nov 252017
 

A Föld egyes szegleteiben fehér, másutt fekete a gyász színe, az utoljára született Arcok albumok borítóinak minimalista stílusát ez a két színvilág uralja.  2015-ben jelent meg a “Csak a zene” című album, hófehér külsővel. Annak a zenei anyagnak a születése különleges volt, hiszen a zenészek a világ zajától távolra vonulva, közös munkával leheltek életet a korongba. Tudatosan nem írtam arról az albumról, mert némileg kilóg a korábban megszokottak által megrajzolt világból, két év után is nehezen tudnám szavakba önteni azokat a gondolatokat és érzéseket, érzelmeket, amelyeket előhívnak belőlem. Tudom, az album fogadtatása megosztó volt, magam – minden elfogultság nélkül – akkor is az egyik legjobb Ismerős Arcok lemeznek tartom, ha amúgy kicsit kilépett a korábbról jól ismert szöveg- és zenei világból.

A kép forrása

 

Eltelt két esztendő, iszonyatosan sok fellépéssel, megjelent a fekete borítású “Csak a szöveg” című album, azonban a külcsínen kívül nem sok folytonosságot érzek a két évvel korábbival. Művészet mindig tükröt állít életünk elé, s aligha akad két ember, aki teljesen egyformán ítélné meg a Föld, Európa, Kárpáthaza és benne a saját életének változásait, éppen ezért, kockázatos tükröt állítani, hiszen mindenki mást szűr ki a visszaverődő fényből. Azonban a művésznek nincs más választása, formába kell öntenie mindazokat a rezgéseket, amelyeket a nehéz mindennapok során megérez. Ezen a ponton a fekete szín telitalálat, mert abban sokan egyetértünk, hogy baljós árnyak vetülnek ránk. Az külön balszerencse, ha saját életünk történéséi meghatványozzák ezeket a rossz érzéseinket.

A fekete borítójú album egy olyan zenei anyagot zár magába, amely az Ismerős Arcok zenekar művészeinek a mai világ szülte gondolatait, érzéseit tükrözik. A zenei- és szövegvilág nem tér el a legfőbb csapásiránytól, ám nagyon sok helyen nem csak egyszerűen keserűség, hanem már reményvesztettség is megjelenik,  de ez nem is baj, hiszen – halkan megkérdezhetném – mióta nem ültetünk már fenyőt? Ez egy ilyen világ, lehettek reményeink, vágyaink, várakozásaink, de úgy tűnik délibábot kergettünk. S ha ezt a művészet tükrözi, csak a dolgát teszi.

Bár idestova két hónapja jóformán csak ezt az albumot hallgatom, nem kívánok belemenni a részleteibe. Főleg azért nem, mert nem lehettem ott a lemezbemutató hangversenyen (Csepregen láttam utoljára színpadon a zenekart), talán 9-én Székesfehérváron és 30-án Révkomáromban némileg pótolhatom az elmulasztottakat. A koncertbeszámolókig szóljon kedvenc dalom a “Csak a szöveg” című albumról.

 

Júl 082017
 

Általában kevés időt töltök a televízió előtt, immár 25 éve sugározták a Twin Peaks című amerikai sorozatot, amely annyira tetszett, hogy olykor ügyeletet cseréltem, hogy megnézhessem a következő epizódot is.

Azt gondolom, az akkori televíziós sorozatok műfajában valódi különlegességet kaptunk. Isaura bárgyúsága, a Dallas milliomosainak konfliktusai nem érték el ingerküszöbömet, de Twin Peaksben lenni teljesen más volt. A történetet nyugodtan tekinthetjük kriminek, elvégre Laura Palmer meggyilkolásának nyomozását követhetjük, amelybe a helyi rendőrség mellett bekapcsolódik az FBI is, Dale Cooper ügynök személyében. A történet egyszerre több szálon fut, néha belegabalyodtunk a forgatókönyvbe, maradtak bőven elvarratlan fonalak a sorozat végére. Mit láttunk? Nyomozást, amelyben sorra bukkannak fel a kisváros jellegzetes figurái. Folyik a cselekmény, ám a történetet átszövi egyféle misztikus homály, megelevenedő álmok, olykor már a sci-fi világát súroló történések. Kiváló karaktereket, remek színészek elevenítik meg, az események olykor váratlan fordulatot öltenek, figyelmünk egy pillanatra sem lankadhat. Mindezeket megkoronázta Angelo Badalamenti filmzenéje, amely tökéletesen festi alá hangulatilag is a cselekményt. Végül, egy ismeretlen dimenzióban, túl a vörös függönyön, a meggyilkolt Laura Palmer Cooper ügynök fülébe súgja: “…találkozunk 25 év múlva…”.

