Sze 102018
 

Vasárnap reggel hatkor harangzúgás töltötte be a tengerpari falucskát. Sukosan templomának tornyában három harang lakik, külön-külön mindegyik hangjával megbarátkoztunk, de így, együtt, gyönyörűen köszöntötték a napkeltét… szemben a sziget, a tenger vize még csak nem is fodrozódott, mintha vékony jégpáncél dermesztette volna. Nyolcra hirdették aznapra az első szentmisét, időben ott voltunk, de már nem fértünk be a templomba, pedig aznap még két mise volt. Úgy éreztem, talán mégsem múlt el a mi Európánk egészen. “Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet” – mondta Mindszenty bíboros. Ebben az alig több mint 3000 lelket számláló tengerpari faluban, nem fértünk be reggel a templomba… Irigylem a horvátokat s nem féltem őket!

 

 

Bár nem évszak, mindössze alig egy-két hét, mégis szeretjük a nyárutót, őszelőt. Rekkenő hőséget adó, ám pihentető nyaralást nem hozó zaklatott augusztus után, hirtelen elhatározás hozta az ötletet, hogy guruljunk le Dalmáciába, mint ilyenkor – nem is olyan nagyon régen – a napfényes Itáliába. Fiunk akkor még óvodás volt, ma már önálló, bátran itthon hagyhattuk.

Egyetlen koncepció volt, hogy minél közelebb hazánkhoz, minél csendesebb helyen legyünk. Adódott Zára, mivel város, kerestem egy közeli falut, így találtam meg Sukosant. Szállást foglalni, kifizetni, már a telefonról sem nehéz, jónak tűnt, jó is volt. Szerdán reggel legurultunk, hétkor indultunk, kettőkor megérkeztünk. Első pillantásra lenyűgözött a hely szépsége, maga a tenger! A szállásunk előtti utacska túloldalán nyaldosta a partot. A vízben egy várromot láttunk, mint egy blogból megtudtam: “Sukosan különlegességei az Arany-öböl kellős közepén meredező Valaresso romfalak. A XV. században Zadar érseke, Matheo Valaresso egy nyári palotát építettet magának a lagúna kellős közepére, mely a török-velencei háborúkban súlyosan megsérült. Csupán a most is látható három falpillér maradt meg az épületből. Érdekes, látványos rom a vízben.”

Könnyű volt felfedezni a strandot, a víz kristálytiszta, kellemes hőmérsékletű, simogató volt. Jó volt beúszni, már régen nem ért le a lábunk, de láttuk a tengerfeneket. Ezernyi vitorlás, motorcsónak, kisebb-nagyobb hajó úszott, látszólag céltalanul. Egy picit mindig fújt a szél, de a víztükröt éppen csak borzolta.

Voltunk már Zárában, az Óvárossal nem lehet betelni. Sajnos még ide is került amolyan igazi szocreál épület, de a múltat ha akarták sem tudták eltörölni. Már a rómaiknak is volt itt Fóruma, köveiből épült a Szent Donát körtemplom, amelyben ma már hitélet nem folyik, ellenben varázslatos akusztikája miatt koncertek kedvelt színhelye. Mellette a Szent Anasztázia szarkofágját őrző katedrális az itáliai építészet hatásait mutatja. A szarkofágban alussza örök álmát a vértanú. Kávéházi teraszokon jól esett megpihenni, a kávé pontos, olaszos, erős, aromás, s a fagylaltokat sem illetheti negatív kritika!

Maradva az Óvárosnak helyet adó félszigeten, kikerülhetetlen a Tengeri orgona.   Az állandóan lengedező szél nagyon izgalmas “orgonajátékot” hív elő az ügyesen felépített lépcsőkből; különleges a Nap köszöntése nevű napelem is, amely úgy termel energiát, hogy egyben esztétikai élményt is nyújt. Az Óvároshoz tartozik a piac, nagyobb csarnokban kaphatók halak és tenger gyümölcsei, odakint a standokon bármilyen – idénynek megfelelő – friss zöldség, gyümölcs kínálja magát. Élvezettel majszoltuk a nagy-szemű, nagy-fürtű szőlőt, a mézédes fügét. Elmentünk egy plázába is, de semmit nem találtunk a nálunk is mindent elöntő, méregdrága, ám nagyrészt Kínában gyártott multikulturális-univerzális szeméten kívül.

Jó falatok nem ott vannak, hanem a kis halászfalu vendéglőinek teraszán.

