ápr 232019
 

Hosszabb beszélgetést olvastam Eperjes Károllyal a Magyar Nemzetben,ez ösztönzött arra, hogy azon melegében jegyet vásároljak a húsvéti előadásra.

Néri Szent Fülöp életének epizódjait korábban láthattuk a filmvásznon, ez alapján állították színpadra Budapesten. A cselekmény Cirifischio felakasztásával indul, ki az Úr színe elé lépve számot ad múltjáról. Megelevenedik, ahogyan gyermekként egy templomi kegytárgy ellopása után Fülöp oltalmába kerül, nála nevelkedik, majd szerelmesek lesznek egymásba Leonettával; ám ifjú emberként nem tud ellenállni a kísértésnek, amely a Mór nő ölelő karjaiba taszítja; leszúrja Leonettát gyermekként megbecstelenítő bíborost. Bűnhődik, felakasztják. A cselekmény alapján akár tragédiának gondolhatnánk a látottakat, de nem az. Fülöp atya és az őt körülvevő gyermekek állnak a központban, minden nehézség, sátáni cselszövés ellenére öröm és vidámság sugárzik a színpadról. Bár Cirifischio kötélen végzi, Leonetta apáca lesz, Fülöp és a gyerekek életkedve megmarad, annyira, hogy Fülöp atya nem fogadja el a pápai bíborosi kinevezést és az azzal járó pompát, megmarad szegénynek, az utcagyerekek apostolának.

A színpadkép bár egyszerű volt, a díszletek felkeltették azt az érzést, hogy a korabeli Róma romos templomait látjuk. A jelmezek pedig különösen tetszettek, valamennyi szereplő karakterét erősítették. (Rátkai Erzsébet alkotásait láthattuk.) Jacomo, a fazekas mester bőrébe bújt ördög jelmeze szenzációs volt!

A cselekményt és a színpadi megjelenést varázslatos színészi játék koronázta, gyermekszereplők és a Pesti Magyar Színiakadémia növendékei nagyszerű gyereksereget alkottak, minden színész remekül játszotta szerepét, Eperjes Károly pedig tökéletes átéléssel formálta Fülöp atyát. Nagyon jók voltak a dal- és táncbetétek, a színpadi mozgás és a koreográfia is.

Mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani a színdarabot!

Ha minden a terveim szerint alakul, ez volt az utolsó bejegyzésem a Mi Pilvaxunkba. Az oldal nem szűnik meg, hanem új formában fog tovább működni. Csak akkor válik nyilvánossá, ha a honlapépítéssel végeztem, nem kizárt, hogy ez hosszabb ideig tart majd. Az eddigi tartalmak archív formában megmaradnak.

febr 172019
 

TÓTH ÁRPÁD: A TAVASZI SUGÁR…

A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.

Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.

Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…

1918

 

febr 082019
 

Kávéházi fogasokon, nyeles olvasókereteken minden időben függtek újságok. Lomha reggeleken, gőzölgő kapucíner és briós mellé, a törzsasztaloknál ülők elolvashatták a napi híreket, megtárgyalhatták azokat. Újságot olvasni jó!

dav

Kép: magyarnemzet.hu

Az 1938-ban alapított Magyar Nemzetet Nagyapám is olvasta. Ahogy felcseperedtem, magam is ezzel kezdtem máig tartó újságolvasói életemet. Szüleim polgári, keresztény szellemben igyekeztek felnevelni, bár akkoriban az ezt támogató sajtómuníció nem volt elérhető, azért a Magyar Nemzet még akkor is picit kilógott a sorból. A Hazafias Népfront lapjaként aposztrofálták, lényegében ugyanazt írta, mint a többi országos (és megyei) napilap, mégis árnyalatnyit más volt. Viszont a hétvégi mellékletek! Kiváló tollú publicisták, a kortárs irodalom nagyjai publikáltak írásokat. Karácsonykor olyan vastag volt a lap, hogy kiolvasása elhúzódott január közepéig. Még az egyetemi évek alatt is előfizettem rá, mindig járt nekünk.

