ápr 202019
 

Kegyelmi pillanatok: Jézus kereszthalála után sírban fekszik. Túl vagyunk Nagypéntek katarzisán, hogy várhassuk a Megváltó csillagát, a tavaszi feltámadást. Kereszt áll az út szélén, keskeny ösvény vezeti lábunk…

Katolikus templomainkban Szentsírokat állítottak. Régi hagyomány, hogy ezen a napon a hívek akár többet is felkeresnek, hogy imádságos lélekkel, bűnbánatot gyakorolva várhassák a feltámadást. Nagyszerű ötlet volt kis közösségé szerveződve kerékpárral bejárni Székesfehérvár valamennyi katolikus templomát, mind a tíz Szentsírnál imádkozni. (A Székesegyház renoválás miatt zárva van.)

Csodálatosan szép, napos időben gyülekeztünk az Almássy telepi Krisztus Király templomnál. Frissen sült, még langyos kaláccsal bocsátottak utunkra bennünket. Innen az öreghegyi Magyarok Nagyasszonya templomhoz vezetett utunk, a mi plébániánk, itt fogadtunk hitvesemmel örök hűséget egymásnak. Hosszabb szakasz következett: a Prohászka-templomhoz mentünk. Innen a maroshegyi Szent Kristóf templomhoz tekertünk, nem elfelejtkezve arról, hogy a szent a közlekedők, autósok őre. Megint egy hosszabb szakasz következett, irány a Belváros! Először a Szeminárium templomnál álltunk meg, majd a gyalogos zónában, a bicikliket tolva először a Barátok templomába tértünk be, majd a Ciszter templomba. Itt Előd atyával imádkoztunk, megáldott minket, s megtudtuk, hogy a főoltár köve két ereklyét rejt, amelyekről közelebbit nem tudunk. (Nagyszombaton az oltárok dísztelenek, így vált láthatóvá az oltárkő.) Megint hosszabb szakasz várt ránk, a Szárazréti templomig. Már csak két állomás volt előttünk, először a Szent Sebestyén templom felé vettük az irányt. A gyönyörűen felújított épület városunk fogadalmi temploma, vértanú névadója az íjászok védőszentje. Utunkat a Jézus Szíve templomnál fejeztük be. Valamennyi állomásunkon közösen imádkoztunk.

Nagyszerű kezdeményezés volt! Túl utunk lelkiségén, néhány óra leforgása alatt felkerestük Székesfehérvár valamennyi jelenleg működő templomát (néhány kápolna kivételével). Jó volt látni a templomokat egymás után.

Hitvesemmel 25 km-t karikáztunk, ebből mintegy 20 km volt a zarándokút. Viszolygok a városi forgalomban kerékpározni, de egyre több a kerékpárút, amelyeken nagyobb biztonságban érzem magam. Vannak azért idegesítő szakaszok, de nagyrészt vagy kerékpárutakon, vagy csendes mellékutcákon közlekedtünk. Az autósok, bringások viszonya nem mondható felhőtlennek, ám ha az ember négy kerékről két kerékre vált néha, növekedhet az empátiája a védetlen bringások irányába. Van a városban egyetlen új KRESZ tábla, a kerékpárosok biztonságos balra kanyarodását biztosítandó; először jobbra kell kanyarodni, majd az átkelés szabályainak betartásával lehet keresztezni a főutat, így jutunk el balra. (A tábla a fényképsorozat végén látható.)

Beszámolómat kivételesen azon melegében megírtam, ezzel kívánok valamennyiünknek feltámadást hozó, áldott Húsvétot!

febr 172019
 

TÓTH ÁRPÁD: A TAVASZI SUGÁR…

A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.

Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.

Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…

1918

 

jan 072019
 

Zaklatott, végigdolgozott ősz után, az év végi ünnepek sem voltak pihentetők, december 25-én, 31-én és január 1-én is dolgoztam. Előre látva mindezeket, már december elején szállást kerestünk, az Őrség volt a célpont, azon belül inkább a szálláshelyek kínálata, mint a település volt döntő. Ezért esett a választásunk Magyarszombatfára, a szlovén határtól alig két kilométerre található községre. Miért az Őrség? Annak idején Rómába is akkor kezdtem el visszavágyni, amikor Karinthy Cini Naplóját olvasva megjelentek lelki szemeim előtt az Örök Város nevezetességei. Most alighanem Borbás Marcsi főzőműsorait látva csókolt homlokon a „múzsa” bennünket… Természetesen elővettem Kohus Peti „Tour de Őrség” beszámolóját, amelyből még több ihletet merítettünk!

Január 2-án szerdán indultunk, útba ejtve Somlót egy kis borbeszerzés céljából, közel három óra alatt értük el Magyarszombatfát. Másnap elindultunk, először a veleméri templomot csodáltuk meg, majd a szentgyörgyvölgyi református templomba mentünk. Előbbiben a XIII. századi freskók és az azokra vetülő fény játéka, utóbbiban a bárányfelhőkkel díszített karzat és tető igazi érdekességet nyújtott. Őriszentpéteren ebédeltünk, lassan gurultunk addig, számos helyen lehetett látni a népi építészet emlékeit, helyenként az enyészetnek adva, máshol felújítva, régi szépségében ragyogva. Visszatérve Magyarszombatfára – a falu a cserepezőkről ismert – betértünk az összes nyitva tartó gölöncsérhez, gyönyörű portékákat tudtunk vásárolni. Természetesen a Fazekasházat is megnéztük.

Reggelre esett másfél centi hó, a napot szállásunkon pihenve töltöttük. Szombaton felkerekedtünk, hogy megnézzük a méltán híres őriszentpéteri termelői piacot. Bár az év végi ünnepek utáni első szombaton takaréklángon üzemelt, így is fantasztikus portékákra leltünk! Füstölt húsok, kolbászok, szalonnák, tepertők; sajtok, túrók, vajak; mézek, lekvárok no és gyümölcspárlatok kínálták magukat. A termelőkkel nagyon jól elbeszélgettünk, nem volt tömeg, ráértek. Van elképzelésünk a kistermelők munkájából született étkek és a bolti kínálatban megvásárolhatók közötti különbségről, mégis nagyszerű érzés volt, hogy azoknak az embereknek a kezéből vesszük át, akik a természetből varázsolták elénk! Örültünk ennek a piacnak, szeretnénk visszatérni, amikor tavasz végén, vagy ősz elején teljes fényében pompázik!

Őriszentpéteren betértünk az Árpád-kori templomhoz, a szállingózó hóban kívülről tudtuk megnézni.

Szalafő felé vettük az irányt, számomra ez a település az Őrség szíve. Legjobban itt különülnek el a szerek, dimbes-dombos tájnak varázslatos hangulata van. Betértünk a Batha portára tökmagolajért, örömmel láttuk, hogy a Gasztroangyal itt mutatta annak készítését. A gazdasszonytól rengeteg dolgot megtudtunk a különféle magolajok kedvező élettani hatásairól, felhasználásuk módjáról. Tőlük a pityerszeri skanzenbe mentünk, bár az épületek zárva voltak, kívülről megnézhettük az őrségi népi építészet itt őrzött kincseit.

Szentgotthárd érintésével, egy finom ebédet elfogyasztva utaztunk tovább Körmendre, ahol barátainkkal töltöttük a délutánt, majd együtt mentünk el a helyi sportcsarnokba, hogy meghallgassuk a Körmendi Fúvószenekar újévi koncertjét. Mint megtudtuk, tíz éves hagyomány ez a koncert, túlzás nélkül, varázslatos volt! James Bond filmzenéje, vagy a Bohém rapszódia fúvós nagyzenekar előadásában elképzelhetetlenül jól szólalt meg, a többi zeneművel együtt.

Másnap szeles időben, ám verőfényes napsütésben utaztunk haza. Vízkereszt lévén elbúcsúztunk karácsonyfánktól, mégsem voltak rossz érzéseink, ez a három nap kárpótolt a zaklatott ősz és télelő három hónapjáért.

