a viszkis

 Szerző: - 18:05  4 hozzászólás »
dec 022017
 

Nehéz műfaji besorolást találni ennek a filmnek, mert megtalálhatók benne dokumentarista elemek, éppen úgy mint akciójelenetek, s a klasszikus bűnügyi filmek eszköztára is. “a viszkis” közelmúlt rablássorozatának története. 

Nevezzük az elkövetőt AA-nak, elindulunk egy vélhetően székely faluból, ahol a nagymamája neveli a kis enyveskezű unokáját, előbbi halála után következik az alkoholista apa, az internátus, majd a javítóintézet Ceaușescu Romániájában. Döbbenetes jelenet, amikor a javítóintézeti zárkatársak bemutatkozásként sorban arcon köpik új társukat. Letelik ez is, AA a román hadseregben sorkatonáskodik, amikor őrségben szemtanúja, hogy a katonák lelőnek két fiatalt – igaz azt nem tudjuk, ez a határon történik, vagy a seregből szöktek. Ez az utolsó csepp a pohárban, AA megszökik a katonaságtól, s egy tehervonat aljára kapaszkodva érkezik Budapestre.

Új élete nem indul könnyen, mivel jégkorongozó múltja van, bekerül egy klubhoz, ahol nemcsak játékos, de szertáros is lesz némi fizetésért; az erőnléti edzője – szintén székelyföldi – felajánlja használaton kívüli lakását. AA dolgozik és sportol, majd állampolgárságért folyamodik, a második döbbenetes jelenet az, ahogy a hivatalnok bánik vele, ad egy olyan paksamétát, amelyet lehetetlen elfogadhatóan kitölteni. Közben megismerkedik egy egyetemista lánnyal, a családi vacsorán választottja apja pókerarccal kifejti: “Maga román.  A lányunk szép jövő előtt áll, mit tud számára ajánlani papírok, pénz és jövő nélkül?” AA csak annyit felel: “Nem vagyok román”. Időben már túl vagyunk a rendszerváltozáson, de még ma is eszembe jut, hányan menekültek Ceaușescu poklából így vagy úgy (pl. fiktív házassággal), s itthon gyalázatosan románozták ezeket a honfitársainkat.

AA helyzete kilátástalan. Bár százezer forint kenőpénzért kap magyar útlevelet, helyzete jottányit nem változik.  A film nagyon jól szemlélteti azt a vívódást, amely az első könnyű prédának látszó postahivatal kirablásához vezet, ám a pénz elfolyik a kezéből, nincs megállás 27 fegyveres rablásig, amelyből 26 sikeres volt. A média felkapja a rablássorozatot, az emberek pedig – állítólag – rokonszenveznek a Viszkissel, elvégre gyakran hülyét csinált a nagy népszerűségnek nem örvendő rendőrségből. Egyre nagyobb étvággyal rabol, sokszor másodperceken múlik, hogy nem kapják el, ilyenkor látványos üldözések, akciójelenetek mutatják a történteket. Addig jár a korsó… végül elkapják, bepillanthatunk a kihallgatásába, ahol egy emberi roncs rendőrtiszt próbálja AA-t a neki tetsző vallomásra bírni, hogy élete végéig egy cellában rohadjon. Pedig… “csak” 16 esetet lehetett bizonyítani, ő vállalta mind a 27-et. Tesz még egy kísérletet, hogy megszökjön a vizsgálati fogságból, bár az épületet sikerül elhagynia, esélye sincs arra, hogy felszívódjon.

Lezárul a büntetőeljárás, AA majd’ 20 évet börtönben tölt, szakmát tanul, ma becsületes, dolgos emberként él közöttünk. A filmben még taxisofőrként egy színészi epizódszerephez is jutott.

A mozit elhagyva, kérdések sokasága merült fel bennem. Tény, hogy AA-nak elképzelhetetlenül nehéz gyermekkora volt, ám sokan vannak ilyenek, akik mégsem lépnek a bűn útjára. Amit AA tett, arra ez nem ad felmentést, az sem szépségtapasz, hogy volt egyfajta stílusa. Hiába jött át magyarként Magyarországra, a sorsa megaláztatás és reménytelenség volt, de ebből kilépni nemcsak betörésekkel lehet! Az is tény, AA rengeteg pénzt vett el azoktól a bankoktól, amelyek viszont legálisan, legalább ennyire kifosztották ügyfeleiket, igaz, legalább fegyverhasználat nélkül. AA nem ölt. Valóban, nem egy gyilkos személyiség képe rajzolódott ki előttünk, de fegyveres rablásnál, szorongatott helyzetben, ez inkább a szerencsén múlhatott. Talán a legfontosabb tanulság, a bűnért kimért bűnhődés után is lehet becsületes életet kezdeni. Ez az egyetlen, amiért AA elismerést érdemel.

