jún 172018
 

“Hírnév, kincs, dicsőség nem adhat földi boldogságot, önmagunkban kell azt keresnünk, a szív nyugalmában s az erkölcs tiszta érzet ártatlan örömeiben.”

(Horthy Miklós)

 

Horthy
Horthy Miklós szobra Csókakőn

Emlékezzünk rá, Koltay Gábor  filmjével. Soha ne felejtsük el: ha Horthy Miklóshoz a legkisebb bűn tapadna, ott ült volna a vádlottak padján Nürnbergben. Az utolsó olyan magyar államférfi volt, aki egy rendkívül szerencsétlen történelmi helyzetben megtette, amit megtehetett azért, hogy a Trianonban megcsonkított, pusztulásra ítélt ország megmaradjon. A háborúban elvesztette elsőszülött fiát, emigrációban, hazájától távol, Portugáliában adta vissza lelkét Teremtőjének. “Mély a tenger és végtelen… De mélyebb szeretetem, mely szülőhazámhoz fűz, és végtelenebb vágyódásom, mely a magyar földre és s magyar nép körébe hazavonz!” – írta. 1992-ben hazatért Kenderesre. Bár a mindenkori hatalom nem engedi, hogy szobrok, közterületek nevei őrizzék emlékét, sokan vagyunk még, akik szívünkbe zárva őt, minden nap imádkozunk érte és hazánkért, nemzetünkért!

jún 122018
 

„Reggel nem küldte el a nemzetközi sajtószemléjét sem az ECHO TV-nek, sem a Magyar Időknek. Egész nap kerestük telefonon, de nem vette fel. Aztán nem jelent meg a ma esti Sajtóklub felvételén. Meghalt a Pista? – kérdezgettük egymástól még a stúdióban, és nevettünk, mert úgy voltunk ővele, hogy nem hal meg soha. Lovas Pista nem az az ember, aki csak úgy meghal. Ugyanis lényegesen erősebb a halálnál. Este aztán megtudtuk a felfoghatatlan hírt. Lovas Pista nincs többé” – írja Bayer Zsolt a blogjában.

Forrás

Hiányérzetem volt a tegnapesti Sajtóklub alatt, bár beszélgetőtársai sem értesültek akkor még haláláról, nélküle nem ugyanaz volt a vita, mint ővele.

Lovas István kiváló publicista volt, annak a nemzedéknek a tagja, amely még jól tudta, hogy a hír szent, a vélemény szabad. Minden megnyilvánulása, írása, sajtószemléje tárgyilagos volt, széles rálátással bírt a világsajtóra, tökéletesen ismerte a manipulációkat. A sajtó hatalmi ággá vált, az információs hatalom ereje a pénzhatalommal vetekszik, s jól tudjuk, a kettő között széles átfedések vannak.

A tárgyilagos Lovas István soha nem rejtette véka alá véleményét. A Sajtóklubban olyan összefüggésekről rántotta le a leplet, amelyre az átlag hírfogyasztó nem nagyon gondolhatott. Ha szükségét érezte, a jelenlegi hazai politikai hatalmat is bírálta, véleményére még távozása után sem ártana figyelni! Felvetette, hogy S.György Magyarországon született milliárdost ne “György” néven említsük, hiszen “George”-ként vált azzá, amivé… Akik ma tájékozódni szeretnének a világ dolgairól, többé-kevésbé manipulációk célpontjai. A személytelen “közösségi háló” politikaformálóvá vált, kormányokat buktat, “forradalmakat” robbant ki, választásokat dönt el. A nyomtatott és elektronikus média sem marad le, – tisztelet a kivételnek – politikai és pénzhatalmak zsoldjában áll.

Ebben a médiakáoszban, Lovas Istvánhoz hasonló, a sajtótisztességet mindenek felett állónak tartó újságírók és véleményformálók hangja egyre halkul. Túl egy emberi élet befejeződése iránti fájdalmunkon, ezért is hagyott hatalmas űrt Lovas István halála.