 

A tonhal-steak vált kedvencünkké, a nagy porció széle ropogós, magába zárja a hal varázslatos ízeit, a zöldköret olívával nyakon öntve, fantasztikusan harmonizál a hússal, Malvazija fehérbort ittam hozzá,  délszláv szőlő, ismertem, bora szépen kísérte az ételt.

Vasárnap délelőtt még egy jót lubickoltunk, dél körül elindultunk, este hatkor már itthon voltunk. Mindazok a dolgok, amelyekről meséltem, színfalak voltak csupán. A tenger illata, a bőrünkre kicsapódó só, a lassan elillanó ízek, Zára és minden… csak egy keretet adtak a hitvesemmel töltött és átélt öt naphoz, minden átrajzolódott, ahogy a naplemente is átrajzolta azt az öblöt. Jó hogy együtt lehettünk, jó hogy ott lehettünk.

Fotósorozatok: második nap, harmadik nap, negyedik nap.

máj 152018
 

Csak az tudhatja milyen érzés Székelyföldön lenni, aki azt valaha átélte! Legyen szó nyaralásról, kirándulásról, pünkösdi zarándoklatról, lenyűgöző, örök élményekkel térhetünk haza. Az érzést elsősorban a székelyeknek köszönhetjük, de szorosan hozzátartozik a gyönyörű táj, a meseszép települések, a kulináris élvezetek és a számtalan népművészeti élmény, legyen szó táncról, muzsikáról, tárgyakról.

Negyedik alkalommal hirdettek háromnapos Székely Fesztivált Budapesten, akik már jártak Székelyföldön felfrissíthették emlékeiket, akik eddig még nem jutottak el, azok talán most kaptak kedvet hozzá.

A fesztivál három részre különült: a színpadon muzsikusok és táncosok léptek fel; a Millenáris külső terén találtuk a székely ízeket; zárt térben pedig kézművesek portékáiból válogathattunk. Fafaragók, nemezesek, ruhakészítők, könyvárusok, cserepezők árultak szebbnél szebb tárgyakat. Kulináris élményekben is bőven lehetett részünk: sajtkészítők, hentesek, kürtőskalácsosok mellett megjelent a Csíki sör egyre bővülő termékkínálata, kóstolhattunk gyümölcspárlatokat és Ménesről Balla Géza borászata is részt vett a rendezvényen.

Néhány fénykép és egy riportfilm a rendezvényről:

máj 112018
 

“Igen, az ivás művészetében Halászt tekintettem tanítómesteremnek; szem előtt tartottam ivószokásait, pl. a szétcsapatást (töményet sörrel felhígítani), az összerántást (borozás vagy sörözés közben egy fél töményet ledönteni), ivás közben mindig haraptam valamit a konyhán vagy az osztály tálalójában, a másnaposságot sörrel gyógyítottam, a köhögést konyakkal, a kézremegést hirtelen lehajtott két deci borral… Szóval: képzett, a szabályokat betartó piás lett belőlem…”

(Bólya Péter: A védőirat, 1984)

kepkonyvtar.hu

Dolgozatunk második részében a “mit fogyasszunk felelősséggel” kérdést igyekszünk körbejárni. A mámorhoz sínpár vezet: a hosszú fém egyik oldala a sör, a másik a bor, közöttük a tömény a talpfa.

A sör volt mindennek fundamentuma. Mint szomjoltó, mint nyáron enyhülést adó ital a mindennapok része. Abban az időben is jól elkülönült a csapolt és az üveges (a dobozos a rothadó imperializmus dögbűzét jelentette, vagy túl a Lajtán, vagy kizárólag dolláros boltokban volt kapható). Az üveg formavilága egységes volt, színe zöld, vagy sötétbarna, űrtartalma fél liter, koronazár határolta a külvilágtól.

Az üveges sör mind az otthoni ivók, mind a csapolt sört nem forgalmazó vendéglátóipari egységek igényeit kielégítette. Elérhetőségük respektálta a régiókat, soproni, borsodi, kőbányai, pécsi, kanizsai gyárak lefedték Csonkaország teljes területét. Importáltak is, csehszlovák, endékás, délszláv sörök voltak elérhetők azokban a forró nyári hónapokban, amikor a hazai gyártókapacitás nem elégítette ki a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a szövetséges értelmiség igényét. Talán nem túlzunk, ha a lengyel “táncos” sört helyezzük mélypontra, a csehszlovák és a keletnémet sörök pedig egészen kiválóak voltak, Radeberger, Wernesgrüner, Sternburg a csúcskategóriát jelentették, megfizethető áron!