Az általam ismert története során, legfontosabb megnyilatkozása mégis a Lakiteleki Nyilatkozat közreadása volt! Kivágtam, nagyon sok évig Nagyanyám gobelinezte Kossuth-címer üvegére ragasztva olvasgattam. Bár a Nyilatkozat szeptemberben született, 1987. november 14-én jelent meg a Magyar Nemzetben.

„A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.

Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában. Viták után a résztvevők egyetértettek abban, hogy egy ilyen közmegegyezés csak valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával teremthető meg.

Az a véleményük, hogy csak a társadalom részvételével lehet megoldani a válságot, mégpedig mind a társadalom, mind az ország politikai vezetőinek részvételével. A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése.

Ezért javasolják a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. Ez a fórum alkalmas lenne súlyos gondjaink megvitatására, egy-egy témakör elemzésére, alternatív megoldási javaslatok elkészítésére.

A fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak. Fontosnak tartanák, hogy ezeknek az eszmecseréknek és elemzéseknek az anyagát megismerhesse az ország közvéleménye. Ezért szükségesnek érzik alkotmányos keretek között működő, független sajtóorgánumok létrehozását.

Hisszük, hogy a megújhodás erőinek széleskörű összefogásával kijuthatunk a válságból.

Lakitelek, 1987. szeptember 27.”

Azt gondolom, nem lehet ennek a találkozónak és Nyilatkozatnak a jelentőségét túlbecsülni!

Azután jöttek a választások, kitört a médiaháború, annak viharában sodródott az újság is, de mindig megőrzött valamennyit a konzervatív, polgári, keresztény világnézetből. Nemcsak a médiaháború, hanem a gazdaság viharainak is kárvallottja volt. Eljött az a bizonyos négy évvel ezelőtti nap, újra pártsajtóvá vált, hogy tavaly tavaszi választások után végleg lehúzza redőnyt. A változások után azonnal lemondtam, előfizettem a Magyar Időkre. Tegnapelőtt ez az újság Magyar Nemzetté változott, örültem a hírnek, nagyon remélem, hogy a lapalapítók célkitűzéseinek megfelelve, immár megmarad örök szerelemnek

***

Mindig szerettem rádiót hallgatni. Az utóbbi években leginkább autót vezetve hódoltam ennek a szokásomnak, még akkor is, ha igazán nekem tetsző állomást nem találtam a bőséges kínálatban. Néhány hónapja bukkantam a Rock FM 95,8-ra, bár Székesfehérvár egyes részein kissé zajosan szólt, vezetés közben kizárólag őket hallgattam. Az éteren át rokonszenves műsorvezetők szólaltak meg, húszpercenként voltak közlekedési hírek, valódi, klasszikus rockzenét sugároztak. Ma egy hete, munkából hazafelé meghallottam az Ismerős Arcoktól a Nélküled című dalt – na végre, megtört a jég, gondoltam -, másnap a Rock FM hűlt helyét találtam, helyette valami SlágerFM (?) szólalt meg, egy Boney M. szerzeménnyel…

Tudom, hogy a kereskedelmi rádiózást a profit tartja életben. Nem nagyon értem, hogy a csapból folyó Retró Rádió mellé szükség van egy jóformán teljesen azonos profilú adóra? Kár érte, mert most azután teljesen homogén lett a kínálat… Azt értem, hogy nincs tömegigény egy tematikus dzsesszt játszó adóra, de azt kétlem, hogy rockzenét sugárzó csatornára ne lenne igény! Mindegy, előre kell menekülni…

Már egy éve előfizetek a Tidal nevű szolgáltatóra. Havi 3000 Ft-ért, Hifi minőségben tetszőleges albumokat hallgathatok. Vasárnap Cseh Tamás emlékkoncerten voltunk (tervezem, hogy beszámoljak róla); rákerestem a Tidalon, az általam ismert összes albuma elérhető, hallgatható, letölthető.