Hogy Lovas István a magyar jobboldal ikonja lett (és marad most már örökre), azt leginkább bátorságának, szorgalmának, igazságszeretetének köszönheti, ráadásul az ellene irányuló támadások is őt erősítették. Tabukat nem ismerő szókimondása legendás volt, amitől ellenfelei – miként a Véralgebra-ügy is bizonyította – szinte dührohamot kaptak.  Ám az igazsággal nemcsak őket, hanem barátait is szembesítette. Értünk haragudott, nem ellenünk. ” (Pilhál Tamás)

“Nehéz nem észrevenni a hasonlóságot Csurka és Lovas személyes sorsa és nézetei között. A maguk módján Kasszandrák voltak, hiszen jóslataikat kevesen hitték el, pedig szinte mindig beváltak. Mindketten botránykövek voltak a balliberális véleményvezérek szemében, főként azért, mert leleplezték a velünk élő kommunistákat, akik csak logót és lobogót változtattak, jellemet, szándékot viszont nem. Egyáltalán nem véletlen, hogy életükben kölcsönösen nagyra becsülték egymást. ” (Aristo)

 

jún 112018
 

Élet úr kegyetlen rabszolgatartó… rövid ideje még gyakran indultunk koncertre, s mi tagadás, az Ismerős Arcok fellépései voltak az elsődleges célpontok. Művészetük iránti rajongásunkon túl, rengeteg koncertjüknek köszönhetően, a zenekarral máig nem nehéz találkozni. Sajnos tavaly júliusban, Csepregen voltunk utoljára nemcsak Arcok koncerten, de egyáltalán koncerten.

Nagyon örültem, hogy tőlünk tíz perc autóútra, a jól ismert dinnyési helyszínen lépett fel a zenekar. 2010. május 31-én adták át a szabadtéri színpadot, a székelyföldi TransylMania zenekar felejthetetlen koncertjével, amelyről A mi Pilvaxunkban részletesen beszámoltam akkor.

Majd’ egy év eltelt a csepregi találkozás óta, ám mi sem változott! Illetve… helyi szinten erős volt a rendezvény promóciója, az egyik székesfehérvári kereskedelmi rádióban még koncertjegyeket is lehetett nyerni, a helyi lapnak interjút adott Galambos Nándor, javaslom, hogy olvassátok el!

Nyilatkozatában elmondta, hogy a majd’ húsz éves zenekar régebbi alkotásait is elővették, a nyári fellépéseken az agárdi műsor adja a koncertek vázát. Véleményem szerint, az Ismerős Arcok dalaiból több, egész estét betöltő válogatást lehetne előadni a mindenkori közönség teljes megelégedettségére! Így óhatatlanul kimaradnak fontos alkotások, ezzel együtt sincs hiányérzetem, a régi és újabb dalok pontos keresztmetszetét adták a tizenkilenc esztendőnek, a repertoárral nagyon jól sikerült eltalálni az arányokat, mindvégig izgalmas, figyelmet ébren tartó volt ez a koncert is. Egyáltalán nem éreztem fáradtságot, vagy fásultságot, pontos, nagyszerű előadás volt! Köszönet érte!

Remélem sikerül felvenni a fonalat, s legközelebb talán Somogyvár, hiszen fantasztikus koncertélményeim vannak arról a szakrális helyről,  a Kormorán jóvoltából.

máj 152018
 

Csak az tudhatja milyen érzés Székelyföldön lenni, aki azt valaha átélte! Legyen szó nyaralásról, kirándulásról, pünkösdi zarándoklatról, lenyűgöző, örök élményekkel térhetünk haza. Az érzést elsősorban a székelyeknek köszönhetjük, de szorosan hozzátartozik a gyönyörű táj, a meseszép települések, a kulináris élvezetek és a számtalan népművészeti élmény, legyen szó táncról, muzsikáról, tárgyakról.

Negyedik alkalommal hirdettek háromnapos Székely Fesztivált Budapesten, akik már jártak Székelyföldön felfrissíthették emlékeiket, akik eddig még nem jutottak el, azok talán most kaptak kedvet hozzá.

A fesztivál három részre különült: a színpadon muzsikusok és táncosok léptek fel; a Millenáris külső terén találtuk a székely ízeket; zárt térben pedig kézművesek portékáiból válogathattunk. Fafaragók, nemezesek, ruhakészítők, könyvárusok, cserepezők árultak szebbnél szebb tárgyakat. Kulináris élményekben is bőven lehetett részünk: sajtkészítők, hentesek, kürtőskalácsosok mellett megjelent a Csíki sör egyre bővülő termékkínálata, kóstolhattunk gyümölcspárlatokat és Ménesről Balla Géza borászata is részt vett a rendezvényen.

