Medjugorje

 Szerző: - 16:15  1 hozzászólás »
aug 092018
 

“Ha szólít az Úr,
légy készen,
indulnod kell…”

Voltak, vannak és lesznek életünkben olyan időszakok, amikor a legsötétebb árnyak vetülnek ránk, amikor tehetetlenül kapálódzunk, mert kevesek vagyunk ahhoz, hogy bármin változtassunk. Sokszor csak ilyenkor jut eszünkbe, hogy van Égi Édesanyánk, hozzá fordulhatunk, mint tette azt Szent István királyunk;  Mária oltalmába ajánlott nemzete még ma is él. Boldogasszony anyánk…

Miért ne vihetnénk lábához magunk is gondunkat, bajunkat? Csak hallani kell a hívó szót, elindultunk Medjugorjébe, szinte azonnal, mert lehet, egy hónap múlva már túl későn lett volna… Az sem érdekel, hogy az Egyház tamáskodik, vizsgálatokat folytat, vajon valósak-e a látomások? Az sem érdekel, ha nem valósak, talán nem is ez a lényeg. Miért mondom ezt? Mert Medjugorje valamit nagyon átkódolt bennem. Közel egy év után valamennyire megnyugodtam, jól aludtam, kipihenten ébredtem, szeretteim tekintetében is látom a változást.

Pedig semmi különös nem történt. Miután megérkeztünk, elmentünk szentmisére. Az akkor véget ért Ifjúsági Világtalálkozó zárómiséjét celebrálták horvát nyelven, a szentbeszédet olasz püspök mondta, semmit sem értettünk belőle. Nagyon sok nemzet zászlója lobogott, magyar és székely zászlókat is láttunk. A templom körül rengeteg helyen és nyelven lehetett gyónni, a hívek sorban álltak feloldozásért. Leírhatatlan érzések jártak át, csodálatos találkozás volt ez.

Másnap korán reggel felkerestük azt a helyet, ahol Mária megszólította a későbbi látnokokat; kőtenger a hegy oldalában, kereszt jelöli; sokan imádkozták a rózsafüzért. Este ismét elmentünk szentmisére (hétfő volt), horvátul celebrálták, a szavakból semmit nem értettünk , ám mindent éreztünk. A mise után még nagyon sok imát mondtak, egészen addig, amíg leszállt a sötétség.

Hiszem, bármit hoz a jövő, amit Medjugorjéban kaptunk, az örökre a miénk marad, nem jártunk hiába.

***

Medjugorje 800 km-re van Székesfehérvártól. Szinte egy levegővel hajtottunk végig, a Krka folyó torkolatánál időztünk kissé hosszabban. Hajnali ötkor indultunk, délután három óra előtt érkeztünk meg. Közben átléptük Horvátország és Bosznia-Hercegovina határát. A Horvátországot átszelő autópálya tökéletes, mintha perzsaszőnyegen jártunk volna, sehol sem láttunk útjavításokat.

A második napon felkerestük Mostart. Érdekes volt a keresztény és muzulmán világ találkozási pontját látni. Mostar varázslatos város, gyönyörű a fekvése, hídja a legfőbb nevezetessége, amelyet a délszláv testvérháborúban felrobbantottak, magyarok építették újjá. Nekem visszaköszöntek kisgyermekkori emlékeim és érzéseim, édesapám nagyon beleszeretett a városkába… Nem tudom milyen a keleti bazár, de talán kaptunk belőle egy kis ízelítőt, a törökösen főzött kávé is éppen olyan finom és zaccos volt, mint majd’ ötven éve… Láttunk a negyven fokos hőségben, fejük tetejétől a lábukig feketébe öltözött asszonyokat, szemüket napszemüveg fedte, a négy nő után kullogott tulajdonosuk. Vajon ezt a sorsot szánják az európai nőknek a harcos jogvédők, feministák, liberálisok? (Jól láthatók a fényképeken, az említett emberek.)

A harmadik napon hazaindultunk. Primostenben szakítottuk meg utunkat, ahol korábban többször nyaraltunk. Pukkasztó hőség volt, jól esett megmártózni a tengerben. Este fél tízkor itthon voltunk.

Júl 222018
 

Mint az utóbbi évek során többször, idén is a balatoni-bringaút mellett döntöttünk. Az igazat bevallva nem sok gondunk volt a választásban – nem tudom elképzelni, mi tudná überelni számunkra a kikapcsolódás e módját.

Az idei túra világbajnokra sikerült. Elsősorban az időjárás volt kedvező – kellemes, 25-27 C fok, igaz, délutánonként itt-ott volt 30 fok is, de ekkorra már letudtuk a napi távokat, úgyhogy nem volt gond a meleggel. Első esetben áztunk el, de még az esőben is mosollyal tekertük végig az aznapi távot. Még egy elsőséggel bírt az idei túra – 5 napot töltöttünk nyeregben. Felejthetetlen 5 napot, amelyet ezentúl szeretnénk megismételni, már ami a túra időtartamát illeti. Kellő tapasztalatokkal a hátunk mögött most már nyilvánvaló számunkra, hogy ezentúl egy nappal sem lesz rövidebb a következő körutunk.

Fotó: pixbay.com

A napi távolságok 40-42 kilométerek voltak, amit minden nehézség nélkül lehet megtenni és marad elég idő betérni mindenhová, amit azelőtt kihagytunk időhiány miatt. Voltak olyan helyek, látványosságok, amelyeket nem volt alkalmunk megnézni, voltak olyan dolgok, amelyek mellett simán elsuhantunk, mert nem vettük észre, de az idén pótoltunk sok ilyen elmaradást. Ennek ellenére sosem tekertünk ilyen sok kilométert – összesen 257 – a Balaton körül. Biztosan nem a bringautak nyúltak hosszabbra az évek során, de például hála a sok időnek, idén nem kerültük ki Tihanyt, hanem megmásztuk a kapaszkodót, ezzel mintegy 6-7 plusz kilométert generáltunk. Az ilyen szösszeneteknek hála lett a 208 kilométerből sokkal több, amit egyáltalán nem bántunk meg. A “lakhelyeink” feltérképezése is bringával történt, ezért a napi távok megtétele, szálláskeresés és pihenő után volt erőnk még tekergetni.

