Kegyelmi pillanatok: Jézus kereszthalála után sírban fekszik. Túl vagyunk Nagypéntek katarzisán, hogy várhassuk a Megváltó csillagát, a tavaszi feltámadást. Kereszt áll az út szélén, keskeny ösvény vezeti lábunk…
Katolikus templomainkban Szentsírokat állítottak. Régi hagyomány, hogy ezen a napon a hívek akár többet is felkeresnek, hogy imádságos lélekkel, bűnbánatot gyakorolva várhassák a feltámadást. Nagyszerű ötlet volt kis közösségé szerveződve kerékpárral bejárni Székesfehérvár valamennyi katolikus templomát, mind a tíz Szentsírnál imádkozni. (A Székesegyház renoválás miatt zárva van.)
Csodálatosan szép, napos időben gyülekeztünk az Almássy telepi Krisztus Király templomnál. Frissen sült, még langyos kaláccsal bocsátottak utunkra bennünket. Innen az öreghegyi Magyarok Nagyasszonya templomhoz vezetett utunk, a mi plébániánk, itt fogadtunk hitvesemmel örök hűséget egymásnak. Hosszabb szakasz következett: a Prohászka-templomhoz mentünk. Innen a maroshegyi Szent Kristóf templomhoz tekertünk, nem elfelejtkezve arról, hogy a szent a közlekedők, autósok őre. Megint egy hosszabb szakasz következett, irány a Belváros! Először a Szeminárium templomnál álltunk meg, majd a gyalogos zónában, a bicikliket tolva először a Barátok templomába tértünk be, majd a Ciszter templomba. Itt Előd atyával imádkoztunk, megáldott minket, s megtudtuk, hogy a főoltár köve két ereklyét rejt, amelyekről közelebbit nem tudunk. (Nagyszombaton az oltárok dísztelenek, így vált láthatóvá az oltárkő.) Megint hosszabb szakasz várt ránk, a Szárazréti templomig. Már csak két állomás volt előttünk, először a Szent Sebestyén templom felé vettük az irányt. A gyönyörűen felújított épület városunk fogadalmi temploma, vértanú névadója az íjászok védőszentje. Utunkat a Jézus Szíve templomnál fejeztük be. Valamennyi állomásunkon közösen imádkoztunk.
Nagyszerű kezdeményezés volt! Túl utunk lelkiségén, néhány óra leforgása alatt felkerestük Székesfehérvár valamennyi jelenleg működő templomát (néhány kápolna kivételével). Jó volt látni a templomokat egymás után.
Hitvesemmel 25 km-t karikáztunk, ebből mintegy 20 km volt a zarándokút. Viszolygok a városi forgalomban kerékpározni, de egyre több a kerékpárút, amelyeken nagyobb biztonságban érzem magam. Vannak azért idegesítő szakaszok, de nagyrészt vagy kerékpárutakon, vagy csendes mellékutcákon közlekedtünk. Az autósok, bringások viszonya nem mondható felhőtlennek, ám ha az ember négy kerékről két kerékre vált néha, növekedhet az empátiája a védetlen bringások irányába. Van a városban egyetlen új KRESZ tábla, a kerékpárosok biztonságos balra kanyarodását biztosítandó; először jobbra kell kanyarodni, majd az átkelés szabályainak betartásával lehet keresztezni a főutat, így jutunk el balra. (A tábla a fényképsorozat végén látható.)
Beszámolómat kivételesen azon melegében megírtam, ezzel kívánok valamennyiünknek feltámadást hozó, áldott Húsvétot!
„Az angyalok is itt járnak közöttünk, De mi nem vesszük őket észre, Csak az ördögöt látjuk mindenhol, És átkokat szórunk az égre.”
Véget ért. Lassan araszoltam a Hungária körút felé, gondolatok tucatjai kergetőztek agyamban. Emlékezetes előadás volt! Hobo hetvennégy évesen is ugyanaz, mint akit négy évtizede először láttam színpadon. A blueszenész polihisztorrá vált: színész, költő, előadóművész, muzsikus, író lett. Meg bohóc. Bohócnak lenni pedig a legigazabb művészet.