A csapolt sör egészen más volt. Sarki kocsmáktól, a szépen berendezett sörözőkig lehetett a nedűt fogyasztani. Alapvetően két probléma volt vele: szinte mindenhol vizezték, illetve abban az időben a hűtés megoldatlan volt. De! Igény mutatkozott rá, így lassan bevezették a hűtött csapolást, a felvizezés sem érte meg, hiszen ilyen helyekről a vendégek elpárologtak. Abban az időben a vastagfalú, füles, félliteres korsók voltak a söntésekben. Három mértékegység volt: korsó (0,5 l), pohár (0,3 l), pikoló (0,2 l). A magukra valamit adó sarki böfögőkben a korsók elmosása szimbolikus gesztus volt; aki találkozott rúzsfoltos korsóval, amíg él, nem felejti el…

A borról nem érdemes sok szót ejteni, elvégre nagyon szűkös volt a kínálat. Itt is találkozhattunk folyóborral; gyaníthatóan sok közülük szőlőt soha nem látott. A szőlészetek egy-két típust palackoztak, a tömegtermelés uniformizálta a borokat. (Persze szőlőhegyen, borosgazdáknál gyémántot is lehetett találni). Az említett lőrék leginkább szódával hígítva voltak élvezhetők, a különböző fröccsök keverési arányaiba nem mennék bele, de ide kattintva részletes leírás olvasható.

Bornak nem nevezném az almabort, literes üvegben árulták, koronazárral. Az ára volt az egészben a legvonzóbb, de önmagában nehezen lehetett fogyasztani, ellenben 2 dl Diána sósborszesszel feljavítva – ez volt a csövescsinzánó – mennyei ital kerekedett, könnyű mámorral, hosszú fájdalmas másnapossággal. Ifiparki koncertek ráhangolódásának kihagyhatatlan itala volt.

Átmenetet képeztek a bor és a töményitalok között a vermutok. A két olasz (Martini, Cinzano) jól behűtve iható volt, no de a magyar Éva vermut… a ragacsos löttyöt olajozottan lehetett kihányni, a fogyasztása utáni harmadik-negyedik napon is érezhetőek voltak a másnaposság tünetei. Saját találmányunk volt az “indián”: fél cseresznye és fél hubi (jól összerázva), ütős szörnyűség lett belőle.

Hasonló volt a kevert (rum és császárkörte elegye), a rumpuncs, valamint sok különféle likőr.

Whisky is volt nem egy hazai gyártású, sok pénzért lehetett skótot is vásárolni. A brandyk közül a Lánchíd egészen iható volt, ugyancsak elérhetők voltak francia párlatok is.

A pálinkák a förtelmes krumpliszeszektől a kellemes gyümölcspárlatokig kaphatók voltak; a titokzatos, lakótelepi konyhákban működő zugfőzdék ritkán szültek felejthetetlen élményt adó italt.

Az ivás következménye a másnaposság volt: fejfájás, hányinger, szájszárazság, rossz közérzet. Lerövidítésének számtalan praktikáját próbálhattuk, azonban célszerű volt hallgatni az alkoholundorra és napokig absztinensnek maradni; azok akik alkoholba fojtották részegségüket, gyorsabban váltak alkoholistává.

Az ivás dominanciáját a sör és a bor jelentette, a röviditalok inkább gyorsítók voltak. Igaz egy hajnali rum télen, valamelyik csapszékben nemcsak a külvilág hűvösségét enyhítette, hanem egyszerre űzte el a másnaposságot és ígért csodálatos napkezdetet.

Voltak a nagy találkozások. A sörözőben egy hűvös korsó és fél Unicum… utóbbit ledöntve egy pillanat volt, amíg lezúdult a gyomorba, ott elhelyezkedett, majd egy kellemes forróságérzés kúszott a nyelőcsövön át, a garat felé… ez volt az a pillanat, amikor meg kellett ragadni a korsót és leküldeni a hideg sört… amikor félúton összeölelkezett az Unicummal, a felelősséggel fogyasztót átjárta a mennyei béke érzete.

kepkonyvtar.hu

ápr 282018
 

A címben szereplő kétszavas mondatot egy sörösdobozon olvastam, valóságos gondolatlavina indult bennem, no nem a “felelősséggel”, hanem a “fogyassza”  okán… mert mi felelősséggel soha nem fogyasztottuk! A “fogyasztás” három dolgot feltételez: kivel, hol és mit. (Hozzátehetnénk még a “mikor”-t, de evidencia, hogy a hajnal nem a fröccs ideje.)