Íme máris feltöltötte valaki a szombati koncert talán legemlékezetesebb részét, fogadjátok szeretettel!

 

nov 012018
 

A sok őszi hétvégi elfoglaltságaink miatt úgy nézett ki, hogy az idén nem tudjuk körbetekerni a Velencei-tavat. Aztán – pont ma van két hete – főzés közben mondom az asszonynak: „nézd már meg, milyen időt jósolnak a következő hétvégére!” Kedvező volt az előrejelzés, ezért azonnal a tettek mezejére léptem, pár perc múlva már le is foglaltam a szobát Agárdon a Kis Szárcsa panzióban. Nem kellett sokat filózni, már visszajáró vendégek vagyunk ide. A rántotta isteni…


Volt egy kis bonyodalom a járművekkel, már pénteken fel kellett szerelnem a kocsira a bicajhordozót, meg a gépeket is, hogy ne kelljen szombaton ezért egy órával előbb felkelni. Így, felszerelt kocsival mentem el melózni – ez csak a pénteki dugók miatt érdekes – volt lehetőségem megtapasztalni, milyen közlekedni „élesben” a pozsonyi dzsungelben.


Szombaton 7-kor indultunk, a már ismert vonalon, kényelmes autókázással 9-kor már Fehérvárra értünk. Villámlátogatás barátainknál, egyeztettünk az esetleges találkozásról a későbbiekben, majd eltéptünk Agárdra. Még ide jegyezném meg, a reggeli ködös, borongós, enyhén szeles idő ekkorra már kezdett felengedni, itt-ott kibújt a napocska is, nem volt okunk aggódni azért, hogy az időjárás beleszól a terveinkbe.

A szálláshelyen a házigazda szívélyesen fogadott minket. Itt köszönöm meg azt lehetőséget, hogy korábban felmehettünk a szobára – hivatalosan 14:00-tól lehetett elfoglalni a szállást – és lepakolhattunk. A bringákat felkészítettem az útra, amíg a nejem becuccolt, tíz perc múlva már indulhattunk is.


Letekertünk a tópartra és keletnek fordultunk Velence irányába. Itt tapasztaltuk, hogy bizony van némi szél, a tó vize hullámzott rendesen, de úgy számoltam, a szél iránya-ha nem változik meg a nap folyamán – csak egy rövid szakaszon fog szembe fújni. Kolumbuszi számításaim teljes mértékben igazolták eme gondolataimat. Gyakorlatilag az egész utunk során nem volt gond, a szél észak-dél irányban fújt és csak az utolsó szakaszban, Pákozdról a 7-es főútig éreztünk szembe szelet, de a terep tagoltsága ezt is kompenzálta, mivel szinte végig lejtett ez a néhány kilométer.


Tehát az agárdi strandon kezdtük, néhány kilométert követően felhajtottunk a 7-es főúthoz, mert nem ismertük Gárdonyt és a belső bringaúton haladtunk tovább. Mivel gyér volt a gyalogos forgalom, zavartalanul haladtunk tovább. Ekkor már megszólalt a hasunk is, bár lépten-nyomon multik mellett tekertünk el, mi egy helyi kis ABC-t kerestünk. Végül Velencéig tekertünk el, míg az első ilyen kis bolt az utunkba akadt a vasútállomás magasságában. Eddig 7-8 kilométer tehettünk meg. Némi kolbász, kifli, sajt és egy kupica szilva elfogyasztása után a napocska teljes mértékben hatalmába vette az égboltot, bár Sukorót és a dombokat a túloldalon nem lehetett élesen látni, nem volt okunk aggódni.


