okt 202017
 

Bajtársaim!

Ha valamit kérhetnék az Úrtól, az lenne, bár közétek tartozhatnék; de az élet úgy hozta, mikor fogantam, Kádár Titeket akasztatott Bajtársak; megérkezett a gennyes “konszolidáció”, az OTP lakás, a Trabi, a kiskert, a “legvidámabb barakk”, amikor Ti már jeltelen sírokban az igazak álmát aludtátok, vagy a siralomházban vártátok az utolsó hajnal megérkeztét. Négyéves vidám óvodás voltam, 1963-at írtak, amikor még ezek a tetvek akasztottak Benneteket, Karácsonykor a reverendáját levetett, ám lélekben az Úr szolgájává maradt óvónőm édesanyám fülébe súgta: “A Mennyből az Angyalt ne tessék tanítani neki, bajuk lehet belőle”; nem illett a fenyőünnepükhöz, a marxizmushoz, leninizmushoz, dialektikus materializmushoz. Pedig még csak hét év telt el azóta, hogy Ti Bajtársak felemeltétek a lyukas zászlót az égbe…

Szeretlek és tisztellek Benneteket, mert amit véghezvittetek, arra lehetetlen jelzőket találni. Először összejöttetek és gondolkoztatok. Nem a közösségi hálón osztottátok megfellebbezhetetlen igazatok hitében az észt, hanem közösen terveztétek a jövőt. Majd egymásba karoltatok, elindultatok a Műegyetemtől a Bem szoborhoz, vittétek a magyar mellett a lengyel zászlót, és Sinkovits Imre szavalta el a Nemzeti Dalt (nem Alföldi…), jött a Magyar Rádió előtti sortűz – nem Ti kezdtétek -, majd a “ruszkik haza!”, s miközben Budapesten akadozott az élelmiszer ellátás, a magyar falu megmozdult, teherautókon, vasúti vagonokban áramlott az étek az éhező Székesfővárosba. Bajtársak, Ti már akkor győztetek, Ti már akkor kivívtátok – ki tudja a történelemben hanyadszor – a magyar szabadságot! Tökéletesen mindegy, hogy ez két hétig, vagy két évezredig tartott, hősök vagytok, bármit ugatnak Rólatok, azok maradtok az idők végezetéig!

Amikor ezek a mocskos büdös kommunista gazemberek rátok szabadítottak a ruszki túlerőt – az sem menti őket, hogy, hívószó nélkül is jöttek volna -, Ti fegyvert ragadtatok, Molotov-koktélt készítettetek, s amíg tudtátok feltartottátok őket, véreteket ontottátok értünk, a még meg sem született mocskos jövőért.

Közben a Nyugat, ahogy ma is, akkor is koncként dobott bennünket. Üvöltött a Szabad Európa: “Tartsatok ki”, miközben jól tudták, a vöröskeresztes segélycsomagok küldésén kívül, semmit nem fognak tenni. De a magyar vér olcsó, a magyar vért, még a pesti flaszteron keresztül is szomjasan issza a föld. Szégyelljétek magatokat, akkor is ugyanúgy merckelek és junckerek voltatok, ahogy ma is prédának dobtok egy egész kontinenst. a világot behálózó pénzhatalomnak. Aljas, senkik, utolsó gazemberek, haynauk vagytok, voltatok és lesztek. Plakátoljátok is ki a stockholmi metrót, hogy kanjaitok összefeküdjenek a muzulmán kanokkal, ne engedjétek, hogy lányaitok lányok, fiaitok fiúk legyenek, fulladjatok bele saját bélsárotokba! Nem érdemeltek mást!

Ti Bajtársaim, nyugodjatok békében! Példát mutattatok, ha ma élne egy olyan utókor, amely értené, hogy mit jelentett mindaz amit véghezvittetek! De Ti a véreteket ontottátok értünk, ott van megalvadva a pesti flaszteron, ember onnan el nem tünteti, le nem sikálja soha, míg mi, a méltatlan utókor nem vagyunk többek, mint egy odasercintett, bűzös, odaszáradt, gennyes köpet. Nem kérek bocsánatot, mert megérdemeljük a sorsot, amelyet kizárólag saját hitványságunknak köszönhetünk. Ám a Ti tetteitekért köszönet, hála és imádság jár, Ti hősök letettetek, mi pedig senkik maradtunk!

