nov 142017
 

A 130 – nagyjából teljesen nézhetetlen – televízió állomás között lépegetve akadtam meg a “Babilon Berlin” című német filmsorozatot megpillantva. Azonnal ráéreztem, hogy itt nem a mindent elárasztó szemétre bukkantam. Bár még csak az első évadot sugározták, érdemesnek tartok néhány gondolatot leírni az első tíz epizód után.

A film az 1920 évek végének Berlinjében játszódik, főszereplője Kölnből érkezett rendőrfelügyelő. A cselekmény több szálon fut, nyomozás folyik, szövevényes bűnügyekben. Miközben a Szovjetunió Berlinbe küld egy hosszú, tartálykocsikból álló szerelvényt, amely a Békeszerződésben betiltott foszgén nevű harci gázt szállítja, a kocsik között megbújik egy orosz arisztokrata család vagyona aranyrudak formájában. Közben Berlinben Trockij hívei Sztálin megbuktatására szövetkeznek, a szovjet nagykövetség emberei kíméletlen kegyetlenséggel mészárolják le őket a város közepén, egy illegális nyomdában. A szovjet szál csak egy fonala a cselekménynek, mellette látjuk a német kommunisták Május 1-i provokációját, ártatlanok életét elvevő rendőrsortüzeket, különféle bűnügyek felgöngyölítésének sikereit, kudarcait, a bűnüldöző szerveket is átszövő korrupciót. (Jó példája ennek az erkölcsrendészet vezetőjének bordélyházban tett nem hivatalos látogatása…).

A film lényegét azonban nem a felsoroltakban látom. Egy nagyon mocskos kort jelenít meg, olyat, amely számos párhuzamot mutat a jelennel, nem elsősorban csak Németországgal, hanem Nyugat-Európával. Egyszerre van jelen az erkölcsi fertő elképzelhetetlen tobzódása, a mélyszegénység, ahol a nyomorban élő családban meghalt nagyszülő holttestét azért akarják az egyetemnek adni, mert nincs pénzük a halott elszállítására, a szükséges összeget lánya prostitúcióval szedi össze, miközben a vesztett háborúban vagyonát megmentő felső tízezer mérhetetlen gazdagságban él. A társadalmi feszültségeket a kommunisták akarják kihasználni, de a hatalom ezeket a támadásokat képes visszaverni. A társadalom a tökéletes anarchia állapotában él, lokálok és bordélyházak kínálják a feszültségek levezetésének lehetőségét.

A film alkotói stábja tökéletes munkát végzett. Mindvégig érezzük a kor légkörét, a mindent átható nihilt és feszültséget. Remek az operatőr, a díszletek és jelmezek, nem beszélve az előttem teljesen ismeretlen színészekről, akik remekül formálják meg a szereplők karaktereit.  Bár az első évadban nem jelentek meg a horogkeresztes zászlók, ám sok minden előrevetíti, hogy a mocsárba süllyedő társadalmat egyedül valamiféle rend mentheti meg a végső pusztulástól. A történelemből jól tudjuk, hogy akkor a nemzetiszocializmus hozta el a rendet, az más kérdés, hogy hosszútávon ez még nagyobb kárt és pusztulást okozott. Valószínűleg a második évadban látni fogjuk, azokat a szörnyűségeket is, amelyek a nemzetiszocializmus hatalomátvételét kísérték.

Ez a film egészen más, mint a ránk zúduló mocsokáradat, számomra nagy élmény, ahogyan bűnügyek apropóján bemutat egy rettenetes történelmi pillanatot.

Vetítési időpontok

okt 202017
 

Bajtársaim!

Ha valamit kérhetnék az Úrtól, az lenne, bár közétek tartozhatnék; de az élet úgy hozta, mikor fogantam, Kádár Titeket akasztatott Bajtársak; megérkezett a gennyes “konszolidáció”, az OTP lakás, a Trabi, a kiskert, a “legvidámabb barakk”, amikor Ti már jeltelen sírokban az igazak álmát aludtátok, vagy a siralomházban vártátok az utolsó hajnal megérkeztét. Négyéves vidám óvodás voltam, 1963-at írtak, amikor még ezek a tetvek akasztottak Benneteket, Karácsonykor a reverendáját levetett, ám lélekben az Úr szolgájává maradt óvónőm édesanyám fülébe súgta: “A Mennyből az Angyalt ne tessék tanítani neki, bajuk lehet belőle”; nem illett a fenyőünnepükhöz, a marxizmushoz, leninizmushoz, dialektikus materializmushoz. Pedig még csak hét év telt el azóta, hogy Ti Bajtársak felemeltétek a lyukas zászlót az égbe…