Eltelt 25 év, a Twin Peaks 2017 címen sugározzák a történet folytatását. A 18-ból 8 rész ment eddig, számomra hatalmas csalódást okoztak az eddig látottak! Ez egész elképesztően vontatottá vált, a cselekményben iszonyatosan nehéz bármilyen koherenciát találni, bátran leírom, hogy összefüggéstelen! Egy-egy régi szereplő ugyan feltűnik pillanatokra – például a két különböző színű szemüveglencsét viselő pszichiáter (akit alighanem valós személyről, vagy elmegyógyászok halmazáról mintáztak…) – ennyi elég is ahhoz, hogy lássuk, hogy 25 év, jó esetben egy emberi élet harmada, mekkora rontást ejt rajtunk… A nyolcadik részben vagy 20 percig csak színes ködfelhők villódznak a képernyőn, eljutunk egy 1945-ben végrehajtott kísérleti atomrobbantáshoz – a film fekete-fehérre vált – majd ugorva az időben, 1956-ba kerülünk, ahol egy eddig ismeretlen szereplő, szintén ismeretlen embereket gyilkol. A kép teljesen szétesett, úgy tűnik, Twin Peaks belehalt a huszonöt évbe… Persze 10 epizód még hátra van, lehet, hogy a kaleidoszkóp formái a végére összeállnak,  de tegnap este közel jártam ahhoz a ponthoz, hogy megszakítom a film nézését! Figyelni fogom, lássuk a végét, s ha mégis érdemtelenül bíráltam volna, javítani fogom.

 

máj 242017
 

Fiam iskolája, az abai Atilla Király Gimnázium, 2017 május 23-án ünnepelte névadóját. Erre az alkalomra, már január végén meghívták Koltay Gergelyt, a Kormorán zenekar vezetőjét, aki első szóra igent mondott. Izgalommal vártuk a találkozást! Szilasy György igazgató úrtól én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy néhány kérdést fogalmazzak meg, amely a beszélgetés vezérfonala lehet.

Miután bemutattuk az iskolát, majd bejártuk Gergővel, a jurta melletti árnyat adó fa tövébe telepedtünk, kört alkotva ültünk. A diákok muzsikálásával kezdődött a találkozó és a beszélgetés. Kísérletet sem teszek arra, hogy részletesen idézzem mindazokat a gondolatokat, amelyeket Gergőtől hallottunk. Elmesélte pályájának indulását, ahogyan gyermekszínészként kezdte, majd zenét tanulva eljutott a Kormorán megalapításáig, elmondta, hogy milyen hatások vezették a folk-rock műfaj irányába. Szó esett rockoperákról és filmzenékről is. Amíg ezeket felidézte, számtalan fontos gondolatot osztott meg velünk. Körbejártuk Bálint Elemér oroszhegyi polgármester “Hivatásunk magyarnak lenni” mondatából miként született dal, majd zenealbum, hogyan tehetünk eleget feladatunknak. Ha jól belegondolunk, mit jelent ez a három szóba sűrített mondat, csodálatos világ tárul fel előttünk… Szó esett még Lámpás Emberekről, Táltosok Fiairól, őseink világáról. Még órákig tudtuk volna folytatni a beszélgetést, de időnkbe ennyi fért bele.

Elnéztem a diákokat, nagy figyelemmel, nyitott szívvel és ésszel fogadtak be Gergő szavait. Ebben az iskolában, ahol tanár, diák hivatása magyarnak lenni, ahol a muzsika, a tánc, a népi kézműves mesterségek művelése a mindennapok része, hiszem, ők megértették Gergő szavainak mélyebb értelmét. Bizonyára mindannyian lélekben gazdagodva búcsúztak el vendégüktől. Befejezésül még elénekelték Gergőnek az iskola Himnuszát, majd íjászattal folytatták a napot .