Néhány fénykép és egy riportfilm a rendezvényről:

máj 112018
 

“Igen, az ivás művészetében Halászt tekintettem tanítómesteremnek; szem előtt tartottam ivószokásait, pl. a szétcsapatást (töményet sörrel felhígítani), az összerántást (borozás vagy sörözés közben egy fél töményet ledönteni), ivás közben mindig haraptam valamit a konyhán vagy az osztály tálalójában, a másnaposságot sörrel gyógyítottam, a köhögést konyakkal, a kézremegést hirtelen lehajtott két deci borral… Szóval: képzett, a szabályokat betartó piás lett belőlem…”

(Bólya Péter: A védőirat, 1984)

kepkonyvtar.hu

Dolgozatunk második részében a “mit fogyasszunk felelősséggel” kérdést igyekszünk körbejárni. A mámorhoz sínpár vezet: a hosszú fém egyik oldala a sör, a másik a bor, közöttük a tömény a talpfa.

A sör volt mindennek fundamentuma. Mint szomjoltó, mint nyáron enyhülést adó ital a mindennapok része. Abban az időben is jól elkülönült a csapolt és az üveges (a dobozos a rothadó imperializmus dögbűzét jelentette, vagy túl a Lajtán, vagy kizárólag dolláros boltokban volt kapható). Az üveg formavilága egységes volt, színe zöld, vagy sötétbarna, űrtartalma fél liter, koronazár határolta a külvilágtól.

Az üveges sör mind az otthoni ivók, mind a csapolt sört nem forgalmazó vendéglátóipari egységek igényeit kielégítette. Elérhetőségük respektálta a régiókat, soproni, borsodi, kőbányai, pécsi, kanizsai gyárak lefedték Csonkaország teljes területét. Importáltak is, csehszlovák, endékás, délszláv sörök voltak elérhetők azokban a forró nyári hónapokban, amikor a hazai gyártókapacitás nem elégítette ki a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a szövetséges értelmiség igényét. Talán nem túlzunk, ha a lengyel “táncos” sört helyezzük mélypontra, a csehszlovák és a keletnémet sörök pedig egészen kiválóak voltak, Radeberger, Wernesgrüner, Sternburg a csúcskategóriát jelentették, megfizethető áron!

A csapolt sör egészen más volt. Sarki kocsmáktól, a szépen berendezett sörözőkig lehetett a nedűt fogyasztani. Alapvetően két probléma volt vele: szinte mindenhol vizezték, illetve abban az időben a hűtés megoldatlan volt. De! Igény mutatkozott rá, így lassan bevezették a hűtött csapolást, a felvizezés sem érte meg, hiszen ilyen helyekről a vendégek elpárologtak. Abban az időben a vastagfalú, füles, félliteres korsók voltak a söntésekben. Három mértékegység volt: korsó (0,5 l), pohár (0,3 l), pikoló (0,2 l). A magukra valamit adó sarki böfögőkben a korsók elmosása szimbolikus gesztus volt; aki találkozott rúzsfoltos korsóval, amíg él, nem felejti el…

A borról nem érdemes sok szót ejteni, elvégre nagyon szűkös volt a kínálat. Itt is találkozhattunk folyóborral; gyaníthatóan sok közülük szőlőt soha nem látott. A szőlészetek egy-két típust palackoztak, a tömegtermelés uniformizálta a borokat. (Persze szőlőhegyen, borosgazdáknál gyémántot is lehetett találni). Az említett lőrék leginkább szódával hígítva voltak élvezhetők, a különböző fröccsök keverési arányaiba nem mennék bele, de ide kattintva részletes leírás olvasható.

Bornak nem nevezném az almabort, literes üvegben árulták, koronazárral. Az ára volt az egészben a legvonzóbb, de önmagában nehezen lehetett fogyasztani, ellenben 2 dl Diána sósborszesszel feljavítva – ez volt a csövescsinzánó – mennyei ital kerekedett, könnyű mámorral, hosszú fájdalmas másnapossággal. Ifiparki koncertek ráhangolódásának kihagyhatatlan itala volt.

