A „Krakkói vonat…”
Látom majd, ahogy a mezőn sok-sok emlék kering, látom majd Vandát és visszaintek Stefánnak, akik tán azóta is ott állnak, lehet, most már Cseh Tamás is biccent egyet felénk…


Folytattuk utunkat Krakkó felé, nem messze a határtól megálltunk egy kis településen megcsodálni a XIII. században épült fatemplomot. A határ után immár egy lengyel „kalyibában” költöttük el ebédünket, céklalevessel indítottunk :-). Rengeteg lakott területen át vezetett az út Krakkó felé és a mezőn láttam Vandát, Stefánt is integetni, Tamás csendesen mögöttük állt, vállukra tette kezeit és csibészes mosollyal biccentett felénk…
A műholdas irányítás elvezetett szállodánkhoz, az Óváros szívében lakunk, 100 m-re a Posztócsarnoktól. Az utolsó három kép csak azért van a sorozatban, hogy lássátok, ez már Krakkó… holnap bejárjuk az Óvárost, elmegyünk szentmisére és este tovább szövöm beszámolóm fonalát.
(A diák fekete keretére kattintva, a honlap elhagyása nélkül is elindíthatod a vetítést.)
Nem angolománok… minden portálon felirat lengyelül. Második nyelv az angol, mindenki beszéli valamilyen szinten. Németül még étlapot sem láttunk. Van nemzeti öntudatuk, egyenes gerincű nemzet.
Magyarul beszélünk, megszólít egy idősebb úr. „Magyári?” – kérdi. Bólintunk, erre testbeszéddel jelzi, járt Budapesten, harmadik szava „Újpest… Újpesti Dózsa…”, engem erre hájjal kenegetnek, talán felderülő arcomat látva, az öreg megszólal: „Laslo Papp” – igen, volt egy lengyel ökölvívó, aki egyszer megverte Laci bá’-t… igaz betegen küldték a szorítóba. Nagyon jó barátok lettek, ha jól tudom a visszavágón Laci bá’ fasírtot csinált a derék lengyelből.*(l. alább) Elmondom angolul, hogy szüleim legjobb barátja volt, öt éve halott, nem tudom értette-e, de kezet fogunk, úgy köszönünk el egymástól.
Szentmise a Szent Mária-székesegyházban. Lengyelül. Hihetetlen a szertartás spiritualitása, Krisztus köztünk van. Semmi nem feledteti el ebben a városban, hogy II. János Pál innen került a pápai székbe. A főoltár fölött festett fatáblák Mária tizenkét fájdalmát megjelenítve, érkezik egy apáca, pont 14:00-kor, kinyitja a táblákat, mögöttük szobrok alakjában, megelevenedik Mária hat öröme…
Ez a város él, lélegzik, nemcsak a turisták ezrei miatt. Van itt minden, lehetne Velencében a Szent Márk téren is, árusok, mozdulatművészek, kellemes kávéházi teraszok zsúfolásig telve, a várva várt tavasz leheletét szívjuk. Velence… mindvégig olyan hangulatban vagyok, mint a szeretett napfényes Itáliában. Olvasgatom az útikönyvet… véletlenek nincsenek. Különböző korszakokban tucatjával dolgoztak itt itáliai építőmesterek, a Posztócsarnok, a Collegium Maius – utóbbi akár Padovában is lehetne, annyira itáliai. Sok épületen is érezni ezt a hatást.