Karácsony előtt megjelent egy zenealbum, szintén tervezem bemutatni. Ez lesz életemben az első olyan, amit nem vásárolok meg, nem fogom fizikailag birtokolni, mégis teljesen jogtisztán, annyiszor hallgathatom, ahányszor csak akarom. Őszintén szólva, a CD korongokat már nem nagyon van hová betolni… Azt hiszem ez a jövő, a zenék felhőkben laknak, némi pénzt áldozva azt és akkor és ott hallgathatjuk, amikor csak akarjuk. Igaz ez a rádiókra is, a világhálón olyan tematikus adókat találhatunk, hogy akár rockzenét sugárzót is hallgathatunk. Az FM-en meg szóljon Boney M. és a retró világ…

Fotó: Unsplash

jan 212018
 

1989. január 22-étől ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.

Miért január 22-én?

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz megírását.

Ez a nap, ez az ünnep talán alkalmat ad arra, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a magyar nép évezredes kulturális hagyományaira, az eddig megőrzött érték továbbadására…


Füst Milán: A magyarokhoz


Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Termeté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar.
Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd hát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott

…és észrevegyük a mai kor alkotó értékeit…


Tamás István: Tiéd ez az ország


Még gyermek voltam, s apám megfogta kezem.
Megmutatta nekem, hol él a nemzetem.
Mutatta az erdőt, a zöldellő réteket,
Ahol szebb jövő vár rám, és boldogan élhetek.


Mutatta az alföldet, a Duna – Tisza közét,
A Jászságot a Bakonyt, a hatvannégy vármegyét!
Mutatta az utat, a nádasok között,
ahová hős őseink lelke költözött.


Nézd fiam a folyókat, nézd a völgyeket,
a nyíló virágokat, réten a fényeket.
Ez mind a tiéd fiam, óvd és vigyázz rá,
ne hagyd az idegent, hogy hazád elrabolják!


Érintsd meg a követ, mert az is a tiéd.
Tiéd a folyó a part, el ne add semmiért!

Tiéd ez az ország, múltja és jelene.
Neked teremtette, a magyarok istene!

…mert

„Az ember nem a jelen pillantat, nem a pillantati szükség rabja; értelmi eszméletekre lévén alkotva, nem veszti el a múltat szem elől; s ezáltal mind a jelennek több díszt szerezhet, mind a jövőre kiszámított hatással tud munkálni.” /Kölcsey Ferenc: Parainesis/

1943. január 22-én született Cseh Tamás, ma lenne 75 éves.

ápr 062017
 

Nézzétek el nekem, ha elfogult leszek, elvégre a „szeretet megváltoztatja a világot”, nem tudom más szemmel nézni annak az embernek a színjátszását, akit a világon legjobban szeretek – Benedek fiamról van szó – ; szeretem diáktársait, szeretem tanárait, szeretem az Atilla Király Gimnáziumot, amely jó irányba fordította életünk szekerét, mondhatnám megváltoztatta világunkat…