A “kivel” kérdésénél sem időznék, hiszen, ahogyan a néhai kolléga és regényíró Bólya Péter megfogalmazta, “…az ivás olyan mint a futball, csak csapatban űzhető…” (Védőirat című kisregény.) Egyáltalán nem mindegy, hogy kivel (kikkel) iszunk, hosszú út vezet egy gladiátorképzőben a sörfoltos pultnál ülő helyi erőktől, a baráti nosztalgia szesztornákon át, a kostolótársakkal hősiesen átivott borkóstolókig. (“Gladiátorképző” és “helyi erők” definíció S.T. barátom és íjásztársam szellemi terméke.)

Fotó: kepkonyvtar.hu

Dolgozatom első részében a “hol” kérdését fogjuk körüljárni. De hogy legyen kedvünk a folytatáshoz, mélyedjünk el Rejtő Jenő Csontbrigád című művének rövid szakaszában!

“A vörösbor a francia és az olasz nép hatalmas történelmi katasztrófái idején táplálta a lankadó hitet, azzal az ösztönzéssel, hogy élni vagy remélni ugyanaz, mert nagy nemzetek nemegyszer feltámadtak ismét tartós elhalálozásukból, és ebben mindig jelentékeny része volt a vörösbornak. A pálinka mámora nagystílű belenyugvás. Meggyőz arról, hogy semmi sem fontos. Földi bajaidra feleletül megajándékoz az idő és a tér fogalmaival. Ilyen roppant átlók között, jelentőségedben eltörpülve, boldog lehetsz megalázottan is, miután úgy érzed, hogy felesleges a világ, és a semmi is fontos, ha szereted. Ilyen egy közönyös, cseppfolyós Tolsztoj ez a pálinka. A vörösbor fáj, de azt mondja: “Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: “Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: “Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz. Menj a fenébe, fiam.” (Forrás)

Begördült a 21-es kék autóbusz a Királyhágó térre, reggelente nagyívű séta vette kezdetét, úton a gimnázium zord épületének irányába, az Alkotás útra. A téren megtalálható egykori Budai gödör nevű egységről csak azért nem emlékezhetünk meg, mert abban az időben már a sarki közért raktárává aljasították. Ne adjuk fel, hiszen még az Ugocsa utcában, a mozi mellett volt egy neve sincs itató, pár lépcső vitt le az utca szintje alá, felejthető féldecikre volt csak jó. No de a Márvány utca! Baloldalon a Palack, a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet poharazója, ahol kiváló fehérbort mértek. Pár méterre tőle a Csemői, az ottani MGTSZ (mezőgazdasági termelőszövetkezet) borozója, a szódásüveg tálcán állt, pár fillér elhelyezése után bárki kedvére hígíthatott magának bármit, a kisfröccstől a viceházmesterig. A jobboldalt se hagyjuk magára, elvégre a hentesnél helyben lehetett sült kolbászt falni, a hozzá való sörök társaságában. Az Alkotás utca sarkán volt a Márvány bisztró, igazi sarki kocsma! Az L alakú térben gyönyörű megmunkálású, antik pénztárgép mögött álló hölgytől kellett blokkot vásárolni, amelyet egy fából kiálló szögre húzva érvénytelenítettek, majd kimérték a rendelt nedűt. Leülni nem lehetett, de ez nem volt baj, elvégre a vendéglátóipari egység pusztán a futó felfrissülést, vagy a rapid lerészegedést szolgálta. (Ma egy kitűnő pizzéria van a helyén.) Szemben állt a Kis-Royal, nem volt dolgunk egymással.