Itt visszatértünk a tó melletti kerékpárútra. Velencében a strandon áthaladva folytattuk utunkat. Ezekben az órákban már egyre több bringással találkoztunk, sűrűsödött a forgalom. Még a reggelizés közben tapasztaltuk, mennyi sportolni vágyó emberke érkezik vonattal kikapcsolódni – nyilván Pestről – bringákkal, gyerekekkel. A nagyobbacskák már kis bicajokkal, a kisebbek pótülésen vagy utánfutóban kerülik meg a tavat. Nyugis tempóban tekertünk,i tt-ott megálltunk gyönyörködtünk, hol a tó nyújtotta látványban, hol a dombokban az északi parton. Nem kellett egyáltalán erőlködnünk, a szél segített a haladásban, mígnem elértük Sukoró határát. Itt választhattunk volna: Velencét elhagyva folytathattuk volna utunkat a tavat követve, vagy nyakunkba vesszük a dombokat Sukorón keresztül. Mi az utóbbit választottuk. Sukoró csodálatos, kár kihagyni. Szeretném mindenki figyelmébe ajánlani ezt a települést. Pazar a kilátás a tóra, takaros, ápolt község, ahol odafigyeltek a hagyományos falukép megőrzésére, nem utolsó sorban történelmünk szempontjából is nyomot hagyva az utókornak.


Természetesen eltévedtünk, domboknak felfele caplatva küzdöttük le a körutunk legnehezebb szakaszát. Érdekes volt ismeretlen helyen bolyongani, de a helyiek készségesen segítettek az eltévedt vándoroknak. Egy rövid szakaszon még erdőn keresztül is toltuk a bringát, mígnem egy vadiúj bringaúthoz értünk. Nem tudtunk erről a kerékpárútról, Sukorót köti össze a következő faluval (nem tudom a nevét, de nem Velencével), és a velencei körút nyomvonalán túl haladó útról van szó. Egyáltalán nem bántuk meg ezt a kitérőt, bár fájt a tüdőm, mire megmásztuk a dombokat, megérte. Sukoró központja, a falu melletti sziklás kilátó, az erdő a csodálatos őszi színeivel, a lehullott falevelek illata, a remek napos idő egyszerűen leírhatatlan. A nyugalomba csöppentünk magába, amikor Sukoró főterén pihentünk elgondolkodtunk azon, milyen jó nekünk itt és milyen jól döntöttünk, hogy eljöttünk. Volt bennünk rossz érzés is, mert nem mindenkinek adatik meg az, hogy felszabadultan élvezhesse az életet, mert az rohadt müdon keresztbe tesz nekik.


Sukorót a borospincék felé hagytuk el, jól lesüvítettünk a dombról (tavaly bizony fújtattunk piszkosul, mikor másztunk fel ide), aztán rátértünk a tóhoz vezető bringaútra. Szép látvány tárult elénk-illetve körénk – jobbről a sűrű nádas, balról a lomblevelű erdők, a halványzöld-sárga-vörös lombok színskálája ismét. Előre meg a katonai emlékhely, az arborétum. Ide most nem mentünk be, de a katonai emlékhelyre benéztünk és ott is maradunk. 2006-ban a Kobakkal voltunk itt egy emlékezetes összejövetel fakultatív kirándulás keretében. Akkor még csak az obeliszk volt és egy épület-múzeum, amely a Pákozdi csatára volt hivatott emlékezni. Azóta nagy változások történtek. Katonai emlékhely lett, túllépett 1848-on, van itt tank, ágyú, lövészárok, szóval emlék hadtörténetünk fontos állomásainak,1848-tól napjainkig. Meglepett,hogy mennyien látogatták meg a parkot, mire végeztünk a körünkkel, addigra ellepték a látogatók az emlékhelyet. Ismét a bringások hadát láttuk körülöttünk…


Továbbtekertünk Pákozd irányába. A távolban láttunk egy magas, csillogó valamit, lehet, hogy pléh-szobrot, ebből a távolságból bármi lehetett. Gondoltuk az utunkba akad, de tévedtünk. Úgy tekertünk át a falun, hogy elfeledkeztünk arról a „valamiről”, de visszatekintve Pákozdra ,már eltűnt a látószögből…Nem baj, jövőre megkeressük, ahogy az arborétumot sem hagyjuk ki. Ahogy azt korábban említettem, itt jött a szembe szeles szakasz, de csak a fák, lombok hajlásáról érzékeltük. A 7-es utat elérve pihentünk egy rövidet a büfében, majd a bringaúton haladva Agárdra értünk. Ekkor már 3 óra is lehetett. Annyira elszaladt az idő, hogy nem vettük észre a múlását, annyira élveztük a kirándulást. Egy uzsonnás ebéd a Gulyás csárdában, majd eltekertünk a szállásra, hogy magunkhoz vegyük a fürdőruháinkat. Át sem öltöztünk, mentünk csobbanni a termálba.


