feb 262018
 

Ennek a naplónak indításakor alapelvként rögzítettem, hogy elkerüljük a politizálást. Két okom volt erre: a “ne szólj szám, nem fáj fejem” kényelmén túl, a korábbi keserű tapasztalatok, amikor egy zenekar munkásságának hatására megszerveződött baráti kör honlapján azok folytattak éles politikai vitákat, akik minden másban közös nevezőn voltak. A viták meddők voltak, mégis mindenki kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedett. Ám azok a polémiák habos kakaós babazsúrok voltak azokhoz képest, amelyeket ma olvashatunk egy-egy portálon megjelenő olvasói hozzászólásokban, amelyek trágár stílusát hallva, még a jutasi őrmesterek is elcsodálkoznának. Olyan förtelmes moslék bugyog fel a klaviatúrákból, hogy nem is értem, a honlapok működtetői miért nem szabnak gátat.

“Déjà vu 2002” címet adtam ennek az írásnak, talán nem lépem át oldalam alapelveit, mert aggályaim messze túlmutatnak a napi politikai csatározásokon. 1998-2002 között Magyarországot polgári kormány vezette. A választások akkor is további folytatást ígértek, hidegzuhanyként ért bennünket, hogy egy kommunista őskövület, a D209-es ügynök vezetésével, derékba tört a szépen induló történet! Másnap, a TF azóta leégett csarnokába hívta meg a polgári Magyarországot a kormányfő, a tömeg az Alkotás úton a Déliig ért, megkezdődött a két forduló közötti kampánykörút, a “…mindenki hozzon magával legalább még egy embert!” jegyében. A Kossuth térre százezrek zarándokoltak, a második fordulóban majdnem sikerült megtalálni a veszett fejsze nyelét, kis híján meglett az egyenlítés, de mindezek kevesek voltak a hatalom megtartásához. Soha, egyetlen korábbi választás nem ébresztett annyi kétséget, mint a 2002-es; megvásárolt szavazatokról, utaztatásról, láncszavazásról röppentek fel hírek. Egyedül néhány nemzeti radikális próbálta reménytelen akciójával kikényszeríteni a szavazatok újraszámlálását, de ez az akkor még hatalomban lévők ingerküszöbéig nem ért fel.

A folytatást ismerjük. A D209-es megpuccsolása után jött a vizitdíj, devizahitel, égbeszökő energiaárak, túladóztatás korszaka; a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kudarca – “23 millió román” illegális bevándorlóval való riogatás -, majd az öszödi beszéd, a Forradalom ötvenedik évfordulóján brutális támadás, máig nem tudjuk, a jelöletlen ruházatban kik ütötték az ünnepelni vágyókat. A libatenyésztők egy részét tönkretevő miniszterelnök országlása már csak egy rút vörös farok volt az undorító történet végén. 2010-ben eladósodott, az államcsőd szélén tántorgó, erkölcseiben megtört országot örökölt a kétharmadot szerzett polgári oldal. Innen kellett felállnunk, pedig akkor még nem sejthettük, hogy az illegális migráció, a muzulmán hódítás egy-két esztendő alatt századunk legnagyobb kihívása elé állítja az öreg kontinenst, benne Magyarországot.

A polgári kormány mindeddig sikeresen hárította el azt a veszélyt, amelyet az illegális migráció hordoz magában. Szövetségeseket is talált, úgy tűnik, hogy például Ausztriában is azokat választotta meg a nép, akik országukat az osztrákoknak szeretnék megtartani, remélhetően márciusban Olaszországban is hasonló döntés születik. Vagy meggátoljuk az illegális bevándorlást, vagy nagyon rövid idő alatt Európából iszlám kalifátus lesz! Ez a tét!