Sze 082017
 

Nő és férfi egymásra találnak, szerelembe esnek,  életüket így vagy úgy összekötik. Családot alkotnak, gyermekeket nemzenek, felnevelik őket. Minden élőlényben dominál a faj- és önfenntartás ösztöne, a szerelem szeretkezésben kiteljesül, két sejt eggyé válik, új élet fogan. Azt gondolom, abban a pillanatban, amikor a sejtek osztódni kezdnek, és otthonra lelnek az anyaméhben, akkor a Jóisten lélekkel ajándékozza meg azt az akkor még pár milliméteres embert. Nincs két egyforma lélek, még az egypetéjű ikrek között sem. Lélek nélkül, ember az ember?

Tizenhat hetes magzat

A fogantatás pillanatában kódolva van  halálunk. Ha valaki hívő, számára az a pillanat nem pusztán az anyag életfunkcióinak leállása, hanem egy új, túlvilági élet kezdete. Jézus kereszthalála és feltámadása, vagy Lázár visszahívása a halálból bizonyít. Hitem szerint túlvilági sorsunkat földi cselekedeteink határozzák meg.

Élet és halál összetartozik, ám utóbbit tudatunkkal nehezen tudjuk felfogni. Szeretteink űrt hagynak maguk után, bennünk olyan fájdalom lobban, amely szinte porrá éget. Azután letudjuk ami még itt hátravan, bizakodhatunk az égi viszontlátásban. Önáltatás? Lehetséges. De hitünk még erőt ad.

Iszonyatos ez a világ, amelyben élünk. Lassan lepereg a XXI. sz. első negyede, talán annyira nem förtelmes ma még, mint a XX. volt. Nem égnek el másodpercek alatt százezrek termonukleáris támadásban – ártatlan civilek, nem felfegyverezett haderő -, nem fagynak meg magyarok százezrei a Donnál, de mégis a levegőben lóg valami szörnyű pusztulás előszele, akár politikára, akár a Föld gyógyíthatatlan sebeire gondolunk. Túlnépesedés, járványok, éhínségek, fogyó ivóvíz, Európa idegen megszállása. A történelem kegyetlen dolog, az idő folyamán úszva, borzalmakkal szembesülünk.

Itt állunk önmagunkban, tizenötmillióan, akik magyarul beszélünk, részekre szakítva alkotunk nemzetet. Településeken élünk, tesszük a dolgunkat. Sokan családi körben, gyermeket nevelünk, vagy elképzeljük milyen lesz majd, ha egyszer világra jön, Gondozzuk időseinket, – már ha gondozzuk őket -, s ha egyszer letelik az időnk, 40 felett, vagy 90 felett nagyon fájdalmas a búcsú. Az a búcsú, amely kikerülhetetlenül közeledik… Mindezeket azért írtam le, mert foglalkoztat a gondolat, hogy mi lesz az itt maradókkal és az elmenőkkel. A halálnak és a hozzá vezető útnak sokak által bejárt ösvényei vannak, ha betegség mutatja az irányt. Háborúra, természeti katasztrófákra nehezebb felkészülnünk. A halálnak ezer arca van, de jön, feltartóztathatatlanul ideér…

Megénekelték: “Ha szólít az Úr, légy készen, indulnod kell!” Legyünk készen mindahányan, kérem az Urat, segítsen a ránk váró fájdalom elviselésében.

