Táborváró hangulatban…

Most még tolnám, mikor megérkezünk, ha tudnám, megállítanám az idő kerekét… holnap rögtön munka után indulunk, immár harmadszor… Ha hazaértünk újra elmesélem!

7 hozzászólás

  3. Természetesen a szombat esti koncert ismét fantasztikus hangulatú volt, viszont amiről elmulasztottam említést tenni, pedig nem szabad szó nélkül elmenni mellette, az a Csepregi Fúvószenekar zenés ébresztője. Szombaton ha nem is erre keltünk, de már nagyon vártuk sátrak közti műsorukat, s nem is hiába: idén több meglepetéssel is szolgáltak. Gyors szervezést követően az ifjú pár „rezidenciája” előtt elfújták a nászindulót is, és mielőtt elhagyták volna a tábort, az alábbi feldolgozást adták elő a hallgatóság lúdbőrözése majd hangos ovációja és visszatapsolása közepette:

  4. Egy alapvetően fontos momentummal szeretném Kriszta gondolatait kiegészíteni. (Magam nem tekintek úgy az egészre, hogy táboroztunk, hanem bementünk a táborba egy Varga Miklós és egy Ismerős Arcok koncertre.)

    Amit hozzáfűznék, éppen ehhez, – talán a tábor legfontosabb eseményéhez -, az Ismerős Arcok koncerten átéltekhez. Összecsukható széken, magamba roskadva, az előttem állók hátát nézve hallgattam a koncertet. Egyedül magamat okolhatom, amiért nem kaptam teljes élményt, nem láttam a zenészeket, a fényhatásokat, egyszóval vizuális élményem nulla volt. Ehhez még hozzátartozik a fényképezés, dehogy vágyom a profik babérjaira, de azok a képek az enyémek, azok azt tükrözik, ahogyan átéltem a hangversenyt.

    Még így is, számomra csonkán is varázslatos volt. Két és fél óra Ismerős Arcok, az új albumra építve, kihagyhatatlan régi dalokkal. Csodálatos volt a közönség is, a sátor együtt lélegzett a muzsikával, lengtek a zászlók – (ezúttal a pártzászló otthon maradt, nem kampányrendezvényen voltunk) – amikor „Ti jöttök!”, hangzott el Nyerges Attila szájából, a közönség éneke kristálytisztán szállt az égre, a szívek azonos ritmusban dobbantak… Csodálatos volt. Keserű hangulatomat tovább rontotta, amikor a vége felé Attila elkezdett „Ismerős Arcok Emlékzenekar”-ról, meg arról beszélni, hogy majd akkor ki áll az ő helyére… nem is nagyon értettem…

    Csepreg attól egyedüli és megismételhetetlen, hogy ilyen hangulatú koncert egy évben egyszer van. Nem mondom, hogy jobb volt, mint a lemezbemutató a MOM-ban, vagy a nagykoncert a zsúfolásig telt Petőfi Csarnokban, vagy egy falunapi összetákolt színpadon… de ezt fajta lelkiséget egyedül Csepregen lehet érezni, amely még akkor is megérintett, amikor magamba zuhanva kucorogtam a sátor sarkában… 🙁

    „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni. […]
    Gabriel García Márquez”

  5. Gyűjtögetem a gondolatokat és mondatokat az 5. Ismerős Arcok Táborról, amely nekem még csupán a második volt. Nehéz megfogalmazni mindent, ami kavarog bennem. Jó is volt nagyon, mégis, talán a tavalyi első táborom nagy-nagy élményével telve túl sok „elvárással” érkeztem. Olyan ez kicsit – biztosan ismeritek az érzést – mint amikor valaki nagyon készül valahová, valamire, és ha csak egy apró kis momentum is nem úgy alakul, mint ahogyan azt magában előre elképzelte, akkor hiába szenzációs az egész, mégis cseppet csalódik. Félreértés ne essék, egy percig sem szeretném azt mondani, hogy csalódás volt a Tábor, sőt! Mégis, bizonyos dolgokban akadtak apró hiányérzeteim.
    Viccelődhetnék, és ki tudja, egy-egy hajszál erejéig ez mind benne is volt: hogy idén pénteken nem a kedvenc zenekarom lépett fel – persze Varga Miki is nagyon jó volt, és még a Magyar Golgotát is eljátszották, meg is jegyeztem sóhajtozva, hogy no, ezt sem hittem volna, hogy hallom még koncerten. Meg, hogy a Püski betyárnak haza kellett mennie a Katapult bulija után, meg hogy most nem volt tábori vetélkedő, pedig tavaly mennyi vidám percet okoztak a csapatok a szemlélőknek is, hogy kisebb volt a sátram és több volt benne a hangya, és hogy nemigen fotóztam – de hát Szaki képei láttán nyugodtan sutba is vághatnám a gépemet…