Életiskolába jár Benedek fiunk, az életnek nemcsak a periódusos rendszer titkainak tudása, hanem az alkotás öröme is része. Felállni a világot jelentő deszkákra és előadni Tamási Áron 1936-ban írt színművét, nagyon komoly kihívás, lecke és tanulás! Ne feledjük: három felvonásos, több mint két órás mű szövegét kellett megtanulni, tudni, előadni! Szükség volt jelmezekre, kellékekre; színpadi mozgás elsajátítására, jól érthető szövegmondásra, játékra, összhangra a színésztársakkal! Azt gondolom, hatalmas teljesítmény volt! Mert az egy dolog, hogy szülőként ez az este örökre lelkünkbe vésődött, de a diákok életére is komoly hatással bírhat! Hihetnek önmagunkban, hogy nincs olyan hosszú szöveg, amelyet nem lehet memorizálni, fel kell lépni a színpadra, képesek megformálni azokat a karaktereket, amelyeket Tamási Áron egykor elképzelt; képesek lettek egy irodalmi alkotás legmélyebb megismerésére, mondanivalójának megértésére! Talán, ha néha-néha elmennek színházba, más szemmel fogják látni majd mindazt, ami a színpadon történik, tudni fogják mennyi munka és buktató áll a látottak mögött, az átlagnézőnél jobban fogják felismerni az előadások értékeit. A színház életünk tükre, kincs, amelyet semmi sem pótolhat. Biztos vagyok abban, hogy a felnőtté serdülő ifjaink, akik tegnap igazi színházat játszottak, kincsekkel gazdagodtak! Köszönet ezért iskolájuknak, tanáraiknak, különösen Nagyné Csatlós Irén tanárnőnek, aki segített a diákoknak az előadás megvalósításában! Talán nem árulok el műhelytitkokat ha elmondom, a diákok maguk választották szerepeiket, abban biztos vagyok, hogy rendkívül jó érzékkel tették, hiszen a karakterek remekül illettek mindannyiukhoz! A nézőtéren egy pillanatig sem éreztem, hogy amatőrök állították színpadra a művet.

Mielőtt magáról a darabról idéznék, nézzük meg az előadás befejező jelenetét mozgóképen!

2010-ben Kézdivásárhelyen adták elő Tamási színdarabját, a magyarteatrum.hu így mutatta be akkor az alkotást:

„Tamási Áron 1936-ban megírt darabja a mindenkor aktuális politikai történeten túl, ami az idegen és hamis vezérről valamint a kiszolgáltatott népről szól, mélyebb emberi sorskérdést vet fel: a megoldást mástól váró önsajnáltató szolgaság és passzivitás helyett, az egyéni sors- vállalás felismeréséről.

Tündöklő Jeromos a hatalomvágy tükre, mely szembesít önmagunkkal, a bennünk rejtőző hamis ambíciókkal, hiú álmokkal. Jeromos, az ember barátja, rossz lelkiismerete, személy és megszemélyesítés egyidőben, mely sötét félálomként jelenik meg nem túl sikeres életünk újrakezdési „hogyan tovább?” hajnalain. A vele való találkozás önmagunk felismeréséhez és katarzishoz vezet.

A bennünk lévő rossz reális, megjelenése szürreális, ahogy eltűnik, az maga a csoda. A történet egy kisközösségben játszódik, a társadalmi struktúrákban kialakult emberi problémákat vet fel és rávilágít arra, hogy ezekben a problémákban gyors változás és javulás nem történik, amíg a közösség és az egyén nem érik meg rá.”

Valóban döbbenetes, hogy a 81 évvel ezelőtt született mű, mennyire aktuális ma is!

Sok fényképet készítettem, sajnos nem lettek jó minőségűek, nekünk valamennyi fontos, de talán másoknak is érdemes átlapozniuk.

ápr 102016
 

Április 11-e, József Attila születésének időpontja, 1964 óta a magyar költészet napja. Mint minden ünnep, ez is jó alkalom arra, hogy megálljunk egy pillanatra és átgondoljunk néhány dolgot!

(Fotó: Megyeridoki)

Hatalmas tehernek és fölöslegesnek éreztük akkoriban, hogy majd’ minden magyarórára fejből kellett megtanulnunk egy verset. Mai eszemmel már sajnálom, hogy csak egyet kellett, s nem többet… Most már tudom, hogy mennyire pallérozta elménket, mennyire megkönnyítette a tanulást, figyelmünk összpontosítását, a megjegyzést és előadást. Egyetemi vizsgákon köszöntek vissza a verstanulás eredményei. Pedig szüleinkhez képest, mi csak töredékét kaptuk feladatként…