aug 262017
 

Székesfehérváron a Romkert, a Szűz Mária királyi prépostsági templom maradványait őrzi. A templom alapítója maga az államalapító Szent István volt, akit itt temettek el, és akinek halála után (1038) 1543-ig, a város török kézre kerüléséig minden magyar királyt e falak között koronáztak meg. Az alapítón és fián, Szent Imre hercegen kívül még tizennégy magyar király, számos királyi családtag, valamint külön királyi kegyből számos előkelőség nyugodott falai között. A templomot 1601-ben felrobbantották, ezzel megkezdődött máig tartó romlása. Állapota méltatlan a magyar történelemhez, bár sokféle terv született, hogy múltunk nekropolisza és szent helye méltóságát megillető helyére kerüljön, lényegében mindeddig semmi nem történt. Királyaink földi maradványai egy osszáriumban vannak összegyűjtve.

Királlyá válásnak két alapvető jogi feltétele volt: Székesfehérváron, a Szűz Mária Székesegyházban, az esztergomi érsek vezette szertartáson történtek a koronázások; a török hódoltság idején a királyokat Pozsonyban koronázták.

A Romkertben felépített, az egykori templomot megjeleníteni hivatott díszletek között, évről-évre (idén negyedszer) megjelenítik, hogyan történhetett egy-egy királyunk koronázása. 2017-ben III. Béláét vitték színre. Jegyünk augusztus 19-re szólt, ám hidegfront érkezett, csapadékot hozó, így augusztus 21-re halasztották az előadást. Három lelátót építettek a színpad köré, ezek zsúfolásig megteltek. Dramaturgiailag kiváló módon, a történelem időfolyamába helyezve jelenítették meg III. Béla királyunk koronázási szertartását, így jóval többet kaptunk, mintha pusztán egy díszes ceremónia elevenedett volna meg a színpadon. Az előadás látványos volt, szép jelmezekkel, muzsikával, táncosokkal, valóban az egykori templomban érezhettük magunkat, hiszen ebben a térben szentelték királlyá, a Szent Korona felhelyezésével. Igazából nem színpadi produkciót, hanem a múlt gyönyörű felelevenítését éltük át.

Volt azonban egy nagyon érdekes része az előadásnak. Béla hercegként a bizánci udvarban élt, az uralkodó trónusa előtt ülve hallgatta a császár tanácsait, miközben táncosok sok hosszú fehér szalagot húztak ki. Az császár ezeket megragadva és hullámoztatva mutatta meg Bélának, hogyan lehet egy kézből mozgatni a világot átszövő hálózatokat. Döbbenetes volt az áthallás a mával…

Ha valakit érdekelnek az előadás további részletei pl. itt talál bővebben anyagot róla. Nekem tetszett, remélem  a sorozatnak – elvégre ez már a negyedik királyi koronázást elevenítette fel – lesz még folytatása, méltóan Szent István Ünnepéhez!

 

A kép forrása

jún 182017
 

“1920. június 4-én, a trianoni szerződés aláírásának gyászos órájában, Magyarországon a lobogókat félárbócra eresztették. Tizennyolc évig tartott, míg ismét magasba vonhatták őket.”

(Horthy Miklós Emlékirataim, 149. oldal, Európa Könyvkiadó, 2011.)

Üzenete a jelenkorhoz:

“A magyar népnek, de különösen a magyar parasztnak emelkedett színvonalú a gondolkozásmódja. Ha a magyar parasztság, a mi fajtánk életforrása századokon át tanúsított nemzeti érzését, Istenbe vetett hitét, tiszta erkölcsét, katonai vitézségét és szorgos munkakedvét a terror és az idegen megszállás megpróbáltatásai közt is megőrzi, ha nem támogatja a hatalomra éhes politikai törtetőket, akik (…) a tömegek alacsony ösztöneit ingerlik, akkor majd egy napon ismét valóra válik a magyar szabadság.

E szabadság védelmének és megőrzésének szenteltem életemet.”