Az előkészületek a túrára viszont bonyodalmasak és anyagilag is eléggé megterhelőek voltak. Az eddig bevált szállítóeszközeinktől meg kellett válnunk – gépkocsi+kerékpárhordozó – és újat kellett beszerezni, beszereltetni, beiktatni stb. Az utolsó előtti pillanatokra sikerült mindent megtenni, a rendőrségi hercehurcával egyetemben. A mostani kerékpárhordozó vonóhorogra akasztható, ehhez kell egy 3.rendszámtábla is. Nem akarom elmesélni ezeket a kalandokat. Röviden annyit, a közlekedésrendészeti alosztály maga a KALAND.

1.nap, Alsóörs-Révfülöp kb.45 kilométer (valós megtett táv 54 km)

A Petrohai családnál a lepakolás és egy kávé után nyeregbe pattantunk és útra keltünk. Ott helyben döntöttük el, az idén fordítva tekerjük körbe a Balatont, tehát a bringaútra fordulva Tihany felé vettük az irányt. Komótos tekeréssel, enyhe szembe szélben faltuk a kilométereket, egészen a csopaki strandig, ahol megejtettük az elsőt a számos, további pihenőnk közül. Csopak szívügy, muszáj beiktatni egy megállót. Jelen esetben tízórai is belefért, majd élvezve a remek időt – semmi forróság – továbbindultunk.

Füreden nagy volt a nyüzsgés, de Ötvös Csöpinél is kötelező megállni egy újabb fotó kedvéért. Na meg egy tachométer beszerzése miatt is …ugyanis még a kipakolás során eltűnt a nejem gépe. Sajnos nem volt utunkban megfelelő bringa szaküzlet – tachométer nélkül tud az asszony tekerni – továbbindultunk.

Meglepetésemre a Tihanyi elágazásnál a nejem javasolta, hogy menjünk fel a faluba, ezért a napi távunk megugrott. Az élmény, amit Tihany nyújt, nekünk megérte ezt a plusz 6-7 kilométert és egy rendes kapaszkodót. Természetesen bejártuk az apátságot és a falut is, és úgy tetszett, mintha először járnánk itt… A faluból lefele 48 km/h rekordot döntöttem meg, némi halálfélelem kíséretében. Pillanatok alatt értünk le a 71-es útra, majd a jól ismert bringaúton haladtunk célunk felé. Révfülöpöt fél kettőre sikerült elérnünk. A település határában egy cirkusz volt, az elefánttal beszélgettünk egy kicsit, aki épp az ebédjét fogyasztotta. Révfülöpben a szálláskeresés további plusz kilométereket vont maga után, de egy fél órán belül már ezt is letudtuk és bekvártélyoztuk magunkat. A délután pihenéssel, az este strandolással és egy felejthető mozifilmmel ért véget.

2.nap,Révfülöp-Keszthely,42 km.

Elég korán, 9 körül már útra keltünk, de előtte el kellett intézni a nejem tachométer gondját. Volt helyben egy bolt, még az előző nap vásároltunk egy drót nélküli gépet. Még az este felszereltem, de nem tudtam bekalibrálni a berendezést, ezért kellett visszamenni a boltba, ahol a szakember potom fél óra alatt hozzáigazította a berendezést a nejem kerékméretéhez.

Az asszony is boldog volt, úgyhogy indulhatott a túra. Zánkát elhagyva, Badacsonyt elérve picit lehangoltan tapasztaltam, hogy az itteni illetékesek nem sokat törődnek a bringaúttal. Vannak szakaszok, ahol a ránőtt gaz elfedi az úttestet, annyira szűk, hogy csak egy kerékpár fér el rajta egyidejűleg. Ez tavaly is így volt. De legalább le volt kaszálva az útszéle ,nem úgy, mint tavaly. Tomajban eldöntöttük, hogy az előttünk álló 3-4 kilométer kapaszkodó után reggelizünk csak, ezért egy pici pihenőt követően nekivágtunk az előttünk álló Római-útnak.

Az egyik legszebb rész várt ránk az északi-parton. Hála az enyhe időjárásnak és annak, hogy kevés kilométert tekertünk, simán felkapaszkodtunk az emelkedőn. Tördemicben bevásároltunk és a parkban tízóraiztunk, majd mentünk tovább. Számomra az egyik kedvenc szakasz Szigliget után van, egészen Keszthelyig erdős, nádas helyeken vezet a bringaút. Keszthely előtt megengedhettünk magunknak egy sört is, tudván, hogy célközelben vagyunk és nem szándékozunk közúton tekerni. Keszthelyen azonnal szálláskeresése kezdtünk. Tíz perc alatt megvolt. Medencés panzió, tisztaság, megegyeztünk az árban, úgyhogy perceken belül becuccoltunk, én elmentem vásárolni, mire visszajöttem, az asszony már napozott, nekem csak a kezébe kellett tenni a sörös dobozt. Ekkor talán fél kettő lehetett. Később bringával bejártuk a város látnivalóit, lementünk a strandra vacsorázni. Itt néztem a Vidi produkcióját. Estére elfáradtunk, én megnéztem a focit, de az eredményt csak másnap tudtam meg, mert jól bealudtam rajta.

3.nap,Keszthely-Balatonboglár,42 km

Már éjszaka eleredt az eső, hol kicsit, hol sokat, de megállás nélkül . Reggelre sem állt el. Már előző nap mondát a házigazdáink, hogy esni fog, az időjósok a tv-ben is esőt jósoltak…Hát eljött ez a pillanat is. Mindkettőnknek van esőköpenye-ami 10 perc után átázott-a nejem szatyrára eleve adtak vízhatlan zsákot. Nekem nem volt.

Vadászattal indult a napunk. Az én zsákomat kellett vízbiztossá tenni, ezért irány a bringabolt. Hiába, nem kaptam takarót, de hála a piaci kofák leleményességének, olyan fóliát kaptam, ami teljes mértékben letakarta és hermetikusan elzárta a batyumat. Az asszony gyári vízhatlan takarója meg simán átázott. Innen üzenem minden leendő kollégának, a batyuhoz mellékelt takarót tessék kipróbálni mielőtt hosszabb útra indulnak!!!