Tágíthatnánk a kört, hiszen a Márvány utcán továbbhaladva, a híd után volt a Brikettbár, nevét a közeli Tüzép telepen dolgozókról kapta; a Királyhágó tértől nem messze, a Böszörményi úton talán máig megvan a Tik-Tak presszó, amely elé nyáron ki lehetett ülni, odabenn a sűrű dohányfüst, sötét drapériák szolgáltak díszletként a féldecik bevételével kialakuló könnyű mámorhoz. A Böszörményi út Déli felőli végén volt a Fakalapács borozó, amelybe egy stilizált hordón át lehetett belépni. A hely specialitása a málnás bor volt, amely a fröccs málnaszörp sűrítménnyel való dúsítását jelentette. Hosszan lehetne kalandozni ezen a négy négyzetkilométeres területen, ha még belevennénk a Moszkva tér környéki itatókat is, soha nem lenne vége. Egyszerűbb volna végiginni, mint végigírni…

Fotó: Fortepan.hu

Ugorjunk egy nagyot térben, következzék hat pécsi év. Szeptember volt, amikor a Mecsek-expressz nem is annyira lágyan ringatva, nem is annyira száguldva Pécs felé vitt. Az Ittasellátóban Szalon sört adtak, korábban még csak nem is hallottam róla. A város feltérképezéséhez hat esztendő kevés volt. A Budai vámnál állt a Jó szerencsét büfé, osztályon aluli zord böfögő. Következett a Gyárvárosi italbolt nevű sarki kocsma, majd ahogyan közeledtünk a városmag felé, a vendéglátóipari egységek egyre sűrűbben kínálták magukat. Még a Zsolnay negyedben volt a Bölénybika nevű hely, kicsit feljebb a Katalin italbolt, majd a 48-as téren a Junoszty, nem messze onnan a Sopianae söröző. Utóbbiban kiváló étlap és cigányzene volt, a diákok pénztárcájához mért árfekvéssel. Belépve a tényleges Belvárosba, ott volt a sétálóutca fölött a Piros rózsa, amely enteriőrjét tekintve sokkal inkább emlékeztetett egy falusi iskola osztálytermére, mint kocsmára, hiszen fémvázas székeken ültünk, a terem végén egy televízió pislákolt, a III. osztályú besorolást messze alulmúlta a kínálat. Az iskolaérzést tovább fokozta a bejárati ajtóval szemben, a járda szélén elhelyezett masszív fémkorlát,  amely az egyensúlyukat vesztett, utcára kilépő vendégek kizuhanását volt hivatva megakadályozni. Még ugyanebbe a régióba tartozott a Halásztanya, meleg-konyhával, hideg sörökkel, markecoló csajokkal és rendszeres bunyókkal.

A Széchenyi téren a Nádor uralta a terepet, patinás sörözőjében gyönyörű faragott bútorokat találtunk, már abban az időben Gössert csapoltak. Akkoriban nyílt újra – több évtized után – az Elefántos ház, elegáns sörözőként. Nyugat felé haladva, a Kórház téren találtuk a Százéves borozót. Egyetemünk környékén nem lehet nem megemlékezni a Tavasz cukrászdáról, valószínűtlenül hosszú nyitva tartással. Süteményt én ott soha nem láttam, de kárpótolt, hogy egyszer valaki belehányt a flipperek elosztójába, rövid áramszünetet okozva ezzel. Szemben volt a Csillag (művésznevén Planetárium), akár meleg ételt is lehetett ott enni. Ha már ételeknél tartunk, ne felejtsük el a legendás Milán éttermet, nagyszerű volt a konyhája, délszláv specialitásokkal. Betérhettünk a Virágcsokor nevű egységbe is, rusztikus, szocialista-realista életérzést találva.

Eljutottunk a Szigeti városrészbe, ahol nem időznék hosszabban. A Makárhegy lábánál két kiemelkedően fontos egység volt: az alsó és a fölső Maki… Utóbbi egy bokszos bisztró, némi meleg étellel, teljes körű italválasztékkal, zenegéppel. Innen lefelé haladva nem lehetett elkerülni a Vénuszt, amely egy családi ház tetőterében épült presszó. Nagyon kulturált körülmények között, melegszendvicset rágcsálva lehetett berúgni. Éjfélkor minden nap felcsendült a Sunshine reggae, amely azt jelentette, hogy ideje eltakarodni.