(Forrás: ugyanott, 359.o)

jún 042017
 

„Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! – megteszi nektek.” (Lk 17,1-6)

„Szüntessünk meg minden viszályt, haragot és széthúzást, segítsük egymást, hogy minden jó cél, minden nemes szándék közös életünk fejlődését és gazdagodását szolgálja.” (Részlet dr. Veres András győri megyéspüspök szentbeszédéből)

„Meg kell békülnünk önmagunkkal, békét kell teremtenünk családjainkban, közösségeinkben, városainkban, országainkban. Ennél fontosabb üzenete a mai prédikációnak nem lehetett. Jó lenne, ha minél többen meghallanák.” (Áder János köztársasági elnök)

Ültünk a csíkszeredai vasútállomás melletti tér szegélykövein, vártuk, hogy Brassó felől befusson hazainduló vonatunk. Többen voltunk zarándokok, szóba elegyedtünk egymással. Mellettem egy idős férfi ült, nagy hátizsákkal, cserzett arccal. Néhány mondat után kiderült: ő a legidősebb tagja annak a zarándokcsoportnak, amely április végén gyalogszerrel indult a fővárosi Anna-rétről, hogy a Mária Úton haladva érkezzenek meg a csíksomlyói pünkösdi szentmisére. Megcsinálták! Jóval hetven év fölött, ez az én szememben emberfeletti teljesítmény! Ha kitűzünk egy elérhetetlennek látszó célt, csak hit és akarat kérdése, hogy elérjük! Ha csak ez az egy élményünk lett volna, már azért is megérte elzarándokolni Csíksomlyóra!

Ám ennél sokkal többről van szó! Akik életükben egyszer részt vettek a Nyeregben tartott pünkösdi szentmisén, jól tudják milyen érzés ott lenni, azoknak akiknek ez nem adatott meg, úgysem tudom jól megfogalmazni.

A legfontosabb az esemény szakrális része, hiszen Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását ünnepeljük. Az egész zarándoklat lényege a szentmisében sűrűsödik össze, ezen a helyen olyan erőtérbe kerülünk, ahol az Úr üzenetei felerősödve érintik meg szívünket, lelkünket. Idén volt 450 esztendeje, hogy először zarándokoltak ide csángók és székelyek, azóta évszázadok folytak el; az ünnep már szétfeszítette a Katedrális falait, egyre több magyart hív az Úr, körülöttünk a hegyek az oltár, az ég a kupola, a felhők a freskók, s mi megtöltjük a teret, ünnepi szentmisén, a Boldogságos Szűz jelenlétében búcsút nyerve erősödünk hitünkben, s lélekben gazdagodva úgy távozunk, hogy már a következő zarándoklatunkra készülünk.

Ma 97 esztendeje írták alá Trianonban a békediktátumot, Erdély, Székelyföld és a többi elszakított országrész magyarjai 97 éve idegen fennhatóság alatt élnek. A Nyereg zászlóerdejében, fekete szalagok emlékeztettek arra a napra. 97 év… iszonyatos megpróbáltatások, folyamatos beolvasztási szándék ellenére, Erdély, Felvidék, Délvidék magyarjai őrzik nemzeti önazonosságukat. Ez nem lehetne így, ha nem lenne hitük, akaratuk, közös édes anyanyelvünk és magyar kultúránk. Hány éves török megszállás után egyesült a kivéreztetett, részekre szakadt Magyarország? Nem adhatjuk fel a reményt, mert mi magyarok igenis összetartozunk, s ha Isten velünk, ki ellenünk? Csíksomlyón százezrek gyűltek össze, nemcsak a Megváltó, a Boldogságos Szűzanya és a Szentlélek tiszteletére, hanem hozzájuk imádkozva együtt énekeltük Himnuszainkat nemzetünkért, minden magyarért. Amikor százezrek éneklik, hogy „Isten  hazánkért térdelünk elédbe…”, az meghallgatást nyer, mint ahogy az is, ha esténként, elcsendesedve egymagunk fordulunk az Úrhoz. Ima, hit, akarat. Ez a csíksomlyói Pünkösd üzenete nemzetünkhöz. Ebben a hitben megerősödve kelünk útra évről évre.

