Csizi

jan 132019
 

Úgy tűnik, kezd hagyománnyá válni az év elejei Fehérvári Bormustra, amelyre idén január 12-én került sor. Méltó helyszín a Szent István Terem, nagyobb kóstolóközönség befogadására is alkalmas, hangulata illik az eseményhez.

Bort sokféleképpen lehet fogyasztani, de hogy mi legyen a könnyed nyáresti beszélgetés, vagy egy nagyszerű étek kísérője, ahhoz érdemes alaposan feltérképezni a lehetőségeket. Hála Istennek, a borok piacán mind a kereslet, mind a kínálat egyre nagyobb, van miből választani. Felkereshetünk borvidékeket, elmehetünk vezetett kóstolókra, vagy leülhetünk tapasztalt kóstolótársakkal mérlegelni a nedűket. Természetesen mindig érdemes  saját ízlésünkre hagyatkozni! Baráti társaságban a vakteszt egy jó megmérettetés, csak annyit tudunk, hogy borokat pontozunk, így alakul ki az aktuális sorrend az asztalra kerülő tételek között.

Ebben az évben a Bormustra célkeresztjébe Fejér megyei borászatok kerültek, elvégre a Móri és az Etyeki Borvidék megyénké. Ennek megfelelően, a helyi erők nagyjából egyharmadnyi helyet kaptak, mellettük két gúnyhatáron túli borászat mutatta be borait: Felvidékről a Geönczeöl Pince; Arad-hegyaljáról pedig Balla Géza, aki 2018-ban az Év Bortermelője lett! Rajtuk kívül Tokaj, Badacsony, Pannonhalma, Mátraalja, Tapolca képviselte az adott régiót. Nyilván a kapacitás behatárolta a meghívottak számát, ezúttal Sopron, Szekszárd, Eger, Villány, Somló nem kapott lehetőséget, ezt egyáltalán nem negatív kritikaként írom!

A borokkal történő ismerkedés sétáló kóstolás keretében zajlott, minden borászatnak volt egy asztala, a belépőjegy áráért szabadon lehetett ízlelgetni a kínálatot. Mi először a fehérborokat jártuk végig – sokkal több ilyen tétel volt – én csak a kedvenceimet, rizlinget, hárslevelűt, furmintot és chardonnay-t kóstoltam, ezekből is csak egy-egy nyeletet, a maradékot kiöntöttem. A borok többsége jól iható, némelyik egészen kiváló volt. A rozékat ezúttal kihagytam, bár tényleg nem a mennyiség volt a lényeg, de ennyi kóstolgatás is meghozza a könnyű mámort, így a vörösborokra már jóval kevesebb figyelmem jutott, kóstolás helyett inkább régen látott emberekkel beszélgettem. Nagyon sok ismerős arc volt a tömegben, akikkel különböző kóstolókon találkoztam.

Egy korty pezsgővel nyitottunk, befejezésül ennek kapcsán leírnék pár gondolatot. Régebben a pezsgő a szilveszterezés, esetleg születésnapok itala volt, alighanem a legsilányabb borokból készült a tankpezsgő, amelynek mértéktelen fogyasztása hosszú és fájdalmas másnapossággal járt. Volt szerencsém látni a Törley gyárat, itt szembesültem azzal, hogy a palackos érlelés mennyi munkával és milyen komoly technológiával jár, arról nem beszélve, hogy csak kiváló alapanyagból (borból) készülhet! Ma már egyre több manufakturális készítésű pezsgővel találkozhatunk, vannak akik kizárólag pezsgőt gyártanak, de egyre gyakrabban borászatok is így bővítik a kínálatukat. Ezek a pezsgők megmutatják, hogy szemben a tömegtermeléssel, mennyire míves, az ünnepeket méltón megkoronázó italról beszélünk. Látom az üzletláncok polcain is választék bővülését, s a vinotékákban is egyre nagyobb a kínálat, érdemes megkóstolni a minőségi pezsgőket is!

