nov 282015
 

“Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”
(Mindszenty bíboros)


(A kép forrása)

Már csak alig több, mint három hét, december 24-én este elcsendesednek a városok, fények gyúlnak a feldíszített karácsonyfákon, sokak szíve, lelke ünnepi díszbe öltözik. Sülő sütemények, karácsonyi étkek illatai árasztják el az otthonokat, ha odakinn fehérbe öltözne a világ, tökéletes lehetne karácsonyi hangulatunk. Talán az sem véletlen, hogy az új egyházi év kezdetének első napján, a koszorún lévő négy gyertya egyikét meggyújtjuk, majd ahogyan leperegnek a napok, egyre több fényt árasztanak.

Különös készülődés ez! Ahogy Húsvét a halál fölött aratott győzelem ünnepe, úgy Karácsony a születésé, teremtésé, reményé.

2015-ben sötét árnyak harcolnak a Fénnyel. Elég felütni egy napilapot, megnézni a híradót, vagy egy hírportált, csupa aggasztó, félelmet keltő dolog történik körülöttünk. Olyanok, amelyek mindenkiben aggodalmakat szülnek. Európa annak köszönheti bajait, hogy letért a hit útjáról, különösen Nyugaton, de máshol is. Lengyelországban (nem csak ott) – sziklaszilárdan él a hit, vasárnaponként zsúfolásig telnek a templomok, ezért, vagy nem ezért, ma már egyetlen kommunista utódpárt sem ül a Szejmben.

Karácsony jó alkalom arra, hogy tisztázzuk viszonyunkat az Úrral, átgondoljuk, vajon mi végre született Jézus, milyen tanításokkal ajándékozott meg minket, hol tartanánk, ha nem tértünk volna le az általa kijelölt útról? Érseki székfoglaló beszédében Mindszenty hercegprímás így fogalmazott: „Legyünk mi most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni úgy, ahogy eleink imádkoztak, lesz honnét erőt és bizalmat merítenünk. Én is a magyar milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafüzérében bízom. Ne veszítsétek el bizalmatokat! Tartsuk meg a mi reménységünk rendíthetetlen vallását.”

Ha legyőzzük félelmeinket és kirekesztjük a forrongó világ negatív impulzusait, szép lesz ez a Karácsony is. Elmegyünk vásárokba, üzletekbe, meglepjük szeretteinket, fenyőt veszünk, leporoljuk a díszeket, kipróbáljuk a fényfüzért, sütünk, főzünk, ott lehetünk a pásztorjátékon és az éjféli misén. Másnap összejön a család, nagyszülők, unokák, hiszen az év többi napján, erre sokaknak alig jut idejük.

De most még nem Karácsony, hanem Advent van. Négy gyertya a koszorún, jelzik az idő múlását, minden héten egyre több fény árad belőlük. A katolikus templomokban hajnalonként roráté szentmiséket mondanak, megfogadtam, minden héten egyszer elmegyek.

Tegnap Csókakőn elültettünk nyolc facsemetét, gyümölcsfákat. Jó érzés volt érezni a föld illatát, látni, ahogyan helyükre kerültek, egyenesen állnak; türelmetlenül várom azt a pillanatot, amikor tavasszal kiderül, vajon elindult-e az élet bennük, talán pár év múlva, Karácsonykor, az egyik ott termett almába állíthatunk majd egy gyertyát.

Szeretném, ha gyönyörű lenne ez a négy hét! Alsóörsön teremíjász versenyt rendezünk, majd a következő pénteken Újpesten Kormorán koncert lesz; másnap Örökség, ha minden jól megy, onnan még átjutok Ismerős Arcokra, a Club202-be, hiszen előbbi 19 órakor, utóbbi 22 órakor kezdődik. Közben telnek a hétköznapok, munkával, mint szinte egész évben.

Sokan félünk, sokan aggódunk, mit hoz a jövő? Joggal. Advent és Karácsony jó alkalom arra, hogy megfogadjuk Mindszenty bíboros intelmét. “Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”

Egy kis muníció, Fekete Istvántól mindehhez:

Fekete István: Az ima

“Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

– Mondd, kisfiam…

És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.

Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben – és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy ,,szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálraítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki “imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét… megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.”

dec 232013
 

Minden kedves barátomnak, vendégünknek, olvasónknak, látogatónknak a fenti képpel kívánok áldott, újjászületést és fényt hozó Karácsonyt! (Köszönöm Tóth Istvánnak az elmaradhatatlan régi üdvözlőlapot!)

Az élet úgy hozta, hogy december 21-én mind Budapesten, mind Székesfehérváron sikerült néhány fényképet készítenem. Ezeket helyezem fenyőfáitok alá, áldott Karácsonyt kívánva 🙂 !

jan 192013
 

Bár Vince napja január 22-e, ám egybeesik másik jeles napunkkal, melyről kicsit később… Kávéházba jó bor dukál, nincs más, mint reménykednünk, hogy 2013 szép évjárat lesz. A válasz kedden érkezik :-), csak pillantsunk fel az égre!

“Vince hispániai vértanú, válogatott kínzásokkal gyötörték halálra (†304). Legendáját az Érdy-kódexben, továbbá a ponyvaköltő Varga Lajos versezetében olvashatjuk. Egyikben sincs magyarázat Vincének, Vince napjának a szőlővel, borral való kapcsolatára.

Tiszteletét jelentős mértékben előmozdította nemesi származása, amelyre a feudális Európa sokat adott. Már a koronázási paláston (1031) föltűnik. Kopasz nádor a váradi székesegyházban oltárt emelt a tisztességére.

Közép-európai kultusza a XI. században idekerült ereklyéi révén Boroszlóból sugárzik szét. Gótikus művészetünknek Vince-ábrázolása nincs, helyesebben nem maradt ránk. Tiszteletére kápolnát, templomot nyilván azért nem szenteltek a szőlőhegyekben, mert télidőben úgysem tudták volna búcsúnapját méltóképpen megünnepelni. Sokatmondó kivétel azonban a Sárospatak határában emelkedő Szentvincehegy, a helybeli nép ajkán Szemince, amelyen a középkorban (1238) szőlők között dominikánus klastrom állott. A patrocinium nyilván a rajnavidéki latini idetelepítésével is összefügg.

Még a századforduló táján is a pécsi szőlősgazdák Vince napján egyik pincéből a másikba járva szoktak együttesen áldomásozni. Voltak, akik vesszőt vágtak le, és a meleg szobában rügyeztetni kezdték. Ennek állásából, mértékéből azután az őszi termésre következtettek.” Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium

“A Vince-napi hiedelmek a rokon hangzású latin ’vinum’ szó révén a borhoz kötődtek. Ha az eresz csöpögött, azaz olvadt, a gazdák bőséges bortermésre számíthattak ősszel – a mondóka szerint: „Ha csöpög a Vince, telik a pince” vagy a tréfa nyelvén: „Vince, csurog-e a pince?”. De a borosgazdák – kissé saját javukra – azt is tartották, hogy e napon sok bort kell inniuk, hogy a következő bortermés is bőséges legyen.

A Vince-napi hagyományok első hazai előfordulása a pesti ferencesek középkori misekönyvének 1498 tájáról származó kézírásos bejegyzése: „Vincenti festo si sol radyatur memor esto, / Tunc praepara vas, quia vitis fert tibi uvas.” („Ha Vince napján a nap süt, ne felejtsd el: / Készítsd az edényeket, mert szőlőt hoz a vesszeje.” ford. Marton J. ) Hajós öreg németjei szerint a tél fele most már elmúlt. Közben mondogatják, hogy jó bor terem, ha reggel a kocsi jégen jár, délután meg verebek fürdenek a napfényben („Reinen Wein gibt es, wenn in der Früh das Eis trägt den Wagen, nachmittags im Sonnenschein die Spatzen baden”). A közeli Harta mondása: A Vince napi napsütés sok bort hoz (Marton J. „Vinzentschein bringt viel Wein”).