Átmenetet képeztek a bor és a töményitalok között a vermutok. A két olasz (Martini, Cinzano) jól behűtve iható volt, no de a magyar Éva vermut… a ragacsos löttyöt olajozottan lehetett kihányni, a fogyasztása utáni harmadik-negyedik napon is érezhetőek voltak a másnaposság tünetei. Saját találmányunk volt az “indián”: fél cseresznye és fél hubi (jól összerázva), ütős szörnyűség lett belőle.

Hasonló volt a kevert (rum és császárkörte elegye), a rumpuncs, valamint sok különféle likőr.

Whisky is volt nem egy hazai gyártású, sok pénzért lehetett skótot is vásárolni. A brandyk közül a Lánchíd egészen iható volt, ugyancsak elérhetők voltak francia párlatok is.

A pálinkák a förtelmes krumpliszeszektől a kellemes gyümölcspárlatokig kaphatók voltak; a titokzatos, lakótelepi konyhákban működő zugfőzdék ritkán szültek felejthetetlen élményt adó italt.

Az ivás következménye a másnaposság volt: fejfájás, hányinger, szájszárazság, rossz közérzet. Lerövidítésének számtalan praktikáját próbálhattuk, azonban célszerű volt hallgatni az alkoholundorra és napokig absztinensnek maradni; azok akik alkoholba fojtották részegségüket, gyorsabban váltak alkoholistává.

Az ivás dominanciáját a sör és a bor jelentette, a röviditalok inkább gyorsítók voltak. Igaz egy hajnali rum télen, valamelyik csapszékben nemcsak a külvilág hűvösségét enyhítette, hanem egyszerre űzte el a másnaposságot és ígért csodálatos napkezdetet.

Voltak a nagy találkozások. A sörözőben egy hűvös korsó és fél Unicum… utóbbit ledöntve egy pillanat volt, amíg lezúdult a gyomorba, ott elhelyezkedett, majd egy kellemes forróságérzés kúszott a nyelőcsövön át, a garat felé… ez volt az a pillanat, amikor meg kellett ragadni a korsót és leküldeni a hideg sört… amikor félúton összeölelkezett az Unicummal, a felelősséggel fogyasztót átjárta a mennyei béke érzete.

kepkonyvtar.hu

ápr 282018
 

A címben szereplő kétszavas mondatot egy sörösdobozon olvastam, valóságos gondolatlavina indult bennem, no nem a “felelősséggel”, hanem a “fogyassza”  okán… mert mi felelősséggel soha nem fogyasztottuk! A “fogyasztás” három dolgot feltételez: kivel, hol és mit. (Hozzátehetnénk még a “mikor”-t, de evidencia, hogy a hajnal nem a fröccs ideje.)

A “kivel” kérdésénél sem időznék, hiszen, ahogyan a néhai kolléga és regényíró Bólya Péter megfogalmazta, “…az ivás olyan mint a futball, csak csapatban űzhető…” (Védőirat című kisregény.) Egyáltalán nem mindegy, hogy kivel (kikkel) iszunk, hosszú út vezet egy gladiátorképzőben a sörfoltos pultnál ülő helyi erőktől, a baráti nosztalgia szesztornákon át, a kostolótársakkal hősiesen átivott borkóstolókig. (“Gladiátorképző” és “helyi erők” definíció S.T. barátom és íjásztársam szellemi terméke.)

Fotó: kepkonyvtar.hu

Dolgozatom első részében a “hol” kérdését fogjuk körüljárni. De hogy legyen kedvünk a folytatáshoz, mélyedjünk el Rejtő Jenő Csontbrigád című művének rövid szakaszában!

“A vörösbor a francia és az olasz nép hatalmas történelmi katasztrófái idején táplálta a lankadó hitet, azzal az ösztönzéssel, hogy élni vagy remélni ugyanaz, mert nagy nemzetek nemegyszer feltámadtak ismét tartós elhalálozásukból, és ebben mindig jelentékeny része volt a vörösbornak. A pálinka mámora nagystílű belenyugvás. Meggyőz arról, hogy semmi sem fontos. Földi bajaidra feleletül megajándékoz az idő és a tér fogalmaival. Ilyen roppant átlók között, jelentőségedben eltörpülve, boldog lehetsz megalázottan is, miután úgy érzed, hogy felesleges a világ, és a semmi is fontos, ha szereted. Ilyen egy közönyös, cseppfolyós Tolsztoj ez a pálinka. A vörösbor fáj, de azt mondja: “Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: “Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: “Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz. Menj a fenébe, fiam.” (Forrás)

