Kegyelmi pillanatok: Jézus kereszthalála után sírban fekszik. Túl vagyunk Nagypéntek katarzisán, hogy várhassuk a Megváltó csillagát, a tavaszi feltámadást. Kereszt áll az út szélén, keskeny ösvény vezeti lábunk…
Katolikus templomainkban Szentsírokat állítottak. Régi hagyomány, hogy ezen a napon a hívek akár többet is felkeresnek, hogy imádságos lélekkel, bűnbánatot gyakorolva várhassák a feltámadást. Nagyszerű ötlet volt kis közösségé szerveződve kerékpárral bejárni Székesfehérvár valamennyi katolikus templomát, mind a tíz Szentsírnál imádkozni. (A Székesegyház renoválás miatt zárva van.)
Csodálatosan szép, napos időben gyülekeztünk az Almássy telepi Krisztus Király templomnál. Frissen sült, még langyos kaláccsal bocsátottak utunkra bennünket. Innen az öreghegyi Magyarok Nagyasszonya templomhoz vezetett utunk, a mi plébániánk, itt fogadtunk hitvesemmel örök hűséget egymásnak. Hosszabb szakasz következett: a Prohászka-templomhoz mentünk. Innen a maroshegyi Szent Kristóf templomhoz tekertünk, nem elfelejtkezve arról, hogy a szent a közlekedők, autósok őre. Megint egy hosszabb szakasz következett, irány a Belváros! Először a Szeminárium templomnál álltunk meg, majd a gyalogos zónában, a bicikliket tolva először a Barátok templomába tértünk be, majd a Ciszter templomba. Itt Előd atyával imádkoztunk, megáldott minket, s megtudtuk, hogy a főoltár köve két ereklyét rejt, amelyekről közelebbit nem tudunk. (Nagyszombaton az oltárok dísztelenek, így vált láthatóvá az oltárkő.) Megint hosszabb szakasz várt ránk, a Szárazréti templomig. Már csak két állomás volt előttünk, először a Szent Sebestyén templom felé vettük az irányt. A gyönyörűen felújított épület városunk fogadalmi temploma, vértanú névadója az íjászok védőszentje. Utunkat a Jézus Szíve templomnál fejeztük be. Valamennyi állomásunkon közösen imádkoztunk.
Nagyszerű kezdeményezés volt! Túl utunk lelkiségén, néhány óra leforgása alatt felkerestük Székesfehérvár valamennyi jelenleg működő templomát (néhány kápolna kivételével). Jó volt látni a templomokat egymás után.
Hitvesemmel 25 km-t karikáztunk, ebből mintegy 20 km volt a zarándokút. Viszolygok a városi forgalomban kerékpározni, de egyre több a kerékpárút, amelyeken nagyobb biztonságban érzem magam. Vannak azért idegesítő szakaszok, de nagyrészt vagy kerékpárutakon, vagy csendes mellékutcákon közlekedtünk. Az autósok, bringások viszonya nem mondható felhőtlennek, ám ha az ember négy kerékről két kerékre vált néha, növekedhet az empátiája a védetlen bringások irányába. Van a városban egyetlen új KRESZ tábla, a kerékpárosok biztonságos balra kanyarodását biztosítandó; először jobbra kell kanyarodni, majd az átkelés szabályainak betartásával lehet keresztezni a főutat, így jutunk el balra. (A tábla a fényképsorozat végén látható.)
Beszámolómat kivételesen azon melegében megírtam, ezzel kívánok valamennyiünknek feltámadást hozó, áldott Húsvétot!
23 1Ezután elindult az egész testület, és elvitték őt Pilátushoz. 2Ott így kezdték vádolni: „Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király.”3Pilátus megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Ő pedig ezt felelte: „Te mondod.” 4Pilátus erre így szólt a főpapokhoz és a sokasághoz: „Semmi bűnt nem találok ebben az emberben.” 5De azok erősen állították: „Fellázítja a népet tanításával egész Júdeában, Galileától kezdve egészen idáig.”
Jézus Heródes előtt
6Pilátus ezt hallva megkérdezte, hogy Galileából való-e ez az ember. 7Amikor pedig megtudta, hogy Heródes hatósága alá tartozik, átküldte Heródeshez, aki szintén Jeruzsálemben tartózkodott ezekben a napokban. 8Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült, mert már jó ideje szerette volna látni, mivel hallott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd az ő szeme láttára. 9Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki. 10Ott álltak a főpapok és az írástudók is, akik hevesen vádolták.11Heródes pedig katonai kíséretével együtt megvetően bánt vele, kigúnyolta, és fényes ruhába öltöztetve visszaküldte Pilátushoz. 12Ezen a napon Heródes és Pilátus barátságot kötöttek egymással. Előtte ugyanis haragban voltak.