Még a századforduló táján is a pécsi szőlősgazdák Vince napján egyik pincéből a másikba járva szoktak együttesen áldomásozni. Voltak, akik vesszőt vágtak le, és a meleg szobában rügyeztetni kezdték. Ennek állásából, mértékéből azután az őszi termésre következtettek. A pécsi Gyükés szőlőhegy bosnyák eredetű gazdái a Bertalankápolnában Vince napján bemutatott mise idején hurkát, disznógömböcöt akasztottak a szőlőkaróra, hogy majd akkora fürtök teremjenek mint a gömböc. Hasonlóan szoktak ünnepelni kint a hegyben a mohácsi, szökédi, nagytótfalusi sokác szőlősgazdák is. Mohácson meg úgy vincéznek, hogy a János napján szentelt borral, vízkereszt ünnepén szentelt vízzel, a gazdák kimennek a szőlejükbe. Körüljárva, a széleit szentelt vízzel hintik meg, a négy sarkát pedig a jánosborral öntözik. Itt is szoktak a karóra gömböcöt (kulena) akasztani, majd megenni.

A napot az ormánsági Kémes reformátusai is számontartják. Szerintük akkor lesz sok bor, ha ma a nap besüt a pincébe. Ilyenkor az ajtaját is kitárják. Utána természetesen áldomásivásra kerül sor. A horvátok is a szőlőhegyen vigadoznak Vince napján. Úgy vélik, hogy sok bor lesz, ha esik az eső.

Dávod magyar szőlőművesei takaráskor egy üveg bort rejtenek a földbe. Vince napján kimennek a szőlőbe, megkeresik és áldomásul megisszák. Vásárosdombón, Ecsegen, Ábrahámhegyen, Sióagárdon még a századforduló körül is szőlőbirtokosok egy-két tőkét jelképesen megmetszettek ezen a napon, hogy majd jó termésük legyen. Egerben vesszőt metszenek a szőlőben. Ez a vincevessző. Hazaviszik, vízbe teszik. Hajtásából az új termésre jósolnak.” Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium

dec 162012
 

Sokat töprengtem, hogy megszakítsam-e az adventi gyertyagyújtások sorát, ám a Fölszállott a páva tegnap esti döntőjének megtekintése, végül segítségemre volt.

“Addig maradunk magyarok, amíg magyarul énekelünk és táncolunk” – nyilatkozta a döntő alatt Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató. Túl a rendkívül magas színvonalú előadásokon, ez a gondolat volt, amely leginkább megfogott a műsorban.

Elismerés illeti a közmédiát, hogy eszükbe ötlött, feleleveníteni ezt a több évtizedes múltra tekintő versenyt! Öröm volt érezni, hogy újra van olyan műsor, amely képes volt egész családunkat a képernyő elé szögezni. Nem volt a rendezés, szervezés tökéletes, ám komoly bírálat sem érheti azt. A zsűribe a legnagyobb szaktekintélyeket hívták meg. Nagyon jó ötlet volt, hogy a döntőbe jutott versenyzőket szokatlan körülmények között – óvodában, jégpályán, a pesti éjszakai életben, kávéházban – játékosan felléptették, persze versenyen kívül. Ám nem ez a lényeg!

“…Végre látni normális, életszagú, nem sztárnak vágyó, egészséges testű, lelkű, gondolkodású, csillogó szemű fiatalokat, akik valóban értékeset csinálnak és ezt tudják is. A zsűri a lehető legprofibb (hisz nagyjából úttörői annak amit most értékelnek), kísérőszövegei nagyon érdekesek. (…)” – írja a port.hu fórumán vadimari. Ebben van a lényeg! Kárpáthaza szinte valamennyi szegletéből láttunk muzsikusokat, énekeseket és táncosokat. Csodálatos volt! Gyönyörűek az autentikus népviseletek, a tájegységek olyan finom megjelenítései, ahol először a Kalocsa környéki katolikus, majd református falvak táncait láthattuk! Nagyon jó volt, hogy a Rábaközből láttunk Csíki és helyi táncokat is, a megfelelő viseletben. Az egész magával ragadó volt, rácsodálkozhattunk Kárpáthaza minden részéből érkezett, tiszta tekintetű, széparcú, roppant tehetséggel megáldott ifjakra!