Kézbe venni egy verseskötetet, elolvasni, ízlelgetni a sorokba szőtt gondolatokat csodálatos kaland! Értő színész, zenész pedig még hozzáadhat a műhöz, hallgassuk Sinkovits Imrét szavalni! Amikor befogadunk egy verset, a költő visszatér, életre kel, mondhatjuk feltámad, szemtől szembe, a múltból visszatekintve, évszázadokat átlépve szól hozzánk! Rajtunk múlik, hogy értjük-e őt, magunkévá tesszük-e gondolatait? Ez a lehetőség a költemény és költő legnagyobb csodája!

Magyar életünk, túlélésünk kulcsa nyelvünk megőrzése. Talán nem véletlen, hogy az elszakított országrészekben legnagyobb erővel a magyar feliratokat, kultúrát, oktatást támadják, hiszen jól tudják, ha a nyelvünket elveszik, mindenünket elvették. Ám a veszély nemcsak ott, hanem itt is nagy! Óvnunk, védenünk kell édes anyanyelvünket, ehhez a feladathoz verseink kincsestárából erőt gyűjthetünk. Elolvasni gyönyörű nyelvünkön egy verset, olyan, mint kortyolni egy tiszta vizű forrásból, ne engedjük, hogy bárki beszennyezze azt!

Íme, közkinccsé teszek egy verset prózában és dalban:

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

márc 292016
 

Sokan siratják a Gutenberg-galaxist, talán nem alaptalanul. Zaklatott, rohanó életünk nem kedvez a könyvek világának, újságot sem olvasunk sokat, hírportálokon futjuk át inkább a világ történéseit. Hosszú vonatozások idején az utasok olvastak, vagy rejtvényt fejtettek, ma több ember kezében látni telefont, mint nyomtatott írást. Fülhallgató zár be végleg a digitális világba, kirekesztve a hangokat…

Pedig olvasni jó! Egy csendes sarok, olvasólámpa, kis ellazulás, s a kézbe vett könyvben a betűk életre kelnek, agyunk filmmé formálja azokat, nem a sorokat látjuk, hanem peregnek előttünk az események. Hol vannak már azok a gyerekkori idők, amikor a Pál utcai fiúkat, az Egri csillagokat, a Winettou-t tízszer, hússzor elolvastuk, vagy éppen Rejtő Jenő semmihez sem hasonlítható humorával megírt regényein nevettünk, hogy még a könnyünk is kicsordult? Az Y és a Z generációk nem tudják mit veszítenek, mi, akik könyvek között nőttünk fel, sokan hajlamosak vagyunk szakítani az olvasás örömével…

Az elmúlt napokban két könyvet vettem kézbe, megosztok néhány gondolatot azokról.

Fábián Janka: Búzavirág

covers_367455

Hitvesem kérte a könyvet Karácsonyra, ám az ünnep előtt már nem volt kapható, ez azért jelez valamit. Év elején vásároltuk meg, érdemes volt! A világhálón búvárkodva szembesültem azzal, hogy ez a kötet az írónő nem előzmények nélküli regénye, számos alkotása jelent meg korábban. Kortárs szerzőtől olvasni mindig érdekes kaland!

A történet a XIX. század végén indul, egy lány – Mimi – életét követhetjük nyomon, aki vidéki birtokon születik és nevelkedik. Vannak egyetemes emberi értékek, amelyeket mindenki keres: szeretet, szerelem, párválasztás, a tehetségünkhöz legjobban illő hivatás megtalálása. A felsoroltakhoz rögös út vezet, mi magunk, hibáinkkal, botlásainkkal, zsákutcáinkkal sokszor nem jutunk célhoz ebben a szövevényes labirintusban; tovább nehezíti dolgunkat a világ, a történelem sodrása, akarva, akaratlanul formálja életünket. „Vége van hát – gondolta Ella, kicsit szomorúan. – Beköszöntött a huszadik század. Új kezdet, új remények. Számunkra és az egész emberiség számára. Isten hozta hát! Az igazat megvallva nem is bánom. Az előzőnél a tizenkilencediknél csakis jobb lehet.” – olvashatjuk a regényben.