Nem siettettük az indulást, vártuk, hátha eláll az eső, de végül is elindultunk a szemerkélő esőben. A Keleti part nem lakott terület, Balatonberény az első település, ahol nem hagyjuk ki a Hordó büfét. Berényig egy bringással találkoztunk, ebben az esőben nem volt tumultus, ezért is jó volt tekerni a szűnni nem akaró esőben. Egy kis frissítő után továbbmentünk, a szinte üres településeken átsuhanva valahol Balatonfenyves és Fonyód közt kénytelenek voltunk megállni és elbújni a szakadó eső elől. Véletlenül egy kis büfénél álltunk meg, a hideg ellen magunkba tettünk valami folyósat. Úgy fél óra múlva szűnt az eső, elindultunk és Boglárig talán nem is álltunk meg. Itt – még esőben – szállásra leltünk, hamarosan lecuccoltunk és bekvártélyoztunk. Még a sáros bringákat is lemoshattam, mert erősen ropogott a fogazat a sok felvert kosztól.

Aránylag jól megúsztuk a napot. Nem áztunk szét, a cuccaink a batyukban szárazak maradtak, ráadásul délutánra elállt az eső. Semmi akadálya nem volt tehát egy újabb fakultatív kirándulásnak. Jól bejártul Boglárt, felcaplattunk a Gömbkilátóhoz ahonnan gyönyörű volt a kilátás. Ezzel egy újabb régi vágyunk teljesült. Az esőt követően friss volt a levegő, öröm volt kinn csatangolni. Bizony esteledett, mire mindezt bejártuk. Lassan kezdődött a meccs. Házigazdánk egy kis borpárlattal várt minket… A meccs végeredményét másnap tőle tudtam meg.

4.nap,Balatonboglár-Siófok,45 km

Bogláron reggel még felhős volt az égbolt. Meleg sem volt, hosszú ujjúban indultunk útnak. Balatonszemesnél a parton viszont már olyan meleg volt, hogy vetkőztünk. Olyan szép a panoráma az északi partra, hogy érdemes volt megállnunk, aminek végül egy csobbanás volt a vége. Olyan csábító volt a kristálytiszta víz, muszáj volt belemennünk.

Lellén átsuhantunk, viszont Balatonszemesen kitérőt tettünk a helyi temetőbe, hogy tisztelegjünk Latinovits Zoltán sírhelye előtt. Csak itt tudtuk meg, hogy ugyanitt nyugszik édesanyjuk és Bujtor István művész úr is. Nem gondoltam, hogy Csöpivel újra „találkozom” az utunk során…

A következő állomásunk Szárszón volt. Elsőnek a József Attila emlékhelyet néztük meg, majd némi útba igazítást követően felkerestük József Attila sírhelyét. Egy olyan temetőben van a költő első sírhelye, amelyben már évek óta nem temetnek. Megilletődve folytattuk utunkat Siófokig. Itt a város nyüzsgésében arra kellett koncentrálni,hogy ne tévedjünk el.

Bizony ám, hogy eltévedtünk, immáron negyedszer. Magyarul,Siófokon még mindig elszúrtuk és most sem volt másképp. De az is lehet,hogy még Zamárdiban történt a baki, mert egy kanyart követően nem biztos, hogy a kijelölt bringaútra jutottunk, innét kezdve rossz úton voltunk. Mint kiderült, két utcával arrébb volt a bringaút, de ez csak részletkérdés volt, nem történt semmi drámai gond ez miatt.

Egy megjegyzés Zamárdihoz. A rév felől érkezve,jobb kéz felől egy kemping szemét-teleppé  degradálódott. Bizonyára ott zajlott a fesztivál és romokban hevert bulizók után a terep. Néha el kell gondolkodnunk magunk felett. A buli=állattá vedlés? Siófokon szintén sikerült időben megfelelő szállást vadászni, ezért egy délutáni szieszta után volt energia betekerni a központi nyüzsibe várost nézni és vacsorázni. Még egy csobbanásra is futotta.

5.nap,Siófok-Alsóörs 41 km

Az utolsó szakaszt már reggel 8 órakor megkezdtük. Tagoltság miatt a legnehezebb útvonal várt ránk, tavaly a forróságban vért izzadva küzdöttük le a dombokat Kenesénél és Világosnál, pedig akkor az ellenkező irányból kevesebb volt a felmenet. Most pihentebben és ideális időjárási viszonyok mellett nem volt nehéz megmászni az emelkedőket a világosi vasútállomás előtt, a kenesei kaptatón (1700 m) és Fűzfőt elhagyva Almádi előtt (kb.1 km).

Ez a szakasz nem túl gazdag látnivalókban, a Világos-kilátó viszont a legszebb rálátást adja a tóra és a belátható panorámára. Aligától Akarattyáig csak a bokrok közt vezet az út, majd a házak, üdülők miatt nem látni túl sokat a táj szépségeiből. Fűzfő-Tobruknál viszont érdemes megállni pihenni a bringásoknak az új bringaútnál kiépített móló-pihenőhelynél. Almádiban már éreztük a végét az utunknak, seperc alatt Alsóörsre értünk. Ott megebédeltünk, majd elindultunk az autónkhoz, hogy végleg befejezettnek tekintsük az idei körutunkat.

Ha lenne rá mód, holnap indulnánk újra. Hosszú lesz ez az egy év a következő körutunkig.

Emberfeletti!

 Szerző: - 16:16  Vélemény? »
máj 272018
 

Az országúti kerékpáros körversenyekből minden esztendőben nyomon követhetünk hármat: az itáliait (Giro), a franciát (Tour) és a spanyolt (Vuelta). A Tour-ral régóta foglalkozunk, ám a másik kettőről eddig alig esett szó. Mi több, a Giro vasárnap véget ér! Bár a második héttől követem: ha tehetem megnézem a közvetítést, vagy az esti összefoglalót, de mindeddig nem tartottam érdemesnek, hogy írjak róla.

 

Ennek nem maga a verseny volt az oka, hanem – legalábbis az egyéni összetett tekintetében – meglehetősen lefutottnak tűnt az egész. Yates szinte végig vezetett, úgy tűnt egyedül a tavalyi győztes Dumoulin érheti utol. Igaz, a mezőnyben tekert Chris Froome, de a legelején bukott, úgy tűnt nincs jó formában, igaz szorgalmasan gyűrte le a kilométereket, általában az esélyesek csoportjában tekerve. (Froome többször nyert Tour-t és egyszer Vuelta-t.)

