Hosszabb beszélgetést olvastam Eperjes Károllyal a Magyar Nemzetben,ez ösztönzött arra, hogy azon melegében jegyet vásároljak a húsvéti előadásra.
Néri Szent Fülöp életének epizódjait korábban láthattuk a filmvásznon, ez alapján állították színpadra Budapesten. A cselekmény Cirifischio felakasztásával indul, ki az Úr színe elé lépve számot ad múltjáról. Megelevenedik, ahogyan gyermekként egy templomi kegytárgy ellopása után Fülöp oltalmába kerül, nála nevelkedik, majd szerelmesek lesznek egymásba Leonettával; ám ifjú emberként nem tud ellenállni a kísértésnek, amely a Mór nő ölelő karjaiba taszítja; leszúrja Leonettát gyermekként megbecstelenítő bíborost. Bűnhődik, felakasztják. A cselekmény alapján akár tragédiának gondolhatnánk a látottakat, de nem az. Fülöp atya és az őt körülvevő gyermekek állnak a központban, minden nehézség, sátáni cselszövés ellenére öröm és vidámság sugárzik a színpadról. Bár Cirifischio kötélen végzi, Leonetta apáca lesz, Fülöp és a gyerekek életkedve megmarad, annyira, hogy Fülöp atya nem fogadja el a pápai bíborosi kinevezést és az azzal járó pompát, megmarad szegénynek, az utcagyerekek apostolának.
A színpadkép bár egyszerű volt, a díszletek felkeltették azt az érzést, hogy a korabeli Róma romos templomait látjuk. A jelmezek pedig különösen tetszettek, valamennyi szereplő karakterét erősítették. (Rátkai Erzsébet alkotásait láthattuk.) Jacomo, a fazekas mester bőrébe bújt ördög jelmeze szenzációs volt!
A cselekményt és a színpadi megjelenést varázslatos színészi játék koronázta, gyermekszereplők és a Pesti Magyar Színiakadémia növendékei nagyszerű gyereksereget alkottak, minden színész remekül játszotta szerepét, Eperjes Károly pedig tökéletes átéléssel formálta Fülöp atyát. Nagyon jók voltak a dal- és táncbetétek, a színpadi mozgás és a koreográfia is.
Mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani a színdarabot!
Ha minden a terveim szerint alakul, ez volt az utolsó bejegyzésem a Mi Pilvaxunkba. Az oldal nem szűnik meg, hanem új formában fog tovább működni. Csak akkor válik nyilvánossá, ha a honlapépítéssel végeztem, nem kizárt, hogy ez hosszabb ideig tart majd. Az eddigi tartalmak archív formában megmaradnak.
Ha jegyeztem volna, hogy életemben hányszor és melyik zenekarok koncertjein voltam, gyanítom az Ismerős Arcok lenne első helyezett! A székesfehérvári FEZEN-ben is legalább ötször voltam amikor egyik legkedvesebb zenekarom lépett színpadra, s így volt ez most pénteken is!
Semmi rendkívüli dolog nem történt, a húszéves zenekar rendkívül jól felépített repertoárt adott elő, a megszokott magas színvonalon. Másfél órába éppen belefért a két évtized termésének keresztmetszete, igaz legalább négy-öt hasonló anyagot lehetne megszólaltatni a kimaradt dalok összefésülésével. A közönség pedig felvette a ritmust, jól szólt a közös éneklés, a hangulat a Nélküled alatt tetőzött. Nagyszerű este volt, bízom benne, hogy június 22-én ott lehetünk a Barba Negrában a jubileumi koncerten is! (A madarak pedig azt csiripelik, hogy valamit hoz a tavasz a stúdióból!)
A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…
Íjjal, nyílvesszővel harcoltak és vadásztak évezredek óta. Világszerte nagyon sok képi és írásos emlék igazolja ezt. Mint a 900-as évek elején születhetett modenai himnusz sorai: „ab Ungerorum nos defendas iaculis” – „védj meg minket a magyarok nyilaitól.” Régészeti feltárások számtalan leletéből próbálják rekonstruálni, vajon milyen lehetett a régi korokban használt íj? Milyen volt formája, anyaga, hogyan készítették? Azonban a korabeli íjak elporladtak egykori tulajdonosukkal együtt, s egyedül csontok, nyílhegyek és az íjak szaruja maradt az utókorra. Ezek alapján próbálják rekonstruálni a fegyvert.
A technika fejlődésével az íj mint harci- és vadászeszköz elveszítette jelentőségét, azonban mint sportszer fennmaradt. Az élsportolók, olimpikonok, karbon nyílvesszőket lőnek a célba, amelyek hossza, súlya, hajlékonysága minden paraméterében azonos; az íjak anyaga hasonlóan tökéletes, miként a célzóberendezések is. Az íjásznak nem kell a felszereléssel bajlódnia, a verseny során szinte csak a helyesen kivitelezett mozgássorozat elemeire, – az u.n. lövési ciklusra – kell összpontosítania. Így sincs könnyű dolga!