Szeretlek és tisztellek Benneteket, mert amit véghezvittetek, arra lehetetlen jelzőket találni. Először összejöttetek és gondolkoztatok. Nem a közösségi hálón osztottátok megfellebbezhetetlen igazatok hitében az észt, hanem közösen terveztétek a jövőt. Majd egymásba karoltatok, elindultatok a Műegyetemtől a Bem szoborhoz, vittétek a magyar mellett a lengyel zászlót, és Sinkovits Imre szavalta el a Nemzeti Dalt (nem Alföldi…), jött a Magyar Rádió előtti sortűz – nem Ti kezdtétek -, majd a “ruszkik haza!”, s miközben Budapesten akadozott az élelmiszer ellátás, a magyar falu megmozdult, teherautókon, vasúti vagonokban áramlott az étek az éhező Székesfővárosba. Bajtársak, Ti már akkor győztetek, Ti már akkor kivívtátok – ki tudja a történelemben hanyadszor – a magyar szabadságot! Tökéletesen mindegy, hogy ez két hétig, vagy két évezredig tartott, hősök vagytok, bármit ugatnak Rólatok, azok maradtok az idők végezetéig!

Amikor ezek a mocskos büdös kommunista gazemberek rátok szabadítottak a ruszki túlerőt – az sem menti őket, hogy, hívószó nélkül is jöttek volna -, Ti fegyvert ragadtatok, Molotov-koktélt készítettetek, s amíg tudtátok feltartottátok őket, véreteket ontottátok értünk, a még meg sem született mocskos jövőért.

Közben a Nyugat, ahogy ma is, akkor is koncként dobott bennünket. Üvöltött a Szabad Európa: “Tartsatok ki”, miközben jól tudták, a vöröskeresztes segélycsomagok küldésén kívül, semmit nem fognak tenni. De a magyar vér olcsó, a magyar vért, még a pesti flaszteron keresztül is szomjasan issza a föld. Szégyelljétek magatokat, akkor is ugyanúgy merckelek és junckerek voltatok, ahogy ma is prédának dobtok egy egész kontinenst. a világot behálózó pénzhatalomnak. Aljas, senkik, utolsó gazemberek, haynauk vagytok, voltatok és lesztek. Plakátoljátok is ki a stockholmi metrót, hogy kanjaitok összefeküdjenek a muzulmán kanokkal, ne engedjétek, hogy lányaitok lányok, fiaitok fiúk legyenek, fulladjatok bele saját bélsárotokba! Nem érdemeltek mást!

Ti Bajtársaim, nyugodjatok békében! Példát mutattatok, ha ma élne egy olyan utókor, amely értené, hogy mit jelentett mindaz amit véghezvittetek! De Ti a véreteket ontottátok értünk, ott van megalvadva a pesti flaszteron, ember onnan el nem tünteti, le nem sikálja soha, míg mi, a méltatlan utókor nem vagyunk többek, mint egy odasercintett, bűzös, odaszáradt, gennyes köpet. Nem kérek bocsánatot, mert megérdemeljük a sorsot, amelyet kizárólag saját hitványságunknak köszönhetünk. Ám a Ti tetteitekért köszönet, hála és imádság jár, Ti hősök letettetek, mi pedig senkik maradtunk!

aug 262017
 

Székesfehérváron a Romkert, a Szűz Mária királyi prépostsági templom maradványait őrzi. A templom alapítója maga az államalapító Szent István volt, akit itt temettek el, és akinek halála után (1038) 1543-ig, a város török kézre kerüléséig minden magyar királyt e falak között koronáztak meg. Az alapítón és fián, Szent Imre hercegen kívül még tizennégy magyar király, számos királyi családtag, valamint külön királyi kegyből számos előkelőség nyugodott falai között. A templomot 1601-ben felrobbantották, ezzel megkezdődött máig tartó romlása. Állapota méltatlan a magyar történelemhez, bár sokféle terv született, hogy múltunk nekropolisza és szent helye méltóságát megillető helyére kerüljön, lényegében mindeddig semmi nem történt. Királyaink földi maradványai egy osszáriumban vannak összegyűjtve.