Pénteken, a római befutót leszámítva, utolsó előtti szakaszon, azonban megtörtént a csoda, az alább látható, 180 km-es úton 100 km után beletaposott a pedálba, gyakorlatilag állva hagyta a mezőnyt, 3 perccel előbb ért be, mint a második helyezett!!! Ezért írtam a címbe, hogy “emberfeletti”. Ha megnézitek a grafikát, látható, hogy 110 km után közel 2200 m-es hegyre tekertek fel! Froome három percet adott annak a mezőnynek, amelyikben nagyon sok, igen tapasztalt bringás tekert! Hihetetlen!

A római befutó igazából versenyzés nélküli gála, így szombaton még elvi esélye volt, hogy Dumoulin ledolgozza Froome 40 másodperces előnyét, többször próbálkozott támadással, de Froome minden alkalommal visszaverte, így rajta maradt az egyéni összetett győztesének járó rózsaszín trikó.

Nagyon jó verseny volt! Gyönyörködhettünk a napfényes Itália városaiban, természeti csodáiban – a mezőny még az Etnához is felkapaszkodott -, mindeközben nagyon izgalmas versenyt láttunk. Froome feltámadása és Yates összeomlása ugyanarra napra esett. A győztes nagyon taktikusan versenyzett, gyakorlatilag eltűnt a mezőnyben, majd két hegyi szakaszt megnyerve, gyorsan fordított.

Elgondolkoztató, hogy hol van az emberi teljesítőképesség felső határa?  Froome alkatánál fogva kerékpárra született, magas, rendkívül hosszú végtagjai vannak, egy gramm felesleget sem cipel. Az sem kérdés, hogy felszerelése – beleértve biciklijét is – a mai technológiai fejlettség csúcsán van, de ezen a szinten ez az egész mezőnyre igaz! Láthattuk, hogy az olasz utak minősége a csapnivalótól a tükörsimáig terjed, az időjárás tekintetében sem volt pardon: hőség, szakadó eső, hófoltos környezet nehezítette a versenyzők dolgát. Valamennyi bringás, aki megtette a hosszú utat elismerést érdemel, emberfeletti mindaz, amit nyújtottak! Abban pedig csak reménykedni lehet, hogy mindehhez doppingolásra sem volt szükség…

A Tour-ral folytatjuk, igaz addig még lesz egy foci VB is…

 

Chris Froome

 

máj 112018
 

“Igen, az ivás művészetében Halászt tekintettem tanítómesteremnek; szem előtt tartottam ivószokásait, pl. a szétcsapatást (töményet sörrel felhígítani), az összerántást (borozás vagy sörözés közben egy fél töményet ledönteni), ivás közben mindig haraptam valamit a konyhán vagy az osztály tálalójában, a másnaposságot sörrel gyógyítottam, a köhögést konyakkal, a kézremegést hirtelen lehajtott két deci borral… Szóval: képzett, a szabályokat betartó piás lett belőlem…”

(Bólya Péter: A védőirat, 1984)

kepkonyvtar.hu

Dolgozatunk második részében a “mit fogyasszunk felelősséggel” kérdést igyekszünk körbejárni. A mámorhoz sínpár vezet: a hosszú fém egyik oldala a sör, a másik a bor, közöttük a tömény a talpfa.

A sör volt mindennek fundamentuma. Mint szomjoltó, mint nyáron enyhülést adó ital a mindennapok része. Abban az időben is jól elkülönült a csapolt és az üveges (a dobozos a rothadó imperializmus dögbűzét jelentette, vagy túl a Lajtán, vagy kizárólag dolláros boltokban volt kapható). Az üveg formavilága egységes volt, színe zöld, vagy sötétbarna, űrtartalma fél liter, koronazár határolta a külvilágtól.

Az üveges sör mind az otthoni ivók, mind a csapolt sört nem forgalmazó vendéglátóipari egységek igényeit kielégítette. Elérhetőségük respektálta a régiókat, soproni, borsodi, kőbányai, pécsi, kanizsai gyárak lefedték Csonkaország teljes területét. Importáltak is, csehszlovák, endékás, délszláv sörök voltak elérhetők azokban a forró nyári hónapokban, amikor a hazai gyártókapacitás nem elégítette ki a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a szövetséges értelmiség igényét. Talán nem túlzunk, ha a lengyel “táncos” sört helyezzük mélypontra, a csehszlovák és a keletnémet sörök pedig egészen kiválóak voltak, Radeberger, Wernesgrüner, Sternburg a csúcskategóriát jelentették, megfizethető áron!

A csapolt sör egészen más volt. Sarki kocsmáktól, a szépen berendezett sörözőkig lehetett a nedűt fogyasztani. Alapvetően két probléma volt vele: szinte mindenhol vizezték, illetve abban az időben a hűtés megoldatlan volt. De! Igény mutatkozott rá, így lassan bevezették a hűtött csapolást, a felvizezés sem érte meg, hiszen ilyen helyekről a vendégek elpárologtak. Abban az időben a vastagfalú, füles, félliteres korsók voltak a söntésekben. Három mértékegység volt: korsó (0,5 l), pohár (0,3 l), pikoló (0,2 l). A magukra valamit adó sarki böfögőkben a korsók elmosása szimbolikus gesztus volt; aki találkozott rúzsfoltos korsóval, amíg él, nem felejti el…

A borról nem érdemes sok szót ejteni, elvégre nagyon szűkös volt a kínálat. Itt is találkozhattunk folyóborral; gyaníthatóan sok közülük szőlőt soha nem látott. A szőlészetek egy-két típust palackoztak, a tömegtermelés uniformizálta a borokat. (Persze szőlőhegyen, borosgazdáknál gyémántot is lehetett találni). Az említett lőrék leginkább szódával hígítva voltak élvezhetők, a különböző fröccsök keverési arányaiba nem mennék bele, de ide kattintva részletes leírás olvasható.

Bornak nem nevezném az almabort, literes üvegben árulták, koronazárral. Az ára volt az egészben a legvonzóbb, de önmagában nehezen lehetett fogyasztani, ellenben 2 dl Diána sósborszesszel feljavítva – ez volt a csövescsinzánó – mennyei ital kerekedett, könnyű mámorral, hosszú fájdalmas másnapossággal. Ifiparki koncertek ráhangolódásának kihagyhatatlan itala volt.