Főhősünk Mimi megtalálja a szerelmet Vincében és a számára rendelt hivatást a színészetben. Vince elkészíti első filmjét Mimi főszereplésével, melynek címe Búzavirág. Kitör az I. Világháború, Vince a fronton találja magát; Mimi pedig önkéntes ápolónőnek jelentkezik, némi ügyeskedés árán az olasz fronton harcoló kedvese közelében szolgál. A szerző nagyszerűen eleveníti meg a háború, a frontvonal, a hadikórház és a hátország borzalmait. Mimi és Vince szerelme véget ér. Nem elég a háború, közben pusztít a spanyolnátha is… A háború végén Mimi új utat keres, operettekben lép színpadra Bécsben, majd Berlin és Amerika következik, mert mindig akad valaki, aki felismeri tehetségében a lehetőséget.

Érdekes, ahogyan megelevenedik a filmvilág, a futószalagon gyártott némafilmek, majd az első hangosfilmek; Mimi szívesen foglalkoztatott, igazi filmsztárrá válik, úgy, hogy közben megőrzi önmagát. Fábián Janka magával ragadóan mutatja be a húszas évek Hollywoodját, szesztilalmat, tivornyákat, kisebb-nagyobb stikliket. A cselekmény rendkívül fordulatos, Mimihez megérkezik árván maradt, tíz évvel fiatalabb öccse, aki nagy bajba sodródik. Mimi filmes karrierje ezzel véget ér, ám megtalálja a szerelmet és a boldogságot, úgy, hogy a sors játéka folytán visszagondolhatunk az olasz hadikórház sebesültjeire. 1933-ban Mimi édesapja egykori üzlettársának birtokán, San Francisco szőlőültetvényei között ér révbe. Évtizedeket ugrunk az időben, 1998-at írunk, amikor meglepő epilógussal zárul a regény.

Élvezetes olvasmány volt, hiszen nagyon változatos, váratlan és meghökkentő fordulatokkal tarkított a cselekménye, jól megformáltak a karakterek, egyformán hitelesnek érezhetjük a századforduló Magyarországának és húszas évek Amerikájának bemutatását is. Mindeközben érezhetjük a történelem viharait, megpróbáltatásokat, fájdalmat, boldogságot. Nem mellesleg átélhetjük egy akkor új művészeti- és iparág, a filmek születésének korszakát. A regény a Koszorúfonat folytatása, Bálint életének bemutatásával akár újabb történet lehetősége is benne van. Örülök, hogy elolvastam!

***

Ősi János: Kard és kódex

A Lovagkirály keresztje című regényről már esett szó honlapunkon, türelmetlenül vártam a folytatást, amely – mi tagadás – csalódást okozott.

A cselekmény kissé zavaros, nehezen követhető, a karakterek elnagyoltak. Bár igyekszik a király emberi arcát mutatni, ebben a formában nehezen hozható össze a bennem élő Szent László képpel. (Bizonyára én élek tévedésben…).

István szentté avatásáról olvasva majdnem végleg letettem a könyvet… Miközben László Atilla kardja után kutat – mindig csak majdnem sikerül megszereznie – a fegyverhez tartozó hun rovásírással íródó könyvnek végképp nyoma vész, nem tudjuk Szentföldön, vagy Zárán rejtőzik? Számomra nagyon hiányozott, hogy még utalást sem olvashattunk a Lovagkirály legendáiról. Népszerű kifejezéssel élve, karaktergyilkosságnak nem rossz a második kötet, mivel a Király halálával végződik, nem tudhatjuk mit hoz majd a készülő harmadik? Kérdés, hogy érdemes-e mítoszokat – hisszük vagy sem – porba dönteni?