Collegium Maius… bár az udvara felújítás alatt áll, bemehetünk, egyszer csak megszólal a Ballag már a vén diák dallama, odafönn órajáték kezdődik… hihetetlen atmoszféra vesz körül bennünket…
Wawel… ezt elszúrtuk, a Katedrális négykor bezár… végigrohanunk az altemplomon, de előbb megállunk közös királyunk I. (Jagelló) Ulászló sírjánál, 1444. novemberében esett el a várnai csatában, a törökökkel vívott, teste nem került elő. Elmegyünk a nemrég elhunyt lengyel elnöki házaspár sírja mellett is, repülőgépük lezuhant orosz földön…
Egy pillantás a Várból a Visztulára, majd egy jó sör, estebéd egy magyar nemzeti színű szalagot ablakára tűző kisvendéglőben, sietünk a szállodába, már nem érezzük a lábunkat sem… Most este elmegyünk állvánnyal fényképezni a kivilágított Krakkót, ha még bírom erővel, azokat a képeket is feltöltöm ma, ha nem akkor holnap. Bírtam erővel, az éjszakai képek is feltöltve. Mindent A mi Pilvaxunk vendégseregéért 😉
Lám csak, lesznek nekünk élményeink…
Bő fél óra volt az utazás, megérkezve láttuk, hogy rövidesen indul egy német nyelven vezetett csoport (a bányába csak vezetett túrán lehet rész venni, ha valaki ennek ellenére eltéved, 500 złotyiért keresik meg…), ám előkerült egy magyar nyelvű vezető, így hozzá csatlakozhattunk. Iszonyatosan hosszúnak tűnt, amíg ácsolt falépcsőkön leértünk a mélybe, kb. 65 m-re. Odalenn csak mentünk és mentünk… három óra alatt 3 km-t, közben vágatok, tárnák, a sókitermelés különböző korszakai. Időről-időre kápolnák, sóból faragott szentek és történelmi személyiségek. A legenda szerint Szent Kinga Máriamarosnál dobta gyűrűjét a sóbányába és itt találták meg, ez vezetett ahhoz a tudáshoz, hogy a föld mélye kincset rejt… igen a só értéke egykor az aranyéval vetekedett! (Szent Kinga IV. Béla királyunk leánya volt, Máriamaroson a bánya mélyébe vetette gyűrűjét, aki megtalálta, jegyesévé válhatott.)
Idegenvezetőnk iszonyatos tempót diktált, nem volt idő üldögélni, egyre mélyebbre és mélyebbre mentünk. Közben tavakat láttunk, volt közöttük 9 m mély, közel négy százalék sótartalommal. Kápolnák, újra és újra, mert a bányász tudta, hogy odalenn még inkább szükség van Isten segítségére. Munkaidő után ezért szentek szobrait faragták. A legimpozánsabb a Szent Kinga kápolna volt, a só csillogása, a sóból készült hatalmas csillárok lenyűgöztek bennünket. A bánya 300 km hosszú, mi 135 m mélységbe jutottunk el…
Nagyon fárasztó volt a rengeteg gyaloglás, a végén betuszkolódtunk kilencen egy bányaliftbe és pillanatokon belül megláttuk a napfényt. Érdemes volt elmenni Wieliczkába. Amit láttunk több, mint elgondolkodtató. mert nemcsak azt tudtuk meg, honnan kerül a só asztalunkra, hanem láttuk azt is, hogy mire képes az alkotó ember, mert azok az ácsolatok, a sófalba vájt lépcsők, amelyeken egykor felkapaszkodtak, mind mutatják, hogy mire vagyunk – lennénk – képesek, mi emberek. A látottak fényében még inkább átérzem a chilei bányászok sorsát és a csodát, hogy élve felhozták őket. Nem lehet nem gondolni azokra, akik örökre lenn maradtak, a bányaomlások és súlytólégrobbanások áldozataira. Vezetőnk azt is elmondta, hogy számukra ez egy munkahely, de van egy örök szabály: nem visszük le a mélybe konfliktusainkat, azokat odafönn rendezzük, különben örökre lenn maradunk!
Jó szerencsét!
Késő délután már csak a szállodában pihengetünk, feldolgozzuk az élményeinket. Én a ma készült képeket nézegetem, töltöm fel, nem vagyok túl elégedett, ilyen fényviszonyok között való fotózáshoz kevés a tudásom. Remélem azért pár kép visszaadja a bánya hangulatát. A bánya honlapján az enyémnél ezerszer jobb képeket láthattok.