Néhány emlék… Hitvesemmel Székesfehérvárról alig 40 perc alatt, klimatizált, gyönyörű vonaton suhantunk Kelenföldig, majd a 4-es Metróval a Keletihez. Itt mintha átléptünk volna a Balkánba. Elképesztő kosz, rendetlenség, káosz; a jegypénztárak előtt húszméteres sor. Két évvel ezelőtt Benedek fiammal már megtettük ezt az utat, így a hálókocsi nekem semmilyen meglepetést nem okozott, de ha a pályaudvart “balkáni” jelző illeti, erre a vonatra nehéz szavakat találni. A fülke kb. két négyzetméter, koszosnak ugyan nem mondhatnám, de mérhetetlenül lepusztult, elhasznált minden. Egy hálókocsi iránt az ember nem támaszt nagy igényeket, de az ablak olyan koszos volt, hogy nem lehetett kilátni. Az Utasellátó két deciliter ásványvízzel kedveskedik a 12 órás utazás idejére. A határon először magyar rendőrök nézték meg az iratainkat, majd húsz perc múlva a román, mindenkiét begyűjtötte, elvitte valahová. Valamennyit tudtunk aludni, pont annyit, hogy az érkezés utáni naphoz legyen kellő erőnk.

Már az ablakból láttuk a vonuló keresztaljakat, a hatalmas autóforgalmat. Negyven perces késéssel szálltunk le Csíkszeredán, tudtam, hogy kapuvári barátaink, egykori kollégiumi szobatársam feleségével is zarándokol, láttuk a vonatból a “Kapuvár” táblát. Elindultunk a jó 6 km-es gyalogútra a Nyeregbe, utolértük a kapuváriakat, örömmel üdvözöltük barátainkat. Erős napsütésben kaptattunk felfelé, a hegyen több régen látott ismerőssel is találkoztunk. Hatalmas tömeg volt, délidőben kellettek az árnyékot adó esernyők.

Mise után a tömeg egyszerre indult lefelé, a Bazilika mögötti téren teljesen beállt a menet, jóval több mint két óra alatt értünk le a Magyar Katholikus Gimnázium varázslatos épületéhez. A Székesegyház közelében az ünnephez méltó kegytárgyakat és gyönyörű kézműves tárgyakat lehetett vásárolni, de ahogy távolodtunk, úgy jelent meg a gagyi műanyag tucatáruk hada. Élelemhez és italhoz csak nagyon hosszú sorban állás után jutottunk, legtöbben kürtőskalácsot kínáltak. Hatalmas volt a tömeg mindenhol. Este hatra értünk le a sétálóutcába, addigra a nagyja elment, egy pizzériában szabad asztalhoz jutottunk, mérhetetlenül elfáradva, éhesen, szomjasan roskadtunk le. Egy órával a vonat indulása előtt már az állomáson voltunk, a hazaút is gyötrelmes volt, de a vonat ezúttal másodpercre pontosan ért a Keletibe. Innen Metró, gyorsvonat, már 11 óra körül hazaértünk.

Zarándoklaton voltunk, nem kéjutazáson. Ezek a nehézségek, kényelmetlenségek hozzátartoznak, s ha lehetne holnap újra elmenni, nem tétováznánk! Néhány kép emlékül:

***

Bár ez nem tartozik a csíksomlyói zarándoklatunkhoz, de Székesfehérváron meghonosítottak egy kedves hagyományt. “Virágálom Pünkösdkor” a Belváros színpompás virágdíszbe öltözik, megkértem Benedeket, örökítse meg, örömmel osztom meg veletek is fényképeit.

máj 122017
 

Indulnod kell… vannak élethelyzetek, amikor az ember éhezik, szomjazik s elindul, hogy enni- és innivalót keressen. Van amikor a lélek szomját kell oltani, megszólal egy belső hang, egy hívó szó… s indulnod kell!