Hódmezővásárhelyen tegnap időközi választást tartottak a megüresedett polgármesteri szék betöltéséért. Két komolyan vehető jelölt szállt ringbe, bár a szavazólapon a majdani győztes “független” jelölt neve mellett egyetlen pártlogót sem láttunk, jól tudtuk, mögötte áll a szélsőjobbtól a szélsőbalig valamennyi politikai erő. Abban a városban, ahol 1990 óta minden alkalommal polgári jelölt győzött, hatvan százalékot szerzett az ellenzék! Ami történt, az jóval több, mint figyelmeztetés, ez intő jel, hogy 2002 nagyon könnyen megismétlődhet! A különbség annyi, hogy nem kettő, hanem öt hete van a polgári oldalnak, hogy összeszedje magát, mert április 9-én hiába visz majd magával mindenki legalább még egy embert, hiába csócsáljuk a gumicsontot az újra megalakuló polgári körökben, már későn lesz!

Nem tudom mit lehet tenni, azt hiszem egy amerikai tőzsdecápára kihegyezett kampány nem vezethet célra. Amit el kellett róla mondani, az elhangzott, az emberek többségét már egyáltalán nem érdekli ez. Minden csatornán fel kell mutatni az elmúlt nyolc év eredményeit. Az embereket irritálja az erőltetett stadionépítési (felújítási) őrület, ki kell mondani, hogy a megkezdett munkálatok befejezése után évtizedekig nem kezdünk újakba, a felszabaduló erőforrásokat mire fordítjuk. (Az útépítéstől kezdve, a kórházi várólisták rövidítésén át, az oktatásügyig, az iskolai- és tömegsport infrastruktúrájának javításán át ezernyi lehetőség volna.) Ha az ország gazdasági teljesítőképessége megengedi, már 2018-ban vissza kell adni a tizenharmadik havi nyugdíjakat! Nem szabad felülni a közvélemény-kutatók szirénhangjának, úgy kell küzdenünk, mintha az ellenzék állna 52 százalékon; napok alatt el kell érnünk azt a lelkiállapotot, amelyet 2002-ben, a két forduló között éreztünk. Fel kell állni a fotelból, kampányolni, majd szavazni kell! Soha nem volt ekkora a tét!!!

2002-t követően magam is beléptem az akkor bukott polgári pártba, ám néhány taggyűlés után már tudtam, a pártélet nem az én világom, így tagságom szépen elsorvadt, ezt egyáltalán nem bánom. Amíg élt Csurka István és létezett a Magyar Igazság és Élet Pártja mindig rájuk szavaztam, mert azok a helyzetértékelések, amelyek Csurka tollából a Magyar Fórumban hétről hétre megjelentek, teljesen világosak voltak. De jó lenne most is hallani Csurka István tanácsait… A politika, vagyis a kompromisszumok művészete számunkra a választásról szól, sajnos rossz és még rosszabb alternatívák kínálkoznak. Nem egy politikai párt, nem egy kiemelkedően tehetséges politikus, gazdasági szakember sorsa, hanem hazámé aggaszt. Nekem már szinte mindegy (gyakorlatilag minden mindegy…), ha egy újabb tragikus fordulat következik, elköltözöm Székelyföldre, inkább éljek román, mint neobolsevik uralom alatt… de az én otthonom, a te városod, a mi hazánk sorsa amíg élek, nem lesz közömbös számomra. Van még szűk öt hetünk…

A hódmezővásárhelyen történtek néhány utórezgése a sajtóban:

Paranoid Android

Orbán Viktor

Nagy Ervin

Bayer Zsolt

feb 042018
 

„Így a táncház – kifejezve egy nemcsak a magyarság, hanem az emberiség számára szükséges, természetes életérzést, modern életfilozófiát – világszerte példaként szolgál(hat) az eltűnőfélben lévő vagy „ki tudja mivé” átalakuló tradicionális kultúrák megfelelő, a jövőben is alkalmazható elemeinek továbbéltetésére. Ilyen felfogásban hozzájárulhat az örökölt nemzeti hagyományok és a formálódó egyetemes világkultúra között ma még fennálló feszültségek feloldásához és egy működőképes kapcsolatrendszer kiépítéséhez. Ez nem hipotézis, hiszen a táncházmozgalom eddigi gyakorlatából származó hazai és külföldi tapasztalatok, visszajelzések összessége.” – Halmos Béla