Furcsa érzés volt a zsűri pontozását nézni! Nehéz, időnként kínos helyzetbe kerültek, egyrészt mert olykor nehezen összehasonlítható előadásokat kellett értékelniük, másrészt volt két holtverseny, amikor Sebő Ferencnek egyszemélyi döntést kellett hoznia. (Szerintem igazságosabb lett volna, ha ebben az esetben megosztják a díjat, vagy az öt zsűritag titkos szavazással dönt.) A díjak… természetesen minden fellépőnek a legnagyobb és pénzben nem mérhető lehetőség az volt, hogy képernyőre került, de az egymillió forint… amikor egy kvízműsorból (elvileg) a huszonötszörösét is el lehet vinni, hát :-(…

Az utolsó népzenei csoport előadása után, Sebő Ferenc elmondta, hogy a néprajzkutatás gyökerei egészen 1896-ig nyúlnak vissza, Vikár Béla volt az első úttörője, Lajtha László, Bartók Béla, Kodály Zoltán folytatták a máig befejezetlen munkát, hiszen arról is hallhattunk, hogy mind a mai napig találnak a kutatók rejtett kincseket: táncokat, tánclépéseket, énekeket. 1972-ben nyílt meg Budapesten az első táncház – többek között – Sebő Ferenc munkásságának köszönhetően. A kristálytiszta forrásvíz áttörte a gátakat: a Kárpátmedencében, de még a nyugati emigráns magyarok között is termékeny talajra lelt a táncházmozgalom, a múlt értékeinek ápolása. Nagyon remélem, hogy Fölszállott a páva újabb lendületet ad gyönyörű örökségünk megőrzésének!

December 29-én mi is ott leszünk a Csík zenekar évzáró előadásán, ahová meghívták az egyik döntőst, ám hogy melyiküket, az ma még titok. Az egész Fölszállott a páva megérdemelne egy gálaestet, ahol a fellépők versenykényszer nélkül szereznének újabb örömöt önmaguknak, társaiknak és Kárpáthaza erre fogékony magyarjainak.

Íme a közönségszavazotok nyertese:

A kép forrása

dec 062012
 

Krisztus után 245-ben Kis-Ázsia-i Anatóliában, Patara városában született, egy gazdag család gyermekeként. Már gyermekkorában is történtek vele csodák. Alig kezdte el iskoláit, mikor Patara városában nagy járvány tört ki, és mint kisgyermek, árvaságra jutott. Ezért a szüleitől örökölt hatalmas vagyonával Patara érsekéhez, (aki apja testvére volt,) a város kolostorába költözött. Az Ő felügyelete mellett nevelkedett, s gyermekévei alatt megszerette a kolostori életet, majd iskoláinak befejeztével a papi hivatást választotta. Életét az emberiségnek és a gyerekek tanítására szentelte. Bárki kérte, mindig segített. Ember szeretete, segítőkészségének híre messze földre eljutott. Az emberek kezdték imáikba foglalni a nevét. 270-ben Jeruzsálembe tartó zarándokuton történtek miatt a tengerészek védőszentjévé vált ! Zarándok útról visszafelé, betért imádkozni Anatólia fővárosába, Myra városba, ahol legendás körülmények között püspökké választották.

52 évig volt püspök. Évek alatt a szeretete, a gyerekekkel, emberekkel való törődése miatt annyira megszerették, hogy nem csak püspökük, de még vezetőjüknek is tartottak. Vagyonát a gyerekek és az emberek megsegítésére fordította. Egyszerű emberként élt a nép között, miközben tanított és szeretetet hirdetett. Éhínség idején a teljes egyházi vagyont a nép étkeztetésére fordította, amiért szembe került az Egyházzal, halála után, ezért az engedetlenségért egy időre ki is tagadták az Egyházból!

Minden este órákig sétált a városka utcáin, beszélgetett az emberekkel, figyelt a gondjaikra. Így történt a legendáját alkotó eset is, ami valójában megtörtént:

A kolostor szomszédságában él egy elszegényedett nemes ember, aki úgy elnyomorodott, hogy betévő falatra is alig jutott. Három férjhez menés előtt álló lánya azon vitatkozott egy este, hogy melyikük adja el magát rabszolgának, hogy tudjon segíteni a családon, és hogy a másik férjhez tudjon menni. Ekkor ért a nyitott ablak alá Miklós püspök , és meghallotta az alkut. Visszasietett a templomba, és egy marék aranyat kötött keszkenőbe, és bedobta az ablakon. A lányok azt hitték csoda történt. Majd egy év múlva ugyanebben az időben még egy keszkenő aranyat dobott be a második lánynak. Kisiettek, mert lépteket hallottak az ablak alól, s akkor látták, hogy egy piros ruhás öregember siet el a sötétben. Harmadik évben ezen a napon nagyon hideg volt, és bepalánkolva találta az ablakot. Ekkor felmászott a sziklaoldalban épült ház tetejére, és a nyitott tűzhely kéményén dobta be az aranyat. A legkisebb lány éppen ekkor tette harisnyáját a kandalló szerű tűzhelybe száradni, és az pont bele esett. Az ismeretlen jótevőről kezdték azt hinni, a hóborította Taurus hegyről, mivel mindig ilyenkor télen történtek ezek a csodák, hogy maga a Tél-Apó jön el ezekkel az ajándékokkal. Az idő folyamán mégis kitudódott a titok, hogy a jótevő maga Miklós püspök. Ugyanis a legkisebb lánynak bedobott aranyban volt egy olyan darab, amit a helyi aranykereskedő előzőleg adományozott Miklós püspöknek egy szerencsés üzletet követően. Ezt felismerve, már mindenki tudta, hogy ki a titokzatos segítő! De kiderült ez abból is, hogy december 5-én a névnapja előestéjén a hideg idő beköszöntével rendszeresen megajándékozta a gyerekeket mindenféle édességgel. Ezért az adakozásaiért a nép elnevezte ” Noel Baba” -nak, ami azt jelenti ” Ajándékozó Apa”. A keresztényüldözések alatt őt is elfogták, éheztették, kínozták, de kivégezni nem merték.

325-ben részt vett a niceai Első Ökumenikus Zsinaton, ahol egy szenvedélyes vitában arcul ütötte Ariust. Ezért a tettéért azonnal elmozdították a Zsinatból, és felmentették püspöki teendői alól. Még azon az éjszakán a Zsinat több tagjának egyazon különös álma volt: Nikolas jelent meg előttük, egyik oldalán Isten állt, kezében az evangéliummal, a másik oldalon Szűz Mária érseki palásttal, így kinyilvánítva szimpátiájukat a magáról megfeledkezett püspök iránt. Az ámulatba esett tanácstagok azonnal Nikolashoz siettek, és bocsánatot kérve visszahelyezték pozíciójába. Ettől fogva óriási tiszteletnek örvendett, mindenki úgy tekintett rá, mint egy nagy emberre, aki nem esztelen dühből vágta arcon a szüntelenül istenkáromló Ariust, hanem Isten iránti buzgalmából.

Hosszú, békés öregkort ért meg. A legenda szerint lelkét ( 342 december 6-án ) angyalok vitték végső nyughelyére, ahol egy tiszta forrás eredt. Ebből a tiszta forrásból áradó szeretettel küldi legendája a mai gyerekekhez utódát, a Mikulást.

Szent Miklós nem legenda volt, hanem egy valaha élt történelmi személyiség!

Forrás

Adjon Isten sok boldogságot valamennyi Miklósnak eme szépséges névnapon, kicsiknek és nagyoknak pedig – érdemeik szerint – rakja teli csizmájukat ajándékkal Miklós püspök!

nov 302012
 

Ma este utoljára lapozunk egyet a 2012-es kalendáriumon, éjfélkor bekopog december, véget ér az ősz, beköszönt a tél, lángra gyújtunk négy kicsiny gyertyát, a remény és várakozás fényeit, világosságot teremtünk az egyre rövidülő nappalok sorában…

December… ízlelgetem a szót, a hónap, amely megkoronázza az előtte lepergett tizenegyet. Várom a decembert, havat, hólapátot, a befagyott Balaton dermedt mozdulatlanságát, a kandallóban duruzsoló fa melegét, Szent Miklós emlékét, a négy gyertya egyre több fényét, ahogyan bevilágítják a Karácsonyig vezető időösvényt. Várom 21-ét, mikor megfordul a világ, a Nappal átveszi a hatalmat az Éjtől, hogy majd diadalútja végén, Szent Iván napján, újra helyet cseréljenek… Olajozottan működik ez így évmilliárdok óta, milyen jó rágondolni!