Hát ennyi volt a szombat. Másnap reggeli után Fehérvárra hajtottunk barátainkhoz ,majd haza indultunk és pontot tettünk egy remek hétvége után. Remélem jövőre ismét írhatok beszámolót a a Velencei-tó megkerüléséről.

Nyárbúcsúztató

 Szerző: - 17:18  Vélemény? »
szept 242018
 

Egykedvűen ült a kisöreg a strand bejáratával szemben álló szomorúfűz alatt, fehér köpenyben, Surda-fejfedőben, forgatta a hurkapálcát, bár nem álltak előtte hosszú sorok, de mégis folyamatosan vették tőle a vattacukrot. Minden második nap bemondták a hangosba: „Esti Hírlap ma sem jött, mert lekéste a vonatot.” (Máig sem értem miért vásároltuk meg, ugyanazt írta, mint a reggeli pártsajtó, talán egy árnyalatnyival oldottabb stílusban; 80 fillérbe került, de íratlan szabály szerint a forintosból visszajáró summa az újságárust illette.) Lakókocsiban működő büfénél sorok álltak kolbászért, lángosért; Istenesék a stranddal szemben amolyan önkiszolgáló kifőzdét működtetek az itt nyaraló németek örömére. A kertmoziban esténként a szúnyogok is jóllaktak belőlünk. Régóta nem ül ott a bácsi, már a fűzfa is a múltba simul…

Elrohant pár évtized, de ritkán akadt olyan esztendő, hogy a csopaki strandra nem mentünk el. Bár már nincsenek meg a gyermekkor ízei, illatai, hangulata, a Balaton vize mit sem változott, most is lágyan simogató, bársonyos, gyönyörű. A 2018-as év tűzforró augusztusában is enyhet adott;  olyan hosszú volt a nyárutó, hogy szeptember 19-én, szerdán délután még háromszor bemehettem a vízbe, egy jót úszni. Csendes volt a strand, nem kértek belépőt, már nem lebegtek bóják a vízen, eltűntek a vízibiciklik, zárva voltak a büfék, alig néhányan lézengtünk a parton, így is csodálatos volt.

Csopaki strand, 2018. szeptember 16-án

Azután eljött a szombat, köszönés nélkül megjött az ősz. Lehűlt a levegő, feltámadt a szél, máris kedvem lett volna lombsöprűt ragadni, mert a kertben sárga levélszőnyeg fedte a füvet. A rózsák, a muskátlik, a büdöske még a nyár színeit varázsolják elénk, de a megsárgult levelek pontosan jelzik, elszaladt az idő, véget ért a nyár.

Máris várhatjuk a következőt, pedig… az utóbbi években a legdurvább évszakká vált. A nyirkos, sem fagyot, sem havat nem hozó teleken könnyű jól befűteni, az ősz és a tavasz színei pedig simogatják a lelket; de a nyár… amikor még éjfélkor is 27 °C van, amikor hőségriadóról beszélnek a hírek, amikor egyedül a klímaberendezések teszik elviselhetőbbé a szobákat, amikor szomjasan porzik a föld… mégis szeretjük. Hiszen bezárnak az iskolák, elmegyünk szabadságra és sokáig világos van. Egy idő után eljut az ember odáig, hogy igyekszik annak a kevés jónak örülni, amelynek részese lehet, s kész mindenben meglátni a szépet – csak ehhez jól meg kell öregedni. Mához három hónapra, egy nagyon csendes, illatos és gyönyörű estén várjuk a Megváltó születését, miközben jól tudjuk, a hóvirág és a krókusz hagymái már mocorognak a földben és mire eljön a Feltámadás ünnepe, kibontja a tavasz ezernyi színét. Addig egy jóízű sütőtök, egy adag sült gesztenye, egy pohár forralt bor, a nyár ízeit őrző lekvár, egy korty vörösbor átsegít a legsötétebb hónapokon is…