Az idézet forrása

Ismét sor került fiam középiskolájában a hagyományos néptáncbemutatóra. Az általános iskolából érkező diákok számára az első évfolyamban kötelező a néptánc, ezt követően a gyermekeken múlik a folytatás, aki kedvet kapott a tánchoz, végig kísérheti az a gimnáziumi évek alatt. Az egy tanéven át tartó ízelítő sokukat folytatásra ösztönzi. Nemcsak a néptánc kerül így figyelmük fókuszába, hanem a hangszeres muzsika, a népi kéz- és iparművészet, ezeken a területeken is kiteljesedhetnek a diákok. A néptánc átnyúlik gúnyhatárok fölött, ezen a bemutatón felléptek a szamosújvári testvériskola diákjai is!

Talán joggal felmerülhet a kérdés, hogy a szinte befogadhatatlan mennyiségű tananyag elsajátítása mellett, van e létjogosultsága a felsoroltakkal is foglalkozni. A válasz egyértelműen igen! A tánclépesek megismerésével együtt, nő a közösséghez tartozás élménye, hiszen párjukhoz, majd valamennyi színpadon lévőhöz, a muzsikához alkalmazkodniuk kell. A gyönyörű viseletek megszépítenek mindenkit. Kellő gyakorlás után, a nézőtérről áramló elismerés és szeretet valamennyi ifjú önbizalmát növeli. A fiú-lány, férfi-nő kapcsolat is új dimenzióba emelkedik táncot ropva.

A tánc megtanulása sokszor gyötrelmes. De még a csetlő-botló diákok is képesek elsajátítani azt, ezzel áttörhetik korlátaikat. A viseletek felkelthetik a varrás, hímzés iránti érdeklődést; nemezelés, fafaragás, cserepezés, batikolás (stb.) mind javítják a kézügyességet, képzelőerőt, sikerélményt adnak.

Az iskolai szalagavató bálon pedig olyan felszabadultságot érezhettünk, amely röviddel az érettségi és felvételi vizsgák előtt kevés diáknak adatik meg. Az ifjú emberek arcán boldogságot láttunk, ez még a legmélyebb tantárgyi ismereteknél is jóval több útravalót ad a további élethez. Köszönet illeti az iskola pedagógusait, hogy mindezeket lehetővé teszik gyermekeink számára, így őrizve Atilla király szellemiségét is.

Rövid részlet a 2017-es Fölszállott a páva döntőjéből

dec 202017
 

Wass Albert írásával és a Kormorán varázslatos muzsikájával kívánok valamennyi látogatónknak Istentől áldott, boldog Karácsonyt!

“Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.

Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk, bármit mutatott a naptár. Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet s ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.

Egyszer fellázadtam. Karácsony volt. De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem. Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.

Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni. Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta a szárnyait, és nem tudott elröpülni hozzánk. Akkor öregedtek meg apámék. Nem akartak ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre. Pedig ha tudtak volna ünnepelni, a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából meglátták volna az utat, mely már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé. De gyászba s ünneptelen hallgatásba rejtőztek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.

Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen. Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni akkor.

Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe. Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt. Fájt, hogy karácsony estéje van. Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben. Hallottam a csilingelést, s láttam gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig ahogy ott kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel a szívemben, tudtam, hogy mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s a régi gyűrött ruháinkban éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét is, akár a többit.

Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett s a papnál megkezdték a kántálást is. Megálltam a fenyők alatt és hallgattam a felszűrődő éneket. Románok kántáltak. Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este s én arra gondoltam, hogy románok kántálnak. Románok ünnepelnek. Mindig csak a románok.

Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni. De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt. A tudat, hogy karácsonyeste van, s én ott ülök majd egyedül, és nem lesz senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep. Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord szótlan arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szememen. Hát csak a románok?