Átmenetet képeztek a bor és a töményitalok között a vermutok. A két olasz (Martini, Cinzano) jól behűtve iható volt, no de a magyar Éva vermut… a ragacsos löttyöt olajozottan lehetett kihányni, a fogyasztása utáni harmadik-negyedik napon is érezhetőek voltak a másnaposság tünetei. Saját találmányunk volt az “indián”: fél cseresznye és fél hubi (jól összerázva), ütős szörnyűség lett belőle.

Hasonló volt a kevert (rum és császárkörte elegye), a rumpuncs, valamint sok különféle likőr.

Whisky is volt nem egy hazai gyártású, sok pénzért lehetett skótot is vásárolni. A brandyk közül a Lánchíd egészen iható volt, ugyancsak elérhetők voltak francia párlatok is.

A pálinkák a förtelmes krumpliszeszektől a kellemes gyümölcspárlatokig kaphatók voltak; a titokzatos, lakótelepi konyhákban működő zugfőzdék ritkán szültek felejthetetlen élményt adó italt.

Az ivás következménye a másnaposság volt: fejfájás, hányinger, szájszárazság, rossz közérzet. Lerövidítésének számtalan praktikáját próbálhattuk, azonban célszerű volt hallgatni az alkoholundorra és napokig absztinensnek maradni; azok akik alkoholba fojtották részegségüket, gyorsabban váltak alkoholistává.

Az ivás dominanciáját a sör és a bor jelentette, a röviditalok inkább gyorsítók voltak. Igaz egy hajnali rum télen, valamelyik csapszékben nemcsak a külvilág hűvösségét enyhítette, hanem egyszerre űzte el a másnaposságot és ígért csodálatos napkezdetet.

Voltak a nagy találkozások. A sörözőben egy hűvös korsó és fél Unicum… utóbbit ledöntve egy pillanat volt, amíg lezúdult a gyomorba, ott elhelyezkedett, majd egy kellemes forróságérzés kúszott a nyelőcsövön át, a garat felé… ez volt az a pillanat, amikor meg kellett ragadni a korsót és leküldeni a hideg sört… amikor félúton összeölelkezett az Unicummal, a felelősséggel fogyasztót átjárta a mennyei béke érzete.

kepkonyvtar.hu

ápr 282018
 

A címben szereplő kétszavas mondatot egy sörösdobozon olvastam, valóságos gondolatlavina indult bennem, no nem a “felelősséggel”, hanem a “fogyassza”  okán… mert mi felelősséggel soha nem fogyasztottuk! A “fogyasztás” három dolgot feltételez: kivel, hol és mit. (Hozzátehetnénk még a “mikor”-t, de evidencia, hogy a hajnal nem a fröccs ideje.)

A “kivel” kérdésénél sem időznék, hiszen, ahogyan a néhai kolléga és regényíró Bólya Péter megfogalmazta, “…az ivás olyan mint a futball, csak csapatban űzhető…” (Védőirat című kisregény.) Egyáltalán nem mindegy, hogy kivel (kikkel) iszunk, hosszú út vezet egy gladiátorképzőben a sörfoltos pultnál ülő helyi erőktől, a baráti nosztalgia szesztornákon át, a kostolótársakkal hősiesen átivott borkóstolókig. (“Gladiátorképző” és “helyi erők” definíció S.T. barátom és íjásztársam szellemi terméke.)

Fotó: kepkonyvtar.hu

Dolgozatom első részében a “hol” kérdését fogjuk körüljárni. De hogy legyen kedvünk a folytatáshoz, mélyedjünk el Rejtő Jenő Csontbrigád című művének rövid szakaszában!

“A vörösbor a francia és az olasz nép hatalmas történelmi katasztrófái idején táplálta a lankadó hitet, azzal az ösztönzéssel, hogy élni vagy remélni ugyanaz, mert nagy nemzetek nemegyszer feltámadtak ismét tartós elhalálozásukból, és ebben mindig jelentékeny része volt a vörösbornak. A pálinka mámora nagystílű belenyugvás. Meggyőz arról, hogy semmi sem fontos. Földi bajaidra feleletül megajándékoz az idő és a tér fogalmaival. Ilyen roppant átlók között, jelentőségedben eltörpülve, boldog lehetsz megalázottan is, miután úgy érzed, hogy felesleges a világ, és a semmi is fontos, ha szereted. Ilyen egy közönyös, cseppfolyós Tolsztoj ez a pálinka. A vörösbor fáj, de azt mondja: “Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: “Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: “Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz. Menj a fenébe, fiam.” (Forrás)

Begördült a 21-es kék autóbusz a Királyhágó térre, reggelente nagyívű séta vette kezdetét, úton a gimnázium zord épületének irányába, az Alkotás útra. A téren megtalálható egykori Budai gödör nevű egységről csak azért nem emlékezhetünk meg, mert abban az időben már a sarki közért raktárává aljasították. Ne adjuk fel, hiszen még az Ugocsa utcában, a mozi mellett volt egy neve sincs itató, pár lépcső vitt le az utca szintje alá, felejthető féldecikre volt csak jó. No de a Márvány utca! Baloldalon a Palack, a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet poharazója, ahol kiváló fehérbort mértek. Pár méterre tőle a Csemői, az ottani MGTSZ (mezőgazdasági termelőszövetkezet) borozója, a szódásüveg tálcán állt, pár fillér elhelyezése után bárki kedvére hígíthatott magának bármit, a kisfröccstől a viceházmesterig. A jobboldalt se hagyjuk magára, elvégre a hentesnél helyben lehetett sült kolbászt falni, a hozzá való sörök társaságában. Az Alkotás utca sarkán volt a Márvány bisztró, igazi sarki kocsma! Az L alakú térben gyönyörű megmunkálású, antik pénztárgép mögött álló hölgytől kellett blokkot vásárolni, amelyet egy fából kiálló szögre húzva érvénytelenítettek, majd kimérték a rendelt nedűt. Leülni nem lehetett, de ez nem volt baj, elvégre a vendéglátóipari egység pusztán a futó felfrissülést, vagy a rapid lerészegedést szolgálta. (Ma egy kitűnő pizzéria van a helyén.) Szemben állt a Kis-Royal, nem volt dolgunk egymással.

Tágíthatnánk a kört, hiszen a Márvány utcán továbbhaladva, a híd után volt a Brikettbár, nevét a közeli Tüzép telepen dolgozókról kapta; a Királyhágó tértől nem messze, a Böszörményi úton talán máig megvan a Tik-Tak presszó, amely elé nyáron ki lehetett ülni, odabenn a sűrű dohányfüst, sötét drapériák szolgáltak díszletként a féldecik bevételével kialakuló könnyű mámorhoz. A Böszörményi út Déli felőli végén volt a Fakalapács borozó, amelybe egy stilizált hordón át lehetett belépni. A hely specialitása a málnás bor volt, amely a fröccs málnaszörp sűrítménnyel való dúsítását jelentette. Hosszan lehetne kalandozni ezen a négy négyzetkilométeres területen, ha még belevennénk a Moszkva tér környéki itatókat is, soha nem lenne vége. Egyszerűbb volna végiginni, mint végigírni…

Fotó: Fortepan.hu

Ugorjunk egy nagyot térben, következzék hat pécsi év. Szeptember volt, amikor a Mecsek-expressz nem is annyira lágyan ringatva, nem is annyira száguldva Pécs felé vitt. Az Ittasellátóban Szalon sört adtak, korábban még csak nem is hallottam róla. A város feltérképezéséhez hat esztendő kevés volt. A Budai vámnál állt a Jó szerencsét büfé, osztályon aluli zord böfögő. Következett a Gyárvárosi italbolt nevű sarki kocsma, majd ahogyan közeledtünk a városmag felé, a vendéglátóipari egységek egyre sűrűbben kínálták magukat. Még a Zsolnay negyedben volt a Bölénybika nevű hely, kicsit feljebb a Katalin italbolt, majd a 48-as téren a Junoszty, nem messze onnan a Sopianae söröző. Utóbbiban kiváló étlap és cigányzene volt, a diákok pénztárcájához mért árfekvéssel. Belépve a tényleges Belvárosba, ott volt a sétálóutca fölött a Piros rózsa, amely enteriőrjét tekintve sokkal inkább emlékeztetett egy falusi iskola osztálytermére, mint kocsmára, hiszen fémvázas székeken ültünk, a terem végén egy televízió pislákolt, a III. osztályú besorolást messze alulmúlta a kínálat. Az iskolaérzést tovább fokozta a bejárati ajtóval szemben, a járda szélén elhelyezett masszív fémkorlát,  amely az egyensúlyukat vesztett, utcára kilépő vendégek kizuhanását volt hivatva megakadályozni. Még ugyanebbe a régióba tartozott a Halásztanya, meleg-konyhával, hideg sörökkel, markecoló csajokkal és rendszeres bunyókkal.

A Széchenyi téren a Nádor uralta a terepet, patinás sörözőjében gyönyörű faragott bútorokat találtunk, már abban az időben Gössert csapoltak. Akkoriban nyílt újra – több évtized után – az Elefántos ház, elegáns sörözőként. Nyugat felé haladva, a Kórház téren találtuk a Százéves borozót. Egyetemünk környékén nem lehet nem megemlékezni a Tavasz cukrászdáról, valószínűtlenül hosszú nyitva tartással. Süteményt én ott soha nem láttam, de kárpótolt, hogy egyszer valaki belehányt a flipperek elosztójába, rövid áramszünetet okozva ezzel. Szemben volt a Csillag (művésznevén Planetárium), akár meleg ételt is lehetett ott enni. Ha már ételeknél tartunk, ne felejtsük el a legendás Milán éttermet, nagyszerű volt a konyhája, délszláv specialitásokkal. Betérhettünk a Virágcsokor nevű egységbe is, rusztikus, szocialista-realista életérzést találva.

Eljutottunk a Szigeti városrészbe, ahol nem időznék hosszabban. A Makárhegy lábánál két kiemelkedően fontos egység volt: az alsó és a fölső Maki… Utóbbi egy bokszos bisztró, némi meleg étellel, teljes körű italválasztékkal, zenegéppel. Innen lefelé haladva nem lehetett elkerülni a Vénuszt, amely egy családi ház tetőterében épült presszó. Nagyon kulturált körülmények között, melegszendvicset rágcsálva lehetett berúgni. Éjfélkor minden nap felcsendült a Sunshine reggae, amely azt jelentette, hogy ideje eltakarodni.

Végül, de nem utolsó sorban az alsó Maki, más néven Homoki, hivatalosan Makári italbolt volt a kezdet és a vég. A sarki kocsmába három lépcsőt leküzdve lehetett behatolni, itt is L alakú volt a belső tér, az ajtóval szemben állt a pult, amely az akkori kocsmaberendezések prototípusa volt, kék furnérlapok alkottak polcokat, ki tudja miért, még tükrökkel is ellátták. A pultban lévő üreg a bort rejtette, amelyet erre alkalmas mércével öntöttek poharakba; a szódának csak a csapja látszódott, vörösréz sörpisztolyból ömlött a komlólé a korsókba. A Homoki különlegessége az volt, hogy egy elektromos szamovárban készült a forralt bor. A komfortot jól mutatta, hogy sem szék, sem fűtés nem volt, viszont a körbefutó polcon lavórnyi alumínium hamvvedrek szolgáltak a csikkek elhelyezésére. Az italbolt már nem volt gebinbe adva, de nem volt igazából tulajdonosa sem Ilonka néni, sem Pisti – ők voltak, akik nagy szakértelemmel töltötték teli a poharakat. A Homokinak lelke volt. A minimalista külső kevesebbet ígért, mint amennyire a betérő vendég számíthatott. A kocsma az uránvárosi panelok és a Makárhegyre felkúszó családi házas övezet határán állt, szívesen írnám, hogy az Egyetem közelsége emelte a nívót, de hazudnék. A Homokiban békésen megfértünk fiatalok, a lakóövezet idősebb emberei, jól kijöttünk egymással. Vizsgák utáni első stresszoldásra, nagyobb bulik alapozására, hétköznapi szomjoltásra is tökéletes volt ez a barátságos kiskocsma.

Sok pécsi helyet nem említettem, délre – Kertvárosba – nem kalandoztunk, pedig a laktanyával szemben, a Szomjas tüzér nevű hely sem volt akármilyen, nem beszélve az Arany Bikáról, ahol csodálatos pacalt, vesevelőt, szalontüdőt ehetett bárki. Sok minden megváltozott, a nyolcvanas években a pécsi kocsmakultúra a zeniten volt!