Felemelő perceket éltünk át, köszönjük Gergő, hogy megajándékoztál minket jelenléteddel, szavaiddal, gondolataiddal!

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve míg a Föld tart.
Paradicsom hazájában,
Éljen örök boldogságban.
Éljen örök boldogságban!

Töltse békében napjait,
Egyezve lássa fiait.
Tatár, török, s más ellenség,
Minket meg ne rendíthessék.
Minket meg ne rendíthessék!

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve míg a Föld tart.
Isten áldjon meg bennünket,
Minden igaz magyar embert.
Minden igaz magyar embert!

máj 072017
 

Régi olvasóink talán emlékeznek, hogy A mi Pilvaxunk fennállása óta, amikor csak tehettük, beszámoltunk a TransyMania székelyföldi folk-rock zenekar koncertjeiről. Sajnos a csütörtöki budapesti fellépésükön nem lehettem ott, de Székely György barátom jóvoltából, néhány fénykép erejéig részesei lehetünk mi is a koncertnek.

okt 092016
 

Két telefonhívás, majd egy elektronikus levél invitált:

„Kedves  Kormoránt szerető, egykori szimpatizáns, volt KoBaK-os, vagy egyszerűen csak barátunk… Azért jutott el ez a levél hozzád, mert a fent felsoroltak közé tartozol. Biztos te is hallottál róla, idén 40 éves az együttes. Ebből az alkalomból szeretnénk felidézni a „régi” időket egy hétvégén, aminek az ideje 2016. október 8 – 9. Helye – Verőce, Csattogó völgy, – a Magyar sziget  – … Ha megmozdult benned valami, ne várj, az idő kevés, jelentkezz még ma…”.

Megmozdult bennem valami, úgy éreztem a hívó szó nem lehet véletlen, mint ahogy az sem volt véletlen, hogy 2002. Adventjén a MOM Kupolatermébe vezette Isten léptünket.

Verőcén varázslatos környezetben, hűvös, ám verőfényes őszi idő várt. Régen látott ismerősökkel szorítottunk kezet, köztük azokkal, akikkel még mindig szorosan őrizzük barátságunkat. Ott voltak a muzsikusok, Isten adta tehetségükkel annyi értékkel halmoznak el minket: Nóra, Álmos, Gergő, Pisti, Tomi… Nem volt közöttünk színpadot nézőtértől elválasztó tér, amíg főtt a gulyás, volt időnk felidézni a múltat, koncerteket, kirándulásokat, kobakos élményeket. Lassan elkészültek az étkek, leszállt az este, csípős hideg búcsúztatta a napfényt, behúzódtunk a tábor ebédlőjébe, jóízűen kanalaztuk a gulyást. Kötött volt indulásunk ideje, az utolsó komp Visegrádra, így fél nyolc felé elköszöntünk.

Sok baráti beszélgetés között kaptam néhány kérdést, olyanokat, amelyeket mindeddig azért nem tettem fel magamnak, mert a válasz  magától értetődőnek tűnt. Mitől jó egy Kormorán koncert, mit jelent számomra a KOBAK? Érdemes ezeket átgondolni és megfogalmazni a válaszokat!

Most annyi tűnik biztosnak, hogy december 16-án, az Uránia Nemzeti Filmszínházban ott a helyünk a 40 éves Kormorán zenekar ünnepi hangversenyén. Komoly indíttatást kaptam, hogy elővegyem a régi fényképeket, s közkinccsé tegyem. Abban maradtunk, évente megismételjük a tegnapi találkozást, remélem nem lesz akadálya!

Nyitott kérdések tornyosulnak, válaszra várva. S a válaszok bennem élnek, pontosak, tiszták, csak szavakká, mondatokká kell formálni azokat. Ez a közeljövő fontos feladata!

jún 282016
 

Sokszor szembesül az ember azzal, hogy elszúrta. (Nem kicsit, nagyon!) Nem most kellett volna … elkezdeni. Hála Megyeridoki barátomnak fordult figyelmünk a Tour felé, hála Kohus Peti barátomnak, aki idestova két éve mesélt ezen honlapon saját “Tour de Őrség” nyaralásukról, kedvet kaptunk a kerékpározáshoz. Eleinte csak a Velencei-tó körül tekerve ébredtem rá arra, mennyivel többet mutat a világ magából két keréken, mint négy keréken, így tettünk egy elhatározást egy majdani (augusztusi) hosszabb túra teljesítéséhez. De van más is, mindjárt elmondom, hogy kapcsolódik ehhez a Kormorán zenekari logója.