S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott az eszembe. Hirtelen, hogy szinte beleszédültem. Nem csak a románok! Miért csak ők? Karácsonyt csinálok én is magamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senki se lássa!

Volt a fenyves szélén nehány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy a derekamig sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy ládát s kiástam egyet, egy szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.

Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végében. Úgy osontam be a szobámba, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéshez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes papirosból láncokat faricskáltam, nehány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket drótra kötöttem rá a fenyőre, idétlenül is álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!

Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga láng dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.

Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nem csak románok ünnepelnek ebben a faluban.

Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység, meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába. S talán, azt hiszem, úgy is volt.

Ültem ünneplő ruhámban az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát, és gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet és szomorút, ahogy ilyen szép és magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.

Még ültem az ágyon egy keveset s néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.

Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves, és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztásokon derengve világított a hó. Féltem. Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.

Sietve tettem helyére a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek. A hangok felverték a falut, aztán belefagytak újra a csendbe. Kántálás már nem hallatszott sehol. Hideg, néma téli este volt.

Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már, hívtak vacsorázni.

Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám.
– Mit csináltál?
– Semmit – feleltem.
Apám szája széle megrándult, de nem kérdezett többet. Ő maga is a semmivel foglakozott abban az időben. Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy nekem karácsonyom volt mégis.

Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történet. Karácsonyfát néztem fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor egy estére kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő, hogy azt hittem kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat, kik akkor éltünk.”

nov 252017
 

A Föld egyes szegleteiben fehér, másutt fekete a gyász színe, az utoljára született Arcok albumok borítóinak minimalista stílusát ez a két színvilág uralja.  2015-ben jelent meg a “Csak a zene” című album, hófehér külsővel. Annak a zenei anyagnak a születése különleges volt, hiszen a zenészek a világ zajától távolra vonulva, közös munkával leheltek életet a korongba. Tudatosan nem írtam arról az albumról, mert némileg kilóg a korábban megszokottak által megrajzolt világból, két év után is nehezen tudnám szavakba önteni azokat a gondolatokat és érzéseket, érzelmeket, amelyeket előhívnak belőlem. Tudom, az album fogadtatása megosztó volt, magam – minden elfogultság nélkül – akkor is az egyik legjobb Ismerős Arcok lemeznek tartom, ha amúgy kicsit kilépett a korábbról jól ismert szöveg- és zenei világból.

A kép forrása

 

Eltelt két esztendő, iszonyatosan sok fellépéssel, megjelent a fekete borítású “Csak a szöveg” című album, azonban a külcsínen kívül nem sok folytonosságot érzek a két évvel korábbival. Művészet mindig tükröt állít életünk elé, s aligha akad két ember, aki teljesen egyformán ítélné meg a Föld, Európa, Kárpáthaza és benne a saját életének változásait, éppen ezért, kockázatos tükröt állítani, hiszen mindenki mást szűr ki a visszaverődő fényből. Azonban a művésznek nincs más választása, formába kell öntenie mindazokat a rezgéseket, amelyeket a nehéz mindennapok során megérez. Ezen a ponton a fekete szín telitalálat, mert abban sokan egyetértünk, hogy baljós árnyak vetülnek ránk. Az külön balszerencse, ha saját életünk történéséi meghatványozzák ezeket a rossz érzéseinket.

A fekete borítójú album egy olyan zenei anyagot zár magába, amely az Ismerős Arcok zenekar művészeinek a mai világ szülte gondolatait, érzéseit tükrözik. A zenei- és szövegvilág nem tér el a legfőbb csapásiránytól, ám nagyon sok helyen nem csak egyszerűen keserűség, hanem már reményvesztettség is megjelenik,  de ez nem is baj, hiszen – halkan megkérdezhetném – mióta nem ültetünk már fenyőt? Ez egy ilyen világ, lehettek reményeink, vágyaink, várakozásaink, de úgy tűnik délibábot kergettünk. S ha ezt a művészet tükrözi, csak a dolgát teszi.