Végül, de nem utolsó sorban az alsó Maki, más néven Homoki, hivatalosan Makári italbolt volt a kezdet és a vég. A sarki kocsmába három lépcsőt leküzdve lehetett behatolni, itt is L alakú volt a belső tér, az ajtóval szemben állt a pult, amely az akkori kocsmaberendezések prototípusa volt, kék furnérlapok alkottak polcokat, ki tudja miért, még tükrökkel is ellátták. A pultban lévő üreg a bort rejtette, amelyet erre alkalmas mércével öntöttek poharakba; a szódának csak a csapja látszódott, vörösréz sörpisztolyból ömlött a komlólé a korsókba. A Homoki különlegessége az volt, hogy egy elektromos szamovárban készült a forralt bor. A komfortot jól mutatta, hogy sem szék, sem fűtés nem volt, viszont a körbefutó polcon lavórnyi alumínium hamvvedrek szolgáltak a csikkek elhelyezésére. Az italbolt már nem volt gebinbe adva, de nem volt igazából tulajdonosa sem Ilonka néni, sem Pisti – ők voltak, akik nagy szakértelemmel töltötték teli a poharakat. A Homokinak lelke volt. A minimalista külső kevesebbet ígért, mint amennyire a betérő vendég számíthatott. A kocsma az uránvárosi panelok és a Makárhegyre felkúszó családi házas övezet határán állt, szívesen írnám, hogy az Egyetem közelsége emelte a nívót, de hazudnék. A Homokiban békésen megfértünk fiatalok, a lakóövezet idősebb emberei, jól kijöttünk egymással. Vizsgák utáni első stresszoldásra, nagyobb bulik alapozására, hétköznapi szomjoltásra is tökéletes volt ez a barátságos kiskocsma.

Sok pécsi helyet nem említettem, délre – Kertvárosba – nem kalandoztunk, pedig a laktanyával szemben, a Szomjas tüzér nevű hely sem volt akármilyen, nem beszélve az Arany Bikáról, ahol csodálatos pacalt, vesevelőt, szalontüdőt ehetett bárki. Sok minden megváltozott, a nyolcvanas években a pécsi kocsmakultúra a zeniten volt!

Fotó: Fortepan.hu

Kaposvár arányaiban azt tudta, amit Pécs. Ikonikus helyek voltak: Kék egér italbolt, Ipar vendéglő, utóbbiban kiválóan főztek, cigányzenére akár mulatni lehetett. A Hatlépcsős a Németh I. fasor végén volt, lefelé kellett menni hat lépcsőt, bútorzata mint a Homokié. Ködös novemberi estén iszogattunk, amikor betért 2-3 férfi, keresztpántos vietnami papucsban és fürdőköpenyben. Ismerősek voltak, délelőtt láttuk őket, amint leszokóban az ivásról, cinvödörbe okádtak… A gyógyszer hatásával együtt illant el az alkoholundor, estére beömlött a szervezetbe mindaz, ami járt neki…

Szombathelyen már nem a kocsmákat kerestük, nagyon jó vendéglők voltak; munkahelyemhez közel a Gól, nem messze a Magyar tenger. A Főtéren egy hangulatos pezsgőbárban lehetett a Törley teljes termékpalettáját kóstolgatni. Már nem idézte fel a sarki kocsmák hangulatát, de még nem jutott romkocsmai mélységekbe az Akvárium, üvöltő gépzene, átláthatatlan cigifüst, zsúfoltság töltötte be a teret. A fiatalok kulturáltan szórakoztak… Azóta visszaváltozott Keringővé.

Székesfehérváron a Bableves nevű hely volt a kocsmák legalja, már harminc éve eldózerolták. Biztos vannak még jó kis helyek, de nem is vágyom már ezekbe, betérhetünk nagyszerű vendéglőkbe, pizzériákba, ezekben az étkezésen van a hangsúly. S ha az ember meghitt helyre vágyik, nagyszerű kávézók mélyén talál rájuk. Hiába, a leélt évek számával fordítottan arányos a kocsmákban töltött órák száma.

S hogy miket ittunk? Akit érdekel, a bő egy hét múlva megjelenő folytatásból megtudja majd!

Fotó: kepkonyvtar.hu

 

Finom egytálétel

 Szerző: - 10:36  Vélemény? »
ápr 152018
 

Hosszúhetényről csodálatos emlékeim vannak! Pécstől nem messze, a Keleti-Mecsek lankái között megbújó község hosszú erdei túrák kiindulópontja volt. Püspökszentlászlót érintettük először, a varázslatos kastélyt, arborétumot, kápolnát; következett Kisújbánya az őslakosság nélküli település, amely üdülőfaluvá vált; végül Óbánya, ahol a Trinkstube-ban leöblíthettük a hosszú túra porát. Régen volt, talán igaz sem volt…

A televízióban sok gasztronómia műsort sugároznak, ezek többsége értékőrző. Hiszen mint minden, az ételek elkészítése is változik, ugyanakkor nemzeti kultúránk része a magyar konyha, beleértve ebbe a jelent, a jövőt és a múltat is. Ízőrzők az egyik ilyen műsor címe, ott találtuk az alábbi receptet.

