dec 022018
 

Hajnalonként roráté mise… az az igazi adventi készület! Prohászka írásai, csend, elmélyedés, magunkba és gondolatainkba fordulás, koszorún égő gyertyák, melyekből hétről hétre több fény árad.

Az adventi forgatag “Black Friday”-től Újév napjáig kínálja portékáit, vegyél, szerezz, költs, ródd a plázákat, hogy mire eljő a csendes éj, hullafáradtan rogyjál az ünnepi asztal mellé. Nem mondom, hogy nem esnek jól advent fényei, a vásárok hangulata, egy korty forró puncs, de nem ezekben van a lényeg! 

Alighanem 2002-t írtunk, amikor Isten ujja megérintett, s ott lehettünk a MOM Kupolatermében, hogy először halljuk koncerten muzsikálni a Kormoránt, egyúttal találkoztunk a Kormorán Baráti Kör tagjaival. Gyönyörű adventi este volt, akkor megértettem, hogy nem lehetünk egyedül. Nagyon sokan vagyunk, akik hasonlóan gondolkozunk Istenről, hazáról, nemzetről, családról, múltról és jövőről. Tiltott dalok tiltott hangszereken zenébe és dalszövegbe öntve erősítették, s mindmáig erősítik hitünket. A szél fölkapott, nem volt megállás, elvitt a Napba Öltözött Leányhoz Erdélyországba, koncertekre Somogyvártól Kisrozvágyig, Budapesttől Szombathelyig. Gyönyörű idők voltak!

Azóta elszaladt immár tizenhat esztendő. Advent első vasárnapja van, de mi ugyanúgy várjuk a Megváltó Csillagát, s a tavaszi feltámadást! Aligha volt olyan advent, hogy a Kormorán zenekar ne köszöntötte volna koncerttel. Így lesz ez az idén is, nagyon várom az év legrövidebb napját, a napfordulót, hogy ott lehessünk az Új időszámítás kezdetén! Addig is mindenkinek csendes adventi készületet kívánok!

nov 242018
 

December elsején 12 órakor werkfilm, 21:05-től pedig a teljes Trianon rockopera előadás látható lesz az M5 csatornán. Nézzük együtt, vigyétek a hírt!

Fénykép: Száraz Tamás (a júniusi ősbemutatón készült)

nov 182018
 

Erzsébetet többnyire rózsákkal a kötényében, kosarában ábrázolják. Ennek eredete az a legenda, mely szerint férje halála után Erzsébet továbbra is gondoskodott a szegényekről. Egy alkalommal kenyereket vitt gondozottjainak, mikor sógorával, Henrikkel találkozott. Annak kérdésére, hogy mit visz kosarában, Erzsébet tartva attól, hogy esetleg megtilthatják neki a jótékonykodást, így válaszolt: rózsákat. Mikor megmutatta, a kenyerek helyett illatos rózsák voltak kosarában – eszerint Isten nem akarta, hogy a szent asszony hazudjon. Gyakran ábrázolják még korsóval, amelyből a szegényeknek adott inni, illetve pálmaággal, ami a halál feletti győzelem jelképe.

Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse”), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmébe nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra.

A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.

Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és ,,kifosztva” a várat, segített az éhezőkön.

Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: ,,Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!”

Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy ,,elűzték a várból”. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.

Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: ,,Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: ťAkkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!Ť És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól…”

Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük (lásd november 13-án!).

1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.

Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára. (Forrás) 

Sík Sándor Szent Erzsébetről (részlet)

“Szent Erzsébet elsősorban az igazi nőiesség: a személyes, a kiskörű szeretet hőse. Ha magunk elé állítjuk a róla fennmaradt rengeteg legenda és történelmi feljegyzés világánál, az első tekintetre egy kedves, szép, fiatal, szerelmes, boldog hitvest látunk magunk előtt. A hitves eszményét. Már menyasszony korában megkapja az embert bájos, szemérmesen, de tudatosan odaadó, jegyesének, leendő hitvesének mindent alárendelő hűsége és kitartása. Hiába akarják megfélemlíteni, senki sem képes lemondásra bírni arról, akit szeret. Házassága a boldog, szép, mindenki számára épülésül, gyönyörűségül, erőforrásul szolgáló családi életnek csodaszép képét tárja elénk. Erzsébet és Lajos, – az ideális lovag, – az ő férje, az ő ,,testvére” (mint szólítani szokták egymást), a maguk három gyermekével, boldog családjuk körében: szívmelegítő jelenség. Milyen megható, kedves vonásokkal mutatja meg hitvese iránti szeretetét, amikor (Erzsébet – ha ösztönét követi: maga az igénytelenség!) ékes ruhákat ölt magára, csak azért, hogy férjének tessék. Amikor az udvari lakomáknál, minden hagyományos szokás ellenére, férje mellé ül, mert nem akar elmozdulni mellőle. Amikor a templomban rajtakapja magát egyszer – a legenda egyik legkedvesebb, legemberibb mozzanata! -, hogy nem a szent cselekményre gondol, hanem férjén felejtette szemét. Amikor következetesen elkíséri mindenhova, ünnepekre, utazásokra, vadászatokon mellette lovagol; ha elválik tőle, gyászruhát ölt mindaddig, amíg viszont nem látja. De leghatalmasabban mutatja az ideális hitves képét az a rettentő szerencsétlenség, a nagy végső válás, amikor férje elindult a kereszteshadjáratba, ahonnan sohasem tért vissza. Sokáig nem meri megmondani Erzsébetnek, hogy letette a kereszteshadra elkötelező fogadalmat. Erzsébet úgy találja meg a tarsolyában véletlenül a keresztes-jelvényt; megdöbben, megnémul, majd egyetlen kiáltásban tör ki: ,,Testvérem, ha nincs az Isten akarata ellen, maradj velem!” Amikor pedig látja, hogy nem lehet megváltoztatni a fogadalmat, lóra ül és elkíséri az ország határáig. Ott elbúcsúzik tőle, de aztán még egy napig lovagol vele. Ott újból elbúcsúzik, aztán még egy második nap is vele lovagol. Már egészen vele akarna menni, de nem hagyhatja el gyermekeit, kénytelen visszafordulni. Úgy viszik haza, félig holtan. Ettől kezdve gyász az élete. Végre megjön a még súlyosabb gyászhír, férjének halálhíre. Erzsébet felsikolt: ,,Mindennek vége! Meghalt az egész világ!” Nyolc napig nem tér magához a sírástól. Aztán fogadalmat tesz, hogy többé nem megy férjhez; állja is ezt a fogadalmat, akkor is, amikor II. Frigyes császár kéri feleségül. Ime az ideális hitves képe! ” (Sík Sándor: Szent magyarság, V. Szent Erzsébet: női eszmény)

 

nov 012018
 

A sok őszi hétvégi elfoglaltságaink miatt úgy nézett ki, hogy az idén nem tudjuk körbetekerni a Velencei-tavat. Aztán – pont ma van két hete – főzés közben mondom az asszonynak: „nézd már meg, milyen időt jósolnak a következő hétvégére!” Kedvező volt az előrejelzés, ezért azonnal a tettek mezejére léptem, pár perc múlva már le is foglaltam a szobát Agárdon a Kis Szárcsa panzióban. Nem kellett sokat filózni, már visszajáró vendégek vagyunk ide. A rántotta isteni…


Volt egy kis bonyodalom a járművekkel, már pénteken fel kellett szerelnem a kocsira a bicajhordozót, meg a gépeket is, hogy ne kelljen szombaton ezért egy órával előbb felkelni. Így, felszerelt kocsival mentem el melózni – ez csak a pénteki dugók miatt érdekes – volt lehetőségem megtapasztalni, milyen közlekedni „élesben” a pozsonyi dzsungelben.


Szombaton 7-kor indultunk, a már ismert vonalon, kényelmes autókázással 9-kor már Fehérvárra értünk. Villámlátogatás barátainknál, egyeztettünk az esetleges találkozásról a későbbiekben, majd eltéptünk Agárdra. Még ide jegyezném meg, a reggeli ködös, borongós, enyhén szeles idő ekkorra már kezdett felengedni, itt-ott kibújt a napocska is, nem volt okunk aggódni azért, hogy az időjárás beleszól a terveinkbe.

A szálláshelyen a házigazda szívélyesen fogadott minket. Itt köszönöm meg azt lehetőséget, hogy korábban felmehettünk a szobára – hivatalosan 14:00-tól lehetett elfoglalni a szállást – és lepakolhattunk. A bringákat felkészítettem az útra, amíg a nejem becuccolt, tíz perc múlva már indulhattunk is.


Letekertünk a tópartra és keletnek fordultunk Velence irányába. Itt tapasztaltuk, hogy bizony van némi szél, a tó vize hullámzott rendesen, de úgy számoltam, a szél iránya-ha nem változik meg a nap folyamán – csak egy rövid szakaszon fog szembe fújni. Kolumbuszi számításaim teljes mértékben igazolták eme gondolataimat. Gyakorlatilag az egész utunk során nem volt gond, a szél észak-dél irányban fújt és csak az utolsó szakaszban, Pákozdról a 7-es főútig éreztünk szembe szelet, de a terep tagoltsága ezt is kompenzálta, mivel szinte végig lejtett ez a néhány kilométer.


Tehát az agárdi strandon kezdtük, néhány kilométert követően felhajtottunk a 7-es főúthoz, mert nem ismertük Gárdonyt és a belső bringaúton haladtunk tovább. Mivel gyér volt a gyalogos forgalom, zavartalanul haladtunk tovább. Ekkor már megszólalt a hasunk is, bár lépten-nyomon multik mellett tekertünk el, mi egy helyi kis ABC-t kerestünk. Végül Velencéig tekertünk el, míg az első ilyen kis bolt az utunkba akadt a vasútállomás magasságában. Eddig 7-8 kilométer tehettünk meg. Némi kolbász, kifli, sajt és egy kupica szilva elfogyasztása után a napocska teljes mértékben hatalmába vette az égboltot, bár Sukorót és a dombokat a túloldalon nem lehetett élesen látni, nem volt okunk aggódni.


Itt visszatértünk a tó melletti kerékpárútra. Velencében a strandon áthaladva folytattuk utunkat. Ezekben az órákban már egyre több bringással találkoztunk, sűrűsödött a forgalom. Még a reggelizés közben tapasztaltuk, mennyi sportolni vágyó emberke érkezik vonattal kikapcsolódni – nyilván Pestről – bringákkal, gyerekekkel. A nagyobbacskák már kis bicajokkal, a kisebbek pótülésen vagy utánfutóban kerülik meg a tavat. Nyugis tempóban tekertünk,i tt-ott megálltunk gyönyörködtünk, hol a tó nyújtotta látványban, hol a dombokban az északi parton. Nem kellett egyáltalán erőlködnünk, a szél segített a haladásban, mígnem elértük Sukoró határát. Itt választhattunk volna: Velencét elhagyva folytathattuk volna utunkat a tavat követve, vagy nyakunkba vesszük a dombokat Sukorón keresztül. Mi az utóbbit választottuk. Sukoró csodálatos, kár kihagyni. Szeretném mindenki figyelmébe ajánlani ezt a települést. Pazar a kilátás a tóra, takaros, ápolt község, ahol odafigyeltek a hagyományos falukép megőrzésére, nem utolsó sorban történelmünk szempontjából is nyomot hagyva az utókornak.


Természetesen eltévedtünk, domboknak felfele caplatva küzdöttük le a körutunk legnehezebb szakaszát. Érdekes volt ismeretlen helyen bolyongani, de a helyiek készségesen segítettek az eltévedt vándoroknak. Egy rövid szakaszon még erdőn keresztül is toltuk a bringát, mígnem egy vadiúj bringaúthoz értünk. Nem tudtunk erről a kerékpárútról, Sukorót köti össze a következő faluval (nem tudom a nevét, de nem Velencével), és a velencei körút nyomvonalán túl haladó útról van szó. Egyáltalán nem bántuk meg ezt a kitérőt, bár fájt a tüdőm, mire megmásztuk a dombokat, megérte. Sukoró központja, a falu melletti sziklás kilátó, az erdő a csodálatos őszi színeivel, a lehullott falevelek illata, a remek napos idő egyszerűen leírhatatlan. A nyugalomba csöppentünk magába, amikor Sukoró főterén pihentünk elgondolkodtunk azon, milyen jó nekünk itt és milyen jól döntöttünk, hogy eljöttünk. Volt bennünk rossz érzés is, mert nem mindenkinek adatik meg az, hogy felszabadultan élvezhesse az életet, mert az rohadt müdon keresztbe tesz nekik.


Sukorót a borospincék felé hagytuk el, jól lesüvítettünk a dombról (tavaly bizony fújtattunk piszkosul, mikor másztunk fel ide), aztán rátértünk a tóhoz vezető bringaútra. Szép látvány tárult elénk-illetve körénk – jobbről a sűrű nádas, balról a lomblevelű erdők, a halványzöld-sárga-vörös lombok színskálája ismét. Előre meg a katonai emlékhely, az arborétum. Ide most nem mentünk be, de a katonai emlékhelyre benéztünk és ott is maradunk. 2006-ban a Kobakkal voltunk itt egy emlékezetes összejövetel fakultatív kirándulás keretében. Akkor még csak az obeliszk volt és egy épület-múzeum, amely a Pákozdi csatára volt hivatott emlékezni. Azóta nagy változások történtek. Katonai emlékhely lett, túllépett 1848-on, van itt tank, ágyú, lövészárok, szóval emlék hadtörténetünk fontos állomásainak,1848-tól napjainkig. Meglepett,hogy mennyien látogatták meg a parkot, mire végeztünk a körünkkel, addigra ellepték a látogatók az emlékhelyet. Ismét a bringások hadát láttuk körülöttünk…


Továbbtekertünk Pákozd irányába. A távolban láttunk egy magas, csillogó valamit, lehet, hogy pléh-szobrot, ebből a távolságból bármi lehetett. Gondoltuk az utunkba akad, de tévedtünk. Úgy tekertünk át a falun, hogy elfeledkeztünk arról a “valamiről”, de visszatekintve Pákozdra ,már eltűnt a látószögből…Nem baj, jövőre megkeressük, ahogy az arborétumot sem hagyjuk ki. Ahogy azt korábban említettem, itt jött a szembe szeles szakasz, de csak a fák, lombok hajlásáról érzékeltük. A 7-es utat elérve pihentünk egy rövidet a büfében, majd a bringaúton haladva Agárdra értünk. Ekkor már 3 óra is lehetett. Annyira elszaladt az idő, hogy nem vettük észre a múlását, annyira élveztük a kirándulást. Egy uzsonnás ebéd a Gulyás csárdában, majd eltekertünk a szállásra, hogy magunkhoz vegyük a fürdőruháinkat. Át sem öltöztünk, mentünk csobbanni a termálba.


Hát ennyi volt a szombat. Másnap reggeli után Fehérvárra hajtottunk barátainkhoz ,majd haza indultunk és pontot tettünk egy remek hétvége után. Remélem jövőre ismét írhatok beszámolót a a Velencei-tó megkerüléséről.

okt 252018
 

Áll Magyarország kormányfője a pulpituson, ünnepi beszédét úgy kezdi, hogy utal a matematikára: két negatív szám szorzata mindig pozitív: bár sorsunkat rengeteg bukás kísérte, valahogyan mindig pozitívan jöttünk ki belőlük. Ez igaz. De ha a szorzatot megszorozzuk egy újabb negatív számmal, a végeredmény újra negatív lesz! Azt gondolom, már régóta ezt a műveletet végzi felettünk a történelem.

A Pesti Srácok fegyvert ragadtak, néhány napra a szabadság levegője tisztította meg Rákosi és bűntársai és a ruszki megszállók bűze által elgennyesített levegőt, de jött egy Kádár nevű gazember, aki nevét adta a ruszki hadműveletekhez, mint ahogy ma is akadnak bőven olyanok, akik kéjjel szavazták meg a holland kommunistanő Magyarországot beszennyező förmedvényét. A történelem ismétli önmagát, a szorzat végeredménye újra negatív előjelű.

A Pesti Srácok vére folyt az utcán, az utókor arra sem képes, hogy a házfalakra zászlót tűzzön! Évek óta szomorúsággal tölt el, hogy egy százezres városban alig van zászló a házakon nemzeti ünnepeinken! Legalább ennyit tehetnénk! A szorzat végeredménye pedig újra negatív előjelű, ez a “hálás utókor” matematikája…

A Pesti Srácok örökösei, békés megemlékezők kaptak verést, kardlapot, terrort, gumilövedéket 2006-ban. (Azért nem írok rendőrterrort, mert egyáltalán nem biztos, hogy magyar rendőr rugdalta a földön fekvő, magatehetetlen megemlékezőt!) Eltelt azóta 12 év úgy, hogy a terrorért felelősöket senki nem számoltatta el! A szorzat végeredménye ismét negatív előjelű!

Lehetne hosszan sorolni fájdalmainkat, keserűségeinket, ám aligha érdemes. A Pesti Srácok megcselekedték, amit megkövetelt a haza, egyre nyilvánvalóbb, hogy ezért az utókorért kár volt akár csak egy golyót is elpazarolni. A matematika törvényei könyörtelenül igazak! Egyet tehetünk: köszönetet mondunk, elismerjük, hogy ma azért lehet itt élni, mert ők felemelték a lyukas zászlót a szélbe!

Marad a nyitott kérdés: meddig lehet még így élni?

Nyárbúcsúztató

 Szerző: - 17:18  Vélemény? »
Sze 242018
 

Egykedvűen ült a kisöreg a strand bejáratával szemben álló szomorúfűz alatt, fehér köpenyben, Surda-fejfedőben, forgatta a hurkapálcát, bár nem álltak előtte hosszú sorok, de mégis folyamatosan vették tőle a vattacukrot. Minden második nap bemondták a hangosba: “Esti Hírlap ma sem jött, mert lekéste a vonatot.” (Máig sem értem miért vásároltuk meg, ugyanazt írta, mint a reggeli pártsajtó, talán egy árnyalatnyival oldottabb stílusban; 80 fillérbe került, de íratlan szabály szerint a forintosból visszajáró summa az újságárust illette.) Lakókocsiban működő büfénél sorok álltak kolbászért, lángosért; Istenesék a stranddal szemben amolyan önkiszolgáló kifőzdét működtetek az itt nyaraló németek örömére. A kertmoziban esténként a szúnyogok is jóllaktak belőlünk. Régóta nem ül ott a bácsi, már a fűzfa is a múltba simul…

Elrohant pár évtized, de ritkán akadt olyan esztendő, hogy a csopaki strandra nem mentünk el. Bár már nincsenek meg a gyermekkor ízei, illatai, hangulata, a Balaton vize mit sem változott, most is lágyan simogató, bársonyos, gyönyörű. A 2018-as év tűzforró augusztusában is enyhet adott;  olyan hosszú volt a nyárutó, hogy szeptember 19-én, szerdán délután még háromszor bemehettem a vízbe, egy jót úszni. Csendes volt a strand, nem kértek belépőt, már nem lebegtek bóják a vízen, eltűntek a vízibiciklik, zárva voltak a büfék, alig néhányan lézengtünk a parton, így is csodálatos volt.

Csopaki strand, 2018. szeptember 16-án

Azután eljött a szombat, köszönés nélkül megjött az ősz. Lehűlt a levegő, feltámadt a szél, máris kedvem lett volna lombsöprűt ragadni, mert a kertben sárga levélszőnyeg fedte a füvet. A rózsák, a muskátlik, a büdöske még a nyár színeit varázsolják elénk, de a megsárgult levelek pontosan jelzik, elszaladt az idő, véget ért a nyár.

Máris várhatjuk a következőt, pedig… az utóbbi években a legdurvább évszakká vált. A nyirkos, sem fagyot, sem havat nem hozó teleken könnyű jól befűteni, az ősz és a tavasz színei pedig simogatják a lelket; de a nyár… amikor még éjfélkor is 27 °C van, amikor hőségriadóról beszélnek a hírek, amikor egyedül a klímaberendezések teszik elviselhetőbbé a szobákat, amikor szomjasan porzik a föld… mégis szeretjük. Hiszen bezárnak az iskolák, elmegyünk szabadságra és sokáig világos van. Egy idő után eljut az ember odáig, hogy igyekszik annak a kevés jónak örülni, amelynek részese lehet, s kész mindenben meglátni a szépet – csak ehhez jól meg kell öregedni. Mához három hónapra, egy nagyon csendes, illatos és gyönyörű estén várjuk a Megváltó születését, miközben jól tudjuk, a hóvirág és a krókusz hagymái már mocorognak a földben és mire eljön a Feltámadás ünnepe, kibontja a tavasz ezernyi színét. Addig egy jóízű sütőtök, egy adag sült gesztenye, egy pohár forralt bor, a nyár ízeit őrző lekvár, egy korty vörösbor átsegít a legsötétebb hónapokon is…

 

Sze 102018
 

Vasárnap reggel hatkor harangzúgás töltötte be a tengerpari falucskát. Sukosan templomának tornyában három harang lakik, külön-külön mindegyik hangjával megbarátkoztunk, de így, együtt, gyönyörűen köszöntötték a napkeltét… szemben a sziget, a tenger vize még csak nem is fodrozódott, mintha vékony jégpáncél dermesztette volna. Nyolcra hirdették aznapra az első szentmisét, időben ott voltunk, de már nem fértünk be a templomba, pedig aznap még két mise volt. Úgy éreztem, talán mégsem múlt el a mi Európánk egészen. “Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet” – mondta Mindszenty bíboros. Ebben az alig több mint 3000 lelket számláló tengerpari faluban, nem fértünk be reggel a templomba… Irigylem a horvátokat s nem féltem őket!

 

 

Bár nem évszak, mindössze alig egy-két hét, mégis szeretjük a nyárutót, őszelőt. Rekkenő hőséget adó, ám pihentető nyaralást nem hozó zaklatott augusztus után, hirtelen elhatározás hozta az ötletet, hogy guruljunk le Dalmáciába, mint ilyenkor – nem is olyan nagyon régen – a napfényes Itáliába. Fiunk akkor még óvodás volt, ma már önálló, bátran itthon hagyhattuk.

Egyetlen koncepció volt, hogy minél közelebb hazánkhoz, minél csendesebb helyen legyünk. Adódott Zára, mivel város, kerestem egy közeli falut, így találtam meg Sukosant. Szállást foglalni, kifizetni, már a telefonról sem nehéz, jónak tűnt, jó is volt. Szerdán reggel legurultunk, hétkor indultunk, kettőkor megérkeztünk. Első pillantásra lenyűgözött a hely szépsége, maga a tenger! A szállásunk előtti utacska túloldalán nyaldosta a partot. A vízben egy várromot láttunk, mint egy blogból megtudtam: “Sukosan különlegességei az Arany-öböl kellős közepén meredező Valaresso romfalak. A XV. században Zadar érseke, Matheo Valaresso egy nyári palotát építettet magának a lagúna kellős közepére, mely a török-velencei háborúkban súlyosan megsérült. Csupán a most is látható három falpillér maradt meg az épületből. Érdekes, látványos rom a vízben.”

Könnyű volt felfedezni a strandot, a víz kristálytiszta, kellemes hőmérsékletű, simogató volt. Jó volt beúszni, már régen nem ért le a lábunk, de láttuk a tengerfeneket. Ezernyi vitorlás, motorcsónak, kisebb-nagyobb hajó úszott, látszólag céltalanul. Egy picit mindig fújt a szél, de a víztükröt éppen csak borzolta.

Voltunk már Zárában, az Óvárossal nem lehet betelni. Sajnos még ide is került amolyan igazi szocreál épület, de a múltat ha akarták sem tudták eltörölni. Már a rómaiknak is volt itt Fóruma, köveiből épült a Szent Donát körtemplom, amelyben ma már hitélet nem folyik, ellenben varázslatos akusztikája miatt koncertek kedvelt színhelye. Mellette a Szent Anasztázia szarkofágját őrző katedrális az itáliai építészet hatásait mutatja. A szarkofágban alussza örök álmát a vértanú. Kávéházi teraszokon jól esett megpihenni, a kávé pontos, olaszos, erős, aromás, s a fagylaltokat sem illetheti negatív kritika!

Maradva az Óvárosnak helyet adó félszigeten, kikerülhetetlen a Tengeri orgona.   Az állandóan lengedező szél nagyon izgalmas “orgonajátékot” hív elő az ügyesen felépített lépcsőkből; különleges a Nap köszöntése nevű napelem is, amely úgy termel energiát, hogy egyben esztétikai élményt is nyújt. Az Óvároshoz tartozik a piac, nagyobb csarnokban kaphatók halak és tenger gyümölcsei, odakint a standokon bármilyen – idénynek megfelelő – friss zöldség, gyümölcs kínálja magát. Élvezettel majszoltuk a nagy-szemű, nagy-fürtű szőlőt, a mézédes fügét. Elmentünk egy plázába is, de semmit nem találtunk a nálunk is mindent elöntő, méregdrága, ám nagyrészt Kínában gyártott multikulturális-univerzális szeméten kívül.

Jó falatok nem ott vannak, hanem a kis halászfalu vendéglőinek teraszán.

 

A tonhal-steak vált kedvencünkké, a nagy porció széle ropogós, magába zárja a hal varázslatos ízeit, a zöldköret olívával nyakon öntve, fantasztikusan harmonizál a hússal, Malvazija fehérbort ittam hozzá,  délszláv szőlő, ismertem, bora szépen kísérte az ételt.

Vasárnap délelőtt még egy jót lubickoltunk, dél körül elindultunk, este hatkor már itthon voltunk. Mindazok a dolgok, amelyekről meséltem, színfalak voltak csupán. A tenger illata, a bőrünkre kicsapódó só, a lassan elillanó ízek, Zára és minden… csak egy keretet adtak a hitvesemmel töltött és átélt öt naphoz, minden átrajzolódott, ahogy a naplemente is átrajzolta azt az öblöt. Jó hogy együtt lehettünk, jó hogy ott lehettünk.

Fotósorozatok: második nap, harmadik nap, negyedik nap.