Bár idestova két hónapja jóformán csak ezt az albumot hallgatom, nem kívánok belemenni a részleteibe. Főleg azért nem, mert nem lehettem ott a lemezbemutató hangversenyen (Csepregen láttam utoljára színpadon a zenekart), talán 9-én Székesfehérváron és 30-án Révkomáromban némileg pótolhatom az elmulasztottakat. A koncertbeszámolókig szóljon kedvenc dalom a “Csak a szöveg” című albumról.

 

Sze 082017
 

Nő és férfi egymásra találnak, szerelembe esnek,  életüket így vagy úgy összekötik. Családot alkotnak, gyermekeket nemzenek, felnevelik őket. Minden élőlényben dominál a faj- és önfenntartás ösztöne, a szerelem szeretkezésben kiteljesül, két sejt eggyé válik, új élet fogan. Azt gondolom, abban a pillanatban, amikor a sejtek osztódni kezdnek, és otthonra lelnek az anyaméhben, akkor a Jóisten lélekkel ajándékozza meg azt az akkor még pár milliméteres embert. Nincs két egyforma lélek, még az egypetéjű ikrek között sem. Lélek nélkül, ember az ember?

Tizenhat hetes magzat

A fogantatás pillanatában kódolva van  halálunk. Ha valaki hívő, számára az a pillanat nem pusztán az anyag életfunkcióinak leállása, hanem egy új, túlvilági élet kezdete. Jézus kereszthalála és feltámadása, vagy Lázár visszahívása a halálból bizonyít. Hitem szerint túlvilági sorsunkat földi cselekedeteink határozzák meg.

Élet és halál összetartozik, ám utóbbit tudatunkkal nehezen tudjuk felfogni. Szeretteink űrt hagynak maguk után, bennünk olyan fájdalom lobban, amely szinte porrá éget. Azután letudjuk ami még itt hátravan, bizakodhatunk az égi viszontlátásban. Önáltatás? Lehetséges. De hitünk még erőt ad.

Iszonyatos ez a világ, amelyben élünk. Lassan lepereg a XXI. sz. első negyede, talán annyira nem förtelmes ma még, mint a XX. volt. Nem égnek el másodpercek alatt százezrek termonukleáris támadásban – ártatlan civilek, nem felfegyverezett haderő -, nem fagynak meg magyarok százezrei a Donnál, de mégis a levegőben lóg valami szörnyű pusztulás előszele, akár politikára, akár a Föld gyógyíthatatlan sebeire gondolunk. Túlnépesedés, járványok, éhínségek, fogyó ivóvíz, Európa idegen megszállása. A történelem kegyetlen dolog, az idő folyamán úszva, borzalmakkal szembesülünk.

Itt állunk önmagunkban, tizenötmillióan, akik magyarul beszélünk, részekre szakítva alkotunk nemzetet. Településeken élünk, tesszük a dolgunkat. Sokan családi körben, gyermeket nevelünk, vagy elképzeljük milyen lesz majd, ha egyszer világra jön, Gondozzuk időseinket, – már ha gondozzuk őket -, s ha egyszer letelik az időnk, 40 felett, vagy 90 felett nagyon fájdalmas a búcsú. Az a búcsú, amely kikerülhetetlenül közeledik… Mindezeket azért írtam le, mert foglalkoztat a gondolat, hogy mi lesz az itt maradókkal és az elmenőkkel. A halálnak és a hozzá vezető útnak sokak által bejárt ösvényei vannak, ha betegség mutatja az irányt. Háborúra, természeti katasztrófákra nehezebb felkészülnünk. A halálnak ezer arca van, de jön, feltartóztathatatlanul ideér…

Megénekelték: “Ha szólít az Úr, légy készen, indulnod kell!” Legyünk készen mindahányan, kérem az Urat, segítsen a ránk váró fájdalom elviselésében.

aug 212017
 

Régebbi tervünket valósítottuk meg július 1. hétvégéjén azzal,hogy elutaztunk Valticére, Dél-Morvaország ékköveként emlegetett kisvárosba. Valtice-Lednice régió Csehország hagyományos turista célpontja,elsősorban híres borvidékként,másodsorban látnivalói,emlékművei,kastélyai miatt.