Ezért keltünk útra, mert Sümeg hívott. Egykori tanítóm, Barsi Balázs atya 1997 óta a ferences rendházban szolgálja az Urat. Sajgó lelkünkre kerestünk gyógyírt, az Atya misére invitált bennünket. Csoda volt, amit ezen a szentmisén átéltünk! A gyönyörű barokk templomban megjelent a katolikus liturgia összes szépsége. Krisztus a szentmiséken terített asztalhoz hív bennünket, ünnepi lakomára szólít; bár a külsőségek talán kevésbé lényegesek, de az orgona varázslatos dallama, a kórus éneke, a miseruhák, a szertartás méltósága segít mélyebben megérteni mindazokat, amely a szentírási szövegekből áradnak és tanulunk belőlük. Barsi atya szentbeszéde ajándék volt számunkra, hiszen annyi nyitott kérdésre adott feleletet, hogy nemcsak egy hétre elegendő lelki munícióval bocsátotta el a híveket, köztük bennünket. Krisztus mindenhol jelen van, de szakrális helyeken – például Csíksomlyón – még erősebben érezhetjük, hogy fogja kezünket. A szentmise után elbeszélgettünk Balázs atyával, majd a szerzetesekkel közösen zsolozsmát imádkoztunk. Csodálatos volt, Istennek legyen hála!

Korán délután Somló felé vettük az irányt. Szőlők között barangolni mindenhol jó, de Somló egészen különleges hely. Kápolnák, feszületek és nemzeti lobogóink vigyázzák. Geológiai csoda, talaja és fekvése, az ültetvényekre telepített szőlőfajták különleges borokat nemzenek. Lenyűgöző volt a bimbódzó szőlőfürt, engem az anyaméhben meghúzódó magzatra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a fürtöt egyedül a gazda védi kártevőtől, jégveréstől, fagytól, perzselő hőségtől. Bár nyitott pincére nem leltünk, de megtaláltuk a kóstolás és vásárlás lehetőségét. A Fekete pincészet 2009-es Hárslevelűje nyolc év alatt semmit nem öregedett, csak szépült: mély, aranysárga színe, testessége, illatai, íze, palackba zárva hívta elő 2009 emlékét… Remélem a varázslatot talán valamennyire tükrözik fényképeim.

ápr 132017
 

Fájdalmas húsvéti készülődés ez. Gyötrődésekkel, kétségekkel teli. Nagycsütörtök, Nagypéntek és Nagyszombat eseményei… Utolsó vacsora, kereszthalál, feltámadás…

„Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek.” – mondta Jézus. Hol találjuk meg békénket? Én csak arra vágyom, hogy legyen béke, elsősorban legbelül, másodsorban körülöttem, harmadsorban hazámban. Békét mégsem lelek. Egyiptomban a virágvasárnapi szentmisén bomba robban, közel ötvenen halnak meg. Az iszlám nevében. Ez az iszlám itt toporog határainkon, Európa katedrálisai közül nem egy mecsetté alakult, egyértelmű, hogy el akarnak pusztítani bennünket. Nemcsak vallási, hanem faji okok miatt is, életünkre, otthonunkra, hazánkra támadnak, nemcsak bombával ölnek, autókkal hajtanak a járókelők közé. Hétköznapi fasizmus. Miféle világ ez körülöttem?

Üldöztek bennünket sokszor, az Oszmán birodalom, a megszálló ateista kommunista gazemberek. Most már látszólag védekezésre képtelenek vagyunk. Már Budapestet is felforgatják, mondvacsinált okokkal, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy ne legyünk gátja az inváziónak.

Közeleg Húsvét, erőt meríthetünk belőle, mert bármennyire is fájdalmas szívünk Krisztus kereszthalálára gondolva, eljön a Világosság, a feltámadás öröme, a szeretet kiáradása! Nem lehetünk tehetetlenek! „Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem félek a jövőtől” – mondta Mindszenty bíboros. Legyünk legalább ennyien, emlékezzünk Jézus kereszthalálára és ünnepeljük feltámadását! Kulcsoljuk kezünket imára, találjuk meg Krisztus békéjét önmagunkban és a világban! Legyen ez a mi Húsvétunk, a mi feltámadásunk ünnepe!