Ritka dolog, hogy egy bűnsorozatról még a tettes életében filmet forgassanak, izgalmas feladatra vállalkoztak az alkotók. Érdekes volt a film fogadtatása a sajtó részéről, volt olyan stúdióbeszélgetés, ahol a sajtóetika határait (van olyan?) messze túllépve próbálták megalázni AA-t. Rózsa Sándor, Robin Hood és számtalan bűnelkövető életét filmesítették meg, persze keveredik valóság és fikció, azonban AA rablássorozatára még sokan emlékszünk. Hogy ezt érdemes volt-e megfilmesíteni, döntse el minden néző maga, egy mozilátogatást biztosan megér ez az alkotás.

Izgatottan várom lesz-e folytatás, vajon Kulcsár Attila, vagy Tocsik Márta ügye eléri-e egy-egy alkotói stáb ingerküszöbét?

nov 142017
 

A 130 – nagyjából teljesen nézhetetlen – televízió állomás között lépegetve akadtam meg a “Babilon Berlin” című német filmsorozatot megpillantva. Azonnal ráéreztem, hogy itt nem a mindent elárasztó szemétre bukkantam. Bár még csak az első évadot sugározták, érdemesnek tartok néhány gondolatot leírni az első tíz epizód után.

A film az 1920 évek végének Berlinjében játszódik, főszereplője Kölnből érkezett rendőrfelügyelő. A cselekmény több szálon fut, nyomozás folyik, szövevényes bűnügyekben. Miközben a Szovjetunió Berlinbe küld egy hosszú, tartálykocsikból álló szerelvényt, amely a Békeszerződésben betiltott foszgén nevű harci gázt szállítja, a kocsik között megbújik egy orosz arisztokrata család vagyona aranyrudak formájában. Közben Berlinben Trockij hívei Sztálin megbuktatására szövetkeznek, a szovjet nagykövetség emberei kíméletlen kegyetlenséggel mészárolják le őket a város közepén, egy illegális nyomdában. A szovjet szál csak egy fonala a cselekménynek, mellette látjuk a német kommunisták Május 1-i provokációját, ártatlanok életét elvevő rendőrsortüzeket, különféle bűnügyek felgöngyölítésének sikereit, kudarcait, a bűnüldöző szerveket is átszövő korrupciót. (Jó példája ennek az erkölcsrendészet vezetőjének bordélyházban tett nem hivatalos látogatása…).

A film lényegét azonban nem a felsoroltakban látom. Egy nagyon mocskos kort jelenít meg, olyat, amely számos párhuzamot mutat a jelennel, nem elsősorban csak Németországgal, hanem Nyugat-Európával. Egyszerre van jelen az erkölcsi fertő elképzelhetetlen tobzódása, a mélyszegénység, ahol a nyomorban élő családban meghalt nagyszülő holttestét azért akarják az egyetemnek adni, mert nincs pénzük a halott elszállítására, a szükséges összeget lánya prostitúcióval szedi össze, miközben a vesztett háborúban vagyonát megmentő felső tízezer mérhetetlen gazdagságban él. A társadalmi feszültségeket a kommunisták akarják kihasználni, de a hatalom ezeket a támadásokat képes visszaverni. A társadalom a tökéletes anarchia állapotában él, lokálok és bordélyházak kínálják a feszültségek levezetésének lehetőségét.

A film alkotói stábja tökéletes munkát végzett. Mindvégig érezzük a kor légkörét, a mindent átható nihilt és feszültséget. Remek az operatőr, a díszletek és jelmezek, nem beszélve az előttem teljesen ismeretlen színészekről, akik remekül formálják meg a szereplők karaktereit.  Bár az első évadban nem jelentek meg a horogkeresztes zászlók, ám sok minden előrevetíti, hogy a mocsárba süllyedő társadalmat egyedül valamiféle rend mentheti meg a végső pusztulástól. A történelemből jól tudjuk, hogy akkor a nemzetiszocializmus hozta el a rendet, az más kérdés, hogy hosszútávon ez még nagyobb kárt és pusztulást okozott. Valószínűleg a második évadban látni fogjuk, azokat a szörnyűségeket is, amelyek a nemzetiszocializmus hatalomátvételét kísérték.