Mint kiderült,kerékpáros-paradicsomként is megállja a helyét ez a vidék,amely az osztrák határ mentén terül el.A vasfüggöny emléke tagadhatatlan,a kerékpárutak mentén a volt határövezetben több tábla idézi fel azok emlékét,akik ezen a helyen próbáltak átjutni Auszriába a szebb jövő és szabadság reményében.
Valakik sikerrel jártak,valakik nem…

Az utolsó iskolanapon,június 30-án indultunk  el déltájban a kb. kétórás útnak .Erdőháton keresztül,Malacka irányába,majd Morvaszentjánosnál átvágtam Ausztriába,Hohenauba.Itt oda kellett figyelni,alsóbbrendű utakon kb. fél óra alatt értünk át Csehországba,majd Valticére. A szálláshely jó előre le volt foglalva a kastély közelében egy szinte új panzióban
A kirakodást  és bejelentkezést követően nyeregbe pattantunk és felderítő útra indultunk.Csak a város és környéke volt az úti célunk,de így is 20 kilométert tekertünk estig.bejártuk a környéket,a kastélyt,a parkot,az egész várost,az azt övező szőlőskerteket.
Spontán akadtunk rá a látványos részekre,ahogy a Valticei Alvilágra is,amely gyakorlatilag a régi pincesor és most is nyitva tartó pince- borozókat rejt a név. Valtice-Mikulov-Znojmo nyomvonal durván 45 kilométer összefüggő borvidéket alkot.Bárhová teszi be az ember a kerékpárját,borozóba ütközik. Nem vittük túlzásba az ivást,három tétel rozét kóstoltunk meg. Zweigelt,Szentlőrinci és Kékfrankos ,nem ebben a sorrendben. Estére szemerkélni kezdett az eső,ezért visszatértünk a szállásra.Rövid időn belül leszakadt az ég és kitartóan esett szinte hajnalig.

Másnap a reggelinél arra gondoltunk,fuccs a bringázásnak,de a házigazdánk megnyugtatott,nem lesz több eső és az utak is járhatóak lesznek.
Némi információval kell kezdenem,visszanyúlva a történelembe,a pontosság igénye nélkül.A régió urai már a 13. századtól,egészen a 2. világháború végéig a Lichtenstein dinasztia volt.Mikulov,Valtice,Lednice,e három nagyobb település kastélyai,a hozzájuk tartozó erdőkkel,tavakkal,termőföldekkel. Sok-sok éven át biztosítottak megélhetést az itt élő embereknek,egészen addig,míg a felszabadulást követő államosítás után el nem kobozták a birtokaikat.Egy mozdulattal véget vetettek a kommunisták a jól gazdálkodó arisztokrata rendszernek.
Hogy mennyire nem csak magukkal törődtek,volt érzékük a művészetekhez,építészethez,kultúrához,gazdálkodáshoz,bizonyítják a megmaradt emlékművek,kastélyok,gazdasági épületek,kápolnák szerte a környéken,amit itt hagytak az utókornak.
A kommunizmus anti-arisztokrata hozzáállása meghozta eredményét,sok épület szinte a menthetetlenség szélről menekült meg,de ami megmaradt,az magáért beszél.