Ellszállt négy évtized. Először talán a MOM-ban? Már nem emlékszem. Azután Tabán, Fekete Bárányok, számtalan Ifipark… minden koncert zarándoklat volt, egyben újjászületés. Azután Pécs, Balokány-liget, Esztrád a jogikar épületében, a férfivécé előtt. Népstadion segélykoncert, Zöld sárga… Később Művészetek Palotája, Papp László Sportaréna, elbúcsúztunk a Hobo Blues Bandtől.
Zenealbumok, Villantották fel az akkor még oly’ nagyon vágyott Amerikát. Fekete zenészek, blues, 66-os út, Vándor az úton, Szökött néger fegyenc balladája. 6:3, A két Latabár, József Attila megzenésített versei, sokunkhoz közelebb hozták a költőt, mint a középiskolai irodalomórák. Ady, Viszockij, Pilinszky, Shakespeare, Bob Dylan. A Vadászat. Album, amelyet elvinnék egy lakatlan szigetre, ha egyszer indulni kell…
A szombati is nagyszerű koncert volt! Hömpölygött a tömeg, mindenki ott volt, egykori csövesek, rockerek, megöregedve de a régi tűzzel szemükben. Mire az első dal szárnyain felrepült a Kis vörös kakas, megteltek a lelátók és a küzdőtér. Kivetítőkön bárki láthatta mi történik a színpadon, a megszólalás tökéletes volt. A zenészek hibátlanul muzsikáltak, szóltak a legrégebbi és legújabb dalok, Hobo nagyszerűen énekelt. A számokat prózákkal, versrészletekkel vezette át. Közénk jött Hendrix, Morrison, Baksa-Soós János, Ady, Cseh Tamás, József Attila, Pilinszky, Bob Dylan, Jagger és a Stones; az örökre távozott zenekari tagok: Szénich János, Kőrös József, Fuchs László.
Azután kicserélődtek a muzsikusok, színpadra lépett Póka Egon is. Felforrósodott a hangulat, mikor megérkezett Deák Bill Gyula, ő is ugyanolyan fantasztikus volt, mint mindig. Később beszállt Tátrai Tibor, gitárjátéka elvarázsolta a közönséget.
„Viharban születtem” – Közép-európai Hobo Blues, a koncert végének közeledtét jelezte, befejezésül a legújabb albumról szólalt meg az Új Magyarország. Közel három órán át tartott a varázslat, mindenki számtalan gondolatot és érzést vitt haza. Majd otthon, a porlepte régi albumok fekete korongjain felragyog a fény…
Hobo körül érezzük az erőt, forr áradó energiája, szárnyal alkotókedve! Megálltunk, lepergettünk jó néhány évtizedet, azoknak sok kínját, szenvedését, bánatát, fájdalmát, örömét, boldogságát és gyönyörűségét. Felidéztük ifjúságunkat, koncerteket, barátokat, lányokat, fiúkat, helyeket, városokat, éveket, verseket, gondolatokat, dallamokat, képeket, vadászatokat; arcokat, művészeket, kortársakat; történelmet, hazát, őrtornyot, bitót, a Hetediket és a Tortát. Mély lélegzetet vettünk abból a jelenből, amely tegnap még a jövő volt, s mára belesimul a múltba.
Mindezeket a szombati estén és a gyorsan lepergett évtizedek alatt a Bohóc, Hobo állította elénk.
Köszönet érte!
S nincs vége, – sosem lesz vége – egy állomás volt, a lassú vonat halad tovább…
Ha jegyeztem volna, hogy életemben hányszor és melyik zenekarok koncertjein voltam, gyanítom az Ismerős Arcok lenne első helyezett! A székesfehérvári FEZEN-ben is legalább ötször voltam amikor egyik legkedvesebb zenekarom lépett színpadra, s így volt ez most pénteken is!
Semmi rendkívüli dolog nem történt, a húszéves zenekar rendkívül jól felépített repertoárt adott elő, a megszokott magas színvonalon. Másfél órába éppen belefért a két évtized termésének keresztmetszete, igaz legalább négy-öt hasonló anyagot lehetne megszólaltatni a kimaradt dalok összefésülésével. A közönség pedig felvette a ritmust, jól szólt a közös éneklés, a hangulat a Nélküled alatt tetőzött. Nagyszerű este volt, bízom benne, hogy június 22-én ott lehetünk a Barba Negrában a jubileumi koncerten is! (A madarak pedig azt csiripelik, hogy valamit hoz a tavasz a stúdióból!)