Ez a film egészen más, mint a ránk zúduló mocsokáradat, számomra nagy élmény, ahogyan bűnügyek apropóján bemutat egy rettenetes történelmi pillanatot.

Vetítési időpontok

Júl 082017
 

Általában kevés időt töltök a televízió előtt, immár 25 éve sugározták a Twin Peaks című amerikai sorozatot, amely annyira tetszett, hogy olykor ügyeletet cseréltem, hogy megnézhessem a következő epizódot is.

Azt gondolom, az akkori televíziós sorozatok műfajában valódi különlegességet kaptunk. Isaura bárgyúsága, a Dallas milliomosainak konfliktusai nem érték el ingerküszöbömet, de Twin Peaksben lenni teljesen más volt. A történetet nyugodtan tekinthetjük kriminek, elvégre Laura Palmer meggyilkolásának nyomozását követhetjük, amelybe a helyi rendőrség mellett bekapcsolódik az FBI is, Dale Cooper ügynök személyében. A történet egyszerre több szálon fut, néha belegabalyodtunk a forgatókönyvbe, maradtak bőven elvarratlan fonalak a sorozat végére. Mit láttunk? Nyomozást, amelyben sorra bukkannak fel a kisváros jellegzetes figurái. Folyik a cselekmény, ám a történetet átszövi egyféle misztikus homály, megelevenedő álmok, olykor már a sci-fi világát súroló történések. Kiváló karaktereket, remek színészek elevenítik meg, az események olykor váratlan fordulatot öltenek, figyelmünk egy pillanatra sem lankadhat. Mindezeket megkoronázta Angelo Badalamenti filmzenéje, amely tökéletesen festi alá hangulatilag is a cselekményt. Végül, egy ismeretlen dimenzióban, túl a vörös függönyön, a meggyilkolt Laura Palmer Cooper ügynök fülébe súgja: “…találkozunk 25 év múlva…”.

Eltelt 25 év, a Twin Peaks 2017 címen sugározzák a történet folytatását. A 18-ból 8 rész ment eddig, számomra hatalmas csalódást okoztak az eddig látottak! Ez egész elképesztően vontatottá vált, a cselekményben iszonyatosan nehéz bármilyen koherenciát találni, bátran leírom, hogy összefüggéstelen! Egy-egy régi szereplő ugyan feltűnik pillanatokra – például a két különböző színű szemüveglencsét viselő pszichiáter (akit alighanem valós személyről, vagy elmegyógyászok halmazáról mintáztak…) – ennyi elég is ahhoz, hogy lássuk, hogy 25 év, jó esetben egy emberi élet harmada, mekkora rontást ejt rajtunk… A nyolcadik részben vagy 20 percig csak színes ködfelhők villódznak a képernyőn, eljutunk egy 1945-ben végrehajtott kísérleti atomrobbantáshoz – a film fekete-fehérre vált – majd ugorva az időben, 1956-ba kerülünk, ahol egy eddig ismeretlen szereplő, szintén ismeretlen embereket gyilkol. A kép teljesen szétesett, úgy tűnik, Twin Peaks belehalt a huszonöt évbe… Persze 10 epizód még hátra van, lehet, hogy a kaleidoszkóp formái a végére összeállnak,  de tegnap este közel jártam ahhoz a ponthoz, hogy megszakítom a film nézését! Figyelni fogom, lássuk a végét, s ha mégis érdemtelenül bíráltam volna, javítani fogom.