Várom a decembert. Várom a titkait… várom az esti sétákat a Belvárosban, az ünnepi kivilágítást, a forraltbort, a sülő gesztenye illatát. Várom a hajnali Rorate csöndjét, a hideg templomban látszó lehelet csóváját, a forró teát a sekrestyében. Várom a karácsonyi verseket, énekeket, előadásokat, hangversenyeket. Segítségükkel ékesíthetjük lelkünket, hogy amikor már készen áll a fenyő, megfőtt a halászlé, elindultunk a Pásztorjátékra, az éjféli misére, addigra teljes odaadással élhessük át az Úr születésének napját!

A mi Pilvaxunkban is minden héten meggyújtunk egy gyertyát. Bort forralunk, puncsot készítünk, fahéjas, mézes sütinket bárki megkóstolhatja! Az első gyertya lángja vasárnap lobban fel, a negyedik pedig 21-én, amikor ünnepi koncertre indulunk. Házigazdaként nagyon örülök annak, hogy sokan betértek hozzánk, bár csendben maradtok… kérlek hozzatok be Ti is egy kis fényt: verset, zenefilmet, karácsonyi ételreceptet, képet, könyvajánlót… sok gyertya fénye összeadódik, együtt könnyebben űzzük el a sötétséget!

„Ha az ünnep elérkezik, akkor ünnepelj egészen… Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség.

Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben.

S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.”

(Márai Sándor: Füveskönyv – részlet)

ápr 092012
 

Lassan közeleg a Húsvét vége, hitéleti, szakrális jelentőségén túl, a magyar népszokások kimeríthetetlen tárháza fűződik ehhez az ünnephez is. Villantsunk fel ezek közül párat!

“A feltámadás napja húsvétvasárnap. Sok országban szokás e napon a napfelkeltét egy magas hegy tetején várni. Ehhez több hiedelem kapcsolódik – egyik szerint a felkelő nap Krisztus feltámadásának bizonyítéka, a másik szerint aki jól figyel, megláthatja benne a Krisztust jelképező bárányt a zászlóval.

A húsvéti tojás ajándékozása sok országban e napon történik, nálunk a hétfői locsoláshoz tartozik. A hagyományos sonkát már szombat este, a böjt lezárásával megkezdik. Vasárnap a sonka mellé tojást, tormát fogyasztanak. E nap ünnepi étele a bárány.

Húsvét másnapján német területeken, nálunk pedig Kecskemét környékén szokás volt az Emmausz -járás. Annak emlékére, hogy Jézus a tanítványokkal az Emmauszba vezető úton találkozott, kimentek a város határán álló kápolnához és vidám mulatságot ültek. E nap Európa-szerte a játék, a vidámság napja. Magyarország egyes vidékein e napot vízbevető hétfőnek is hívják, mert e nap a locsolás napja. A lányokat régen kivonszolták a kúthoz, s vödör vízzel leöntötték, vagy a patakhoz vitték, s megfürdették. A locsolás, az ősi termékenységvarázsló és megtisztuló rítusban gyökerezik. A víz tisztító ereje a kereszténységnél a kereszteléshez kapcsolódik. A mondai magyarázat szerint Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadást felfedező, ujjongó asszonyokat, így akarták elhallgattatni őket. A locsolás ma is elterjedt szokás, kissé szelídebb formában, hiszen gyakran csak kölnivízzel locsolnak a fiúk, férfiak.A húsvéti népszokások sorát egy fehérvasárnapi szokás zárja. A lányok komatálat készítenek, elküldik egymásnak. A kosárba, tálra húsvéti tojás, kalács, ital kerül. Ezzel a lányok örök barátságot kötnek, s ettől kezdve komának szólítják és magázzák egymást egész életükben.”