Azt, hogy mit jelent számunkra a Kormorán varázslatos muzsikája és a Kormorán Baráti Kör, aligha kell elmondanom. Jött a hír, ezen a héten Kunszálláson lesz az évek óta megrendezett Kormorán-KOBAK tábor, amelyben ma már az ifjak művészeti képzése került előtérbe. Próbáltam ott szállást szerezni, nem ment, így adódott a lehetőség, hogy Bugacon Mártikámmal a Márta vendégházban múlassuk időnket. Ha már itt vagyunk, akkor legyen kerékpározás is. Néhány kép a szállásról, majd folytatom.

A kerékpárok adottak voltak, no de szállításuk? Senkit nem akarok azzal untatni, hogyan történt az ehhez szükséges kellékek beszerzése (csomagtartó és hozzá való kerékpárhordozó), az árukat pedig le sem merem írni, igaz utóbbiakat Megyeridoki barátom jóvoltából kölcsönkaptuk. Áron unokaöcsénk segítsége nélkül aligha kerültek volna fel az autó tetejére a bringák, bár zuhogott az eső amikor elindultunk, a soltvadkerti fagyizás idejére megszáradtak a járművek is.

A szállás elfoglalása és a napfényes Itália mérkőzésének végigszurkolása után, jól megérdemelt, mély álomba zuhantunk.

Reggel felébredve, “ide nekem az oroszlánt” alapon nyomás Kunszállásra. Hölgyek, urak, a digitalizált világban sem árt, ha az embernél van térkép. Mert ha nincs 4G térerő, akkor az bizony egy navigációs programra sem töltődik le… A kerékpáros applikáció pedig jelölt bringaútvonalon úgy ráhajtott az 54-es főútra, hogy még most is érzem a mellettünk elhúzó kamionok zajából a közelgő halál jeges leheletét…

Azért csak megérkeztünk Kunszállásra, ahol nagy öröm volt újra látni Beáékat, Bucsupetiéket, Angiet, kezet szorítani Álmossal, Pistivel és Imivel! Nemcsak látni őket, hanem élőszóban beszélni és hallgatni egymást! Elrohantak a percek, 16 órakor visszaindultunk, immár egy másik, sokkal kevésbé forgalmas útvonalon. Azért oda-vissza 51 km-t nyomtuk a pedált oda és vissza !

“Mit hoz a holnap, nem tudhatod…” énekli a P.Mobil, de abban biztosak lehettek, hogy el fogom mesélni! Vagyis: folyt.köv.!

3.Nap: Magyarkert, Pétermonostora, no és a pacal…

Magyarkert érdekes vállalkozás, a puszta közepén megalkották Csonka-Magyarország 1:1000 méretarányú terepasztalát. A gyúnyhatárokat fehér murva jelzi, tavaink, folyamjaink valódi vizek. Budapest helyén egy nemzeti trikolor lobog, látható a Margit- és Csepel-sziget is. A hegységek helyén cserjék találhatók, ezek alá talán nem ártott volna némi szintet emelni, jobban jeleznék elhelyezkedésüket. Tokaj helyét szőlőprés is mutatja.

Az épület pedig Lakitelek helyén áll. Egykor Kati nénié volt, akárcsak az egész terület. Testamentumában azt kérte, hogy őrizze az utókor házát és előtte álló több mint száz éves szederfáját. A ház gyönyörűen felújítva áll, de a fa leélte életét, szobrászmester kapta a törzsét, faragja ki belőle, amit gondol. Elindultak útjukon a szerszámok… először egy vésőt talált benne, majd ahogy formálódott a szobor, egy emberi szívre lelt…

Áll egy nagy halom a területen, hogy az alföldi gyerekek tudjanak egy kicsit szánkózni. Talán majd egyszer beköszönt a tél, az igazi, a sok havat hozó…

Sok fantázia van Magyarkertben, folyamatosan alakítják, egyszer majd bazaltkockák jelölik a településeket, lehet akár iskolai földrajzórák helyszíne is.