 

feb 162016
 

Bálint Elemér, a székelyföldi Oroszhegy polgármestere három szóban fogalmazta meg a lényeget: “Magyarnak lenni hivatásunk!” Kárpáthazában azért maradt a tánc úgy ahogyan járják, azért maradt a szó úgy, ahogyan mondják, mert a Teremtő mindig adott nemzetünknek  olyan embereket, akik életének vezérelve ez a három szó. Ott voltak és vannak a harcmezőkön, az egri bástyákon, a Corvin-közben; a gátakon, a mezőkön, szántóföldeken; a tudomány műhelyeiben, a műtőasztal mellett; a kultúra hajlékaiban, színpadokon állva; templomi szószékeken; hosszú, csendes éjszakákon az íróasztal mellett dalokat, Szózatot, Himnuszt, regényeket írva; épületeket megálmodva; festékkel, ecsettel vászonra feszítve a pillanatot;  edzőtermekben és sportpályákon küzdve. Összeillesztve a mozaikdarabokat érthetjük meg, túlélésünk titkait. Kassai Lajos lovasíjász egy a Lámpás Emberek közül, mindennapjait Kaszás Géza dokumentumfilmjében láthatjuk.

Kassai_L

Az alkotás több dimenzióban mozog és nagyon mélyre tekint. Kaposmérőn, a Völgyben háborítatlan természeti környezetben él együtt ember és jószág, a társaink, akiket szeretnünk kell. Szeretnünk kell a bivalyt akkor is, ha el akar taposni, ha szarvával ketté akar hasítani, mert szeretettel célt érünk, szeretettel hegyeket mozdíthatunk, még az oktalan állat is ráérez és idővel szelíddé válik, barátságába fogad.

Szeretnünk és ismernünk kell múltunkat! Azokat az eleinket, akikről hazugságokat tanító, cinkossá lett tanítók vagy nem beszéltek, vagy hazudtak róluk, vagy a mindenkori hatalom szájíze szerint mutatják őket. A pusztai nomád népek félelmetes harcmodora volt a lovasíjászat. Kassai Lajossal és a film alkotóival eljutunk a távoli Kínába, ahol egy helyi professzor vezeti őket a Hun Múzeumban, a tárgyi és nyelvi emlékek felszínre kerülnek, mindenki elgondolkozhat azon, valójában kik lehettek valódi eleink?

A magasból láthatjuk az egykori hun romváros Tungvacseng szabályos védfalait, bástyákat, lőréseket, hófehér falmaradványokat. Fentről nézve a zárt tér kirajzolódik, Kína a Világörökség részévé és zarándokhellyé szeretné tenni.

Elkísérjük a Lovasíjászt Kanadába, ahol indián rezervátumban, magyar lovasíjásszal együtt élnek az ország őslakóiból megmaradt hírmondók; a felvidéki Gútába, ahol a Kassai-iskola rendszerében folyik a lovasíjászok tanítása.

Visszatérünk a Völgybe, az ott zajló élet legfőbb vezérelve a munka! A film alkotói nagyszerűen láttatják azt a sziklákat mozdító erőfeszítést, amely azon pillanat mögött áll, amikor a lovasíjász nyílvesszője a vágtató lóról a levegőben úszó korongba fúródik. A lovakat tartani és tanítani, alkalmas íjakat készíteni, megtanulni lovagolni és lőni évek, évtizedek fáradtságos munkája. Alapja a fizikai állóképesség, a fegyelem, az együtt mozgás és gondolkodás, érzelmi összhang ember és állat, ember és ember között. Futni derékig jeges vízben, sárban, fagyott hóban; vastag gumit ütve, fatörzseket cipelve, szigorú formagyakorlatokat végezve közeledünk a vágyva vágyott pillanathoz, hogy vesszőnket vágtató lóról is oda lőjük, ahová szeretnénk! A munka célhoz vezet és életben tart.

Tanítani kell a gyerekeket. Táborba, lovasíjász edzésre hívva őket, a csillagos ég alatt, tábortűznél beszélgetve; embert próbáló és jellemformáló életiskola ez. Nem elég futni, lovagolni és lőni, ismerni kell verseket, népdalokat, járni a táncot, étkeket készíteni. Életiskola.

Elismerés illeti az alkotókat, hogy a Lovasíjászhoz méltóan, megalkuvás nélkül vezetnek el bennünket ebbe a lenyűgöző világba! Kaszás Géza rendező és operatőrei, varázslatos beállításokkal mutatják a Völgyet a hó leple alatt megbújva, a nyílvessző röptét lassítva, a tábortűzbe tekintő gyermekarcokat, Tungvacseng falait. A filmzene magával ragadó, Gulya Róbert nevét olvashatjuk a stáblistán, ám azt gondolom több alkotó hozzájárult ahhoz, hogy a dallamok mélyítsék a vizuális élményt.