jan 072019
 

Zaklatott, végigdolgozott ősz után, az év végi ünnepek sem voltak pihentetők, december 25-én, 31-én és január 1-én is dolgoztam. Előre látva mindezeket, már december elején szállást kerestünk, az Őrség volt a célpont, azon belül inkább a szálláshelyek kínálata, mint a település volt döntő. Ezért esett a választásunk Magyarszombatfára, a szlovén határtól alig két kilométerre található községre. Miért az Őrség? Annak idején Rómába is akkor kezdtem el visszavágyni, amikor Karinthy Cini Naplóját olvasva megjelentek lelki szemeim előtt az Örök Város nevezetességei. Most alighanem Borbás Marcsi főzőműsorait látva csókolt homlokon a “múzsa” bennünket… Természetesen elővettem Kohus Peti “Tour de Őrség” beszámolóját, amelyből még több ihletet merítettünk!

Január 2-án szerdán indultunk, útba ejtve Somlót egy kis borbeszerzés céljából, közel három óra alatt értük el Magyarszombatfát. Másnap elindultunk, először a veleméri templomot csodáltuk meg, majd a szentgyörgyvölgyi református templomba mentünk. Előbbiben a XIII. századi freskók és az azokra vetülő fény játéka, utóbbiban a bárányfelhőkkel díszített karzat és tető igazi érdekességet nyújtott. Őriszentpéteren ebédeltünk, lassan gurultunk addig, számos helyen lehetett látni a népi építészet emlékeit, helyenként az enyészetnek adva, máshol felújítva, régi szépségében ragyogva. Visszatérve Magyarszombatfára – a falu a cserepezőkről ismert – betértünk az összes nyitva tartó gölöncsérhez, gyönyörű portékákat tudtunk vásárolni. Természetesen a Fazekasházat is megnéztük.

Reggelre esett másfél centi hó, a napot szállásunkon pihenve töltöttük. Szombaton felkerekedtünk, hogy megnézzük a méltán híres őriszentpéteri termelői piacot. Bár az év végi ünnepek utáni első szombaton takaréklángon üzemelt, így is fantasztikus portékákra leltünk! Füstölt húsok, kolbászok, szalonnák, tepertők; sajtok, túrók, vajak; mézek, lekvárok no és gyümölcspárlatok kínálták magukat. A termelőkkel nagyon jól elbeszélgettünk, nem volt tömeg, ráértek. Van elképzelésünk a kistermelők munkájából született étkek és a bolti kínálatban megvásárolhatók közötti különbségről, mégis nagyszerű érzés volt, hogy azoknak az embereknek a kezéből vesszük át, akik a természetből varázsolták elénk! Örültünk ennek a piacnak, szeretnénk visszatérni, amikor tavasz végén, vagy ősz elején teljes fényében pompázik!

Őriszentpéteren betértünk az Árpád-kori templomhoz, a szállingózó hóban kívülről tudtuk megnézni.

Szalafő felé vettük az irányt, számomra ez a település az Őrség szíve. Legjobban itt különülnek el a szerek, dimbes-dombos tájnak varázslatos hangulata van. Betértünk a Batha portára tökmagolajért, örömmel láttuk, hogy a Gasztroangyal itt mutatta annak készítését. A gazdasszonytól rengeteg dolgot megtudtunk a különféle magolajok kedvező élettani hatásairól, felhasználásuk módjáról. Tőlük a pityerszeri skanzenbe mentünk, bár az épületek zárva voltak, kívülről megnézhettük az őrségi népi építészet itt őrzött kincseit.

Szentgotthárd érintésével, egy finom ebédet elfogyasztva utaztunk tovább Körmendre, ahol barátainkkal töltöttük a délutánt, majd együtt mentünk el a helyi sportcsarnokba, hogy meghallgassuk a Körmendi Fúvószenekar újévi koncertjét. Mint megtudtuk, tíz éves hagyomány ez a koncert, túlzás nélkül, varázslatos volt! James Bond filmzenéje, vagy a Bohém rapszódia fúvós nagyzenekar előadásában elképzelhetetlenül jól szólalt meg, a többi zeneművel együtt.