Bringautunk a Lichtensein útvonalat követte,Valticéből indultunk nyugati irányba.Rövid kaptatót megmászva értünk az első emlékműhöz,a Reichna-hoz.A Schönbrunni Gloriettához hasonló épület,apa-fiú kapcsolatra utaló emlékmű,a Római mitológiából ihletett szobrokkal oszlopokkal díszítve.A tetőre felmászva gyönyörű kilátás nyílik a vidékre. Ezután egy rövid,de meredek lejtőn értük el a volt határátkelő helyet,itt jelenleg vasfüggöny-múzeum van.Átruccantunk a közeli Schrattenbergbe,hogy igyunk egy üdítőt,majd visszatekertünk a határig és Úvalyt érintve Sedlecig a mezőkön keresztül bringáztunk,murván. Sedlecnél tanakodtunk,merre az arra,végül Mikulovba vettük az irányt.10 kilométeres kerülő volt,de megérte odamenni.Mikulovba a sziklaszirtre épül a vár, Ausztriára nyújt kilátást végtelen tájakon szinte.Pompás a rálátás a szomszédos Kálvária-hegyre.A várba felmenni önmagában szép látvány,körbevesznek a történelmi jelleggel bíró házak,terek.Mintha a középkorba lettünk volna,olyan ez a város.

Visszafelé a valamikori tiltott határsávban kerekeztünk,számtalan emléktábla őrzi az áldozatok emlékét-és azokét is,akik sikerrel jutottak a túloldalra. Sedlecbe visszaérve,megebédeltünk a malomban,jót pihentünk,majd továbbmentünk Lednice irányába.Két,egymással összekötött tó mentén haladtunk kiváló minőségű kerékpárúton Hlohovecig.Itt találkoztunk a következő Lichtenstein-emlékművel.a Határ-kastéllyal.Ezt elhagyva a tó mentén kigyúrt nyomvonalon haladtunk tovább,végig erdőben. A Halászkastély mellett vitt el az utunk,majd egy útelágazásnál oda kellett figyelni,hogy a helyes irányban maradjuk és beérjünk Lednicébe. Itt található a régió legszebb és legismertebb kastélya,hatalmas,több hektáros parkkal övezve, melyben több kilométer hosszú folyó csordogál és hajók szállítják a turistákat pl.a minarethez és vissza a kastélyhoz.Ugyancsak itt található Európa 2. legnagyobb üvegháza is és egy gyönyörű, francia mintára kialakított virágkert is. Jó másfél órát időztünk itt,mivel nem volt hová sietnünk.Az utunk erdőn keresztül vezetett tovább,ezért még egy sört is megengedhettünk magunknak.Elvégre már nagyon meleg volt.

Lednicéről már visszafelé vettük az irányt,de még utunkba esett az Új Birtok épülete,amely a valamikori gazdaság volt az uradalomban,ez közelében találtunk ará az Apollón szentélyre,majd a Három Grácia kápolnára. A Gráciákat követően eltévedtünk,rosszul navigáltam és Hlohovecbe értünk.Azonnal visszafordultunk,kb.1 kilométeres kitérő volt,de muszáj volt,nem hagyhattuk ki a Szent Hubertus kápolnát és a Randezvous (Diána emlékére) vadászkastélyt sem.Ezek megtekintése nélkül szegényebbek lennénk két élménnyel.
Lednicétől Valticéig kizárólag erdei murvás úton haladtunk,rengeteg bringással,rengeteg gyerek-bringással találkoztunk.
Általában sok kerekező kollégával találkoztunk a megtett 65 kilométer alatt.a Cseh is bringás nép lett,konstatálhatom.
Rendesen elfáradva értünk a szállásunkra,elvégre több,mint kilenc órát ruccantunk ki,Azonnal a sörhöz nyúltam-önkiszolgáló pultunk volt.Csak fel kellet írni egy cetlire,melyik szoba mit fogyasztott.Bágyadtan,fáradtan,de teli új és gyönyörű élményekkel söröztünk a szép késő délutáni napsütésben.

Másnap hazaindultunk.Kis kellemetlenség ért minket,a bicajhordozó konzol túl nehéznek bizonyult,vagy erős lehetett a szél út közben,lényeg,hogy a koffer zsanérjai deformálódtak,megnyúltak.Szervizbe kellett vinni a kocsit,de megoldottuk ezt is.Mindenért kárpótolt minket a legszebb és legjobb eddigi kirándulásunk.