Az alkotást az Uránia Nemzeti Filmszínházban láttam. Szokatlan volt, hogy miután kihunytak a fények, azonnal elkezdődött vetítés, nem kellett tucatnyi reklámot és filmelőzetest megnéznünk; a gyönyörű teremben teltház volt. Amit én mindeddig moziban még soha nem tapasztaltam: ameddig a stáblista futott, a közönség vastapssal köszönte meg az alkotást. Az Uránia Nemzeti Filmszínház méltó helyszín a filmhez.

Szánjatok rá két órát, menjetek el, nézzétek meg! A film honlapján megtaláljátok a vetítések helyszíneit, időpontjait. Íme néhány perc a filmről, Kaszás Géza rendezővel:

jan 152016
 

Három esztendeje már esett szó kávéházi asztalaink mellett, arról, hogy “(Quentin) Django elszabadul(t)”… Epekedve vártam legújabb alkotását, amely tökéletesen illeszkedik a Mester életművébe.

Elgondolkoztam azon, hogy december elején megnéztük moziban, évtizedek óta futó, nagyon kedvelt akciófilm-sorozat legutolsó részét, ám semmi nem ösztönzött arra, hogy írjak róla. Nem volt rossz film, de a látványos akciójeleneteken kívül, az égvilágon semmi különlegessel nem szolgált. Bő egy hónap után, nagy erőfeszítést kívánna tőlem a cselekmény részletes felidézése – talán erre mondják, hogy “felejthető”. Pedig az a film sem tartozott az Álomgyár selejtjei közé!

Az Aljas nyolcasra azonban évek múlva is fogok emlékezni, akkor is, ha nem nézem meg újra! Talán itt lakozik Tarantino tudománya: lehet a filmjeit szeretni, vagy nem szeretni, ám szó nélkül lehetetlen elmenni mellettük! Az Aljas nyolcas a jó Quentin nyolcadik filmje (a Kill Bill, bár kétrészes, egynek számolja). Mind a forgatókönyv, mind a rendezés Tarantino műve, nehéz lenne műfaji kategóriába tuszkolni, talán a western áll legközelebb a helyes meghatározáshoz. A cselekménybe nem szeretnék belebonyolódni, annál inkább, hátha valakinek kedve szottyan megnézni a filmet. “Az Aljas nyolcas főhősei sokat próbált fejvadászok, akik az amerikai polgárháborút követő időszakban találkoznak egymással Wyoming erdős vidékein. Egy kemény hóvihar elől menekülve kénytelenek egy helyen meghúzni magukat, a kényszerű összezártság eredménye pedig ármány és intrika. Vajon túlélik-e a vihart az egymás megtévesztésével és átverésével boldogulni próbáló hét(nyolc)próbás gazemberek?” – írja a port.hu.

Mi lehet a titka, hogy QT filmjeire évek múlva is emlékezhetünk? Találj ki egy jó történetet, feszes cselekményt, olyat, amely a három órás film alatt végig fenntartja a néző figyelmét; alkoss karakteres szereplőket, találd meg azokat a színészeket, akik tudásukkal, egyéniségükkel megelevenítik őket; dolgozz kiváló operatőrrel; legyenek jók a jelmezek és a díszletek; mindezekhez találj filmzenét, vagy ha nincs készleten, kérd fel Ennio Morricone-t, hogy írja meg! Samuel L. Jackson szinte a legtöbb QT filmben játszik, Kurt Russell az utóbbi filmek egyik kulcsszereplője. Valójában ők ketten fejvadászok. Azonban a többi színész is ragyogóan játszik. Az operatőr munkája kezdetben a kültéri felvételeken tűnik szembe, zseniális, ahogyan a postakocsi lovainak futását mutatja, de a fogadóban is kiváló beállításokkal láttatja a cselekményt. Pedig Tarantino “…ragaszkodik a hagyományos filmes nyersanyaghoz annak ellenére, hogy a karrierje kezdete óta szinte a teljes filmipar átállt a digitális technikára. Sőt az Aljas nyolcast olyan, extra szélesvásznú 70 mm-es filmformátumban forgatta le, amit évtizedek óta nem használt senki.” (Forrás) A jelmezek és díszletek korhűek. Morricone filmzenéje tökéletes aláfestés, igaz abban nem vagyok biztos, hogy a mostani annyira maradandó lesz, mint sokkal régebbi alkotásai. Majd az idő eldönti.

