„Hírnév, kincs, dicsőség nem adhat földi boldogságot, önmagunkban kell azt keresnünk, a szív nyugalmában s az erkölcs tiszta érzet ártatlan örömeiben.”
(Horthy Miklós)
Horthy Miklós szobra Csókakőn
Emlékezzünk rá, Koltay Gábor filmjével. Soha ne felejtsük el: ha Horthy Miklóshoz a legkisebb bűn tapadna, ott ült volna a vádlottak padján Nürnbergben. Az utolsó olyan magyar államférfi volt, aki egy rendkívül szerencsétlen történelmi helyzetben megtette, amit megtehetett azért, hogy a Trianonban megcsonkított, pusztulásra ítélt ország megmaradjon. A háborúban elvesztette elsőszülött fiát, emigrációban, hazájától távol, Portugáliában adta vissza lelkét Teremtőjének. „Mély a tenger és végtelen… De mélyebb szeretetem, mely szülőhazámhoz fűz, és végtelenebb vágyódásom, mely a magyar földre és s magyar nép körébe hazavonz!” – írta. 1992-ben hazatért Kenderesre. Bár a mindenkori hatalom nem engedi, hogy szobrok, közterületek nevei őrizzék emlékét, sokan vagyunk még, akik szívünkbe zárva őt, minden nap imádkozunk érte és hazánkért, nemzetünkért!
Új naptár kerül a falra, a fedlapon 2013 a szám, kedden fordítunk egyet rajta, hiszen elérkezik január. Ennyi. Még egy papírtrombita megfújására, nemhogy méregdrága tűzijáték fellövésére sem érdemes dolog… 2013… mégis valamennyiünk számára fogyatkozó időt jelzi, mindannyian cipeljük mögöttünk hagyott esztendőink súlyát. Kérdések tolulnak fel, kettőt mindenképpen érdemes föltennünk: „Milyen volt?”; „Milyen lesz?”
Elsősorban magunk, családunk és nemzetünk életére gondolunk, utóbbit is elsősorban saját sorsunkon keresztül érzékeljük. Ha röviden szeretném megválaszolni mindkét kérdést, annyit mondhatok: rosszabb soha ne legyen! Persze, amikor az ember egy végigdolgozott, fárasztó nap után esik haza, másképp lát dolgokat, mégis kizárólag a munka és a tanulás az, amely előreviheti akár saját, akár nemzetünk életét. Örülnünk kell, hogy van munkánk, hogy hitvesem visszatért eredeti hivatásához, így reggelenként boldogan indul dolgozni, nem összeszorult, görcsbe rándult gyomorral! Azt végzi amit mindig is szeretett: létezik nemesebb feladat annál, mint áldott állapotban lévő édesanyák és újszülöttek, csecsemők, kisdedek – egyszóval bimbódzó életek – gondozása? Benedek fiam is egyre inkább megtalálja helyét a már nem csak nevében, hanem szellemiségében is keresztényebbé váló Ciszterci Gimnáziumában!
A munka és tanulás teszi ki életünk nagy részét. A bankárokkal szövetkezett politika és a saját butaságunk minket is belevitt adósságcsapdába, pedig nem házat, vagy lakást vettünk, „csak” hőszigeteltünk. A politika (lehet más?) segítségével sikerült kimásznunk belőle, levonva a dolog minden tanulságát. 2012-ben rendbe tettük elhanyagolt csókakői kertünket, a gyümölcsfák termésükkel köszönték meg. Tavasszal újakkal pótoljuk a néhány kiszáradt régit. Idén kétszer is eljutottunk Erdélyországba, Csíksomlyó Pünkösdkor – életünkben először – több volt, mint felemelő találkozás az Úrral és magyar testvéreinkkel. Meghatározó lelki ajándékot kaptunk a Nyeregben… Ott lehettünk Alsóörsön az íjász-edzőtáborban és két hetet tölthettünk Cserépváralján íjászbarátainkkal. Eljutottunk sok versenyre is – igaz annál sokkal kevesebbre, mint amennyire szerettem volna.
Ugyanez igaz a koncertekre, jó néhányon ott voltunk; immár harmadszor jártunk Csepregen az Ismerős Arcok táborában, a legnagyobb Örökség koncerteken is jelen lehettünk. Remélem ez jövőre sem lesz másképp, ám szeretném ha bővülne komolyzenei koncertekkel és színházi előadásokkal ez a kör. 2012-ben három fantasztikus zenealbum született: tavasszal jelent meg az Ismerős Arcok Kerítést bontok című lemeze, ősszel Margit Józsefé, Karácsonyra pedig „Ébredés” az Örökségtől.
Itt van A mi Pilvaxunk, amelyben ugyanolyan örömmel szövöm a mesék fonalát, mint amikor elindítottam! Az idő kereke forog tovább, a kávéházi asztalok márványának mintázata egyfajta tükre életünknek. Nem tekintek messzire, hiszen ma este a Csík zenekar koncertjére megyünk, ám lehet, hogy a beszámolót erről majd csak januárban olvashatjátok, hiszen az óév utolsó óráit íjászbarátaink társaságában töltjük majd. Illő lenne megemlékezni Petőfi Sándor születésének napjáról… majd következik Vízkereszt, amellyel lezárul a karácsonyi ünnepkör és egy igen rövid farsangnak vet véget már februárban Hamvazószerda, hogy elkezdődjék a húsvéti készülődés hat hete… Januárban indul szűkebb pátriámban, Székesfehérváron a Szent István Emlékév, még ebben a hónapban ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Nem leszünk témaszűkében!