Jézus és Barabbás (Mt 27,15-26; Mk 15,6-15)
13Ekkor Pilátus összehívta a főpapokat, a vezetőket és a népet, 14és így szólt hozzájuk: „Ezt az embert elém hoztátok azzal, hogy a népet félrevezeti. Íme, én előttetek vallattam ki, és nem találtam ebben az emberben egyet sem azok közül a bűnök közül, amelyekkel vádoljátok. 15De még Heródes sem, mert visszaküldte hozzánk. Láthatjátok, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem követett el: 16megfenyítem tehát, és elbocsátom.” ( 17Ünnepenként pedig szabadon kellett neki bocsátania egy foglyot.) 18Erre valamennyien felkiáltottak: „Ezt öld meg! Barabbást pedig bocsásd el nekünk!” 19Ez utóbbi a városban történt lázadásért és gyilkosságért volt börtönbe vetve. 20Pilátus ismét szólt hozzájuk, mert szerette volna szabadon bocsátani Jézust. 21De ezek kiáltoztak: „Feszítsd meg, feszítsd meg őt!” 22Ő azonban harmadszor is odafordult hozzájuk: „De hát mi rosszat tett ez? Nem találtam benne semmiféle halált érdemlő bűnt: megfenyítem tehát, és elbocsátom.” 23De azok hangos kiáltásokkal sürgették és követelték, hogy feszítsék meg. És kiáltozásuk győzött. 24Pilátus ekkor úgy döntött, hogy legyen meg, amit kívánnak: 25szabadon bocsátotta azt, akit kértek, aki lázadásért és gyilkosságért volt börtönbe vetve; Jézust pedig kiszolgáltatta akaratuknak.
Jézus útja a Golgotára (Mt 27,32; Mk 15,21)
26Amikor elvezették őt, megragadtak egy bizonyos cirénei Simont, aki a mezőről jött, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után. 27A népnek és az asszonyoknak nagy sokasága követte őt, akik jajgattak, és siratták őt. 28Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik: „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok; 29mert jönnek majd olyan napok, amikor ezt mondják: Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak! 30Akkor majd kiáltani kezdik a hegyeknek: Essetek ránk! – és a halmoknak: Borítsatok el minket! 31Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?”
Jézus a keresztfán (Mt 27,33-44; Mk 15,22-32; Jn 19,16-24)
32Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket. 33Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették őt, és a gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. 34Jézus pedig így könyörgött: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Azután sorsvetéssel osztozkodtak ruháin. 35A nép ott állt és nézte. A főemberek pedig velük együtt így csúfolódtak: „Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő az Isten választott Krisztusa!” 36Kigúnyolták a katonák is, odamentek hozzá, ecetet vittek neki, 37és így szóltak: „Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg magadat!” 38Felírás is volt a feje fölött görög, latin és héber betűkkel írva: EZ A ZSIDÓK KIRÁLYA. 39A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: „Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is.” 40De a másik megrótta, ezt mondva neki: „Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! 41Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el.” 42Majd így szólt: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.”43Erre ő így felelt neki: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.”
Jézus halála (Mt 27,45-56; Mk 15,33-41; Jn 19,28-30)
44Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész földön. 45A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. 46Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” És ezt mondva meghalt. 47Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Istent, és így szólt: „Ez az ember valóban igaz volt.” 48És az egész sokaság, amely erre a látványra verődött össze, amikor látta a történteket, mellét verve hazatért. 49Jézus ismerősei pedig mindnyájan és az őt Galileától fogva követő asszonyok távolabb állva szemlélték mindezt.
Erzsébetet többnyire rózsákkal a kötényében, kosarában ábrázolják. Ennek eredete az a legenda, mely szerint férje halála után Erzsébet továbbra is gondoskodott a szegényekről. Egy alkalommal kenyereket vitt gondozottjainak, mikor sógorával, Henrikkel találkozott. Annak kérdésére, hogy mit visz kosarában, Erzsébet tartva attól, hogy esetleg megtilthatják neki a jótékonykodást, így válaszolt: rózsákat. Mikor megmutatta, a kenyerek helyett illatos rózsák voltak kosarában – eszerint Isten nem akarta, hogy a szent asszony hazudjon. Gyakran ábrázolják még korsóval, amelyből a szegényeknek adott inni, illetve pálmaággal, ami a halál feletti győzelem jelképe.
Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.
A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse”), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmébe nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra.
A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.
Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és ,,kifosztva” a várat, segített az éhezőkön.
Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: ,,Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!”
Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy ,,elűzték a várból”. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.
Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.
De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: ,,Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: ťAkkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!Ť És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól…”
Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük (lásd november 13-án!).
1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.
Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára. (Forrás)
Sík Sándor Szent Erzsébetről (részlet)
„Szent Erzsébet elsősorban az igazi nőiesség: a személyes, a kiskörű szeretet hőse. Ha magunk elé állítjuk a róla fennmaradt rengeteg legenda és történelmi feljegyzés világánál, az első tekintetre egy kedves, szép, fiatal, szerelmes, boldog hitvest látunk magunk előtt. A hitves eszményét. Már menyasszony korában megkapja az embert bájos, szemérmesen, de tudatosan odaadó, jegyesének, leendő hitvesének mindent alárendelő hűsége és kitartása. Hiába akarják megfélemlíteni, senki sem képes lemondásra bírni arról, akit szeret. Házassága a boldog, szép, mindenki számára épülésül, gyönyörűségül, erőforrásul szolgáló családi életnek csodaszép képét tárja elénk. Erzsébet és Lajos, – az ideális lovag, – az ő férje, az ő ,,testvére” (mint szólítani szokták egymást), a maguk három gyermekével, boldog családjuk körében: szívmelegítő jelenség. Milyen megható, kedves vonásokkal mutatja meg hitvese iránti szeretetét, amikor (Erzsébet – ha ösztönét követi: maga az igénytelenség!) ékes ruhákat ölt magára, csak azért, hogy férjének tessék. Amikor az udvari lakomáknál, minden hagyományos szokás ellenére, férje mellé ül, mert nem akar elmozdulni mellőle. Amikor a templomban rajtakapja magát egyszer – a legenda egyik legkedvesebb, legemberibb mozzanata! -, hogy nem a szent cselekményre gondol, hanem férjén felejtette szemét. Amikor következetesen elkíséri mindenhova, ünnepekre, utazásokra, vadászatokon mellette lovagol; ha elválik tőle, gyászruhát ölt mindaddig, amíg viszont nem látja. De leghatalmasabban mutatja az ideális hitves képét az a rettentő szerencsétlenség, a nagy végső válás, amikor férje elindult a kereszteshadjáratba, ahonnan sohasem tért vissza. Sokáig nem meri megmondani Erzsébetnek, hogy letette a kereszteshadra elkötelező fogadalmat. Erzsébet úgy találja meg a tarsolyában véletlenül a keresztes-jelvényt; megdöbben, megnémul, majd egyetlen kiáltásban tör ki: ,,Testvérem, ha nincs az Isten akarata ellen, maradj velem!” Amikor pedig látja, hogy nem lehet megváltoztatni a fogadalmat, lóra ül és elkíséri az ország határáig. Ott elbúcsúzik tőle, de aztán még egy napig lovagol vele. Ott újból elbúcsúzik, aztán még egy második nap is vele lovagol. Már egészen vele akarna menni, de nem hagyhatja el gyermekeit, kénytelen visszafordulni. Úgy viszik haza, félig holtan. Ettől kezdve gyász az élete. Végre megjön a még súlyosabb gyászhír, férjének halálhíre. Erzsébet felsikolt: ,,Mindennek vége! Meghalt az egész világ!” Nyolc napig nem tér magához a sírástól. Aztán fogadalmat tesz, hogy többé nem megy férjhez; állja is ezt a fogadalmat, akkor is, amikor II. Frigyes császár kéri feleségül. Ime az ideális hitves képe! ” (Sík Sándor: Szent magyarság, V. Szent Erzsébet: női eszmény)
Áll Magyarország kormányfője a pulpituson, ünnepi beszédét úgy kezdi, hogy utal a matematikára: két negatív szám szorzata mindig pozitív: bár sorsunkat rengeteg bukás kísérte, valahogyan mindig pozitívan jöttünk ki belőlük. Ez igaz. De ha a szorzatot megszorozzuk egy újabb negatív számmal, a végeredmény újra negatív lesz! Azt gondolom, már régóta ezt a műveletet végzi felettünk a történelem.