Fotó: Fortepan.hu

Kaposvár arányaiban azt tudta, amit Pécs. Ikonikus helyek voltak: Kék egér italbolt, Ipar vendéglő, utóbbiban kiválóan főztek, cigányzenére akár mulatni lehetett. A Hatlépcsős a Németh I. fasor végén volt, lefelé kellett menni hat lépcsőt, bútorzata mint a Homokié. Ködös novemberi estén iszogattunk, amikor betért 2-3 férfi, keresztpántos vietnami papucsban és fürdőköpenyben. Ismerősek voltak, délelőtt láttuk őket, amint leszokóban az ivásról, cinvödörbe okádtak… A gyógyszer hatásával együtt illant el az alkoholundor, estére beömlött a szervezetbe mindaz, ami járt neki…

Szombathelyen már nem a kocsmákat kerestük, nagyon jó vendéglők voltak; munkahelyemhez közel a Gól, nem messze a Magyar tenger. A Főtéren egy hangulatos pezsgőbárban lehetett a Törley teljes termékpalettáját kóstolgatni. Már nem idézte fel a sarki kocsmák hangulatát, de még nem jutott romkocsmai mélységekbe az Akvárium, üvöltő gépzene, átláthatatlan cigifüst, zsúfoltság töltötte be a teret. A fiatalok kulturáltan szórakoztak… Azóta visszaváltozott Keringővé.

Székesfehérváron a Bableves nevű hely volt a kocsmák legalja, már harminc éve eldózerolták. Biztos vannak még jó kis helyek, de nem is vágyom már ezekbe, betérhetünk nagyszerű vendéglőkbe, pizzériákba, ezekben az étkezésen van a hangsúly. S ha az ember meghitt helyre vágyik, nagyszerű kávézók mélyén talál rájuk. Hiába, a leélt évek számával fordítottan arányos a kocsmákban töltött órák száma.

S hogy miket ittunk? Akit érdekel, a bő egy hét múlva megjelenő folytatásból megtudja majd!

Fotó: kepkonyvtar.hu

 

feb 262018
 

Ennek a naplónak indításakor alapelvként rögzítettem, hogy elkerüljük a politizálást. Két okom volt erre: a “ne szólj szám, nem fáj fejem” kényelmén túl, a korábbi keserű tapasztalatok, amikor egy zenekar munkásságának hatására megszerveződött baráti kör honlapján azok folytattak éles politikai vitákat, akik minden másban közös nevezőn voltak. A viták meddők voltak, mégis mindenki kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedett. Ám azok a polémiák habos kakaós babazsúrok voltak azokhoz képest, amelyeket ma olvashatunk egy-egy portálon megjelenő olvasói hozzászólásokban, amelyek trágár stílusát hallva, még a jutasi őrmesterek is elcsodálkoznának. Olyan förtelmes moslék bugyog fel a klaviatúrákból, hogy nem is értem, a honlapok működtetői miért nem szabnak gátat.

“Déjà vu 2002” címet adtam ennek az írásnak, talán nem lépem át oldalam alapelveit, mert aggályaim messze túlmutatnak a napi politikai csatározásokon. 1998-2002 között Magyarországot polgári kormány vezette. A választások akkor is további folytatást ígértek, hidegzuhanyként ért bennünket, hogy egy kommunista őskövület, a D209-es ügynök vezetésével, derékba tört a szépen induló történet! Másnap, a TF azóta leégett csarnokába hívta meg a polgári Magyarországot a kormányfő, a tömeg az Alkotás úton a Déliig ért, megkezdődött a két forduló közötti kampánykörút, a “…mindenki hozzon magával legalább még egy embert!” jegyében. A Kossuth térre százezrek zarándokoltak, a második fordulóban majdnem sikerült megtalálni a veszett fejsze nyelét, kis híján meglett az egyenlítés, de mindezek kevesek voltak a hatalom megtartásához. Soha, egyetlen korábbi választás nem ébresztett annyi kétséget, mint a 2002-es; megvásárolt szavazatokról, utaztatásról, láncszavazásról röppentek fel hírek. Egyedül néhány nemzeti radikális próbálta reménytelen akciójával kikényszeríteni a szavazatok újraszámlálását, de ez az akkor még hatalomban lévők ingerküszöbéig nem ért fel.

A folytatást ismerjük. A D209-es megpuccsolása után jött a vizitdíj, devizahitel, égbeszökő energiaárak, túladóztatás korszaka; a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kudarca – “23 millió román” illegális bevándorlóval való riogatás -, majd az öszödi beszéd, a Forradalom ötvenedik évfordulóján brutális támadás, máig nem tudjuk, a jelöletlen ruházatban kik ütötték az ünnepelni vágyókat. A libatenyésztők egy részét tönkretevő miniszterelnök országlása már csak egy rút vörös farok volt az undorító történet végén. 2010-ben eladósodott, az államcsőd szélén tántorgó, erkölcseiben megtört országot örökölt a kétharmadot szerzett polgári oldal. Innen kellett felállnunk, pedig akkor még nem sejthettük, hogy az illegális migráció, a muzulmán hódítás egy-két esztendő alatt századunk legnagyobb kihívása elé állítja az öreg kontinenst, benne Magyarországot.

A polgári kormány mindeddig sikeresen hárította el azt a veszélyt, amelyet az illegális migráció hordoz magában. Szövetségeseket is talált, úgy tűnik, hogy például Ausztriában is azokat választotta meg a nép, akik országukat az osztrákoknak szeretnék megtartani, remélhetően márciusban Olaszországban is hasonló döntés születik. Vagy meggátoljuk az illegális bevándorlást, vagy nagyon rövid idő alatt Európából iszlám kalifátus lesz! Ez a tét!