Királlyá válásnak két alapvető jogi feltétele volt: Székesfehérváron, a Szűz Mária Székesegyházban, az esztergomi érsek vezette szertartáson történtek a koronázások; a török hódoltság idején a királyokat Pozsonyban koronázták.

A Romkertben felépített, az egykori templomot megjeleníteni hivatott díszletek között, évről-évre (idén negyedszer) megjelenítik, hogyan történhetett egy-egy királyunk koronázása. 2017-ben III. Béláét vitték színre. Jegyünk augusztus 19-re szólt, ám hidegfront érkezett, csapadékot hozó, így augusztus 21-re halasztották az előadást. Három lelátót építettek a színpad köré, ezek zsúfolásig megteltek. Dramaturgiailag kiváló módon, a történelem időfolyamába helyezve jelenítették meg III. Béla királyunk koronázási szertartását, így jóval többet kaptunk, mintha pusztán egy díszes ceremónia elevenedett volna meg a színpadon. Az előadás látványos volt, szép jelmezekkel, muzsikával, táncosokkal, valóban az egykori templomban érezhettük magunkat, hiszen ebben a térben szentelték királlyá, a Szent Korona felhelyezésével. Igazából nem színpadi produkciót, hanem a múlt gyönyörű felelevenítését éltük át.

Volt azonban egy nagyon érdekes része az előadásnak. Béla hercegként a bizánci udvarban élt, az uralkodó trónusa előtt ülve hallgatta a császár tanácsait, miközben táncosok sok hosszú fehér szalagot húztak ki. Az császár ezeket megragadva és hullámoztatva mutatta meg Bélának, hogyan lehet egy kézből mozgatni a világot átszövő hálózatokat. Döbbenetes volt az áthallás a mával…

Ha valakit érdekelnek az előadás további részletei pl. itt talál bővebben anyagot róla. Nekem tetszett, remélem  a sorozatnak – elvégre ez már a negyedik királyi koronázást elevenítette fel – lesz még folytatása, méltóan Szent István Ünnepéhez!

 

A kép forrása

feb 092017
 

Hatvan éve, 1957. február 9-én hunyt el Horthy Miklós. Hajlott kora ellenére, nem betegség okozta végzetét, hanem megszakadt a szíve. Két hónap telt el Forradalmunk leverése után, évtizedes portugáliai száműzetése idején, utoljára ébredt fel a remény, hogy még életében láthatja hőn szeretett hazáját. Azok az aljas bitangok, akik ruszkikat hívtak a világ legtisztább Forradalmának letiprására, nem mellesleg Magyarország kormányzóját is meggyilkolták! Mert adódhatnak olyan alkalmak, amikor a fájdalom nem túlélhető…

Horthy Miklós mellszobra Csókakőn

Horthy Miklós történelmi szerepe – mint megannyi másé – sok nézőpontból értékelhető. Kevés olyan vezetője volt hazánknak, akire ekkora terhet rakott az Úr. A trianoni megfosztás, majd az első kommunista diktatúra után, egy gazdaságilag, morálisan, katonailag kivérzett hazát kellett talpra állítania, teljesen jogos revíziós igényekkel, az áruló, ostoba Nyugat, a sztálini Szovjetunió és a hitleri Németország szorításában. Csak rossz és még rosszabb között választhatott. Fia a fronton halt hősi halált.

Nem ültették Nürnbergben a vádlottak padjára, nem volt miért. Élete utolsó éveit Portugáliában töltötte, ám lélekben akkor is velünk volt. Emberi tisztességéhez semmilyen kétség nem férhet, egyetlen, azóta hatalomba került országvezető sem léphet nyomdokába. Nagyon kevés szobra van, nincsenek közterületek elnevezve róla, mégis, sokan szívünkben őrizzük emlékét.

Miután az utolsó megszálló ruszki katona is eltakarodott, földi maradványai a kenderesi családi birtokon pihennek. A Jóisten áldja őt, nyugodjék békében!

Sze 192016
 

Kerékpáros körutunkat eredetileg nyári szabadságunk harmadik hetére terveztük, de féltünk a hőségtől, abban maradtunk, majd ősszel… Igen, de a nyárnak nem akart vége lenni, mintha nem tudta volna, hogy szeptember van, becsöngettek, itt maradt még egy kicsit… Szeptember harmadik hétvégéjének közepén emelte kalapját és búcsúzott, még könnye is hullott. 