 

szept 162018
 

Rémisztő statisztikai adat: e sorok írásáig Magyarországon, 2018-ban mintegy 400 ember veszítette életét közlekedési balesetben. Magam, aki autót vezetve mindennap részese vagyok az utakon folyó dzsungelharcnak, azon csodálkozom, hogy csak ennyi élet veszett el, mivel elképesztő mélységekbe süllyedt a közlekedési morál.

Fotó: pixabay.com

Ha egy ország lakosságának (óvnék jelen esetben a „nemzet” megnevezéstől) szociokulturális, mentális és intelligenciabeli állapotát a közlekedésben tanúsított viselkedése tükrözi, akkor a baj nem kicsi… Mégis, mit látunk?

Az autótípusok közötti gyorsasági és gyorsulási versenynek régi, patinás hagyományai vannak. Mert az nem kérdés, az 1300-as Ladában büszkén pöffeszkedő sofőr, mindkét kategóriában megtanította a trabantosnak, meg a kispolszkisnak, hogy hol lakik az úristen! Egyféle társadalmi hierarchiában elfoglalt helyet, státusszimbólumot mutatott az autómárka, még akkor is, ha a trabit egy professzor, a zsigát meg egy félanalfabéta bunkó hajtotta. Az említett autómárkák kikoptak lassan, tovább tagolódott a társadalom, az Audi, Mercedes, BMW áll ma a piramis csúcsán, míg a Suzuki a minden közlekedő által leglenézettebb, lealázandó márkává vált (nagyon kellett valami a Trabi helyére). Az, hogy az autómárka egyfajta tükre a társadalmi státusznak, nem használ a baleseti statisztikáknak.

Ha már márkákról beszélünk, érdemes egy pillantást vetnünk azokra a kimutatásokra, hogy mely típusok a leggyakoribb okozói/elszenvedői a halálos baleseteknek. De nemcsak autómárkák és lóerők harcolnak egymással, hanem különféle vezetői attitűdök is! Kedvencem az agresszív kismalac, (sokszor nő az illető) aki előredől, vicsorít és semmit nem kímélve nyomul előre. Nem engedi át a zebrán a gyalogost, lesz@arja a kerékpárost, nem segít az álló autó mögé beszorulón. Nem ismer kegyelmet, átgázol mindenen. Hasonló a kigyúrt kopasz, általában fekete bömiben, hátul egy mélynyomóval, mert ha jön a mentő, neki azt nem kell meghallania, akit meg mentenek, az dögöljön meg! Viszont jó a verda, amíg nem esik szét a hangerőtől! Van a rettenthetetlen, aki a háromsávos M7-en tempomatos 120-szal tép a középső sávon; igaz minden kilométernél ott a tábla, hogy kötelező a jobbra tartás, őrá ez nem vonatkozik; ha valaki jobbról előzi szabálytalan (és veszélyes), balról meg jön a csúcskategóriás szélvész kétkilóval… Az úttisztító (az agresszív kismalac párja) mindenkire rámegy, letol, villog és dudál. A multimédiás telefonál/posztol/csetel vezetés közben, hiszen annyira vérprofi sofőr ő. Akármilyen jó a verda, nem szán kétezretet egy fülesre, ha már annyira fontos vezetés közben telefonálnia. Az élvezkedő orgazmus közeli állapotba jut, ha kiszúr a másikkal, ő az aki soha nem használja az irányjelzőt amikor kihajt a körforgalomból, majd elégedett arccal néz vissza… Az aranyszájú úgy trágárkodik, hogy a felhúzott ablakon át sem kétséges, minek tartja a másik fél édesanyját. Megpróbáltam néhány alaptípust felsorolni, persze a teljesség igénye nélkül.