Begördült a 21-es kék autóbusz a Királyhágó térre, reggelente nagyívű séta vette kezdetét, úton a gimnázium zord épületének irányába, az Alkotás útra. A téren megtalálható egykori Budai gödör nevű egységről csak azért nem emlékezhetünk meg, mert abban az időben már a sarki közért raktárává aljasították. Ne adjuk fel, hiszen még az Ugocsa utcában, a mozi mellett volt egy neve sincs itató, pár lépcső vitt le az utca szintje alá, felejthető féldecikre volt csak jó. No de a Márvány utca! Baloldalon a Palack, a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet poharazója, ahol kiváló fehérbort mértek. Pár méterre tőle a Csemői, az ottani MGTSZ (mezőgazdasági termelőszövetkezet) borozója, a szódásüveg tálcán állt, pár fillér elhelyezése után bárki kedvére hígíthatott magának bármit, a kisfröccstől a viceházmesterig. A jobboldalt se hagyjuk magára, elvégre a hentesnél helyben lehetett sült kolbászt falni, a hozzá való sörök társaságában. Az Alkotás utca sarkán volt a Márvány bisztró, igazi sarki kocsma! Az L alakú térben gyönyörű megmunkálású, antik pénztárgép mögött álló hölgytől kellett blokkot vásárolni, amelyet egy fából kiálló szögre húzva érvénytelenítettek, majd kimérték a rendelt nedűt. Leülni nem lehetett, de ez nem volt baj, elvégre a vendéglátóipari egység pusztán a futó felfrissülést, vagy a rapid lerészegedést szolgálta. (Ma egy kitűnő pizzéria van a helyén.) Szemben állt a Kis-Royal, nem volt dolgunk egymással.

Tágíthatnánk a kört, hiszen a Márvány utcán továbbhaladva, a híd után volt a Brikettbár, nevét a közeli Tüzép telepen dolgozókról kapta; a Királyhágó tértől nem messze, a Böszörményi úton talán máig megvan a Tik-Tak presszó, amely elé nyáron ki lehetett ülni, odabenn a sűrű dohányfüst, sötét drapériák szolgáltak díszletként a féldecik bevételével kialakuló könnyű mámorhoz. A Böszörményi út Déli felőli végén volt a Fakalapács borozó, amelybe egy stilizált hordón át lehetett belépni. A hely specialitása a málnás bor volt, amely a fröccs málnaszörp sűrítménnyel való dúsítását jelentette. Hosszan lehetne kalandozni ezen a négy négyzetkilométeres területen, ha még belevennénk a Moszkva tér környéki itatókat is, soha nem lenne vége. Egyszerűbb volna végiginni, mint végigírni…

Fotó: Fortepan.hu

Ugorjunk egy nagyot térben, következzék hat pécsi év. Szeptember volt, amikor a Mecsek-expressz nem is annyira lágyan ringatva, nem is annyira száguldva Pécs felé vitt. Az Ittasellátóban Szalon sört adtak, korábban még csak nem is hallottam róla. A város feltérképezéséhez hat esztendő kevés volt. A Budai vámnál állt a Jó szerencsét büfé, osztályon aluli zord böfögő. Következett a Gyárvárosi italbolt nevű sarki kocsma, majd ahogyan közeledtünk a városmag felé, a vendéglátóipari egységek egyre sűrűbben kínálták magukat. Még a Zsolnay negyedben volt a Bölénybika nevű hely, kicsit feljebb a Katalin italbolt, majd a 48-as téren a Junoszty, nem messze onnan a Sopianae söröző. Utóbbiban kiváló étlap és cigányzene volt, a diákok pénztárcájához mért árfekvéssel. Belépve a tényleges Belvárosba, ott volt a sétálóutca fölött a Piros rózsa, amely enteriőrjét tekintve sokkal inkább emlékeztetett egy falusi iskola osztálytermére, mint kocsmára, hiszen fémvázas székeken ültünk, a terem végén egy televízió pislákolt, a III. osztályú besorolást messze alulmúlta a kínálat. Az iskolaérzést tovább fokozta a bejárati ajtóval szemben, a járda szélén elhelyezett masszív fémkorlát,  amely az egyensúlyukat vesztett, utcára kilépő vendégek kizuhanását volt hivatva megakadályozni. Még ugyanebbe a régióba tartozott a Halásztanya, meleg-konyhával, hideg sörökkel, markecoló csajokkal és rendszeres bunyókkal.