A minap alkalmam volt megnézni a Videoton megújult stadionját és környezetét. Közel 30 éve dolgozom a létesítmény közelében, jó volt belülről is látnom az újjászületett arénát, környékét.
Amikor a Videoton az UEFA kupa döntőjéig menetelt, valamennyi hazai meccsen kint voltam. A kapuk mögött félköríven voltak az állóhelyi lelátók, a tribünök előtt futópálya növelte a távolságot. Kit érdekelt ez akkor? Jó volt ott lenni, jó volt érezni a hangulatot, amilyet sem előtte, sem utána nem tapasztaltam meg és életem végéig emlékezni fogok rá. Akkor az egész ország a Vidinek szurkolt, mi még nem Fehérváron laktunk, az Újpestnek drukkoltam, mégis teljes szívemből szorítottam a csapatnak. Bár a döntő első meccsén, hazai pályán vereséget szenvedtek a Real Madridtól, idegenben győztek, s a telt házas Bernabeu stadionban a madridi szurkolók tapssal jutalmazták a csapatot!
Bő két éve kezdődött a bontás, látható volt, hogy hatalmas munka indul. Lassan kinőttek a földből az új lelátók, messziről körvonalazódtak az új kontúrok, a környék is átalakult: nagy befogadású parkolók készültek, a stadion előtti útszakasz is újjáépült. Sokkal kevésbé volt látványos mindaz ami a Sóstóval történt, ám csendben megújult az a természetvédelmi terület is, amelynek páratlan állat- és növényvilága enélkül alighanem megsemmisült volna.
Sétánkat a fogadótérben kezdtük, majd a stadiont megkerülve, a Sóstó felőli oldalon láttuk a futásra, kerékpározásra kialakított területet, nagyon sok sporteszközt helyeztek ki, a város polgárai ezeket már birtokba vették. Tanösvényen lehet ismerkedni a növény- és állatvilággal; kilátó is épült, ahonnan belátható szinte az egész város. A stadionba visszatérve megnéztük a lelátókat, lementünk a gyep széléig, láttuk a kispadokat, az öltözőfolyosókat, innen tértünk vissza a fogadótérbe.
Sokan bírálják a politikai hatalmat az „esztelen” stadionépítések miatt. Nem tisztem ebben állást foglalni, de a tapasztaltak azt mutatják, Székesfehérvár esetében ez sok előnnyel jár. Megújult a környék teljes infrastruktúrája, megóvták a páratlan értékű Sóstót, annak ökoszisztémájával együtt, a város újabb közösségi terekhez jutott, mert a stadionban található belső termekben akár komolyzenei koncerteket, egyéb kulturális rendezvényeket is tarthatnak. Bár nem tudom van e szándék rá, de hatalmas rockzenei koncerteket is rendezhetnének.
Hiányérzetem két dolog miatt van. A nagy parkolók hétköznapokon kihasználatlanok, pedig a városban alig lehet helyet találni. Valamilyen P+R rendszerrel kellene megoldani, hogy enyhüljön a belvárosi zsúfoltság.
Másrészt kell egy csapat! Kell egy csapat, mint Csongrádiék nevével fémjelzett, amely jó focit játszana, sikerre vinné a gárdát, akikért érdemes lenne meccsre járni, akiket lehetne szeretni. De ez nem a mérnökök, a kivitelezők dolga, ők már megtették ezért azt, ami rajtuk múlt!