No de az autóst ezernyi sarc húzza. Az üzemanyag árába beépített sunyi adók, súlyadó, a szintén adóként működő kötelező biztosítás, az autó vizsgáztatása, a karbantartások költsége, autópálya használat díja, parkolás, nem kis összegeket emésztenek fel. Mit kap ezekért az autós cserébe? Rosszul beállított forgalmi lámpákat, áttekinthetetlen útburkolati jeleket, kátyúkat,  hiányzó parkolóhelyeket. Különösen bosszantók a forgalomszervezés hibái. Valamikori útépítés után fél évvel kint felejtett harmincas táblák; olyan növényzet, vagy kőrakás, hogy nem látni a balról jövő gyalogosokat; másfél kilométerre belátható útkereszteződésnél levő stoptábla, ahol ezer autósból ezer csak akkor áll meg, ha balról jön valami; a kétmásodperces sárga lámpa, ha megállsz biztosan beléd zúgnak hátulról – nos ezek is erodálják a közlekedési morált. Ugyanis ha jól belátjuk a kereszteződést, de mégis meg kellene állnunk, ha tudjuk, hogy a harmincas táblát ott felejtették, azokat sem fogjuk komolyan venni, amelyeket pedig kellene!  Kedvencem az a „gyorsítósáv” amelyet a 8-as főútról a 81-esre kanyarodók használnak (Győr felé, az út legelején), itt – lakott területen kívül – egy hatvanas tábla állja útját a gyorsításnak, ez a forgalomtechnikai megoldás bizonyára életek százait mentette már meg, mégis a rend éber őrei heti rendszerességgel mérik a gyorsítókat… Ki ne tudna hasonlókat szakmányban sorolni?

Igen, végül akik szolgálnak és védenek és kasszíroznak. Mert azt senki nem vitatja, hogy az utakon észlelhető rendőri jelenlét hasznos, de amikor nyilvánvalóan a pénzbeszedés és nem a közlekedés biztonságának javítása a legfőbb cél, az irritáló. Ráadásul a húszmilliós autóban nyomuló sofőr röhögőgörcsöt kap egy százezres büntitől. Szerintem nemcsak pénzbüntetést kellene kiszabni, hanem bevonni a jogsit 1-2 hónapra, utána újra vizsgázni, hogy visszaadják. Jobban elrettentene, mint a pénzbírság. Aki neki felróható okból halálos közúti balesetet okozott, azt legalább hat hónapra, minden estben le kellene csukni! (Vajon Rezesova büntetése arányban állt a négy kioltott élettel, még akkor is ha ült 2-3 évet?)

Azt sem kellene elfelejtenünk, hogy mégiscsak azért ülünk autóba és azért közlekedünk, hogy a legkevesebb bonyodalom árán jussunk el A pontból B pontba, tegyük ezt egy húszmilliós bömivel, vagy egy kétszázezres Swifttel!

szept 102018
 

Vasárnap reggel hatkor harangzúgás töltötte be a tengerpari falucskát. Sukosan templomának tornyában három harang lakik, külön-külön mindegyik hangjával megbarátkoztunk, de így, együtt, gyönyörűen köszöntötték a napkeltét… szemben a sziget, a tenger vize még csak nem is fodrozódott, mintha vékony jégpáncél dermesztette volna. Nyolcra hirdették aznapra az első szentmisét, időben ott voltunk, de már nem fértünk be a templomba, pedig aznap még két mise volt. Úgy éreztem, talán mégsem múlt el a mi Európánk egészen. „Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet” – mondta Mindszenty bíboros. Ebben az alig több mint 3000 lelket számláló tengerpari faluban, nem fértünk be reggel a templomba… Irigylem a horvátokat s nem féltem őket!

 

 

Bár nem évszak, mindössze alig egy-két hét, mégis szeretjük a nyárutót, őszelőt. Rekkenő hőséget adó, ám pihentető nyaralást nem hozó zaklatott augusztus után, hirtelen elhatározás hozta az ötletet, hogy guruljunk le Dalmáciába, mint ilyenkor – nem is olyan nagyon régen – a napfényes Itáliába. Fiunk akkor még óvodás volt, ma már önálló, bátran itthon hagyhattuk.

