződött, de a katonai és politikai erőviszonyok alapján egyedül Hitlertől remélhettünk revíziót. Ez vezetett Jaltához, amikor Sztálin kezébe adtak bennünket, ennek köszönhetjük a máig ható négy évtizedes kommunista rémuralmat, 1956-os Forradalmunk leverését, akkor is ölbe tett kézzel nézték, hogy ruszki hordák immár másodszor ontják a vért és gázolnak át rajtunk.  Szégyelljék magukat! Mi, akik mindezek elszenvedői vagyunk, tehetetlenül állunk. Pedig Prónay Pál és a Rongyosgárda bebizonyították, hogy a tettek erejével, Sopront és néhány környező falvat még meg lehetett menteni. Ma már Trianont történelmi távlatból  is vizsgálhatják, de hatását máig nyögjük éssoha el nem múló fájdalmat okoz!

Hajtsunk fejet és forduljunk illő tisztelettel gúnyhatárokon kívülre rekedt honfitársaink felé, akik idegen uralom alatt, közel egy évszázada őrzik magyarságukat! A feléjük sugárzó, határokon átívelő szeretet tompíthatja egyedül fájdalmunkat, itt és ott!

Nem, nem, soha !

 

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,

Nem lehet, nem, soha ! Oláhország éke !

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret !

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett !

 

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak felp

Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk !

 

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk ! – Az lesz a viadal !! –

Szembeszállunk mi a poklok kapuival !

 

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

 

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk !

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk ! vagy érte meghalunk.

 

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen !

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha ! soha Árpád honát !

József Attila sokáig elhallgatott verse Trianonról.

 

okt 312013
 

2011. nyarán már beszámoltam Nyugati végeken tett portyánkról, ezért a kettes számjegy a címben. Ha egy nullát utána írunk a számjegynek, vagyis “20” lesz az eredmény, megkapjuk azt, ahány esztendeje hitvesemmel nászúton voltunk Sopronban, a Hűség Városában. Két évtized hűség után, kettesben visszamentünk, annyira jó volt!

1. Petőháza, Sopron

Utunkat először Petőházán szakítottuk meg, hiszen apai nagyszüleim itt nyugszanak a temetőben, én már nem ismerhettem őket, a halál előbb elragadta édesapám szüleit, mint én megszülettem. Nagynéném sokáig Petőházán élt családjával, évente egy-két alkalommal meglátogattuk őket, elmentünk a temetőbe is. Akkor még nem lehetett csak úgy bemenni Petőházára, a rendőrségen “határsáv-engedélyt” kellett kérni… Jött a hír, hogy az ódon temetőt lezárták, újat nyitottak. Nagynéném úgy döntött, ne bolygassuk a sírokat. Teltek az évek, de a temető valahogyan mégis megmaradt. Rögtön odataláltunk nagyszüleim sírjához – pár hónap különbséggel mentek el – a beton fejfa immár fél évszázada őrzi nevüket, születésük és haláluk évszámát. Nagyon különös érzés volt, állni a lezárt temetőben, annál a sírnál, melyben azok pihennek, akiknek én is köszönhetem létemet… Remélem a kis petőházi temető megmarad a holtaknak, nyugodjanak békében!

A község nagyon szép. Bár a Cukorgyár régóta nem működik, kívülről úgy tűnt, csak arra vár, hogy újra szállítsák a cukorrépát és a kampányban dübörögjenek a gépek! A templom csodálatosan felújítva, előterében emléktáblák a háború elesettjeinek, a templomkertben kopjafa.

Elfoglaltuk soproni szállásunkat, majd egy rövid séta után visszamentünk Kapuvárra, ahol egykori kollégiumi szobatársam és szintén évfolyamtársnőm (évfolyamszerelem, -házasság 🙂 ) vacsorával vártak bennünket. Mennyire jó volt négyesben beszélgetni a múltról, jelenről és együtt gondolkozni a jövőről! Éjfél felé érkeztünk vissza Sopronba.

(A fekete keretre kattintva az oldal elhagyása nélkül indul a vetítés.)