Mindvégig feszes a cselekmény, sorra bontakoznak ki a konfliktusok, Major Marquis Warren fejvadász, akit Samuel L. Jackson személyesít meg, uralja a helyzetet, mi több, levezeti, hogy miért haltak meg egymás szeme láttára néhányan, a kényszerű összezártság alatt, ekkor bekövetkezik az a fordulat, amely a jó Quentin filmjeiben szinte mindig; az idő kettétörik, megtudjuk az előzményeket, miért egy mexikói helyettesíti az amúgy mexikóiakat nem toleráló távollevő fogadóst… (A Ponyvaregényben szakad szét így az idő, igaz ott sokkal több darabra, míg a végén összeáll a kép.)

Megjelenik-e véres brutalitás a vetítővásznon? Igen megjelenik, különösen a film utolsó harmadában. Ám semmivel sem brutálisabb, mint az akciófilmek világa, érzésem szerint nem öncélú, hanem mind a cselekmény, mind a karakterek megjelenítésének eszköze. Azon elgondolkozhatunk, hogy a filmipar által közvetített brutalitás deformálja-e, és ha igen, akkor mennyiben, a világról alkotott képünket, pszichénket, kapcsolatainkat? A hangsúlyt arra helyezném, hogy ebben az alkotásban nem a brutalitásért van a cselekmény, hanem pont fordítva, annak megfestését szolgálja. Mindenesetre jobb, ha akik nem bírják, inkább nem nézik meg a filmet!

Végül, de nem utolsó sorban, nem mehetek el szó nélkül a magyar szinkron mellett! Hihetetlen, amit a szinkronszínészek alkottak, mert egyetlen egy pillanatban sem érezzük, hogy ne a szereplő száján jönne ki a hang! Azt hiszem QT az akkori kor nyelvezetét használja, ezt is tökéletesen tükrözi a magyar fordítás és szinkron, megjelennek ma már alig használt szavak, nyelvi fordulatok. Reviczky Gábor, Gáspár Sándor, Csankó Zoltán, Kaszás Gergő, Schneider Zoltán, Csuja Imre, Fodor Tamás, Dévai Balázs, Zsótér Sándor kölcsönzik hangjukat a szereplőknek, közülük is kiemelném Daisy Domergue foglyot (Jennifer Jason Leigh) magyarul megszólaltató Murányi Tündét, aki szinkronszínészként zseniálisat alakított!

Nekem tetszett ez a film is, de nyilvánvalóan megosztó, mint Quentin Tarantino egész életműve. Mégis azt gondolom, hogy az ipari méreteket öltő filmtermelés produktumaiba a Mester művei nem illeszthetők be, kitűnnek közülük, ám hogy ez jó, vagy rossz, azt ki-ki döntse el maga! Végül egy utolsó gondolat: a plázavilág vetítőtermeibe szokás bevinni egy vödörnyi pattogatott kukoricát. Ne tegyük! Ha beengednék, ehhez a filmhez a véreshurka jobban illene 😀 .

A Bíró

 Szerző: - 19:39  4 hozzászólás »
Már 042015
 

Itthon néztem meg David Dobkin filmjét, amelyben színészi alakításáért, Robert Duvallt jelölték mind Golden Globe-, mind Oscar-díjra esélyes legjobb férfi mellékszereplőnek.

A történet vezérfonala, hogy Robert Downay Jr. alakította sztárügyvéd – miután a bíróság mosdójában mindenféle gátlás nélkül levizeli a perben opponens kollégáját –, a tárgyalás alatt kapja meg testvére üzenetét, hogy édesanyjuk váratlanul meghalt. Hazarepül a kisvárosba, ahol édesapja 42 éve hoz ítéleteket a bírói pulpitus mögül. Sztárügyvéd fiával semmilyen kapcsolatuk sincs, a szomorú viszontlátás nem hoz egyikük számára sem békülést.