A Pesti Srácok fegyvert ragadtak, néhány napra a szabadság levegője tisztította meg Rákosi és bűntársai és a ruszki megszállók bűze által elgennyesített levegőt, de jött egy Kádár nevű gazember, aki nevét adta a ruszki hadműveletekhez, mint ahogy ma is akadnak bőven olyanok, akik kéjjel szavazták meg a holland kommunistanő Magyarországot beszennyező förmedvényét. A történelem ismétli önmagát, a szorzat végeredménye újra negatív előjelű.
A Pesti Srácok vére folyt az utcán, az utókor arra sem képes, hogy a házfalakra zászlót tűzzön! Évek óta szomorúsággal tölt el, hogy egy százezres városban alig van zászló a házakon nemzeti ünnepeinken! Legalább ennyit tehetnénk! A szorzat végeredménye pedig újra negatív előjelű, ez a „hálás utókor” matematikája…
A Pesti Srácok örökösei, békés megemlékezők kaptak verést, kardlapot, terrort, gumilövedéket 2006-ban. (Azért nem írok rendőrterrort, mert egyáltalán nem biztos, hogy magyar rendőr rugdalta a földön fekvő, magatehetetlen megemlékezőt!) Eltelt azóta 12 év úgy, hogy a terrorért felelősöket senki nem számoltatta el! A szorzat végeredménye ismét negatív előjelű!
Lehetne hosszan sorolni fájdalmainkat, keserűségeinket, ám aligha érdemes. A Pesti Srácok megcselekedték, amit megkövetelt a haza, egyre nyilvánvalóbb, hogy ezért az utókorért kár volt akár csak egy golyót is elpazarolni. A matematika törvényei könyörtelenül igazak! Egyet tehetünk: köszönetet mondunk, elismerjük, hogy ma azért lehet itt élni, mert ők felemelték a lyukas zászlót a szélbe!
Marad a nyitott kérdés: meddig lehet még így élni?
Emlékezzünk az 1849.október 6-án Aradon kivégzett honvédparancsnokokra! Bár többségük nem magyar származású volt, hősiesen harcoltak hazánkért, szabadságunkért, függetlenségünkért. Katonák voltak, akik teljesítették hivatásukat, gyalázatos, aljas megtorlás áldozataivá váltak. Történelem? Igen történelem, de minden tett áthatol az idő folyásán, minden mindennel összefügg. Arad nemcsak jelképesen, hanem fizikai valójában is Trianon előfutára volt! Azok az aljas osztrákok, akik jutalmul megkapták I. világháborús vereségük ellenére Őrvidéket, akik „megajándékozták” a világot Hitlerrel – aláírom erről nem tehet sem a nép, sem a nemzet -, ma Magyarországot fasisztázzák. Haynau szelleme még mindig köztünk van? Soha ne felejtsük el Aradot, büszkén emlékezzünk a hazáért vérüket adó mártírjainkra!
Kevéssé ismert adat, hogy valójában 16 honvédot végeztek ki Aradon! 1849 augusztus 22-én elsőként Ormai (Auffenberg) Norbertet akasztatta fel Haynau.
1850 február 11-én gyilkolták meg Ludwig Haukot, aki a legenda szerint éppen fogolytársaival kártyázott, amikor a porkoláb érte jött, s közölte vele, hogy a felesége anyja beteg, emiatt neki el kellene vele utaznia. Ha Hauknak nincs ellenére, szeretné egy nappal korábban kivégeztetni. Hauk udvarias ember volt, megsajnálta a porkolábot, „s megtette neki azt a kis szívességet, hogy tizenkét órával a határidő előtt engedte magán Haynau ítéletét végrehajtatni” – írja Hermann Róbert. Sajnos ismert kép nem maradt fenn róla.
1850 február 7-én az aradi vár fogdájában megtébolyodva halt meg Lenkey János, borzalmas körülmények között. Mivel számára a hóhér munkája megváltás lett volna, az osztrákok hagyták szenvedni, amíg az Úr magához nem szólította.
Urunk, Jézus Krisztus, aki Szent István királyunkban olyan vezetőt adtál nemzetünknek, aki saját életét és a rá bízottakat egyaránt Hozzád kötötte, s országunkat építve az Atya örök országának eljövetelén munkálkodott, az ő közbenjárására add meg kegyelmesen, hogy mi is Rád mint sziklaalapra építsünk életet, családot, közösséget, országot.
Hol vagy István király: Énekeltük árván, Rontó béke útján Botorkálva járván.
Népünk drága kincse, Szent jobb, sírva néztünk, Míg a bontó balsors Karja verte népünk.
Nagy öröme vagy ma Lángoló szívünknek S neved áldott napja Új diadalünnep.
Ott vagy István király, Hol a hadak járnak Vágva széles útját Nagy Magyarországnak.