Másnap szeles időben, ám verőfényes napsütésben utaztunk haza. Vízkereszt lévén elbúcsúztunk karácsonyfánktól, mégsem voltak rossz érzéseink, ez a három nap kárpótolt a zaklatott ősz és télelő három hónapjáért.

Íme máris feltöltötte valaki a szombati koncert talán legemlékezetesebb részét, fogadjátok szeretettel!

 

dec 302018
 

Ismét elszaladt tizenkét hónap, s bár durrannak a tűzijátékok, annyi történik mindössze, hogy eggyel nőtt a sorszám, új naptár kerül a falra. Szorongató, nagyon nehéz idők jönnek, ám engedjük el terheinket, álljunk meg egy percre, így óévbúcsúztatónként beszámolok a révkomáromi Ismerős Arcok koncertről.

Nem a tegnapi volt az első alkalom, hiszen hagyománnyá vált, hogy a naptári esztendő utolsó hangversenyét Révkomáromban játssza a zenekar. Többször voltunk ebből az alkalomból a Rév-klubban, idén azonban a zenekar alapításának huszadik évfordulójára összeállított koncertturnéba illeszkedett a felvidéki előadás, így a Jókai Színház volt a koncerthelyszín.

Igen, húsz év lepergett, nagyon sok dal született, olyan énekek, amelyek kiállták az idő próbáját. Lehet, hogy tévedek, de bizonyára komoly fejtörést jelenthetett a zenekarnak az ünnepi műsor dalainak kiválasztása, hiszen annyira bőséges forrásból meríthettek. Úgy érzem, nagyon jól sikerült összeállítást hallottunk, az elhangzott dalok felölelték a húsz év termésének legérettebb gyümölcseit. Nem kísérlem meg felidézni a repertoárt, nem volt hiányérzetem az előadás végén!

A dalokat újragondolta a zenekar, áthangszerelve, ülve adták elő; ezúttal a legsodróbb lendületű énekeknél sem pattant föl a közönség, sőt az Andocsi Mária végén hosszú pillanatokig beszédesen néma csend volt amíg megszólalt a taps! Azt hiszem nemcsak a zenekar, hanem a közönség is újragondolhatott egyet s mást. Tökéletes volt a megszólalás, így gyönyörűen érezhettük a hangszereken a zenészek virtuozitását, az együtt muzsikálás örömét! A muzsika kicsit más megvilágításba helyezte a jól ismert szövegeket is. Elképesztő azok időtállása, legyen szó aktualitások, vagy örök értékek dalba öntéséről!

Elszaladt a két óra, véget ért a telt házas előadás. Elmúlt húsz év, de szükség van régi és az újabb dalokra, határon innen és túl, még akkor is, ha most lenne vége, én már azt is csak megköszönöm. Végül a Nélküled, amely hallatán mindenki felállt. Köszönjük a tegnapi estét, a húsz esztendőt, nem utolsó sorban azt is, hogy hitvesemmel részesülhettünk ebből!

Ismét elnézést kérek a fényképek minőségéért, az év végi hangulat kedvéért kiegészítettem a koncert előtti sörivás helyszínén készítettekkel 🙂

dec 252018
 

Ismét elrohant egy év, ismét elszaladt az adventi készület négy hete… Sok jókívánság érkezik élőszóban, telefonon, elektronikus levélben, túl sokat ezekhez már nem lehet hozzátenni, így ezúttal egy Kormorán koncertről írt beszámolóval kívánok áldott Karácsonyt mindenkinek.