A temetés után az apa autóval elmegy a kisboltba, reggel karcolásokat találnak azon. Az ügyvéd már a repülőn vár a felszállásra, amikor testvére kéri, hogy azonnal forduljon vissza, mert édesapjuk este elütött egy kerékpárost, aki a helyszínen meghalt. Vád alá helyezik, eleinte nem kéri fia védelmét. Kiderül, a kerékpárost évekkel korábban lövöldözésért a legenyhébb ítélettel sújtotta, az elítélt három hónapos büntetése után megfojtott egy fiatal lányt. A boltban találkozott a Bíró és a büntetését letöltött gyilkos, aki kifejezte örömét, hogy a Bíró feleségének és egykori áldozatának a sírja annyira közel van egymáshoz, hogy „mindkettőt egyszerre lehugyozhatom.” Sötét volt, szakadt az eső, megtörtént a baleset.

A Bírót emberölésért helyezik vád alá. Sztárügyvéd fia minden lehetséges eszközt bevet hogy felmentsék, közben kinyílik az apa-fiú kapcsolat legmélyebb emberi oldala: miért taszították el egymást kölcsönösen, mi volt közöttük elfogadhatatlan. Ekkor kiderül, hogy a Bíró végstádiumban lévő rákbeteg, amelyet gondosan titkolt, egy tóparti horgásztanyán kapta orvosától a kemoterápiát. A kezelés következménye emlékezetkiesés is lehet. Az infúzió után az apa egyedül kínlódik a mellékhatásokkal – hányás, hasmenés – mikor fia segítségére siet, végképp lehullik róla a sztárügyvéd máz, meglátjuk azt az érző embert, akinek született, akit a sztárügyvéd szerep formált látszólag érzéketlen, mindenen átgázoló, sikerorientált férfivé.

Nem mellékesen, betekinthetünk a jogszolgáltatás útvesztőibe, az esküdtek kiválasztásának manipulációjába, az ügyészi és ügyvédi trükkökbe. A Bírót, bár emlékezetkiesése miatt valóban nem emlékszik a történtekre, önvád marcangolja, úgy gondolja, ha nem a legenyhébb ítéletet szabja ki az egykori gyilkosra, akkor a megölt lány életben marad. Így magára vall, megáll a szándékos emberölés vádja, már nincs eszköz fia, egyben ügyvédje kezében, hogy megakadályozza az elmarasztaló ítéletet. Az esküdtszék végül nem előre megfontolt szándékkal, hanem hirtelen felindulásból elkövetett emberölésben mondja ki bűnösnek, a bíró négy év, azonnal megkezdendő börtönt szab ki. Bilincsben vezetik el a Bírót, aki ugyanabban a tárgyalóteremben ítélkezett 42 éven át. Hét hónap múlva kegyelemmel szabadul, fiával kieveznek egykori horgászhelyükre, ahol a Bíró csendben meghal. Apa és fiú végül egymásra találtak.

A cselekménynek vannak mellékszálai, az ügyvéd megroppant házassága, régi párkapcsolata, testvéri viszonyai is egészen más megvilágításba kerülnek, ahogyan kibontakoznak emberi vonásai.

A filmben elmesélt történet általánosítható sok kapcsolatra, amelyekben megszűnik a kohézió, felüti fejét a viszály, gyógyíthatatlan sebeket osztanak egymásnak azok, akiket pedig szeretetnek kellene összetartania. Az alkotók górcső alá veszik azt a bizonyos öntelt, gátlástalan menedzser típust, amellyel annyira sokszor találkozunk a politika, az üzleti élet, a média világában. Az öreg Bíró nem eszerint élt, mindig megalkuvás nélküli igazságérzete vezérelte. Végül belepillanthattunk a jogszolgáltatás viszonylagosságába, amelyben sem bíró, sem esküdtszék, sem ügyész, sem ügyvéd, de sokszor még a vádlott sem lehet bizonyos abban, hogy tettét helyesen ítélik meg, hogy bűn és bűnhődés arányban áll egymással.