Cserépedényes bab

Hozzávalók: 30 dkg tarkabab, 15 dkg árpagyöngy, 20 dkg házi füstölt sonka (vagy tarja), 15 dkg füstölt kolbász, 3 fej lilahagyma, 5 gerezd fokhagyma, 1 evőkanál liszt, 2 teáskanál őrölt paprika, 2 teáskanál só, diónyi sertészsír, 2 dl tejföl.

A cserépedényt előző este beáztatjuk. A lilahagymát megtisztítjuk, felaprítjuk, és zsírban megfonnyasztjuk. A füstölt kolbászt karikákra, a sonkát kockákra vágjuk. A babot nem kell beáztatni, szárazon tesszük az ételbe. Felét a cserépedény aljában elterítjük. Rászórjuk az átmosott gyöngyárpát, a sonkát, a kolbászkarikákat, majd betakarjuk a maradék babbal. Enyhén megsózzuk, őrölt paprikát, és lisztet szórunk a tetejére, a tisztított fokhagyma gerezdeket is rápakoljuk, és végül elegyengetjük rajta a párolt hagymát. Az egészet felöntjük annyi vízzel, hogy bőven ellepje. Teljes lángon, lefedve, egy órán át sütjük a sütőben. Ekkor kivesszük, megnézzük, hogy elpárologta-e a levét. Ezt meleg vízzel pótoljuk, majd teljes tartalékon sütjük még további három órát. (Forrás)

Nálunk valahogy így…

 

feb 082018
 

Borbarátok úgy tartják, hogy a folyó egyik partján az anyatejet, szemben a furmintot találjuk, az élet pedig az a híd, amely a kettőt összeköti. Tegnap legkedvesebb vinotékámban részt vettem furmint vakteszten, részben az ott tapasztaltak ösztönöztek írásra.

Kép: Wikipédia

A furmint magyar eredetű szőlőként került a köztudatba, bár az sem kizárt, hogy Itáliából származik. Vannak adatok, hogy a Szerémségből terjedt el. Napjainkban Somlón és Tokaj-hegyalján vannak a legnagyobb ültetvények, de találkozhatunk a fajtával a Balaton körül, Pécsett; Szlovéniában, Ausztriában és Franciaországban is előfordul, (más-más neveken).

Érdekesség, hogy létezik piros furmint is. A szőlő vastaghéjú, nagyon jól aszúsodik, Tokajban a szamorodni és az aszú alapbora ; nagyon jó cukorgyűjtő, ezért a száraz borok magas alkoholtartalommal bírnak. Szépen felveszi a talaj ásványait, ez nyújt összetéveszthetetlen karaktert a somlói furmintoknak. A talaj összetételére nem igényes, a vulkanikus területeken és a löszös dűlőkön is szépen terem. Késői érésű, a szüret október közepén veszi kezdetét.

A furmintból alkotott borok jellege függ a területtől, kitettségtől, technológiától. Érdemes a kész bor további hordós és palackos érlelésre, a harmadik, negyedik évben ér a csúcsra. Fogyasztás előtt fontos a palackokat alaposan átszellőztetni, hogy az illat- és ízvilág legjobban kibontakozhasson.

Tegnap kb. tizenöten végeztük a vaktesztet. Ez úgy történik, hogy a palackok be vannak csomagolva, így sem a címkéket, sem a kapszulát nem látjuk; kóstolás után a bor alábbi jegyeit pontozzuk: megjelenés-tisztaság (5,4,3,2,1 pont), szín (10,8,6,4,2), illat-tisztaság (6,5,4,3,2), intenzitás (8,7,6,4,2), minőség (16,14,12,10,8), zamat-tisztaság (6,5,4,3,2), intenzitás (8,7,6,4,2), minőség (22,19,16,13,10), hosszúság (8,7,6,5,4), összbenyomás (11,10,9,8,7); 100 pont a legtöbb mi adható, tegnapi nyertesünk átlagban 82 pontot kapott. Az ítészek által adott pontszámokat boronként átlagoljuk, ez adja meg a végső sorrendet. Természetesen a szubjektivitás jelen van, már csak azért is, mert nem vagyunk egyformák, szinte mindenkit más-más dolog érint meg egy borban, az esetleges zavaró tényezőket is van aki felértékeli. Kilenc száraz tételt kóstoltunk, zömmel somlói és tokaji termelőkét, de a Balaton környéki pincészetek borai is jelen voltak. A végső sorrend érdektelen, viszont ismét megmutatkozott, hogy évjárattól, termőhelytől, technológiától függően, ugyanabból a szőlőfajtából készült boroknak ezernyi arcuk van.