Nem vagyunk rutinos bringások, bár nyár elején Bugacon már kóstolgattuk a kerékpároséletet, ízlett… kellett azért ehhez még Kohus Petiék példája, Megyeridoki tanácsai, mi tagadás, a képernyő előtt, sok-sok országúti körverseny végigszurkolása. Mert bringázni jó, s ez most fényesen beigazolódott! 

Sok előkészületet nem tettünk, elvittem a kerékpárokat szervizbe, megnéztem a térképen, hogy a körutat hogyan lehetne nagyjából egyforma távolságú szakaszokra osztani, mikor ez megvolt, foglaltam szállást. Az okostelefon hasznos is lehet, vannak olyan alkalmazások, amelyek szinte műszerfalként szolgálnak, látható a térkép, a megtett távolság, az aktuális sebesség; még útvonalat is lehet tervezni segítségükkel. Én a Runtastic alkalmazást választottam, de használhattam volna akár az Endomondo, akár a MapMyRide nevűeket, sok egyéb mellett. Nagyon hasznosak, túl a felsoroltakon, még regisztrálják az útvonalat és feltöltik a világhálóra is. Persze nem árt, ha van az embernél térkép, valamint telefontöltő. Vettem szerszámkészletet, tartalék belsőt a gumikhoz, pumpa, kerékpárzár már régebben megvoltak. Mivel nem csillagtúrára indultunk, kellett poggyásztartó, nagyon praktikusakat kaptunk kölcsön. 2016. szept. 16-án reggel indultunk el, Kapuváron, barátaink udvarában hagytuk az autónkat, majd nyomás, két keréken gurultunk tovább!

Első nap, Kapuvár – Pátfalu

elso-nap

Kapuváron belül, majd attól északra, mintegy 7-8 km-t tökéletes kerékpárúton haladtunk, onnan az alsóbbrendű utakon megszokott minőségűn tekertünk egészen a gúnyhatárig. Pomogynál (Pamhagen) mentünk át, az osztrákok ellenőrizték a belépő autókat, mikor a határőr látta, hogy fényképezni szeretnénk, mosolyogva odajött, felajánlotta, hogy elkattintja a gépet. 18 km volt mögöttünk, egy óra kellett hozzá.

Átmentünk Pomogyon, az országutat tökéletes kerékpárút követte, majd Mosonbánfalvánál (Apetlon) elkanyarodtunk a “Tó-csücske” (Seewinkel) felé, mert természeti szépségeket ígért a Nemzeti-park. Nem okozott csalódást, megérte az 5 km kerülőt. Illmicnél (Illmitz) értük el a tópartot, előtte egy csodálatos kápolna árnyékában hűsöltünk. Innen már nem volt sok hátra első szállásunkig, Pátfaluig (Podersdorf am See), ám közben háromemeletes kilátótoronyból gyönyörködtünk a tájban.

Szállásunk a strand főbejáratától 50 m-re volt, kaptunk egy-egy Őrvidék-kártyát, ezzel ingyen bemehettünk. Én azonnal fürödtem, a víz mint a Balatoné, tiszta, selymes, kellemes hőmérsékletű volt, igaz lassan mélyül, és nagyon kavicsos, de a nagy hajtás-tekerés után hatványozottan felüdített. Hitvesem fürdőruha hiányában csak térdig frissítette magát.

Alkonyodott, elindultunk sétálni. A világítótorony ikonikus jelképe Pátfalunak, mellette kikötő. Elsétáltunk a falu központjába, ettünk bécsi szeletet (amely klasszikus recept szerint, borjúból készült), majd beültünk egy roppant hangulatos borozóba, ahol öt vörösborból álló borsort kóstoltam. Volt két évjáratú Zweigelt, és Merlot, valamint egy számomra ismeretlen nevű Szent Lőrinc szőlőből készült tétel. Nem voltak rossz borok, utólag sajnálom, hogy nem fehér sort kértem, nálunk Villány, Szekszárd magasra teszi a mércét, s ez az őrvidéki borvidék sokkal északabbra van. (A “Zweigelt” amúgy megér pár mondatot, majd hozzászólásként leírom.)

Innen már csak egy remek fagyizás maradt, fáradtan tértünk nyugovóra. 51 km volt a hátunk mögött! A fényképeket ezúttal feliratoztam, érdemes átlapozni azokat!