Hasonló helyzeteket bemutató művek közül ez a film semmivel sem emelkedne ki, de a Bírót megszemélyesítő Robert Duvall, és a fiát megformáló Robert Downay Jr. színészi alakítása felejthetetlenné teszi ezt a nagyon tanulságos és elgondolkoztató alkotást. Bár több mint fél éve mutatták be, érdemes megnézniük mindazoknak, akik egyik este nem könnyed szórakozásra, kikapcsolódásra vágynak.

jan 092015
 

“És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá a tengert és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől. Az Égyiptombeliek pedig utánok nyomulának és bemenének a Faraó minden lovai, szekerei és lovasai a tenger közepébe. És lőn hajnalkor, rátekinte az Úr az Égyiptombeliek táborára a tűz- és felhő-oszlopból és megzavará az Égyiptombeliek táborát. És megállítá szekereik kerekeit és nehezen vonszoltatá azokat. És mondának az Égyiptombeliek: Fussunk az Izráel elől, mert az Úr hadakozik érettök Égyiptom ellen. És szóla az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet a tengerre, hogy a vizek térjenek vissza az Égyiptombeliekre, az ő szekereikre s lovasaikra. És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, és reggel felé visszatére a tenger az ő elébbi állapotjára; az Égyiptombeliek pedig eleibe futnak vala, és az Úr beleveszté az égyiptomiakat a tenger közepébe. Visszatérének tehát a vizek és elboríták a szekereket és a lovasokat, a Faraónak minden seregét, melyek utánok bementek vala a tengerbe; egy sem marada meg közülök. De Izráel fiai szárazon menének át a tenger közepén; a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobb- és balkezök felől. És megszabadítá az Úr azon a napon Izráelt az Égyiptombeliek kezéből; és látá Izráel a megholt Égyiptombelieket a tenger partján. És látá Izráel azt a nagy dolgot, amelyet cselekedék az Úr Égyiptomban: félé azért a nép az Urat és hívének az Úrnak és Mózesnek, az ő szolgájának.”
Károli Biblia, Mózes második könyve, 14. fejezet

Nem tekintettünk túlzottan nagy várakozásokkal a spanyol-amerikai film elé, az előzetes sem kecsegtetett felejthetetlen élménnyel, ehhez képest kellemesen csalódtunk.

Hívők előtt  sokszor hallott történet a Bibliából, ahogyan Mózes kivezeti népét Egyiptomból, de talán a nem hívők is ismerik. Megfilmesítése merész vállalkozás volt, ám jól sikerült.

Nagy erénye a műnek, hogy betekinthettünk az ókori Egyiptom életébe, a fáraók és udvartartásuk mindennapjaiba, a mai ember eszével értelmetlennek és a kor technikai lehetőségein messze túlmutató építkezéseknek (piramisok, obeliszkek, szobrok és paloták). Rabszolgában nem volt hiány, az emberélet semmiféle értéket sem képviselt. A héber nép már 400 éve szolgálta Egyiptomot, amikor Mózes, aki a fáraó udvarában annak fia után, talán a legfontosabb tisztséget viselte, megtudta saját zsidó származását, így a fáraó udvarából száműzve, asszonyra lelt, fiúgyermeket nemzett, ám az Úr parancsára felkerekedett, hogy kivezesse népét, a fáraók uralma alól.

Sorra elevenednek meg a Bibliából ismert események, a tíz csapást úgy láttatja a rendező, hogy szinte átéljük például a sáskajárást; a csapások hatására a fáraó látszólag megtörik – saját elsőszülött fiának halála is szükséges ehhez – elengedi Mózes népét, ám lovassereggel, harci szekerekkel utánuk ered, hogy az utolsó szálig lemészárolja őket. Az Úr vezeti Mózest és a tengerparton a víz megnyílik, a zsidó nép száraz lábbal kel át rajta, míg az őket üldöző egyiptomiak felett összecsapnak a hullámok, a sereg tengerbe vész.

Javára vált a filmnek, hogy igyekezett korhűen bemutatni az akkori egyiptomi életet, a cselekményt rendkívül meggyőző képi- és rendezői eszközökkel eleveníttette meg; kiválóak voltak a jelenetek, a kor kegyetlenségének bemutatása is oly módon sikerült, hogy nem lépte át a jó ízlés határát. A cselekmény mindvégig feszes volt, a két és fél óra alatt egy pillanatra sem lankadt figyelmünk. Nagyon jól sikerültek a színészi alakítások is, karakteresek voltak a szereplők, számomra Ramszesz fáraót megszemélyesítő Joael Edgerton játéka volt a legmeggyőzőbb. Szinte természetesnek vesszük, hogy a szinkron tökéletes, pedig hatalmas munka lehetett ezt a filmet is magyarul megszólaltatni, de kiválóan sikerült.

Csak ajánlani tudom, egy mozijegy árát, két és fél órát az életünkből mindenképpen megér.