Mióta részesei lettünk a Kormorán-varázsnak, alig telt el úgy esztendő, hogy ne lettünk volna adventi koncertjükön. Voltak közöttük “nagykoncertek” a Körcsarnokban, vagy a Nagycirkuszban s voltak családiasabbak, mint a MOM kupolatermében. A hangulatot azonban soha nem a hely, vagy a közönség létszáma, hanem a színpadról áradó dalok szabták meg.

2018-ban koncerthelyszínnek a Duna Palotát választotta a zenekar, a gyönyörű színházterem hangulatos otthont adott a hangversenynek. Milyen volt a koncert? Nagyszerű, mint mindig! Sikerült egyensúlyt találni a régebbi, legrégebbi, újabb és legújabb dalok között, jó volt a megszólalás és a színpadkép. A hangulat sokszor felforrósodott, különösen a jól ismert dalok hallatán.

Úgy elszállt a két óra, hogy szinte észre sem vettük. Két nappal Szenteste előtt, a Kormorán hangversenye felgyújtotta szívünkben a karácsonyi fényeket, köszönet érte!

dec 022018
 

Hajnalonként roráté mise… az az igazi adventi készület! Prohászka írásai, csend, elmélyedés, magunkba és gondolatainkba fordulás, koszorún égő gyertyák, melyekből hétről hétre több fény árad.

Az adventi forgatag “Black Friday”-től Újév napjáig kínálja portékáit, vegyél, szerezz, költs, ródd a plázákat, hogy mire eljő a csendes éj, hullafáradtan rogyjál az ünnepi asztal mellé. Nem mondom, hogy nem esnek jól advent fényei, a vásárok hangulata, egy korty forró puncs, de nem ezekben van a lényeg! 

Alighanem 2002-t írtunk, amikor Isten ujja megérintett, s ott lehettünk a MOM Kupolatermében, hogy először halljuk koncerten muzsikálni a Kormoránt, egyúttal találkoztunk a Kormorán Baráti Kör tagjaival. Gyönyörű adventi este volt, akkor megértettem, hogy nem lehetünk egyedül. Nagyon sokan vagyunk, akik hasonlóan gondolkozunk Istenről, hazáról, nemzetről, családról, múltról és jövőről. Tiltott dalok tiltott hangszereken zenébe és dalszövegbe öntve erősítették, s mindmáig erősítik hitünket. A szél fölkapott, nem volt megállás, elvitt a Napba Öltözött Leányhoz Erdélyországba, koncertekre Somogyvártól Kisrozvágyig, Budapesttől Szombathelyig. Gyönyörű idők voltak!

Azóta elszaladt immár tizenhat esztendő. Advent első vasárnapja van, de mi ugyanúgy várjuk a Megváltó Csillagát, s a tavaszi feltámadást! Aligha volt olyan advent, hogy a Kormorán zenekar ne köszöntötte volna koncerttel. Így lesz ez az idén is, nagyon várom az év legrövidebb napját, a napfordulót, hogy ott lehessünk az Új időszámítás kezdetén! Addig is mindenkinek csendes adventi készületet kívánok!

nov 242018
 

December elsején 12 órakor werkfilm, 21:05-től pedig a teljes Trianon rockopera előadás látható lesz az M5 csatornán. Nézzük együtt, vigyétek a hírt!

Fénykép: Száraz Tamás (a júniusi ősbemutatón készült)

nov 182018
 

Erzsébetet többnyire rózsákkal a kötényében, kosarában ábrázolják. Ennek eredete az a legenda, mely szerint férje halála után Erzsébet továbbra is gondoskodott a szegényekről. Egy alkalommal kenyereket vitt gondozottjainak, mikor sógorával, Henrikkel találkozott. Annak kérdésére, hogy mit visz kosarában, Erzsébet tartva attól, hogy esetleg megtilthatják neki a jótékonykodást, így válaszolt: rózsákat. Mikor megmutatta, a kenyerek helyett illatos rózsák voltak kosarában – eszerint Isten nem akarta, hogy a szent asszony hazudjon. Gyakran ábrázolják még korsóval, amelyből a szegényeknek adott inni, illetve pálmaággal, ami a halál feletti győzelem jelképe.

Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse”), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmébe nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra.

A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.

Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és ,,kifosztva” a várat, segített az éhezőkön.

Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: ,,Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!”

Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy ,,elűzték a várból”. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.

Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: ,,Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: ťAkkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!Ť És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól…”

Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük (lásd november 13-án!).

1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.

Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára. (Forrás) 

Sík Sándor Szent Erzsébetről (részlet)

“Szent Erzsébet elsősorban az igazi nőiesség: a személyes, a kiskörű szeretet hőse. Ha magunk elé állítjuk a róla fennmaradt rengeteg legenda és történelmi feljegyzés világánál, az első tekintetre egy kedves, szép, fiatal, szerelmes, boldog hitvest látunk magunk előtt. A hitves eszményét. Már menyasszony korában megkapja az embert bájos, szemérmesen, de tudatosan odaadó, jegyesének, leendő hitvesének mindent alárendelő hűsége és kitartása. Hiába akarják megfélemlíteni, senki sem képes lemondásra bírni arról, akit szeret. Házassága a boldog, szép, mindenki számára épülésül, gyönyörűségül, erőforrásul szolgáló családi életnek csodaszép képét tárja elénk. Erzsébet és Lajos, – az ideális lovag, – az ő férje, az ő ,,testvére” (mint szólítani szokták egymást), a maguk három gyermekével, boldog családjuk körében: szívmelegítő jelenség. Milyen megható, kedves vonásokkal mutatja meg hitvese iránti szeretetét, amikor (Erzsébet – ha ösztönét követi: maga az igénytelenség!) ékes ruhákat ölt magára, csak azért, hogy férjének tessék. Amikor az udvari lakomáknál, minden hagyományos szokás ellenére, férje mellé ül, mert nem akar elmozdulni mellőle. Amikor a templomban rajtakapja magát egyszer – a legenda egyik legkedvesebb, legemberibb mozzanata! -, hogy nem a szent cselekményre gondol, hanem férjén felejtette szemét. Amikor következetesen elkíséri mindenhova, ünnepekre, utazásokra, vadászatokon mellette lovagol; ha elválik tőle, gyászruhát ölt mindaddig, amíg viszont nem látja. De leghatalmasabban mutatja az ideális hitves képét az a rettentő szerencsétlenség, a nagy végső válás, amikor férje elindult a kereszteshadjáratba, ahonnan sohasem tért vissza. Sokáig nem meri megmondani Erzsébetnek, hogy letette a kereszteshadra elkötelező fogadalmat. Erzsébet úgy találja meg a tarsolyában véletlenül a keresztes-jelvényt; megdöbben, megnémul, majd egyetlen kiáltásban tör ki: ,,Testvérem, ha nincs az Isten akarata ellen, maradj velem!” Amikor pedig látja, hogy nem lehet megváltoztatni a fogadalmat, lóra ül és elkíséri az ország határáig. Ott elbúcsúzik tőle, de aztán még egy napig lovagol vele. Ott újból elbúcsúzik, aztán még egy második nap is vele lovagol. Már egészen vele akarna menni, de nem hagyhatja el gyermekeit, kénytelen visszafordulni. Úgy viszik haza, félig holtan. Ettől kezdve gyász az élete. Végre megjön a még súlyosabb gyászhír, férjének halálhíre. Erzsébet felsikolt: ,,Mindennek vége! Meghalt az egész világ!” Nyolc napig nem tér magához a sírástól. Aztán fogadalmat tesz, hogy többé nem megy férjhez; állja is ezt a fogadalmat, akkor is, amikor II. Frigyes császár kéri feleségül. Ime az ideális hitves képe! ” (Sík Sándor: Szent magyarság, V. Szent Erzsébet: női eszmény)