Hála néhány elhivatott embernek, Magyarországon és a szomszédos országok némelyikében, az íjászat tömegsporttá vált. Ezen a szinten is megtalálhatók a technikai íjak (csigás, olimpiai), azonban teret nyert a „pusztai-nomád”, azaz a „történelmi” szakág is. Ha jól belegondolunk, eleink íjai és nyilai csak természetes anyagból készülhettek, az íj fából, szaruból, az ideg bőrből, selyemből, a nyílvessző is fából, madártollból, fémhegyből állt. Aligha volt két egyforma fegyver, vessző. Vannak íjkészítő mesterek, akik gyártanak kizárólag természetes anyagból is íjakat, azonban ezek – érthetően – nagyon drágák, kevésbé alkalmasak pontos lövésre, mint azok a jóval elterjedtebb fegyverek, amelyek alakja feltételezhetően hasonlít az eleink által használtakhoz, a műgyantát borító bőrbevonat, vagy – laminált fából készült íjakon – az anyag erezetének játéka, az esetleges díszítés, bandázs szépíti, ugyanakkor viszonylag pontosabb lövést tesz lehetővé.
A vesszők idegre illeszkedő vége, az ajak (elterjedt kifejezéssel: nock) elfogadottan műanyag, a hegyek súlya és formája azonos, a vesszőtest hajlékonysága, vastagsága az íjhoz kalibrált. A „pusztai-nomád” kategóriában induló versenyzők íja egyedül formájában emlékeztethet eleink által használtakra. Számtalan ember van, akit néhány próbalövés megbabonázott, megérezte milyen kihúzni az íjat, kilőni a vesszőt! Ők az első verseny hangulatát, izgalmát átélve, egy erdőben eltöltött nap után, jóleső fáradtsággal eltelve, az íjászat rabjává váltak. Kár azon rágódni, hogy mennyire autentikus és mennyire hagyományőrző a mai „történelmi” íjászat, elvégre így is szebbé teszi napjainkat!
Azonban aki íjászatra adja a fejét, annak illik tisztában lennie mindazokkal az ismeretekkel, amelyeket a régi idők íjászatáról tudunk. A „Sokezret nyilakkal…” a 10. századi „honfoglaló” magyar íjfelszerelés című kiállítás ezek megszerzésére kiválóan alkalmas, tegnap mi is megnéztük. „…az íjászathoz kötődő teljes tárgyi anyag – íj, nyíl, tegzek, idegek, íjászgyűrűk, övek – rekonstrukcióját kívánjuk közérthető formában bemutatni. A kiállításon egyfelől szerepelnek a kiindulást képező alapok: régészeti leletek másolatai, egy sírrekonstrukció, néprajzi párhuzamok és kortárs – nem magyar – ábrázolások is. Be kívánjuk mutatni a lehetséges rekonstrukciós folyamatokat, annak anyagaival, fázisaival egyetemben…” Úgy láttam, hogy a kitűzött célt elérték, lenyűgöző élmény volt megtekinteni a kiállított anyagot. Február 25-ig bárki megteheti ezt, bátran merem ajánlani, íjászoknak, múltunk iránt érdeklődőknek, mindenkinek! AVE Kiállítóház, Budapest, VI. Hajós u. 21.
Úgy terveztem, ott leszek, beszámolok róla, de azután az Élet másképp rendezte… Annyit tudok, jól sikerült, szép este volt, vendégként fellépett Tóth Reni, Margit József és Makrai Pál. Jelen voltak a kobakosok is.
Fájdalom és keserűség tölt el, hogy távol maradtam és nem tudok nektek semmit, még egy fényképet sem mutatni. De ha esetleg valaki ott volt, benéz ide, ha érez némi késztetést, hogy pár mondatban megossza mindazt, amit azon estén átélt, számomra gyönyörű karácsonyi ajándék volna…
December 27-én és január 3-án este, nyolc óra előtt öt perccel, az m5 tévécsatornán még bárki megnézheti a júniusi előadás felvételét! Magam tegnap megtettem, s nehezen találom a szavakat! Az 1956-os Forradalom és szabadságharc hatvanéves évfordulóján, az Esztrád Színház méltó emlékezést tartott. Mint helyszín, adva volt a Hősök tere, ahol nagyívű zenés, táncos, prózai utazást tehettünk a honfoglalástól a rendszerváltozásig.
Biztos vagyok benne, hogy a felvétel nem adja vissza mindazt, amit a nézők a helyszínen átéltek, ennek ellenére érdemes megnézni. Sok ismerős dal hallható, s olyan művészek léptek színpadra, mint Deák Bill Gyula, Demjén Ferenc, Varga Miklós, Vikidál Gyula – a teljesség igénye nélkül. Remélem egyszer majd megjelenik korongon is, akkor bárki, bármikor megnézheti.