A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…
Kávéházi fogasokon, nyeles olvasókereteken minden időben függtek újságok. Lomha reggeleken, gőzölgő kapucíner és briós mellé, a törzsasztaloknál ülők elolvashatták a napi híreket, megtárgyalhatták azokat. Újságot olvasni jó!
dav
Kép: magyarnemzet.hu
Az 1938-ban alapított Magyar Nemzetet Nagyapám is olvasta. Ahogy felcseperedtem, magam is ezzel kezdtem máig tartó újságolvasói életemet. Szüleim polgári, keresztény szellemben igyekeztek felnevelni, bár akkoriban az ezt támogató sajtómuníció nem volt elérhető, azért a Magyar Nemzet még akkor is picit kilógott a sorból. A Hazafias Népfront lapjaként aposztrofálták, lényegében ugyanazt írta, mint a többi országos (és megyei) napilap, mégis árnyalatnyit más volt. Viszont a hétvégi mellékletek! Kiváló tollú publicisták, a kortárs irodalom nagyjai publikáltak írásokat. Karácsonykor olyan vastag volt a lap, hogy kiolvasása elhúzódott január közepéig. Még az egyetemi évek alatt is előfizettem rá, mindig járt nekünk.
Az általam ismert története során, legfontosabb megnyilatkozása mégis a Lakiteleki Nyilatkozat közreadása volt! Kivágtam, nagyon sok évig Nagyanyám gobelinezte Kossuth-címer üvegére ragasztva olvasgattam. Bár a Nyilatkozat szeptemberben született, 1987. november 14-én jelent meg a Magyar Nemzetben.
„A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.
Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában. Viták után a résztvevők egyetértettek abban, hogy egy ilyen közmegegyezés csak valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával teremthető meg.
Az a véleményük, hogy csak a társadalom részvételével lehet megoldani a válságot, mégpedig mind a társadalom, mind az ország politikai vezetőinek részvételével. A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése.
Ezért javasolják a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. Ez a fórum alkalmas lenne súlyos gondjaink megvitatására, egy-egy témakör elemzésére, alternatív megoldási javaslatok elkészítésére.
A fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak. Fontosnak tartanák, hogy ezeknek az eszmecseréknek és elemzéseknek az anyagát megismerhesse az ország közvéleménye. Ezért szükségesnek érzik alkotmányos keretek között működő, független sajtóorgánumok létrehozását.
Hisszük, hogy a megújhodás erőinek széleskörű összefogásával kijuthatunk a válságból.
Lakitelek, 1987. szeptember 27.”
Azt gondolom, nem lehet ennek a találkozónak és Nyilatkozatnak a jelentőségét túlbecsülni!
Azután jöttek a választások, kitört a médiaháború, annak viharában sodródott az újság is, de mindig megőrzött valamennyit a konzervatív, polgári, keresztény világnézetből. Nemcsak a médiaháború, hanem a gazdaság viharainak is kárvallottja volt. Eljött az a bizonyos négy évvel ezelőtti nap, újra pártsajtóvá vált, hogy tavaly tavaszi választások után végleg lehúzza redőnyt. A változások után azonnal lemondtam, előfizettem a Magyar Időkre. Tegnapelőtt ez az újság Magyar Nemzetté változott, örültem a hírnek, nagyon remélem, hogy a lapalapítók célkitűzéseinek megfelelve, immár megmarad örök szerelemnek…
***
Mindig szerettem rádiót hallgatni. Az utóbbi években leginkább autót vezetve hódoltam ennek a szokásomnak, még akkor is, ha igazán nekem tetsző állomást nem találtam a bőséges kínálatban. Néhány hónapja bukkantam a Rock FM 95,8-ra, bár Székesfehérvár egyes részein kissé zajosan szólt, vezetés közben kizárólag őket hallgattam. Az éteren át rokonszenves műsorvezetők szólaltak meg, húszpercenként voltak közlekedési hírek, valódi, klasszikus rockzenét sugároztak. Ma egy hete, munkából hazafelé meghallottam az Ismerős Arcoktól a Nélküled című dalt – na végre, megtört a jég, gondoltam -, másnap a Rock FM hűlt helyét találtam, helyette valami SlágerFM (?) szólalt meg, egy Boney M. szerzeménnyel…
Tudom, hogy a kereskedelmi rádiózást a profit tartja életben. Nem nagyon értem, hogy a csapból folyó Retró Rádió mellé szükség van egy jóformán teljesen azonos profilú adóra? Kár érte, mert most azután teljesen homogén lett a kínálat… Azt értem, hogy nincs tömegigény egy tematikus dzsesszt játszó adóra, de azt kétlem, hogy rockzenét sugárzó csatornára ne lenne igény! Mindegy, előre kell menekülni…
Már egy éve előfizetek a Tidal nevű szolgáltatóra. Havi 3000 Ft-ért, Hifi minőségben tetszőleges albumokat hallgathatok. Vasárnap Cseh Tamás emlékkoncerten voltunk (tervezem, hogy beszámoljak róla); rákerestem a Tidalon, az általam ismert összes albuma elérhető, hallgatható, letölthető.