“Húsvét

a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, e napon ünnepli Krisztus feltámadását. Húsvétkor ér véget a 40 napig tartó böjt (→ nagyböjt), a hústól való tartózkodás, innen származik az ünnep magyar elnevezése is. Húsvét az egyházi év mozgó ünnepeinek is középpontja. Ezt a napot előzi meg hét héttel → farsang vasárnapja és követi ötven nap múlva a → pünkösd. Megünnepléséről már a 3. sz.-ból vannak adataink, azonban az ünnepet nem mindenütt tartották egyidőben. Bár a nicaeai zsinat i.sz. 325-ben a többségben levő nyugati vélemény alapján elhatározta, hogy húsvét ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség (márc. 21.) után következő holdtölte utáni vasárnap tartassék – amely mindig a márc. 22-e és ápr. 25-e közötti időre esik –, ez az időpont húsvét megünneplésére csak a 8. sz. óta vált általánossá. Hazánkban az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat szerint akkoriban négy napig tartottak húsvétot, majd a nagyszombati zsinat 1611-ben három napra, XIV. Kelemen pápa 1771-ben pedig két napra csökkentette. X. Pius pápa 1911-ben húsvét második napját is törölte a kötelező ünnepek sorából, de nálunk továbbra is megtartották. – Az erdélyi ref.-ok ma is háromnapos húsvéti ünnepet tartanak. Húsvét ünnepének szertartásai közül már a középkorban kiemelkedett a föltámadás megjelenítése, amely az ünnep reggelén történt. A húsvéti szertartásokhoz tartozott az étel, a húsvéti bárány megszentelése. Emellett már a 10. sz.-ban említik a sonkaszentelést is. Szokásban volt még a kenyér-, a 12. sz. óta pedig a tojásszentelés. Ezekkel a liturgikus cselekményekkel mutatnak összefüggést a naphoz fűződött hiedelmek (→ hiedelem), → szokások is. – Egy 1665. évi vallomás elmondja, hogy „… az is régi bévött törvényünk, hogy minden húsvét napján határt kerülénk, azaz processiót járánk”. A Székelyföldön a r.k. vidékeken még a századforduló táján is szokásban volt, hogy a legények és fiatal házasok a templom megkerülése után végigvonultak a falun énekelve (→ kántálás), imádkozva, majd megkerülték a határt, miközben bő termő esztendőért, békéért imádkoztak. A határkerülés után, amikor már hajnalodni kezdett, a legények színes szalaggal, cifra papírossal és hímes tojással díszített fenyőágakat tűztek kedveseik kapujára, ennek neve hajnalfa volt (→ májusfa). Csíkménaságon megszentelt pimpót ástak el, hogy a határt ne verje el a jég. Ünnepélyesen, a pap részvételével ment végbe a zalaegerszegi határkerülés, amelyet az 1850-es években még tartottak. Nyilván a húsvéti határjárásra vonatkozik az a határozat is, amelyet a r.k. szokások tiltása céljából 1596-ban hoztak Veszverésen, hogy „húsvét ünnepén ne járjanak többé feszülettel a vetések körül”. A szokás, amely más európai népek körében is ismert volt, kereszténység előtti képzetek továbbhordozója: a körüljárt terület, a tavaszi vetések megvédése a gonosz, a fagy, a jégverés stb. ellen (→ határjárás, → körüljárás). Országszerte szokásban volt r.k. vidékeken húsvétkor a hajnali keresztjárás vagy Jézus-keresés, amely után többfelé – pl. → nagypénteken – a patakra mentek mosakodni, hogy frissek, egészségesek legyenek. Számtalan hiedelem fűződik húsvét vasárnapján szentelt ételekhez is, amelyeket Zalában a nagyszombati körmenetre is magukkal vittek. Mint sok szentelményt (→ szentelmények), ezek maradékait is → mágikus tárgyként használták. A szentelt sonka csontját kiakasztották a gyümölcsfára, hogy sokat teremjen. A Székelyföldön a húsvéti étel morzsáját (→ karácsonyi morzsa) is megőrizték, s nyáron a verebek kártevése ellen kereszt alakjában meghintették vele a gabonaföldeket, miközben ezt mondták: „távozzatok innen kártékony madarak”. Az Ipoly mentén egy-egy szentelt tojást – hasonlóan a karácsonyi almához (→ karácsonyi vacsora) – ketten ettek meg, hogy ha eltévednek, jusson eszükbe, kivel ették a húsvéti tojást. → Köszöntő szokások is ismeretesek voltak húsvétkor. Húsvét második napja hétfő, a városokban és ma is szokásos → húsvéti locsolás, másutt a → húsvéti korbácsolás ideje. Húsvét hétfőjén és fehérvasárnap, – húsvét vasárnapját követő vasárnap volt szokásban a → komatálküldés. Az Ipoly mentén a leányok ilyenkor azoknak a legényeknek küldtek tojást, akik farsangkor táncba vitték őket. A gyermekek húsvéti megajándékozása (nyuszi által hozott édesség, tojás) újabb eredetű városi szokás.”

Magyar Néprajzi Lexikon