Dicsőséges jobbod Délre és keletre Vezeti népünket Örök győzelemre!
(Juhász Gyula)
***
„Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.”
Szent István
***
***
„Uram atyám, én életemnek Istene, ne hagyj engem álnokságnak gondolatában, az én szemeimnek ne adj kevélységet, és a gonosz kívánságot távoztasd el tőlem, Uram. Vedd el tőlem a testnek kívánságit, és a tisztátalan és esztelen léleknek ne adj engem, Uram.”
Voltak, vannak és lesznek életünkben olyan időszakok, amikor a legsötétebb árnyak vetülnek ránk, amikor tehetetlenül kapálódzunk, mert kevesek vagyunk ahhoz, hogy bármin változtassunk. Sokszor csak ilyenkor jut eszünkbe, hogy van Égi Édesanyánk, hozzá fordulhatunk, mint tette azt Szent István királyunk; Mária oltalmába ajánlott nemzete még ma is él. Boldogasszony anyánk…
Miért ne vihetnénk lábához magunk is gondunkat, bajunkat? Csak hallani kell a hívó szót, elindultunk Medjugorjébe, szinte azonnal, mert lehet, egy hónap múlva már túl későn lett volna… Az sem érdekel, hogy az Egyház tamáskodik, vizsgálatokat folytat, vajon valósak-e a látomások? Az sem érdekel, ha nem valósak, talán nem is ez a lényeg. Miért mondom ezt? Mert Medjugorje valamit nagyon átkódolt bennem. Közel egy év után valamennyire megnyugodtam, jól aludtam, kipihenten ébredtem, szeretteim tekintetében is látom a változást.
Pedig semmi különös nem történt. Miután megérkeztünk, elmentünk szentmisére. Az akkor véget ért Ifjúsági Világtalálkozó zárómiséjét celebrálták horvát nyelven, a szentbeszédet olasz püspök mondta, semmit sem értettünk belőle. Nagyon sok nemzet zászlója lobogott, magyar és székely zászlókat is láttunk. A templom körül rengeteg helyen és nyelven lehetett gyónni, a hívek sorban álltak feloldozásért. Leírhatatlan érzések jártak át, csodálatos találkozás volt ez.
Másnap korán reggel felkerestük azt a helyet, ahol Mária megszólította a későbbi látnokokat; kőtenger a hegy oldalában, kereszt jelöli; sokan imádkozták a rózsafüzért. Este ismét elmentünk szentmisére (hétfő volt), horvátul celebrálták, a szavakból semmit nem értettünk , ám mindent éreztünk. A mise után még nagyon sok imát mondtak, egészen addig, amíg leszállt a sötétség.
Hiszem, bármit hoz a jövő, amit Medjugorjéban kaptunk, az örökre a miénk marad, nem jártunk hiába.
***
Medjugorje 800 km-re van Székesfehérvártól. Szinte egy levegővel hajtottunk végig, a Krka folyó torkolatánál időztünk kissé hosszabban. Hajnali ötkor indultunk, délután három óra előtt érkeztünk meg. Közben átléptük Horvátország és Bosznia-Hercegovina határát. A Horvátországot átszelő autópálya tökéletes, mintha perzsaszőnyegen jártunk volna, sehol sem láttunk útjavításokat.
A második napon felkerestük Mostart. Érdekes volt a keresztény és muzulmán világ találkozási pontját látni. Mostar varázslatos város, gyönyörű a fekvése, hídja a legfőbb nevezetessége, amelyet a délszláv testvérháborúban felrobbantottak, magyarok építették újjá. Nekem visszaköszöntek kisgyermekkori emlékeim és érzéseim, édesapám nagyon beleszeretett a városkába… Nem tudom milyen a keleti bazár, de talán kaptunk belőle egy kis ízelítőt, a törökösen főzött kávé is éppen olyan finom és zaccos volt, mint majd’ ötven éve… Láttunk a negyven fokos hőségben, fejük tetejétől a lábukig feketébe öltözött asszonyokat, szemüket napszemüveg fedte, a négy nő után kullogott tulajdonosuk. Vajon ezt a sorsot szánják az európai nőknek a harcos jogvédők, feministák, liberálisok? (Jól láthatók a fényképeken, az említett emberek.)
A harmadik napon hazaindultunk. Primostenben szakítottuk meg utunkat, ahol korábban többször nyaraltunk. Pukkasztó hőség volt, jól esett megmártózni a tengerben. Este fél tízkor itthon voltunk.