Második nap Pátfalu – Fertőmeggyes

masodik-nap-masolata

Ahogyan az időjósok jelezték, reggelre beborult, lehűlt az idő. Szakadó esőre volt vészforgatókönyvünk: hajóval Pátfaluról Fertőmeggyesre, de erre nem került sor! Kilenckor indultunk, először a tó északi oldalán fekvő Nezsider (Neusiedler am See) mólójára tekertünk, majd Fertőszéleskút (Breitenbrunn) magasságában ismét letértünk a tóhoz, innen már nyugati oldalán, dél felé haladtunk. Tőlünk jobbra lankás dombokra, varázslatos szőlőültetvények sorai kúsztak fel, javában tartott a szüret, bal felől időnként eltávolodtunk a tótól. Jöttek-mentek a bringások. 30 km-t tekertünk Rusztig, élvezettel gurultunk be a kisvárosba, ahol már sokszor jártunk korábban is, a hely a gólyák és borok hazája. Innen már csak öt kilométer laza tekerés volt hátra Fertőmeggyesig (Mörbisch am See), 200 m-re a gúnyhatártól volt  a szállásunk, amint begurultunk az udvarba, óriási zápor kerekedett.

Ameddig szakadt, pihentünk egy jót, majd elsétáltunk vacsorázni; a tóra néző hatalmas teraszunkról, egy üveg fehérburgundit elszopogatva néztük, ahogyan a Trianonban nekünk hagyott egytizednyi vízfelületen úrrá lesz az éjszaka. 62 km volt mögöttünk.

Harmadik nap Fertőmeggyes – Kapuvár

harmadik-nap

Akár délről is megkerülhettük volna a tavat, de eleve úgy terveztük, hogy hajóval térünk vissza Illmicbe, majd a már jól ismert úton vissza, Kapuvárra. Az Őrvidék-kártyának köszönhetően a hajójegy árának felét elengedték, nagy a bicajosélet, a ladikhoz utólag hozzátoldott fedélzetre állítottuk a kerékpárokat. Mögöttünk hagytuk Meggyest, karnyújtásnyira délre Fertőrákos templomtornya fehérlett, feltűnt a meggyesi szabadtéri színház, amely színpadja a tóra épült; ahogy haladtunk középfelé, megláttam a soproni tévétornyot, gondolatok fakadtak…

Eszembe jutott, hogyha nincs Prónay Pál, Francia Kiss Mihály, Maderspach Viktor és bajtársaik, a Rongyos Gárda hősiessége, hogy fegyverrel szállt szembe a trianoni diktátum következményeivel, kicsikarva a népszavazást, amely azt eredményezte, hogy Sopron a Hűség Városa lett, akkor ma Sopront Ödenburgnak hívnák, s magyar szó, emlék ugyanannyira nem lenne, mint az egykor hazánkhoz tartozó Fertő-tó körüli településeken. “Amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad” hallottam lelkemben Nyerges Attila énekét; igen Székelyföldön ezt érzem, Felvidéken már kevésbé, de még mindig, Őrvidék azonban elveszett. Sehol egy magyar emlék, egy magyar felirat, egy magyar szó! Igen a felszolgáló és a fagylaltos magyarul beszéltek, de ők átjárnak ide, idegenbe. Metternich, Haynau utódai hatékonyabbak voltak, mint az oláh diktátor… Népszavazás… Ha van áthallás napjaink feszítő gondjai és az egykori eredményes népszavazás között, ha Trianon helyére Brüsszelt írjuk, tudjuk mit kell tennünk október 2-án! Ha ez kevés lesz, a Rongyos Gárda szellemisége is újra feltámadhat !

Hajózzunk békésebb vizekre… Illmic után kissé eltévedtünk. Bár a B10-es kerékpárút jól van táblázva, az alternatívákat nem igazán jelöli, véletlenül a már odafelé bejárt kerülőútra tértünk a “Tó-csücske” felé… Itt még nem volt vészes a szembe fújó szél, de a gyúnyhatáron átkelve már annyira erős erős volt, hogy a Kapuvárig hátralévő 16 km-t szenvedve tettük meg. 48 km-t hajtottunk. A háromnapos út összesen 161 km volt!

Megérkeztünk, barátaink finom ebéddel vártak. Felpakoltuk a bringákat az autó tetejére, elindultunk otthonunk felé. Ha valaki megkérdezné, hogy legközelebb mikor mennénk, ha lehetne, akár holnap! Új szerelem született, amíg bírunk tekerünk…