Karácsony előtt megjelent egy zenealbum, szintén tervezem bemutatni. Ez lesz életemben az első olyan, amit nem vásárolok meg, nem fogom fizikailag birtokolni, mégis teljesen jogtisztán, annyiszor hallgathatom, ahányszor csak akarom. Őszintén szólva, a CD korongokat már nem nagyon van hová betolni… Azt hiszem ez a jövő, a zenék felhőkben laknak, némi pénzt áldozva azt és akkor és ott hallgathatjuk, amikor csak akarjuk. Igaz ez a rádiókra is, a világhálón olyan tematikus adókat találhatunk, hogy akár rockzenét sugárzót is hallgathatunk. Az FM-en meg szóljon Boney M. és a retró világ…
Karácsony előtti napokban baktattam be a T-i laktanyába, a vadászrepülőkhöz. A gyengélkedőn azzal fogadtak, hogy megvan az év végi beosztás, hazamehetek, de enyém a szilveszter. Magam kértem T-re helyezésemet, közel volt polgári munkahelyemhez, így megkezdődött bő három hónapig tartó csapatorvosi pályafutásom.
Fotó: Unsplash
A gyengélkedőn hatan voltunk orvosok, ketten hivatásosak, hárman sorkatonák, dolgozott egy fogorvos is. Voltak sorkatona felcserek, hivatásos felcserek (talán hárman-hárman), gépkocsivezetők, egy S-i traktoros és egy T-i felszolgáló. A gyengusz eléggé málló épület volt, rendelővel, kórtermekkel, raktárakkal. Kietlen szobában aludtunk, csővázas vaságyakon, a kultúrát egy kiégett képernyőjű tévé volt hivatott biztosítani.
Az első kalandom rögtön szilveszterkor volt. Dél körül riasztott az ügyeletes tiszt, hogy a konyhás tök részeg, szondázzam meg. (Orvosi munka?) Hivatásos volt szegény, inkább lenyelte volna a szondát, minthogy megfújja, beírtam a jegyzőkönyvbe, erős alkoholos befolyásoltság, hazaküldték, de valakit be kellett hívni helyette, azzal szúrt ki igazából. Utána jól megfenyítették…
A munka nem volt vészes. A hajózókkal (pilótákkal) és a tisztekkel a hivatásos kollégák foglalkoztak, ránk a sorkatonák maradtak. Sok egészséges, fiatal férfi. Napi rutin része volt a készültségbe lépő pilóták vérnyomásának mérése, párban voltak szolgálatban, két MIG várta őket, légtérsértés esetén nagyon rövid idő alatt felszálltak. Egyébként amolyan háziorvosi rendelést csináltunk, egyikünk mindig bent volt, ha történt valami olyan, hogy orvosi segítség kellett. Erre leginkább a focizás miatt volt szükség, gyakoriak voltak a sérülések, de alig tíz percre volt a S. megyei kórház, az ottani traumatológián ellátták a sérülteket. Sok szakmai problémánk nem volt, a gyengélkedő vitézek minden orvosi beavatkozás ellenére meggyógyultak.
Szerettem a gyakorló ruhát, kellemes viselet volt. Velem volt a civil ruhám is, ha délutánonként bementem a közeli K-ba, senki nem szólt, ha abban hagytam el a kaszárnyát. Kértem a főnökömet, a vezető orvost, ha lesz lőgyakorlat szóljon, szívesen részt vettem volna. Mondta, biztosan lesz, leginkább pisztollyal, de nem került sor rá. Akkor már a gyakorló repüléseket is nagyon csökkentették, mindenen látszott a pénzhiány. Volt egy tartalék mentőnk, azzal kellett volna keresni a katapultáló pilótákat, nem volt benne motor… Az élelmezés viszont egészen jó volt, ízletesen főztek és bőven kaptunk mindenből.