Egyetlen koncepció volt, hogy minél közelebb hazánkhoz, minél csendesebb helyen legyünk. Adódott Zára, mivel város, kerestem egy közeli falut, így találtam meg Sukosant. Szállást foglalni, kifizetni, már a telefonról sem nehéz, jónak tűnt, jó is volt. Szerdán reggel legurultunk, hétkor indultunk, kettőkor megérkeztünk. Első pillantásra lenyűgözött a hely szépsége, maga a tenger! A szállásunk előtti utacska túloldalán nyaldosta a partot. A vízben egy várromot láttunk, mint egy blogból megtudtam: „Sukosan különlegességei az Arany-öböl kellős közepén meredező Valaresso romfalak. A XV. században Zadar érseke, Matheo Valaresso egy nyári palotát építettet magának a lagúna kellős közepére, mely a török-velencei háborúkban súlyosan megsérült. Csupán a most is látható három falpillér maradt meg az épületből. Érdekes, látványos rom a vízben.”

Könnyű volt felfedezni a strandot, a víz kristálytiszta, kellemes hőmérsékletű, simogató volt. Jó volt beúszni, már régen nem ért le a lábunk, de láttuk a tengerfeneket. Ezernyi vitorlás, motorcsónak, kisebb-nagyobb hajó úszott, látszólag céltalanul. Egy picit mindig fújt a szél, de a víztükröt éppen csak borzolta.

Voltunk már Zárában, az Óvárossal nem lehet betelni. Sajnos még ide is került amolyan igazi szocreál épület, de a múltat ha akarták sem tudták eltörölni. Már a rómaiknak is volt itt Fóruma, köveiből épült a Szent Donát körtemplom, amelyben ma már hitélet nem folyik, ellenben varázslatos akusztikája miatt koncertek kedvelt színhelye. Mellette a Szent Anasztázia szarkofágját őrző katedrális az itáliai építészet hatásait mutatja. A szarkofágban alussza örök álmát a vértanú. Kávéházi teraszokon jól esett megpihenni, a kávé pontos, olaszos, erős, aromás, s a fagylaltokat sem illetheti negatív kritika!

Maradva az Óvárosnak helyet adó félszigeten, kikerülhetetlen a Tengeri orgona.   Az állandóan lengedező szél nagyon izgalmas „orgonajátékot” hív elő az ügyesen felépített lépcsőkből; különleges a Nap köszöntése nevű napelem is, amely úgy termel energiát, hogy egyben esztétikai élményt is nyújt. Az Óvároshoz tartozik a piac, nagyobb csarnokban kaphatók halak és tenger gyümölcsei, odakint a standokon bármilyen – idénynek megfelelő – friss zöldség, gyümölcs kínálja magát. Élvezettel majszoltuk a nagy-szemű, nagy-fürtű szőlőt, a mézédes fügét. Elmentünk egy plázába is, de semmit nem találtunk a nálunk is mindent elöntő, méregdrága, ám nagyrészt Kínában gyártott multikulturális-univerzális szeméten kívül.

Jó falatok nem ott vannak, hanem a kis halászfalu vendéglőinek teraszán.

 

A tonhal-steak vált kedvencünkké, a nagy porció széle ropogós, magába zárja a hal varázslatos ízeit, a zöldköret olívával nyakon öntve, fantasztikusan harmonizál a hússal, Malvazija fehérbort ittam hozzá,  délszláv szőlő, ismertem, bora szépen kísérte az ételt.

Vasárnap délelőtt még egy jót lubickoltunk, dél körül elindultunk, este hatkor már itthon voltunk. Mindazok a dolgok, amelyekről meséltem, színfalak voltak csupán. A tenger illata, a bőrünkre kicsapódó só, a lassan elillanó ízek, Zára és minden… csak egy keretet adtak a hitvesemmel töltött és átélt öt naphoz, minden átrajzolódott, ahogy a naplemente is átrajzolta azt az öblöt. Jó hogy együtt lehettünk, jó hogy ott lehettünk.

Fotósorozatok: második nap, harmadik nap, negyedik nap.