A furmint megérdemli tiszteletünket, mindig szívesen látott vendég egy fárasztó nap lezárásakor, vagy ünnepi étkek kísérőjeként. Egészségünkre!

ápr 112017
 

Arra gondoltam, talán Nagyhéten nem illendő borkóstolásról beszámolni, ám mégis úgy döntöttem, megosztom veletek szombati élményeinket. Ha Krisztus az utolsó vacsorán bor színében hagyományozta ránk vérét, a szőlőtő termése nincs távol Nagyhéttől, másrészt, ez a találkozás Kaló Imrével, messze túlmutat egy közönséges borkóstoláson.

Virágvasárnap előestéje Szomolyán

Kellemes társaságban, három autóval vettük Szomolya felé az irányt, miután elfoglaltuk szállásunkat, már 16 óra után elkezdődött a találkozó. Bemutatkoztunk, elindult a kóstolással egybekötött beszélgetés. A hangsúly a beszélgetésen van, a borok megolajozták a gondolatok útját, amelyek a szőlőművelés, borkészítés apropóján elvezettek olyan alapkérdésekhez, mint Isten, haza, család; múltunk és életünk, jövőnk és lehetőségeink, teendőink Kárpáthazában. A pincefalon függő feszület, a tufába faragott turul, a hordók, maga a borospince olyan légkört árasztottak, melyek segítettek az elhangzó gondolatok befogadásában. Mivel lehetetlen vállalkozás lenne visszaadni az elhangzottakat, íme Kaló Imre, – aki a Borászok Borásza – néhány mondata.

Kaló Imre más úton jár, mint a borászok túlnyomó többsége. Másképpen műveli a szőlőt, másképpen készíti a bort, de nem szeretnék belemenni a részletekbe, ha valakit érdekel, itt olvashat néhány gondolatot erről.

Azzal sem szeretnék részletesebben foglalkozni, hogy mit mutattak a borok. Kóstoltunk fehér- és vörösborokat, rozét, utóbbi kivételével valamennyiből száraz és édes tételeket is. A termőhelyen könnyen aszúsodik a szőlő, Kaló Imre elmondta, hogy 10 évből 7-ben van aszúsodás. Ittunk olyan Turán aszút, hogy megilleti a “Térdre, imához!” felkiáltás. Ne felejtsük nem Tokajban, hanem az Egri borvidéken voltunk! Lehetett volna akár egy borból évjáratokat összekóstolni. Meglepően széles volt a fajtaválaszték, így rengeteg tételt ízlelgethettünk. Nem szeretnék egyetlen bort sem kiemelni, de mellbevágó volt számomra, hogy a 2003-as (amúgy legendásan jó) évjárat Olaszrizlingje mennyire ragyogott. Azt is tudjuk, ahogy az embernek sem jó egyedül lennie, borok és étkek alkotnak igazi párost. Míg a pincében hordómintákat kóstoltunk, a vacsorához, amely szarvasborjúból készült kitűnő paprikás volt, palackos tételek is terítékre kerültek. Az almás réteshez kínált édes bor is megmutatta, mennyi játékosság van abban, ha étkeket és borokat jól párosítjuk. Csodálatos volt!

Megajándékozhatja az Úr a földi halandót találkozásokkal Lámpás Emberekkel. Most nem szeretném felsorolni azokat a borászokat, akiket közéjük tartozóknak gondolok, de az biztos, hogy Kaló Imre is ott van közöttük, épp úgy mint az élet más területeiről például Papp Lajos, Böjte Csaba, Koltay Gergő, Nyerges Attila, Kassai Lajos és hosszan sorolhatnám a tudományok és a művészetek Lámpás Embereit. A borász a kettő között áll, a pohárba kerülő nedű a tudományból kinőtt művészet, gondolatok formálják, miközben gondolatokat formál. Mi pedig hálás szívvel nézhetünk az Égre, hogy megajándékoz az Úr bennünket!