***

Akkor következzék a pacal. Gyógyszergyári orvoslátogató barátom, aki folyton úton volt mondta, hogy ebédelni ott kell, ahol sok kamion áll. Akkor jó a pacal és/vagy csinos a pincérlány 🙂 .

Jakabszálláson láttunk a feltételeknek megfelelő helyet, bementünk. Sorba kellett állnunk, a pultnál adtuk fel a rendelést és fizettünk, majd kaptuk meg hitvesem rántott velőjét és az én pacalomat. Tudom, megosztó étel, van aki rá sem bír nézni, mások rajonganak érte. Jól elkészíteni viszont (konyha)művészet! Én a rajongók közé tartozom, igaz évi egy-két alkalommal beérem fogyasztásának élvezetével. Ez a pöri… talán túlzás nélkül, a legfinomabb volt, amit valaha ettem.

***

Pétermonostora szállásunktól 8 km-re, nem messze Bugac határán található. Kerékpárra pattantunk, bár a bekötőúton eltévedtünk, végül megtaláltuk. Igazából a katedrális-kolostor épületegyüttesének alapkövei láthatók, a magyarázó táblák szövege részletesen bemutatja a kort, amikor ez virágzó település volt, majd a tatárok dúlása után lassan az enyészeté lett. Történészek, régészek számára kincsesbánya, különösen a Kecskeméti Múzeumban őrzött Szent Péter ereklyetartó értékes ásatási lelet.

Lassan visszatekertünk, nem volt más hátra, mint egy kis lazulás a dézsa sós vízében…

4. Nap: A lovak álma nem eladó !

Élénken él sokunkban a “tsikosch-romantika”, amely egy grandiózus pénzlehúzás volt a német turistákról. Ezek az idők elmúltak, tegnap azt kaptuk, amiért belépőjegyet váltottunk. Szállásunktól alig 3 km-re lévő Karikás csárdához kerékpárral mentünk, megvásároltuk a karszalagot, lovaskocsi vitt az istállókhoz. Megnéztük a ménest, mangalicákat, szürke marhákat, majd egy fél órás műsort. Híres ügyességi szám az ötösfogat, ahol a csikós a két hátsó lovon állva hajtja a paripákat. Aki próbált karikás ostorral pattintani, tudhatja, nem könnyű. A csikósok kezében nem tűnt nehéznek. Mutattak néhány korabeli játékot, majd behajtották a ménest. Ennyi volt, láttuk a gyönyörű lovakat, a lovasok ügyességét, ahogyan nyereg nélkül lovagoltak. Visszafelé betértünk a Pásztor-múzeumba, majd lovaskocsival visszatértünk a csárdához, kényelmesen szállásunkra karikáztunk.

5. nap: Naplemente

Úgy terveztük, hogy bringával megyünk Kiskunmajsára strandolni, de a hőségriadó, az extrém UV sugárzás és az oda-vissza 50 km miatt négy kerék mellett döntöttünk. Ez a strand valami díjat kapott, nem tudom milyenek lehettek a versenytársai? Minden esetre, egy kánikulai napon azért nyújtott némi enyhülést, árak kifejezetten barátiak voltak, de attól még nem kellene, hogy a mellékhelyiségben a húgyszag csípje a betérő szemét…

Ennél sokkal nagyobb élmény volt a naplemente! Kimentünk a rónához, végignéztük, amint a napkorong eltűnik a horizonton. Sokat fotóztunk, de egyetlen kép sem tükrözi a látványt, ahogyan az eltűnő Nap aranysárgából narancssárgára vált, mikor eltűnik, egy ragyogó kupola emlékeztet a mögöttünk hagyott időre…

6. nap: Jászszentlászló és egy varázslatos Kormorán koncert Kunszálláson

Szerintem ezt már sokan nem fogjátok elolvasni, de befejezem. Szombaton iszonyú meleg volt, de elkarikáztunk Jászszentlászlóra és vissza Bugacra, kb. 36 km volt. Végig kerékpárúton haladtunk, amely Bugactól – Kiskunmajsáig egészen biztosan, de lehet folytatódik még – szépen ki van építve. Igen ám, de senki sem viseli gondját! Az akác gyökere felnyomja a betont, helyenként csoda, ha nincs durrdefekt! Érthetetlen, hogy felépítenek sok-sok milliós költséggel egy nagyszerű dolgot, akkor miért nem gondozzák?