 

2. Kismarton, Ruszt

Másnap az őrvidéki Kismarton felé vettük az irányt, hiszen itt található Európa egyik legnagyobb homeopátiás gyógyszereket előállító manufaktúrája a Remedia gyár. Ott dolgozó gyógyszerész hölggyel előre megbeszéltük, megmutatja a gyárat, a gyógyszerkészítés folyamatát. A történelmi Belvárosban, kicsiny patikában találkoztunk. Fantasztikus élmény volt látni, hogyan készülnek a gyógyszerek. Szinte teljesen kézzel, hihetetlen felelősséggel és odafigyeléssel, csodálatos szervezettséggel. Nagyon tetszett az a filozófia, amely a gyógyulást kereső beteget helyezi előtérbe, szemben a hagyományos gyógyszeripar profitéhségével. A manufaktúra meglátogatása során az a megtiszteltetés ért, hogy találkoztunk és váltottunk pár szót a cég tulajdonosával, Robert Müntz úrral. A homeopátiában orvos és gyógyszerész különösen egymásra utalt, Müntz úr a legnagyobb kortárs homeopata orvosok ötleteit is képes gyógyszer formájában gyakorlatba ültetni. Emellett igazi polihisztor, rendszeresen jár egzotikus kontinensekre gyógyszeralapanyagokat gyűjteni, repülőt vezet, saját kezűleg készít akusztikus hangszereket!

Miután befejeztük bő kétórás látogatásunkat a Remediánál, bejártuk Kismarton történelmi belvárosát, megcsodáltuk az Esterházy-kastélyt, a házat, ahol Joseph Haydn évekig élt.

Kismartonból a Fertő-tó partján található Ruszt felé vettük az irányt. Varázslatos kisváros, a Fertő-tó környéki borászat központja. Nagyon sok borkimérés van, ezekben kis mennyiségben kóstolhatók a megvásárolni kívánt tételek. Kifejezetten zöldveltelinit és rizlingeket kerestem, kóstoltam. Természetesen a Zweigelt sem maradhatott ki, elvégre a fajtát osztrák szőlész nemesítette. Sikerült néhány üveg bort kiválasztanom :-). Ruszt jelképe a gólyamadár, az alábbi fotókon láthatjátok, egy közülük itt maradt, reméljük sikeresen áttelel majd.

Rusztnak búcsút intve, 2 km-t nyugatnak haladva fordultunk délre, a tóparttal párhuzamosan. Úgy suhantunk át a határon, hogy szinte észre sem vettük: sehol egy sorompó, őrbódé, zord tekintetű vámos… ha valaki 30 évvel korábban azt mondja, 2013-ban ez így lesz, aligha hittük volna… Elmentünk a sopronkőhidai fegyház mellett, hátborzongató látványt nyújt az épületegyüttes, a többsoros szögesdrót tekercsek… Egy röpke pillanatra  elképzeltem, vajon mi lehet a falakon túl

Esténket újra Sopronban töltöttük, fárasztó nap után korán nyugovóra tértünk. Éjjel véget ért az őszi nyár, nagy eső esett.

3. Sopron, Fertőd, Csókakő

Reggel végre világosban jártuk be Sopront. Megállapítottuk hitvesemmel: Sopronban megállt az idő! Bár van fejlődés, megújulás, de nem látszik nyoma ugyanolyan igyekezetnek, amely annyi településről elmondható. Nagyon sok restaurálásra váró ódon és kevésbé ódon épületet láttunk, Sopron legismertebb szállodája a Pannónia most van olyan állapotban, mint a pécsi Nádor, mielőtt bezárták. Mindezek ellenére a város hangulatos, kedves portálok, kis boltok a plázavilág előtti időket idézik. Az is látszik, hogy a város képtelen az autóáradattal megbirkózni, bármilyen napszakban mentünk, mindig csúcsforgalom volt. Mindezektől függetlenül, szomorú szívvel intettünk búcsút a Hűség Városának.

Következő úti célunk Fertőd volt, ahol kívülről megnéztük a csodálatosan felújított kastélyt. Ha arra jártok, ne hagyjátok ki, azt gondolom, szebb most, mint amikor megépült!

Lassan eljárt az idő, hazafelé még megálltunk Csókakőn begyűjteni az almatermés végét, majd jóleső érzéssel érkeztünk meg otthonunkba.