Hódmezővásárhelyen tegnap időközi választást tartottak a megüresedett polgármesteri szék betöltéséért. Két komolyan vehető jelölt szállt ringbe, bár a szavazólapon a majdani győztes “független” jelölt neve mellett egyetlen pártlogót sem láttunk, jól tudtuk, mögötte áll a szélsőjobbtól a szélsőbalig valamennyi politikai erő. Abban a városban, ahol 1990 óta minden alkalommal polgári jelölt győzött, hatvan százalékot szerzett az ellenzék! Ami történt, az jóval több, mint figyelmeztetés, ez intő jel, hogy 2002 nagyon könnyen megismétlődhet! A különbség annyi, hogy nem kettő, hanem öt hete van a polgári oldalnak, hogy összeszedje magát, mert április 9-én hiába visz majd magával mindenki legalább még egy embert, hiába csócsáljuk a gumicsontot az újra megalakuló polgári körökben, már későn lesz!

Nem tudom mit lehet tenni, azt hiszem egy amerikai tőzsdecápára kihegyezett kampány nem vezethet célra. Amit el kellett róla mondani, az elhangzott, az emberek többségét már egyáltalán nem érdekli ez. Minden csatornán fel kell mutatni az elmúlt nyolc év eredményeit. Az embereket irritálja az erőltetett stadionépítési (felújítási) őrület, ki kell mondani, hogy a megkezdett munkálatok befejezése után évtizedekig nem kezdünk újakba, a felszabaduló erőforrásokat mire fordítjuk. (Az útépítéstől kezdve, a kórházi várólisták rövidítésén át, az oktatásügyig, az iskolai- és tömegsport infrastruktúrájának javításán át ezernyi lehetőség volna.) Ha az ország gazdasági teljesítőképessége megengedi, már 2018-ban vissza kell adni a tizenharmadik havi nyugdíjakat! Nem szabad felülni a közvélemény-kutatók szirénhangjának, úgy kell küzdenünk, mintha az ellenzék állna 52 százalékon; napok alatt el kell érnünk azt a lelkiállapotot, amelyet 2002-ben, a két forduló között éreztünk. Fel kell állni a fotelból, kampányolni, majd szavazni kell! Soha nem volt ekkora a tét!!!

2002-t követően magam is beléptem az akkor bukott polgári pártba, ám néhány taggyűlés után már tudtam, a pártélet nem az én világom, így tagságom szépen elsorvadt, ezt egyáltalán nem bánom. Amíg élt Csurka István és létezett a Magyar Igazság és Élet Pártja mindig rájuk szavaztam, mert azok a helyzetértékelések, amelyek Csurka tollából a Magyar Fórumban hétről hétre megjelentek, teljesen világosak voltak. De jó lenne most is hallani Csurka István tanácsait… A politika, vagyis a kompromisszumok művészete számunkra a választásról szól, sajnos rossz és még rosszabb alternatívák kínálkoznak. Nem egy politikai párt, nem egy kiemelkedően tehetséges politikus, gazdasági szakember sorsa, hanem hazámé aggaszt. Nekem már szinte mindegy (gyakorlatilag minden mindegy…), ha egy újabb tragikus fordulat következik, elköltözöm Székelyföldre, inkább éljek román, mint neobolsevik uralom alatt… de az én otthonom, a te városod, a mi hazánk sorsa amíg élek, nem lesz közömbös számomra. Van még szűk öt hetünk…

A hódmezővásárhelyen történtek néhány utórezgése a sajtóban:

Paranoid Android

Orbán Viktor

Nagy Ervin

Bayer Zsolt

feb 042018
 

„Így a táncház – kifejezve egy nemcsak a magyarság, hanem az emberiség számára szükséges, természetes életérzést, modern életfilozófiát – világszerte példaként szolgál(hat) az eltűnőfélben lévő vagy „ki tudja mivé” átalakuló tradicionális kultúrák megfelelő, a jövőben is alkalmazható elemeinek továbbéltetésére. Ilyen felfogásban hozzájárulhat az örökölt nemzeti hagyományok és a formálódó egyetemes világkultúra között ma még fennálló feszültségek feloldásához és egy működőképes kapcsolatrendszer kiépítéséhez. Ez nem hipotézis, hiszen a táncházmozgalom eddigi gyakorlatából származó hazai és külföldi tapasztalatok, visszajelzések összessége.” – Halmos Béla

Az idézet forrása

Ismét sor került fiam középiskolájában a hagyományos néptáncbemutatóra. Az általános iskolából érkező diákok számára az első évfolyamban kötelező a néptánc, ezt követően a gyermekeken múlik a folytatás, aki kedvet kapott a tánchoz, végig kísérheti az a gimnáziumi évek alatt. Az egy tanéven át tartó ízelítő sokukat folytatásra ösztönzi. Nemcsak a néptánc kerül így figyelmük fókuszába, hanem a hangszeres muzsika, a népi kéz- és iparművészet, ezeken a területeken is kiteljesedhetnek a diákok. A néptánc átnyúlik gúnyhatárok fölött, ezen a bemutatón felléptek a szamosújvári testvériskola diákjai is!

Talán joggal felmerülhet a kérdés, hogy a szinte befogadhatatlan mennyiségű tananyag elsajátítása mellett, van e létjogosultsága a felsoroltakkal is foglalkozni. A válasz egyértelműen igen! A tánclépesek megismerésével együtt, nő a közösséghez tartozás élménye, hiszen párjukhoz, majd valamennyi színpadon lévőhöz, a muzsikához alkalmazkodniuk kell. A gyönyörű viseletek megszépítenek mindenkit. Kellő gyakorlás után, a nézőtérről áramló elismerés és szeretet valamennyi ifjú önbizalmát növeli. A fiú-lány, férfi-nő kapcsolat is új dimenzióba emelkedik táncot ropva.

A tánc megtanulása sokszor gyötrelmes. De még a csetlő-botló diákok is képesek elsajátítani azt, ezzel áttörhetik korlátaikat. A viseletek felkelthetik a varrás, hímzés iránti érdeklődést; nemezelés, fafaragás, cserepezés, batikolás (stb.) mind javítják a kézügyességet, képzelőerőt, sikerélményt adnak.

Az iskolai szalagavató bálon pedig olyan felszabadultságot érezhettünk, amely röviddel az érettségi és felvételi vizsgák előtt kevés diáknak adatik meg. Az ifjú emberek arcán boldogságot láttunk, ez még a legmélyebb tantárgyi ismereteknél is jóval több útravalót ad a további élethez. Köszönet illeti az iskola pedagógusait, hogy mindezeket lehetővé teszik gyermekeink számára, így őrizve Atilla király szellemiségét is.

Rövid részlet a 2017-es Fölszállott a páva döntőjéből