Szieszta után ismét Kunszállásra vettük az irányt, ám a Kormorán koncertről külön írásban számolok be.

Másnap már irány haza! Az idő kellemesen lehűlt, megismételtük Soltvadkerten a csodálatos fagyizást, Kiskőrösön megnéztük a házat, melyben Petőfi Sándor született, majd ebédre már otthon voltunk.

Tanulságok? Érdemes néha elmenni ritkábban látott helyekre is. Kerékpár pedig különösen alkalmas arra, hogy alaposabban felfedezzük hazánk, otthonunk egy-egy kisebb részét. Belekóstoltunk a tanyasi élet szebbik oldalába: a csendbe, nyugalomba, a fölénk boruló csillagos égbolt varázsába. Menni kell!

jan 282016
 

Ritkán adatik meg, hogy élő koncerten megszólalva, a miénktől egészen eltérő kultúrában gyökerező muzsikát hallgathassunk. Nos, tegnap este, Iszkaszentgyörgyön az Amadé–Bajzáth–Pappenheim-kastélyban Daithankar Troup lépett színpadra és repített a zene szárnyain a távoli Indiába.

Szantúr

Az indiai szantúr egy ősi, perzsa gyökerekkel rendelkező húros hangszer, amely Dzsammúban és Kasmírban őshonos. A szantúr egy a cimbalomhoz hasonló, trapéz alakú ütős hangszer, mely gyakran diófából készül, és hetvenkét húr van rajta. A speciális formájú ütők, az úgynevezett mezrab-ok pihekönnyűek; ezeket a művész a mutató és a középső ujjai között tartja. A tipikus szantúron két híd található, amelyek három oktáv hangterjedelmet eredményeznek.

Dr Dhananjay Daithankar ismert szantúrművész. Tíz évesen kezdett el tablán tanulni az indiai Punéban, s ezzel kiváló alapozást kapott ritmuskészségének fejlesztéséhez. Ájurvédikus gyógyászatot is tanult, de a szantúr fülbemászó hangjának vonzásától mégsem tudott szabadulni. A koncert középpontjában a szantúr állt, Sameer Puntambekar tablán, Ninad Daithankar tanpurán kísérték.

A koncert elején Dr Dhananjay Daithankar röviden bemutatta zenekarát, hangszerét, elmondta, hogy nagyrészt improvizációból áll előadásuk. Arra kérte a közönséget, hogy próbáljuk megérezni érzelmeit, amelyeket muzsikájával közvetít számunkra. A koncert első harmadában szólóban játszott, így ismerhettük meg a szantúr hangját, egyre gyorsulóbb ritmusban töltötték be a hangok a termet; a hátralévő időben zenésztársaival együtt hasonlóan felépítve szólaltatták meg hangszereiket. Bár improvizatív volt muzsikájuk, kiváló összhangban voltak. Érdekes volt a játék, ahogyan a ritmusokat váltogatták, a végletekig felgyorsították, majd lélegzetvételnyi megállás után ugyanabban a tempóban folytatták. Európai szemmel nézve lenyűgöző volt, hogy több mint két órán keresztül,  földön ülve, hangszereiket ölükben tartva zenéltek!

Összességében elmondhatom, hogy ezen a ködös téli estén érdekfeszítő volt meghallgatni, virtuóz zenészek előadásában, számunkra ismeretlen hangszereken, egy alig ismert kultúra muzsikáját. Nekünk – ahogyan azt Dr Dhananjay Daithankar is elmondta – ellazulást, háttérzeneként pedig jobb összpontosítást biztosíthat. Mélyebb megértéséhez azonban sokkal jobban kellene ismernünk India kultúráját, az ott élők szokásait, gondolkodását.

Néhány fotó, majd egy korábbi koncertrészlet ízelítőül.

*