Egyszer temetést biztosítottunk, fogalmam sem volt miért, tettem a táskába nyugtatót, hátha szükség lesz rá. Kisvártatva kiderült: a díszsortűz miatt kellett orvosi biztosítás…
D. a tébécés katona és az ő paraszolvenciája
Kora tavaszi februári délelőtt érkezett a szállítmány, D. honvéd (akit kizárólag almazöld pizsamában és kimenő félcipőben láttam, a gyenguszon lakott, mert várt valami orvosi eredményt), szózatot intézett a néphez, valahogy így: „mert ti … mocskos kommunisták, mind egy szálig lógni fogtok, visszatér Szálasi nemzetvezető testvér, s bosszúnk kegyetlen lesz…”. Ne felejtsük, még a rendszerváltozás közepén voltuk, semmi sem dőlt el! Elkezdtem beszélgetni D-vel, kiderült, hogy egy évet feküdt a K. tüdőkórházban, mert tébécés volt. Ez ugyan gyógyult, de akkor is alkalmatlanan volt bármilyen katonáskodásra, máig nem értem miért vonultatták be. Persze D. jól ismerte a vesetébécé tüneteit is, röviddel bevonulás után máris jelentkeztek nála, így valamelyik elődöm mikrobiológiai vizsgálatot kért, de annak átfutása három hónap! Addig D a gyenguszon az eü. katonák felügyelete alatt folyosót mosott, pakolt, hozta-vitte a kajánkat a konyháról.
Az említett „szózat” okán elkezdtem faggatni, kiderült, hogy egy dörzsölt pesti fickó, a sorkatonai szolgálatot nem neki találták ki, ám mindezek mellett nem tűnt épelméjűnek. Ehhez képest őrszázados volt, vagyis felépülése esetén töltött géppisztollyal üldögélt a bódéban. Úgyis mentünk a közeli honvédkórházba, D-t is beültettük a mentőbe, hogy lássa elmeorvos és belgyógyász. Sokat látott, idősebb kolléga volt a pszichiáter, összeírtam előtte amiket észleltem, a doki rögtön mondta, fegyvert nem adunk a kezébe, burkoló volt D szakmája, építő alakulatnál folytassa a katonai szolgálatot. A belgyógyász pedig jót mosolygott a vesetébécén, javasolta, hogy akkor D menjen burkolni a sereg égisze alatt… D azt gondolta, leszerelik, így azt ígérte, ha ez megvalósul, hálából befizet engem a legjobb Rákóczi téri prostituálthoz egy menetre. Ilyen paraszolvenciát szerintem még nem ígértek orvosnak…
Hazafelé megálltunk egy boltnál kaját venni, D-t figyelmeztettem, innen árú csak a kosárban jöhet ki. Ígéretet tett erre, de mikor megérkeztünk T-re, önkívületig részeg volt, megpattintott fél liter töményet, megitta, mire T-re értünk. Nagy gáz volt, mert ha elkapják, akkor mi is megszívtuk volna.
Voltak más sztorik is…
Orvos elvtárs, maga komolyan azt hiszi, hogy kib…hat velünk?
Szép szombat volt, bebicegett egy honvéd, hogy neki tegnap focizás közben kifordult a bokája. Megnéztem, leírtam nincs külsérelmi nyom, nincs mozgáskorlátozottság, de a szubjektív panasza miatt egy hétig ne bakancsban, hanem dorkóban járjon. A srác azt elfelejtette mondani, hogy percekkel korábban magával a politikai tiszttel G. őrnaggyal találkozott, aki felelősségre vonta, hogy miért nem surranót visel? Volt utólagos felmentése, nem lehetett megfenyíteni.