A Széchenyi téren a Nádor uralta a terepet, patinás sörözőjében gyönyörű faragott bútorokat találtunk, már abban az időben Gössert csapoltak. Akkoriban nyílt újra – több évtized után – az Elefántos ház, elegáns sörözőként. Nyugat felé haladva, a Kórház téren találtuk a Százéves borozót. Egyetemünk környékén nem lehet nem megemlékezni a Tavasz cukrászdáról, valószínűtlenül hosszú nyitva tartással. Süteményt én ott soha nem láttam, de kárpótolt, hogy egyszer valaki belehányt a flipperek elosztójába, rövid áramszünetet okozva ezzel. Szemben volt a Csillag (művésznevén Planetárium), akár meleg ételt is lehetett ott enni. Ha már ételeknél tartunk, ne felejtsük el a legendás Milán éttermet, nagyszerű volt a konyhája, délszláv specialitásokkal. Betérhettünk a Virágcsokor nevű egységbe is, rusztikus, szocialista-realista életérzést találva.

Eljutottunk a Szigeti városrészbe, ahol nem időznék hosszabban. A Makárhegy lábánál két kiemelkedően fontos egység volt: az alsó és a fölső Maki… Utóbbi egy bokszos bisztró, némi meleg étellel, teljes körű italválasztékkal, zenegéppel. Innen lefelé haladva nem lehetett elkerülni a Vénuszt, amely egy családi ház tetőterében épült presszó. Nagyon kulturált körülmények között, melegszendvicset rágcsálva lehetett berúgni. Éjfélkor minden nap felcsendült a Sunshine reggae, amely azt jelentette, hogy ideje eltakarodni.

Végül, de nem utolsó sorban az alsó Maki, más néven Homoki, hivatalosan Makári italbolt volt a kezdet és a vég. A sarki kocsmába három lépcsőt leküzdve lehetett behatolni, itt is L alakú volt a belső tér, az ajtóval szemben állt a pult, amely az akkori kocsmaberendezések prototípusa volt, kék furnérlapok alkottak polcokat, ki tudja miért, még tükrökkel is ellátták. A pultban lévő üreg a bort rejtette, amelyet erre alkalmas mércével öntöttek poharakba; a szódának csak a csapja látszódott, vörösréz sörpisztolyból ömlött a komlólé a korsókba. A Homoki különlegessége az volt, hogy egy elektromos szamovárban készült a forralt bor. A komfortot jól mutatta, hogy sem szék, sem fűtés nem volt, viszont a körbefutó polcon lavórnyi alumínium hamvvedrek szolgáltak a csikkek elhelyezésére. Az italbolt már nem volt gebinbe adva, de nem volt igazából tulajdonosa sem Ilonka néni, sem Pisti – ők voltak, akik nagy szakértelemmel töltötték teli a poharakat. A Homokinak lelke volt. A minimalista külső kevesebbet ígért, mint amennyire a betérő vendég számíthatott. A kocsma az uránvárosi panelok és a Makárhegyre felkúszó családi házas övezet határán állt, szívesen írnám, hogy az Egyetem közelsége emelte a nívót, de hazudnék. A Homokiban békésen megfértünk fiatalok, a lakóövezet idősebb emberei, jól kijöttünk egymással. Vizsgák utáni első stresszoldásra, nagyobb bulik alapozására, hétköznapi szomjoltásra is tökéletes volt ez a barátságos kiskocsma.

Sok pécsi helyet nem említettem, délre – Kertvárosba – nem kalandoztunk, pedig a laktanyával szemben, a Szomjas tüzér nevű hely sem volt akármilyen, nem beszélve az Arany Bikáról, ahol csodálatos pacalt, vesevelőt, szalontüdőt ehetett bárki. Sok minden megváltozott, a nyolcvanas években a pécsi kocsmakultúra a zeniten volt!