A Balaton szerelmesei vagyunk, de fejet kell hajtanunk Morvaország eme régiója előtt is.Mindenkinek ajánlom,látogasson el erre,borkedvelőknek kötelező!Számunkra kikapcsolódásnak indult,végül akár tanulmányútnak is mondhatjuk,ha figyelembe vesszük,mennyi ismeretlen helyen voltunk és mennyi emlékmű akadt az utunkba.Ha valakinek felkeltette az érdeklődését ez a vidék,Pozsonytól mindössze 1 óra autóval Lednice.Ki lehet guglizni,a képtalálatok alapján fel lehet keresni a megfelelő weboldalakat ,ahol angol nyelven -ha nem megy a cseh folyékonyan-ki lehet bogozni a lényeget.

Jó utat mindenkinek!

aug 142017
 

Nagyon rossz érzés, hogy ismét mögöttünk maradt két csodálatos hét, amelyet íjászbarátainkkal töltöttünk. Az első táborozás óta eltelt kilenc esztendő, azóta nem kérdés, hogy újra és újra itt fogunk nyaralni. Nem sok kell ehhez! Jó társaság, csodálatos hely, olyan tevékenység, amely a szenvedélyünk, hobbink, sok örömünk forrása.

Minden évben elmesélem ezt a nyaralásunkat, de nem mindenki olvassa, így röviden összefoglalom a lényeget. Már jóval több, mint tíz esztendeje íjászunk. A versenyeken rengeteg embert megismertünk, így kaptunk meghívást a Dombóvári családtól, tartsunk velük Cserépváraljára. Van itt egy ifjúsági tábor, mellette focipálya, ideális helyszín, sok lövés és remek társaság. A falu a hegyek között van, Mezőkövesdtől északra, Bogács mellett, Eger közelében. Akkor elmentünk, majd azóta minden évben!

Idén az első hétre egyedül mentem, de nem voltam magányos, elvégre körmendi íjászbarátaimmal laktam a faluban, abban a házban, ahol szállásadónk is barátjává fogadott minket. (Nekem a tábori körülmények kissé nomádok, így minden kényelemmel ellátott házban szoktunk megszállni.)

A második hétre jött egész családunk, fiam  barátnőjével kiegészülve. Teljes volt a boldogság!

Az első héten sok régi táborozó mellett, sok új arc volt, íjászok Kabáról, Kiskunfélegyházáról. A napok úgy teltek, hogy délelőttönként és délutánonként is lőttünk, mindig más-más feladatot kellett leküzdenünk. Közben volt tollasbajnokság, lehetett pingpongozni, dobáltuk a möllky-t, amely egy nagyon szórakoztató ügyességi játék. Esténként tábortűz gyulladt, nagy beszélgetések, karaoke, filmnézés volt a program. Az idő pedig rohant. Ismét kifogtunk egy trópusi hőhullámot, megszenvedtük, de kibírtuk! Elbúcsúztunk újdonsült barátainktól, hétfőn indult minden előröl…

A második hétre az a csapat érkezett, amelyet nyugodtan illethet a “törzsgárda” elnevezés. Évek óta együtt vagyunk, barátságot kötöttünk, lassan a kamaszkort is elhagyó gyermekeink is jönnek, mert ők is barátok. Ezekhez képest az íjászat már-már másodlagos.

A hét első két napjára az időjárás is megszelídült, nem volt több 30°C-nál, de szerdától ismét beköszöntött a forróság, igaz annyira nem volt elviselhetetlen, mint az első héten. Rohant az idő, eljött a szombat, amikor nyílt íjászversenyen vendégíjászokkal is összemérhettük tudásunkat. Jött a szombat éjszaka,  tábortűz mellett búcsúztunk, lecsapott közben a vihar, az ebédlőben folytattuk, miközben odakint ömlött az eső.

Barátok, remek társaság, íjászat, gyönyörű környezet. Ezek azok, amik mindennél többet érnek, nem cserélném el semmivel. Biztató, hogy már csak ötven hetet kell várnunk a következő tábornyitásig 🙂 !