Széchenyi Lánchídja alatt áll Ezerkilencszázötvenhat, a túlparton Kettőezertizenhat. Közöttük hatvan esztendőt sodor a hömpölyögő Duna, hajnal van, ködös pára lepi, mégis tisztán látják egymást. Ötvenhat tükröt fog a kezében, Tizenhat egy palackot tart, abban papír, néhány kézzel írt sorral. Tudja, üvegbe zárt levelet a jövőnek szokás küldeni, reméli, ha bedobja a Dunába, áttöri az idő függönyét, s átjut a túlpartra, a címzetthez. Azt is tudja, ennek a levélnek meg sem kellett volna íródnia, annyira nem fontos ma már… Arra a gondolatra, hogy bele kell néznie Ötvenhat tükrébe, félelem önti el, homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöznek.
Ötvenhat pedig áll csendesen, nem győz csodálkozni, nem érti, hogy mi történt velünk. Ötvenhatban Kárpáthazát még magyarok lakták. Ötvenhat emlékezetében elevenen él az aradi bitó fájdalma, az első kommunista rémuralom, a világháborúk minden kínja, a Trianonban elvesztett nemzet haldoklása. Ötvenhaton átgyalogoltak a náci német és a kommunista orosz hordák, halottak százezreit, porrá égetett országot hagyva maguk mögött. Ötvenhatra ráültettek moszkovita kommunista idegenszívű diktátorokat, Szabad Nép félórákra kényszerítették, felállva tapsoltatták, kínzókamrákban gyötörték, deportálták, üldözték, el akarták venni még hitét is.
Egy csendes őszi napon Ötvenhat úgy gondolta, hogy elég volt ebből. Forradalmat tetszettek csinálni? Dehogy tetszettek! Elindultak Bem tábornok szobrához, egymásba karoltak, ezzel varázsolva a történelmet lelkek forradalmává. Órák alatt eltakarították a gyűlölt szimbólumokat, Sztálin szobrát, vöröscsillagokat, kivágták a mocskos címert a lobogóból, és felemelték a lyukas zászlót a szélbe. A többi már jött magától, falra írták, hogy „Ruszkik haza!”, arra gondoltak, kezükbe veszik sorsukat, élhető, polgári Magyarországot építenek fel. Ennyire egyszerű volt!
De megszólaltak a fegyverek, lőttek, s ők visszalőttek. Elhitték: győzött a Forradalom, Karácsonyra már véget ér Magyarország visszafoglalása, elkezdődik újjáépítése. De akadt egy Csermanek nevű gazember, aki nevét adta ahhoz, ami már régen eldőlt: hívó szavára százezer ruszki zúdult ismét az országra, a srácok pedig fegyvert fogtak, amíg éltek harcoltak. Akik nem estek el a harcmezőn, bitón, börtönökben végezték, még a végtisztességet is megvonva tőlük, arccal a föld felé kaparták el őket. A maradék ellenállókra, fegyvertelen tömegre sortüzek zúdultak Mosonmagyaróvártól Salgótarjánig. Bosszúhadjárat indult, miközben megindult a világ legaljasabb „konszolidáció”-ja…
Ötvenhatnak két tévedése volt, hitt a Nyugatnak és bízott a jövőben. Nem mérte fel, hogy Trianon a Nyugat mérhetetlen gonoszságának, aljasságának és ostobaságának szörnyszülöttje, nem mérte fel, hogy Jaltában úgy odalöktek bennünket Sztálinnak, mintha nem lettünk volna majd’ ezer éven át védőbástyájuk a keleti hordákkal szemben… A Nyugat a Szabad Európa Rádió hullámhosszain áltatta őket, „érkezik a segítség”, közben jót röhögtek a markukba, mit nekik a magyar vér?!? Ez az a hitvány Nyugat, amihez mi mindig tartozni akartunk…
Ötvenhat bízott a jövőben. Abban a jövőben, amely csak szavakban vállalta a Forradalom örökségét. A tömeggyilkosok ágyban, párnák közt haltak meg, elsikkasztották felelősségre vonásukat. A kommunista utódpárt zsoldosai még az ötvenedik évfordulón is ártatlan megemlékezők vérét ontották a pesti flaszterra. Mikor emelnek vádat ezért, mikor halljuk az ügyész kérdéseit a bírói pulpitus előtt?
A Lánchíd alatt állva Ötvenhat csodálkozik, kérdéseket tesz fel. Eldobtuk az életünket magunkért, gyermekeinkért, hazánkért, de értetek is – gondolja. Örökül hagytuk nektek Forradalmunkat, mihez kezdtetek vele?
Ötvenhat nem tud Tizenhat eszével gondolkodni. Ötvenhatot Horthy, Klebersberg tanítói nevelték, nem hazugságokat tanító, cinkossá lett tanítók; Ötvenhat vasárnaponként templomba járt, esténként kezét imára kulcsolta, naponta többször beszélt Istennel. Ötvenhat emberei kollégiumi szobákban, füstös presszókban, erdők csendjében összedugták fejüket, beszélgettek egymással, gondolatokat cseréltek. Tudták, a gyermek Isten ajándéka, nekik a várandósság nem teher, hanem áldott állapot volt, a portákat gyermekzsivaly töltötte be élettel. Ők értették Vörösmarty Szózatnak üzentét, ősi táncokat, dallomokat; nem szennyezték a magyar szót; s mindig szerszámot ragadtak dologidőben. Ez a hozomány több erőt adott Ötvenhatnak, mint a megszerzett fegyverek.
A Lánchíd alatt, Ötvenhat gondolataiba mélyedve, némán megfogja tükrét, mégsem mutatja fel, a folyamra helyezi, nézi, ahogy lassacskán elsüllyed…, majd indulni készül.
A rakparti lépcsőre palackot sodor a víz, lehajol érte, elolvassa Kétezertizenhat levelét, két rövid mondat:
Köszönjük!
+
Bocsássatok meg, immár holttá váltunk magunk is.