Búcsút intve 2012-nek, néhány fényképpel és két zenefilmmel szeretném megköszönni Nektek, hogy sokan betértek egy kávéra, briósra hozzánk :-)! A diák a felejthetetlen december 21-i Örökség koncerten készültek, köszönet a képekért Tóth Attilának! Az idén 20 esztendős Duna televízió gálaműsorán két áthangszerelt dallal láthattuk képernyőn az Ismerős Arcok zenekart; elkészült Erdélyországban a TransylMania újabb zenefilmje. Búcsúzzunk ezekkel az óévtől és köszöntsük velük az új esztendőt! Mi mást kívánhatnék Nektek: legyen 2013 sokkal jobb, de semmiképpen sem rosszabb 2012-nél!
Elmentek már a madarak, a fecskék
Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték
Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.
De elmentél, veled a nyár, az álmok.
Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.
Neked nagyon hideg volt itt az élet,
Nem jött bíborral már az alkonyat.
S megsemmisült sok délibáb-reményed
Csillagtalan nagy éjszakák alatt.
De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
S nem kérek tőled semmi, semmi mást,
Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem
Körülötted az őszi hervadást
Idén sok szó esett már a mi Csókakőnkről, erről a varázslatos helyről… amely befogadta és megőrizte a Kormányzó szobrát, éppúgy, mint az Ismerős Arcokat egy koncert erejéig. Pár zord, télies nap után, ma reggel a nap simogató sugarai ébresztettek, mint kisdedet az első gyengéd anyai érintés…
Csókakő felé vettük az irányt. Odalentről még láttuk – ahogyan a helyiek mondják – „pipál a Vértes”, a hegycsúcson fehér dér ékesítette a barnuló lombokat. Szemben a Bakony köszönt ránk, tetején vékony hótakaróval.
Mondtam már, Csókakő Magyarország egyik ékessége, éppoly gyönyörű ősszel, mint egy borongós szeptemberi estén, vagy egy forró nyári délután.
Volt egy kis fejszámolás koncert közben: „harmadszor, negyedszer…???” lépett fel tegnap este a zenekar Magyarország Ékességének vendégeként? Végül is Lecsó és Attila között egyetértés mutatkozott, azonban:az első szabadtéri színpadi hangverseny 2010. júniusában, majd a második2011. szeptemberében, a harmadik az eddigi utolsó pedig tegnap volt…; két alkalommal „Apák és fiúk” előadást tekinthette meg a közönség Csókakőn.
Olvasva a zenekar koncertprogramját, élt bennem némi félelem, hogy szeptember legvégén, szabadtéren… nem kizárt, hogy eső mossa… aggályomat az időjósok is megerősítették, induláskor egyre vastagodó felhőtakaró jelezte, hogy nem kizárt egy alapos égi áldás. Talán mások is félhettek ettől, mert bő félórával a koncert kezdete előtt, tucatnyian lézengtünk csak a tág nézőtéren, miközben a zenekar a beállást végezte.
Azután nyolc óra után pár perccel elkezdődött a koncert, a színpad előtti tér zsúfolásig megtelt, óriási lelkesedéssel és ovációval fogadta a közönség a zenekart. Csókakőn remek színpadot építettek, míves ácsmunka, tető védi a színpadra lépőket az esőtől, a mérete is nagy, az aljzata is stabil, lebetonozott. Amennyire megtudtam ítélni, a hang- és fénytechnikát sem érheti bírálat!
A bő másfél órás hangverseny nagyszerű keresztmetszetét adta az elmúlt évek zenei anyagának; a repertoárban mindig felbukkannak régi-régi, már-már elfelejtettnek gondolt dalok; tegnap este sem volt ez másképp. Számomra a koncert csúcspontja az „Eső mossa…” volt, ekkor éreztem leginkább a színpadról áradó pozitív energiákat és a közönség rezonálását rá. Mindvégig remek volt a hangulat, végigénekeltük a koncertet…
Én kárpótoltam magamat a bánatos csepregi részvételemért, a legelső sorból élveztem a koncert minden pillanatát. Felettünk őrködött Csókakő Vára, alattunk álmodott a falu, előttünk hallgatta a muzsikát a sárguló erdőkkel borított Vértes, mögöttünk tért pihenőre a nyugati irányba hullámzó Bakony… a muzsika az égre festette Kárpáthazát, életet és értelmet nyert minden, valahogy így:
Hegyeket nézek
A hazát ott találod lovaknak szemében, Felszántott föld szagában, gyümölcsök ízében, A Himnusz bánatában, temetők csendjében, Apám minden szavában s nagyanyám hitében;
A vadak békéjében, erdők magányában, A béke vadságában, börtönök falában, Szerető ölelésében, feleség csókjában, A gyermek sírásában és minden mosolyában;
Kutyák hűségében, madarak röptében, Fecskéknek fészkében, gólyák szerelmében, Márai eszében, Petőfi dühében, Pilinszky lelkében és Wass Albert szívében;
A tanító vérében az utca porában, Cipők talpán és gyilkosok szavában, Minden ellenségben s anyák sikolyában, Nagyapák emlékében s a kézszorításban;
A zászló színében s a lerakott fegyverben, Leszegett fejekben, a nem múló szégyenben, Megtartott esküben és abban a szóban, hogy „nem”, Ott van tebenned és itt lapul énbennem.
Hegyeket nézek és erdőket látok. Emberek jönnek felém, és mind jó barátok. Határon túlról és szívektől innen Szavak sem kellenek, rendben lesz minden.
Valami azt súgja számomra: tényleg rendben lesz minden. Ahhoz ilyen esték is kellenek, mint a tegnapi volt, köszönet érte a zenekarnak, a szervezőknek és az Ismerős Arcok csodálatos közönségének!
