Ősz Csókakőn

Elmentek már a madarak, a fecskék
Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték
Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

De elmentél, veled a nyár, az álmok.
Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.

Neked nagyon hideg volt itt az élet,
Nem jött bíborral már az alkonyat.
S megsemmisült sok délibáb-reményed
Csillagtalan nagy éjszakák alatt.

De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
S nem kérek tőled semmi, semmi mást,
Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem
Körülötted az őszi hervadást

Idén sok szó esett már a mi Csókakőnkről, erről a varázslatos helyről… amely befogadta és megőrizte a Kormányzó szobrát, éppúgy, mint az Ismerős Arcokat egy koncert erejéig. Pár zord, télies nap után, ma reggel a nap simogató sugarai ébresztettek, mint kisdedet az első gyengéd anyai érintés…

Csókakő felé vettük az irányt. Odalentről még láttuk – ahogyan a helyiek mondják – „pipál a Vértes”, a hegycsúcson fehér dér ékesítette a barnuló lombokat. Szemben a Bakony köszönt ránk, tetején vékony hótakaróval.

Mondtam már, Csókakő Magyarország egyik ékessége, éppoly gyönyörű ősszel, mint egy borongós szeptemberi estén, vagy egy forró nyári délután.