Így hétfőn a vezető orvossal jelenésünk volt G.-nél. Mivel P-en nem tudtak ezüstcsillagokat adni a váll-lapunkra, így nem volt rendfokozatom, tehát „Orvos elvtárssá” váltam. G. – akinek asztala fölött egy míves kivitelű intarziás Lenin-kép kacsingatott rám – nem tudta elképzelni, hogy nem szövetkeztem ellene a honvéddal, de… minden támadhatatlanul dokumentálva volt… Akkor hangzott el a címben jelzett kérdés is. Nagy ügy…
Nem tudom G őrnagy hogyan élte meg, hogy nagyon rövid idő múlva már az US Army birtokolta a laktanyát, készültek az IFOR bevetésekre… Azt pedig végképp nem tudom, mi lett a Lenin-képpel, lehet G. otthonának díszévé vált…
Ilyen apró történetek színezték napjaimat. Még végigcsináltam a bevonulást (érkezett térdig begipszelt srác is, tényleg csonttörése volt, ezzel együtt bevonultatták, gipszlevételig egyenesen a gyengélkedőbe…), majd jött a parancs: térjek vissza polgári munkahelyemre katonáskodni, ugyanis onnan három kolléga váratlanul elment, két kolléganő pedig várandós lett, az osztály a működőképtelenség határára került. Mit mondjak? Katonai illetményért dolgoztam, ingyen ügyeltem (nem is keveset), viszont annyit ehettem, amennyi belém fért, úgy meghíztam mint egy disznó, leszereléskor alig tudtam belepréselni magam az egyenruhába. Ezekkel együtt sem vágytam vissza T-re. Tulajdonképpen hatalmas szerencsém volt, hogy pont akkor volt baj a munkahelyemen, így öt hónap után gyakorlatilag leszereltem.
Epilógus
T. laktanya sorsa mutatja, hogy mennyire felesleges volt az egész. Akkor P és K volt T mellett a légierők legfontosabb objektuma. T-t a délszláv háború idején átadtak a NATO-nak (vagy az amerikaiaknak, pontosan már nem emlékszem), innen a Magyar Honvédség kivonult, amikor a NATO is elment, ott maradt az egész ebek harmincadjára, a mai napig gazdátlan (ha jól tudom). Mi szükség volt akkor rá? Igen a MIG-ek védték a légteret, nem vitás. Harc nem volt (szerencsére), minden ami erre épült, tök fölösleges volt. Szabolcsi őrkatonák fagyoskodtak a bódékban, őrizték a semmit…
A sorkatonák egymást kínozták, az öreg a kopaszt, de egyszer a kopaszból is öreg lett, akkor már ő kínozhatta az újoncokat. A szolgálaton kívüli idő üresjárat volt, a rex és a csocsó jelentett kikapcsolódási lehetőséget. A hazautazás volt az egyetlen örömforrás, de eljutni a Dunántúlról Szabolcsba, legalább fél napig tartott, majdnem annyi volt a vonaton való zötykölődés, mint az otthon töltött idő.
Bennünket egy hét alatt kiképezhettek volna, politikai oktatás helyett lehetett volna bármi más, ivás helyett kaphattunk volna fizikai kiképzést, de erre alkalmas ember kevés volt, akarat pedig nulla. Mindezekben az a tragédia, hogy a honvédelem, a hazánk, az otthonunk védelme az egyik legfontosabb küldetés egy ember életében. Az egyetemen elkényeztetett ficsúrok voltunk, bekerültünk egy hierarchikus, parancsok által szabályozott rendszerbe, de mindenki azonnal láthatta, mennyire szét van az egész rohadva. A túlélésre játszottunk, ez többnyire sikerült is.
Mindent átszőtt az alkohol. Részeg volt a kiképző, a kiképzendő, a konyhaügyeletes, az eltávozásról visszaérkező sorkatona. Míg egyfelől mindenből hiány volt, másfelől óriási pazarlás ment. Sok mindent eltulajdonítottak, étel, kerozin, szerszám… Úgy, abban a formában az egész teljesen értelmetlen volt. Bár mindenkinek lehetnek idő által megszépített emlékei, úgy volt rossz az egész, ahogy lehetett…
Pár évvel a leszerelés után, behívtak a kiegészítő parancsnokságra, felírták a szakvizsgámat, majd kaptam egy állandó behívót, hogy mozgósítás esetén hol kell jelentkeznem. Azóta jó pár év elszállt, de a sereg kilépett az életemből…
