Íjjal, nyílvesszővel harcoltak és vadásztak évezredek óta. Világszerte nagyon sok képi és írásos emlék igazolja ezt. Mint a 900-as évek elején születhetett modenai himnusz sorai: „ab Ungerorum nos defendas iaculis” – „védj meg minket a magyarok nyilaitól.” Régészeti feltárások számtalan leletéből próbálják rekonstruálni, vajon milyen lehetett a régi korokban használt íj? Milyen volt formája, anyaga, hogyan készítették? Azonban a korabeli íjak elporladtak egykori tulajdonosukkal együtt, s egyedül csontok, nyílhegyek és az íjak szaruja maradt az utókorra. Ezek alapján próbálják rekonstruálni a fegyvert.
A technika fejlődésével az íj mint harci- és vadászeszköz elveszítette jelentőségét, azonban mint sportszer fennmaradt. Az élsportolók, olimpikonok, karbon nyílvesszőket lőnek a célba, amelyek hossza, súlya, hajlékonysága minden paraméterében azonos; az íjak anyaga hasonlóan tökéletes, miként a célzóberendezések is. Az íjásznak nem kell a felszereléssel bajlódnia, a verseny során szinte csak a helyesen kivitelezett mozgássorozat elemeire, – az u.n. lövési ciklusra – kell összpontosítania. Így sincs könnyű dolga!
Hála néhány elhivatott embernek, Magyarországon és a szomszédos országok némelyikében, az íjászat tömegsporttá vált. Ezen a szinten is megtalálhatók a technikai íjak (csigás, olimpiai), azonban teret nyert a „pusztai-nomád”, azaz a „történelmi” szakág is. Ha jól belegondolunk, eleink íjai és nyilai csak természetes anyagból készülhettek, az íj fából, szaruból, az ideg bőrből, selyemből, a nyílvessző is fából, madártollból, fémhegyből állt. Aligha volt két egyforma fegyver, vessző. Vannak íjkészítő mesterek, akik gyártanak kizárólag természetes anyagból is íjakat, azonban ezek – érthetően – nagyon drágák, kevésbé alkalmasak pontos lövésre, mint azok a jóval elterjedtebb fegyverek, amelyek alakja feltételezhetően hasonlít az eleink által használtakhoz, a műgyantát borító bőrbevonat, vagy – laminált fából készült íjakon – az anyag erezetének játéka, az esetleges díszítés, bandázs szépíti, ugyanakkor viszonylag pontosabb lövést tesz lehetővé.
A vesszők idegre illeszkedő vége, az ajak (elterjedt kifejezéssel: nock) elfogadottan műanyag, a hegyek súlya és formája azonos, a vesszőtest hajlékonysága, vastagsága az íjhoz kalibrált. A „pusztai-nomád” kategóriában induló versenyzők íja egyedül formájában emlékeztethet eleink által használtakra. Számtalan ember van, akit néhány próbalövés megbabonázott, megérezte milyen kihúzni az íjat, kilőni a vesszőt! Ők az első verseny hangulatát, izgalmát átélve, egy erdőben eltöltött nap után, jóleső fáradtsággal eltelve, az íjászat rabjává váltak. Kár azon rágódni, hogy mennyire autentikus és mennyire hagyományőrző a mai „történelmi” íjászat, elvégre így is szebbé teszi napjainkat!
Azonban aki íjászatra adja a fejét, annak illik tisztában lennie mindazokkal az ismeretekkel, amelyeket a régi idők íjászatáról tudunk. A „Sokezret nyilakkal…” a 10. századi „honfoglaló” magyar íjfelszerelés című kiállítás ezek megszerzésére kiválóan alkalmas, tegnap mi is megnéztük. „…az íjászathoz kötődő teljes tárgyi anyag – íj, nyíl, tegzek, idegek, íjászgyűrűk, övek – rekonstrukcióját kívánjuk közérthető formában bemutatni. A kiállításon egyfelől szerepelnek a kiindulást képező alapok: régészeti leletek másolatai, egy sírrekonstrukció, néprajzi párhuzamok és kortárs – nem magyar – ábrázolások is. Be kívánjuk mutatni a lehetséges rekonstrukciós folyamatokat, annak anyagaival, fázisaival egyetemben…” Úgy láttam, hogy a kitűzött célt elérték, lenyűgöző élmény volt megtekinteni a kiállított anyagot. Február 25-ig bárki megteheti ezt, bátran merem ajánlani, íjászoknak, múltunk iránt érdeklődőknek, mindenkinek! AVE Kiállítóház, Budapest, VI. Hajós u. 21.
Ízelítőül néhány kép és egy rövidfilm:
