A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…
Kincsem minden idők legsikeresebb versenylova volt, az összes viadalt megnyerte, amelyen indították, összesen 54-et. 13 évet élt, 1876-1879-ig versenyzett. Tavaly tavasszal vetítették a mozikban a lóról és tulajdonosáról – Blaskovich Ernőről – készített romantikus kalandfilmet, amelyet a premier hetében több mint kilencvenezer néző tekintett meg!
A magyar filmtörténet mindeddig legnagyobb költségvetésű alkotása számomra nem okozott csalódást. Kincsem tette a dolgát, Európa lóversenypályáin mindig gyorsabban futott, mint versenytársai. Természetesen ez önmagában kevés lett volna egy romantikus kalandfilm forgatásához, éppen ezért az alkotók kitágították a horizontot, fikciókkal bőven fűszerezve mutatták be a korabeli világot, a Kiegyezés utáni kor lóversenypályáit, légkörét. Nem maradt ki a szerelmi szál, sőt, a korabeli politika sem.
Blaskovich Ernő gróf még gyerekkorában végignézi, ahogy az 1848–49-es szabadságharc leverése után kivégzik a magyar hadseregben szolgált édesapját, méghozzá annak egykori barátja, Otto von Oettingen császári tiszt. Ernőt kisemmizik vagyonából, Oettingen beköltözik a kastélyába, és száműzi a fiút, aki a birtok szomszédságában él. Az 1870-es években kapcsolódunk a történetbe. Ernő felnőtt, és titokban még mindig bosszút forral apja gyilkosa – egyben az Osztrák–Magyar Lóegylet elnöke – ellen, de ágrólszakadt gróf lévén céltalanul, léhán tengeti napjait, baráti kölcsönökből tartva fent az arisztokrata életmód látszatát.
Bár Kincsemet nem tartották alkalmasnak versenyzésre, liciten Otto von Oettingen Klara nevű lánya vásárolja meg, talán csak azért, hogy borsot törjön Blaskovich orra alá. Kincsemet azonban képtelenek betörni, végül a hasonlóan szilaj természetű Klara pattan a hátára, s mikor a ló leveti, apja le akarja lőni az állatot. Blaskovich ott terem, megvásárolja Klaratól a lovat. Jó érzékkel nyúl a paripához, nem betörni, hanem megszelídíteni akarja, ebben szövetségesre lel egy fekete-fehér kiscicában. (A macska nem fikció, valóban része volt Kincsem életének, közeli barátságot ápoltak egymással.)
Ahogyan az várható volt, Klara és Blaskovich egymásba szeretnek, azonban Klara kezét másnak ígérik, megkezdődik az ármánykodás, ám kétségünk se legyen afelől, hogy a szerelem mindent legyőz. Kincsem sikereinek hírei pedig elérnek a császári udvarig, megpróbálják megtalálni azt a lovat, amely képes Kincsemet legyőzni. Ferenc József az egyik futamon az orosz cár előtt szeretne bizonyítani, ám Kincsem legyőzhetetlen.
Élvezetes, nagyszerű film kerekedett ki a valóság és fikció összefésüléséből. Sikerült a cselekményt mindvégig mozgalmassá tenni, a néző feszülten figyelheti a vásznon megelevenedő jeleneteket. Nagyszerűek a jelmezek és díszletek, jól eltalált a filmzene és a színészek remekül formálják meg a szereplők karaktereit. Petrik Andrea kiválóan játssza Klara szerepét, Nagy Ervin pedig olyannak formálja Blaskovich Ernőt, mint azt a rendező megálmodta: sármos, ügyes, akaratos arisztokratának, aki ha a lováról van szó, kérlelhetetlen. A többi színész is kiváló a filmben.
Tavaly moziban szerettük volna megnézni, de mire észbe kaptunk, már levették a műsorról. Karácsonykor a filmcsatornán sugározták, nagy élmény volt, kár lett volna kihagyni, aki nem látta, érdemes megnéznie!
***
Bár nem tartozik szorosan ide, ugyancsak nagyon tetszett a múlt héten sugárzott, Mária Terézia című kétrészes cseh, osztrák, magyar, szlovák koprodukcióban készült tévéfilm, amely az uralkodó trónra lépése előtti, majd azt követő néhány évét mutatta be. Remekül elevenedett meg egy történelmi kor, az udvari szokások, intrikák, viseletek. Az alkotás bizonyára megmaradt a történelmi tényeknél, Mária Terézia pozsonyi, a magyaroktól segítséget kérő beszéde, a történelemkönyvek szerint is úgy volt, ahogyan a film megelevenítette. Egy rövid időszak hiteles bemutatása kedvet csinál, hogy a néző felfrissítse a korábban tanultakat – Pragmatica Sanctio, örökösödési háborúk, Szilézia porosz annektálása, Mária Terézia tizenhat szülése (stb.).
Nehéz műfaji besorolást találni ennek a filmnek, mert megtalálhatók benne dokumentarista elemek, éppen úgy mint akciójelenetek, s a klasszikus bűnügyi filmek eszköztára is. „a viszkis” közelmúlt rablássorozatának története.
Nevezzük az elkövetőt AA-nak, elindulunk egy vélhetően székely faluból, ahol a nagymamája neveli a kis enyveskezű unokáját, előbbi halála után következik az alkoholista apa, az internátus, majd a javítóintézet Ceaușescu Romániájában. Döbbenetes jelenet, amikor a javítóintézeti zárkatársak bemutatkozásként sorban arcon köpik új társukat. Letelik ez is, AA a román hadseregben sorkatonáskodik, amikor őrségben szemtanúja, hogy a katonák lelőnek két fiatalt – igaz azt nem tudjuk, ez a határon történik, vagy a seregből szöktek. Ez az utolsó csepp a pohárban, AA megszökik a katonaságtól, s egy tehervonat aljára kapaszkodva érkezik Budapestre.
Új élete nem indul könnyen, mivel jégkorongozó múltja van, bekerül egy klubhoz, ahol nemcsak játékos, de szertáros is lesz némi fizetésért; az erőnléti edzője – szintén székelyföldi – felajánlja használaton kívüli lakását. AA dolgozik és sportol, majd állampolgárságért folyamodik, a második döbbenetes jelenet az, ahogy a hivatalnok bánik vele, ad egy olyan paksamétát, amelyet lehetetlen elfogadhatóan kitölteni. Közben megismerkedik egy egyetemista lánnyal, a családi vacsorán választottja apja pókerarccal kifejti: „Maga román. A lányunk szép jövő előtt áll, mit tud számára ajánlani papírok, pénz és jövő nélkül?” AA csak annyit felel: „Nem vagyok román”. Időben már túl vagyunk a rendszerváltozáson, de még ma is eszembe jut, hányan menekültek Ceaușescu poklából így vagy úgy (pl. fiktív házassággal), s itthon gyalázatosan románozták ezeket a honfitársainkat.
AA helyzete kilátástalan. Bár százezer forint kenőpénzért kap magyar útlevelet, helyzete jottányit nem változik. A film nagyon jól szemlélteti azt a vívódást, amely az első könnyű prédának látszó postahivatal kirablásához vezet, ám a pénz elfolyik a kezéből, nincs megállás 27 fegyveres rablásig, amelyből 26 sikeres volt. A média felkapja a rablássorozatot, az emberek pedig – állítólag – rokonszenveznek a Viszkissel, elvégre gyakran hülyét csinált a nagy népszerűségnek nem örvendő rendőrségből. Egyre nagyobb étvággyal rabol, sokszor másodperceken múlik, hogy nem kapják el, ilyenkor látványos üldözések, akciójelenetek mutatják a történteket. Addig jár a korsó… végül elkapják, bepillanthatunk a kihallgatásába, ahol egy emberi roncs rendőrtiszt próbálja AA-t a neki tetsző vallomásra bírni, hogy élete végéig egy cellában rohadjon. Pedig… „csak” 16 esetet lehetett bizonyítani, ő vállalta mind a 27-et. Tesz még egy kísérletet, hogy megszökjön a vizsgálati fogságból, bár az épületet sikerül elhagynia, esélye sincs arra, hogy felszívódjon.
Lezárul a büntetőeljárás, AA majd’ 20 évet börtönben tölt, szakmát tanul, ma becsületes, dolgos emberként él közöttünk. A filmben még taxisofőrként egy színészi epizódszerephez is jutott.
A mozit elhagyva, kérdések sokasága merült fel bennem. Tény, hogy AA-nak elképzelhetetlenül nehéz gyermekkora volt, ám sokan vannak ilyenek, akik mégsem lépnek a bűn útjára. Amit AA tett, arra ez nem ad felmentést, az sem szépségtapasz, hogy volt egyfajta stílusa. Hiába jött át magyarként Magyarországra, a sorsa megaláztatás és reménytelenség volt, de ebből kilépni nemcsak betörésekkel lehet! Az is tény, AA rengeteg pénzt vett el azoktól a bankoktól, amelyek viszont legálisan, legalább ennyire kifosztották ügyfeleiket, igaz, legalább fegyverhasználat nélkül. AA nem ölt. Valóban, nem egy gyilkos személyiség képe rajzolódott ki előttünk, de fegyveres rablásnál, szorongatott helyzetben, ez inkább a szerencsén múlhatott. Talán a legfontosabb tanulság, a bűnért kimért bűnhődés után is lehet becsületes életet kezdeni. Ez az egyetlen, amiért AA elismerést érdemel.
Ritka dolog, hogy egy bűnsorozatról még a tettes életében filmet forgassanak, izgalmas feladatra vállalkoztak az alkotók. Érdekes volt a film fogadtatása a sajtó részéről, volt olyan stúdióbeszélgetés, ahol a sajtóetika határait (van olyan?) messze túllépve próbálták megalázni AA-t. Rózsa Sándor, Robin Hood és számtalan bűnelkövető életét filmesítették meg, persze keveredik valóság és fikció, azonban AA rablássorozatára még sokan emlékszünk. Hogy ezt érdemes volt-e megfilmesíteni, döntse el minden néző maga, egy mozilátogatást biztosan megér ez az alkotás.
Izgatottan várom lesz-e folytatás, vajon Kulcsár Attila, vagy Tocsik Márta ügye eléri-e egy-egy alkotói stáb ingerküszöbét?
A 130 – nagyjából teljesen nézhetetlen – televízió állomás között lépegetve akadtam meg a „Babilon Berlin” című német filmsorozatot megpillantva. Azonnal ráéreztem, hogy itt nem a mindent elárasztó szemétre bukkantam. Bár még csak az első évadot sugározták, érdemesnek tartok néhány gondolatot leírni az első tíz epizód után.
A film az 1920 évek végének Berlinjében játszódik, főszereplője Kölnből érkezett rendőrfelügyelő. A cselekmény több szálon fut, nyomozás folyik, szövevényes bűnügyekben. Miközben a Szovjetunió Berlinbe küld egy hosszú, tartálykocsikból álló szerelvényt, amely a Békeszerződésben betiltott foszgén nevű harci gázt szállítja, a kocsik között megbújik egy orosz arisztokrata család vagyona aranyrudak formájában. Közben Berlinben Trockij hívei Sztálin megbuktatására szövetkeznek, a szovjet nagykövetség emberei kíméletlen kegyetlenséggel mészárolják le őket a város közepén, egy illegális nyomdában. A szovjet szál csak egy fonala a cselekménynek, mellette látjuk a német kommunisták Május 1-i provokációját, ártatlanok életét elvevő rendőrsortüzeket, különféle bűnügyek felgöngyölítésének sikereit, kudarcait, a bűnüldöző szerveket is átszövő korrupciót. (Jó példája ennek az erkölcsrendészet vezetőjének bordélyházban tett nem hivatalos látogatása…).
A film lényegét azonban nem a felsoroltakban látom. Egy nagyon mocskos kort jelenít meg, olyat, amely számos párhuzamot mutat a jelennel, nem elsősorban csak Németországgal, hanem Nyugat-Európával. Egyszerre van jelen az erkölcsi fertő elképzelhetetlen tobzódása, a mélyszegénység, ahol a nyomorban élő családban meghalt nagyszülő holttestét azért akarják az egyetemnek adni, mert nincs pénzük a halott elszállítására, a szükséges összeget lánya prostitúcióval szedi össze, miközben a vesztett háborúban vagyonát megmentő felső tízezer mérhetetlen gazdagságban él. A társadalmi feszültségeket a kommunisták akarják kihasználni, de a hatalom ezeket a támadásokat képes visszaverni. A társadalom a tökéletes anarchia állapotában él, lokálok és bordélyházak kínálják a feszültségek levezetésének lehetőségét.
A film alkotói stábja tökéletes munkát végzett. Mindvégig érezzük a kor légkörét, a mindent átható nihilt és feszültséget. Remek az operatőr, a díszletek és jelmezek, nem beszélve az előttem teljesen ismeretlen színészekről, akik remekül formálják meg a szereplők karaktereit. Bár az első évadban nem jelentek meg a horogkeresztes zászlók, ám sok minden előrevetíti, hogy a mocsárba süllyedő társadalmat egyedül valamiféle rend mentheti meg a végső pusztulástól. A történelemből jól tudjuk, hogy akkor a nemzetiszocializmus hozta el a rendet, az más kérdés, hogy hosszútávon ez még nagyobb kárt és pusztulást okozott. Valószínűleg a második évadban látni fogjuk, azokat a szörnyűségeket is, amelyek a nemzetiszocializmus hatalomátvételét kísérték.
Ez a film egészen más, mint a ránk zúduló mocsokáradat, számomra nagy élmény, ahogyan bűnügyek apropóján bemutat egy rettenetes történelmi pillanatot.
Általában kevés időt töltök a televízió előtt, immár 25 éve sugározták a Twin Peaks című amerikai sorozatot, amely annyira tetszett, hogy olykor ügyeletet cseréltem, hogy megnézhessem a következő epizódot is.
Azt gondolom, az akkori televíziós sorozatok műfajában valódi különlegességet kaptunk. Isaura bárgyúsága, a Dallas milliomosainak konfliktusai nem érték el ingerküszöbömet, de Twin Peaksben lenni teljesen más volt. A történetet nyugodtan tekinthetjük kriminek, elvégre Laura Palmer meggyilkolásának nyomozását követhetjük, amelybe a helyi rendőrség mellett bekapcsolódik az FBI is, Dale Cooper ügynök személyében. A történet egyszerre több szálon fut, néha belegabalyodtunk a forgatókönyvbe, maradtak bőven elvarratlan fonalak a sorozat végére. Mit láttunk? Nyomozást, amelyben sorra bukkannak fel a kisváros jellegzetes figurái. Folyik a cselekmény, ám a történetet átszövi egyféle misztikus homály, megelevenedő álmok, olykor már a sci-fi világát súroló történések. Kiváló karaktereket, remek színészek elevenítik meg, az események olykor váratlan fordulatot öltenek, figyelmünk egy pillanatra sem lankadhat. Mindezeket megkoronázta Angelo Badalamenti filmzenéje, amely tökéletesen festi alá hangulatilag is a cselekményt. Végül, egy ismeretlen dimenzióban, túl a vörös függönyön, a meggyilkolt Laura Palmer Cooper ügynök fülébe súgja: „…találkozunk 25 év múlva…”.
Eltelt 25 év, a Twin Peaks 2017 címen sugározzák a történet folytatását. A 18-ból 8 rész ment eddig, számomra hatalmas csalódást okoztak az eddig látottak! Ez egész elképesztően vontatottá vált, a cselekményben iszonyatosan nehéz bármilyen koherenciát találni, bátran leírom, hogy összefüggéstelen! Egy-egy régi szereplő ugyan feltűnik pillanatokra – például a két különböző színű szemüveglencsét viselő pszichiáter (akit alighanem valós személyről, vagy elmegyógyászok halmazáról mintáztak…) – ennyi elég is ahhoz, hogy lássuk, hogy 25 év, jó esetben egy emberi élet harmada, mekkora rontást ejt rajtunk… A nyolcadik részben vagy 20 percig csak színes ködfelhők villódznak a képernyőn, eljutunk egy 1945-ben végrehajtott kísérleti atomrobbantáshoz – a film fekete-fehérre vált – majd ugorva az időben, 1956-ba kerülünk, ahol egy eddig ismeretlen szereplő, szintén ismeretlen embereket gyilkol. A kép teljesen szétesett, úgy tűnik, Twin Peaks belehalt a huszonöt évbe… Persze 10 epizód még hátra van, lehet, hogy a kaleidoszkóp formái a végére összeállnak, de tegnap este közel jártam ahhoz a ponthoz, hogy megszakítom a film nézését! Figyelni fogom, lássuk a végét, s ha mégis érdemtelenül bíráltam volna, javítani fogom.
Fiam iskolája, az abai Atilla Király Gimnázium, 2017 május 23-án ünnepelte névadóját. Erre az alkalomra, már január végén meghívták Koltay Gergelyt, a Kormorán zenekar vezetőjét, aki első szóra igent mondott. Izgalommal vártuk a találkozást! Szilasy György igazgató úrtól én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy néhány kérdést fogalmazzak meg, amely a beszélgetés vezérfonala lehet.
Miután bemutattuk az iskolát, majd bejártuk Gergővel, a jurta melletti árnyat adó fa tövébe telepedtünk, kört alkotva ültünk. A diákok muzsikálásával kezdődött a találkozó és a beszélgetés. Kísérletet sem teszek arra, hogy részletesen idézzem mindazokat a gondolatokat, amelyeket Gergőtől hallottunk. Elmesélte pályájának indulását, ahogyan gyermekszínészként kezdte, majd zenét tanulva eljutott a Kormorán megalapításáig, elmondta, hogy milyen hatások vezették a folk-rock műfaj irányába. Szó esett rockoperákról és filmzenékről is. Amíg ezeket felidézte, számtalan fontos gondolatot osztott meg velünk. Körbejártuk Bálint Elemér oroszhegyi polgármester „Hivatásunk magyarnak lenni” mondatából miként született dal, majd zenealbum, hogyan tehetünk eleget feladatunknak. Ha jól belegondolunk, mit jelent ez a három szóba sűrített mondat, csodálatos világ tárul fel előttünk… Szó esett még Lámpás Emberekről, Táltosok Fiairól, őseink világáról. Még órákig tudtuk volna folytatni a beszélgetést, de időnkbe ennyi fért bele.
Elnéztem a diákokat, nagy figyelemmel, nyitott szívvel és ésszel fogadtak be Gergő szavait. Ebben az iskolában, ahol tanár, diák hivatása magyarnak lenni, ahol a muzsika, a tánc, a népi kézműves mesterségek művelése a mindennapok része, hiszem, ők megértették Gergő szavainak mélyebb értelmét. Bizonyára mindannyian lélekben gazdagodva búcsúztak el vendégüktől. Befejezésül még elénekelték Gergőnek az iskola Himnuszát, majd íjászattal folytatták a napot .
Felemelő perceket éltünk át, köszönjük Gergő, hogy megajándékoztál minket jelenléteddel, szavaiddal, gondolataiddal!
Isten áldja meg a magyart, Tartson neve míg a Föld tart. Paradicsom hazájában, Éljen örök boldogságban. Éljen örök boldogságban!
Töltse békében napjait, Egyezve lássa fiait. Tatár, török, s más ellenség, Minket meg ne rendíthessék. Minket meg ne rendíthessék!
Isten áldja meg a magyart, Tartson neve míg a Föld tart. Isten áldjon meg bennünket, Minden igaz magyar embert. Minden igaz magyar embert!