Holnap indulunk haza, Zakopanén keresztül. Ózdnál lépjük át a gúnyhatárt. Nem ígérem, hogy holnap folytatom, talán majd szerdán befejezem úti beszámolómat. Nemzeti ünnepünk lesz, sok kokárdás magyart láttunk Krakkóban.

Zakopane belvárosában kaptunk parkhelyet, lassan andalogtunk a kisváros sétálóutcáján, megcsodáltuk az épületeket, a jellegzetes zakopanei stílust. Bementünk egy cukrászdába, igazi jó erős, rövid kávéra, majd siklóval fel a Gubalowkára, ahonnan gyönyörködtünk a mesés panorámában. Odafönn is 10 °C felett állt a hőmérő mutatója. Visszatértünk a hegy lábához, vettünk a bőségesen kínált híres sajtból, majd újra kávéztunk és fél kettőkor hazafelé vettük az irányt. Alig hagytuk el a várost, varázslatos kápolnára leltünk, fenyők ölelték a gyönyörű épületet.
Észre se vettük, hogy elhagytuk Lengyelországot és már Szlovákiában vagyunk… még néhány fénykép erejéig megálltunk egy olvadó hóval takart sípályánál, majd Tátralomnicon át Poprád felé haladtunk. Lehet, hogy Lomnicot csak érintette az út, de mintha egy tegnap lezajlott tankcsata után jártunk volna arra: végig lerombolt épületek, elhagyott kempingek mellett suhantunk el.
Poprádtól Rozsnyóig gyönyörű tájon vitt a szerpentines út, hegyeket néztünk… Rozsnyótól Somoskőújfalu felé mentünk, Salgótarján érintésével a budapesti körgyűrűn jöttünk végig, kilenc óra után nem sokkal értünk haza.
Négy nap még Krakkóra sem elég, Wieliczka is egész napos program. Ismerkedésünk a várossal olyan volt, mint az az első randevú, amely örök szerelemben folytatódik. Nem volt időnk bemenni a legtöbb templomba sem, a Zsidónegyedbe sem jutottunk el, a Wawel katedrálisán is csak keresztülrohantunk. A Piactéren a régi Városháza tornyába sem mentünk fel, mert márciusban még zárva tart, – Bendi legnagyobb bánatára – a Sárkány szobrát sem láthattuk, aki a legenda szerint elhordta a szüzeket és a jószágokat, míg egy eszes királyfi fel nem robbantotta…
A lengyelek – azt hiszem nem túlzás – valóban barátaink. Az idős úr, akit említettem végtelenül rokonszenves volt, de a szálloda személyzete, a pincérek, eladók, idegenvezetőnk a bányában, mind, mind nagyon kedvesek voltak. A lengyel lányok, asszonyok gyönyörűek… ápoltak, mosolygósak, kedvesek, ennyi szép nő csak Magyarországon van még! Egy lengyel származású amerikai turista Krakkóról írt világhálós naplójában olvastam az alábbiakat:
„…I was very impressed by his goal to kiss a girl in every country (he’s up to 21 and counting!), I’ll definitely root for him! I totally agreed with him also that Polish girls are very cute. They have my vote so far out of all the countries I’ve been, although I’m only halfway through my trip 😉 So for all you people who guessed maybe I’ll meet a pretty German or English or French girl, you guys lose the bet :-P, if anyone it’d be a Polish girl so far for me. (…)”
Persze a koma útja során Magyarországot nem érintette 😉 !
Örülök, hogy mindezeket elmesélhettem Nektek A mi Pilvaxunk asztalainál és talán vannak köztetek olyanok, akik kedvet kaptak, hogy elmenjenek, vagy visszatérjenek. Kérem a Jóistent, segítsen utóbbiban nekünk is!