Fotó: Fortepan.hu

Kaposvár arányaiban azt tudta, amit Pécs. Ikonikus helyek voltak: Kék egér italbolt, Ipar vendéglő, utóbbiban kiválóan főztek, cigányzenére akár mulatni lehetett. A Hatlépcsős a Németh I. fasor végén volt, lefelé kellett menni hat lépcsőt, bútorzata mint a Homokié. Ködös novemberi estén iszogattunk, amikor betért 2-3 férfi, keresztpántos vietnami papucsban és fürdőköpenyben. Ismerősek voltak, délelőtt láttuk őket, amint leszokóban az ivásról, cinvödörbe okádtak… A gyógyszer hatásával együtt illant el az alkoholundor, estére beömlött a szervezetbe mindaz, ami járt neki…

Szombathelyen már nem a kocsmákat kerestük, nagyon jó vendéglők voltak; munkahelyemhez közel a Gól, nem messze a Magyar tenger. A Főtéren egy hangulatos pezsgőbárban lehetett a Törley teljes termékpalettáját kóstolgatni. Már nem idézte fel a sarki kocsmák hangulatát, de még nem jutott romkocsmai mélységekbe az Akvárium, üvöltő gépzene, átláthatatlan cigifüst, zsúfoltság töltötte be a teret. A fiatalok kulturáltan szórakoztak… Azóta visszaváltozott Keringővé.

Székesfehérváron a Bableves nevű hely volt a kocsmák legalja, már harminc éve eldózerolták. Biztos vannak még jó kis helyek, de nem is vágyom már ezekbe, betérhetünk nagyszerű vendéglőkbe, pizzériákba, ezekben az étkezésen van a hangsúly. S ha az ember meghitt helyre vágyik, nagyszerű kávézók mélyén talál rájuk. Hiába, a leélt évek számával fordítottan arányos a kocsmákban töltött órák száma.

S hogy miket ittunk? Akit érdekel, a bő egy hét múlva megjelenő folytatásból megtudja majd!

Fotó: kepkonyvtar.hu

 

ápr 092018
 
“Most kell szerénynek lennünk, mert most van mire.” (Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke)

Elképesztően nehéz időszak volt. Tudtuk, hogy négyévente választásokat tartanak, hogy az istenadta nép beleszólhasson sorsába. Lehet fanyalogni, de jobbat mindeddig senki sem talált ki. Megpróbálom összeszedni érzéseimet és élményeimet, hogy mindezeken túllépve, visszatérhessünk a kultúra és a sport világába.

Talán Hódmezővásárhely. A városban mindig jobboldali polgármester volt, februárban befejeződött ez a sorozat. Nevében független jelölt majd’ kétharmaddal nyert, úgy, hogy az összes jelentősebb ellenzéki párt felsorakozott mögötte, úgy, hogy ez a város sokat fejlődött a mögöttünk hagyott években. Sokunkban felrémlett 2002 emléke, ha… nem lett volna ez a méretes vereség, akkor most nem örvendezhetnénk az újabb kétharmados győzelemnek!

Ezután következett minden idők legdurvább, legmocskosabb választási kampánya. A végén már fájt az összekent plakátok látványa, valamennyi kommunikációs csatornáról ránk ömlő moslék. Személyesen ismerem az egyik volt képviselőjelöltet. Mindegy, melyik párt színében indult, családapa, végtelenül tisztességes, ha jól tudom erdélyi gyökerű ember. Szisztematikusan összekenték majdnem az összes plakátját. Nem ezt érdemelte, semmivel sem szolgált rá! Nem ezen múlt, hogy nem lett képviselő. Ez nem választási küzdelem, nem demokrácia!

Következett márciusi nemzeti ünnepünk, Békemenettel. Dolgoznom kellett, nem lehettem ott, de néztem a közvetítést, olvastam a sajtót, Rudipapa is megosztotta velünk, hogy milyen volt belülről. A sokaság láttán és a kormányfő erőt sugárzó, nagyszerű beszéde után sem tudtam megnyugodni.

Míg a kormánypárt szinte csak az illegális migránsok visszatartásának szándékával kampányolt, az ellenzék sem tudott túllépni az “Orbánnak mennie kell!” üzeneten. Azt hogy miért nem tudjuk, korrupció, “oktatásegészségügy” lebegett, de semmi konkrétum. Sem hiteles embereket, sem jövőképet nem tudtak felmutatni, ellenben olyan mocsokáradat zúdult, hogy forgott tőle a gyomrom. Felrémlett a 2002 utáni nyolc év, rendőrterrorral, teljes gazdasági csőddel. Istenem, mi lesz velünk? – gondoltam.

Április 6-án Székesfehérváron volt a kormánypárt kampányzárója. A Belváros abban az órában – nemcsak az ilyenkor szokásos közlekedési káosz miatt – megközelíthetetlen volt. A televízióban néztem a nagygyűlést, rengetegen voltak. Városunk polgármestere nagyszerűen szólt, a kormányfő is remekül beszélt. Attila és Lecsó pedig dalban mondtak el, hogy milyen Nélküled…

Már csak a szombati napot kellett túlélni, reggel hétkor mind a négyen – fiam első szavazóként – az urnákhoz járultunk. A pártlistás lapon, a fülke félhomályában nehezen találtam rá a kiválasztott pártra, (utána SMS-t küldtem a hozzám közelállóknak, hogy aki rosszabbul lát vigyen olvasószemüveget, abban a hitben, hogy ez is számít), valahogy eltelt az idő, az ötórás szentmisén, Pio atya képe előtt, Szent István egykori hajlékának helyén elmondtam egy imát… Gyönyörű tavaszi idő volt, az emberek sétáltak, fürödtek a fényben, a kávéházi teraszok kinyitottak és a polgárok örömmel vették azokat birtokba. Semmilyen feszültség sem érződött.

Itthon a tévé előtt. Nem pattogtattam a csatornákat, lehorgonyoztam az ECHO előtt. Bár mi nem tudtunk még semmit, de Bayer Zsolt és Boros Bánk Levente arca, mint a lakmuszpapír jelezték a várható eredményt! Közben hosszú sorok kígyóztak az átszavazók számára kijelölt iskola előtt (nem kígyók kígyóztak, sorok voltak azok), majd tizenegy óra előtt elkezdtek ömleni az eredmények, pár perc alatt kiderült, nem lesz kormányváltás. Igen béna volt a lebonyolítás ezekkel a hosszú sorokkal, de arról nem szól a fáma, hogy kétharmados törvénnyel változtatni akartak ezen, de az ellenzék még ebben sem volt partner! Másik dolog: az ECHO-tévé riportere a Jobbik eredményváró helyszíne előtt, az utcáról tudósított, mert nem engedték be! Apró dolog, de nem a médiát rekesztették ki, hanem a nézőket. Mire volt ez jó?

Vége van. Remélem a koszos plakátok napokon belül eltűnnek az utcákról, megalakul az új országgyűlés, az előttünk tornyosuló feladatokra összpontosíthatunk.

Először is le kell vonni a választás tanulságait. Hiszen voltak körzetek, amelyeket elvesztett a jobboldal, az okokat elemezni szükséges, mert messzire mutatnak! Külpolitikánkra hatalmas feladat hárul, nagyon nehéz napok következnek. Higgyük el, hogy gazdaságunk jó irányba halad, de az államadósságot tovább kell törleszteni, az adórendszer is további finomhangolásra szorul. A közlekedés, az infrastruktúra, környezetvédelem fejlesztésére is nagyobb figyelmet kell fordítani. Hagyni kell az embereket dolgozni, kibontakozni, alkotni, élvezni a munka gyümölcsét. Az egészségügy továbbra is intenzív ellátásra szorul, fel kell támasztani! Ez nem egyedül pénz- és infrastruktúra és szakember kérdés, hanem le kellene dobni az összes fölösleges sallangot, az eszement adminisztrációs terheket.

Vigyázni kell! Nehogy azt gondoljuk, a globális pénzhatalom most visszavonul. Nem természete ez neki. Szlovákiában, – ha jól tudom -, olasz maffiózók meggyilkoltak egy újságírót. Ennyi elég volt Robert Fico lemondásához! Most kell igazán ébernek lenni, szárazon tartani a puskaport és vigyáznunk egymásra!

“Most kell szerénynek lennünk, mert most van mire”- mondta Orbán Viktor miniszterelnök az örömmámor pillanataiban. Ez kellene, hogy négy éven át minden hatalomba jutott ember szeme előtt lebegjen. Pökhendiség, arrogancia, nagyképűség nem része annak a polgári értékrendnek, amely mellett tegnap letettük a garast.