    Viszont részt vehettünk egy olyan esküvőn, amihez fogható még nem volt! Csepregi lakodalmassal és utána rögtönzött táncházzal fűszerezték a valódi egybekelést, miután a közjegyző a tábor színpadán a táborlakók előtt összeadta a valaha e helyütt összeismerkedett párt. Itt is még egyszer szeretettel gratulálok Helgának és Jánosnak, nemcsak nekik, nekünk is nagy élmény volt, hogy megosztották velünk ezt az eseményt, s hogy ilyen „csomagolásban”!
    Ez évben is elgyalogoltunk Taródi Tomiék Trianon emlékhelyére (sőt, ez több is volt, mint tavaly, mert akkor kocsival vittek, és most még a vendégkönyvben is megörökítettük magunkat). Mi több, egyik délután folyamán az emlékhelyről most elkészült dvd-filmet is levetítették nekünk a nagysátorban.
    A régi ismerősök mellett megint újabbakat ismertem meg, vagy a már meglévő ismeretségeket sikerült kicsit jobban elmélyíteni. Abban van némi igazság, hogy hosszabb, komolyabb beszélgetéseket nem lehet igazán előre kitervelt időpontokra helyezni, pláne nem esti koncertprogramok elé. Az ilyenek sokkal inkább spontán helyzetekből alakulnak ki – nekem például idén az egyik legkedvesebb beszélgetős élményem az, amelyet már Csepreg elhagyása után Szombathelyen, a pécsi buszomra várva folytattunk, Eszterrel, nála.
    Természetesen a könnyed társalgások, a jól elhelyezett poénok sem hiányoztak a kemping mindennapjaiból, hiszen ezek sokszor az ottani élethelyzetekből adódnak, s bizony voltak olyan tavalyi „szólások” és sztorik, amelyeket idén is felemlegettünk! 🙂
    Nem hiszem, hogy hirtelen fel tudok mindent sorolni, ami tetszett, kezdve Gyurácz Tamás gitáros hangulatkeltésén, vagy azon, hogy idén már nemcsak a Katapultba, hanem az „Ötye-Fitye”-karba is bevettek, folytatva azzal, hogy kiderült, Lecsó külön zenekara a régi kedvenc R.E.M. számaimat is játssza, hogy megkóstolhattam a méltán híressé vált csülkös melegszendvicset, hogy bár idén is egyedfül érkeztem, de már a buszmegállóban várt az „egyszemélyes csepregi küldöttség”, aki hátán a csővázas zsákommal „magyar vagyok, nem turista” kiáltással vezetett be a tábor területére, és később sem éreztem magamat egyedül (na jó, néhány perc mindig akad, amikor az emberben eluralkodik valami hiányérzet…)
    Mindent összevetve és összefoglalva tehát nekem ismét tetszett a táborozás, nem fontolgatom sokat, hogy jövőre ott-e a helyem… Viszont – „jó” szokásomhoz híven: ami a szívemen, az a számon – biztosan lesz néhány jobbító javaslatom is a szervezők felé (amelyek megvalósításához természetesen a segítségemet is fel fogom ajánlani)! Több alternatív napközbeni program, előadások, akár a táborlakók részéről, alkalmas időjárás esetén túrák, és persze egészen csendesen van ötletem arra is, hogy a pénteki „rockestén” kiknek a meghívása hozna ismét jó hangulatú, táncolós bulit. És most itt kivételesen nem az Örökségre, hanem a Mr. Basary Group-ra gondolok…

  7. Véget ért. Szívesen írnék Nektek az előző két évhez hasonló részletes beszámolót, de ez sajnos ezúttal elmarad.

    Tábor… nyilván koronája a koncertek, a koronán pedig a gyémánt az Ismerős Arcok hangversenye. De a történet nemcsak erről szól. Hanem az együttlétről! Borsódzik a hátam amikor „rajongó”-nak titulálnak, egy csomó ember, ismerősök, ismeretlenek összejönnek egy táborhelyen, beszélgetnek, iszogatnak, főzőcskéznek, akár még házasságot is köthetnek… esténként meg a muzsika.

    Ahhoz, hogy az ember kiélvezze az együttlét minden örömét, elsősorban ott kell lenni. Mi soha az életben nem kempingeztünk, az alváshoz ágyra van szükségünk. De ez két évig működött, a közeli fürdőhelyen található szállásadóknál találtunk hajlékot, de azért a tábori életben is részt vettünk.

    Pénteken 36 fokban, ledolgozott nap után keltünk útra, Benedek pedig pedig kempo edzőtáborból (Eger mellől) két napot hagyott ki, hogy velünk lehessen. Mikor beértünk a rendezvény helyszínére, éppen akkor kezdett Varga Miklós a – korábbi táborban megismert – Patrióta zenekar kísérte. Előadása után következett az Ős-P.Box.

    Egyetemista koromban a Bencsik, Cserháti (már egyikük sem él), Varga Miklós és Szabó István és Sáfár József – azaz a P.Box, Pandóra szelencéje – gyakran koncertezett Pécsett, sokszor láttam őket a színpadon, valamennyi mikrobarázdás hanglemezük megvan. Szívesen meghallgattam volna őket, de a hőség, a munka, és az utazás okozta a fáradtság visszavitt a szállásra.

    Sokan ott voltunk egy régi-régi baráti körből… Buzsy, Gombóc, Ulrich Évi, Kriszta, Andy, Charles – elnézést, ha valakit kihagytam – de egynél több mondatot szinte senkivel sem beszéltem. Mondjam azt, hogy bánt? Igen. Bánt!!!

    Azután eljött a várva-várt Arcok koncert. Leültünk a sátor legvégére, jól láttuk az előttünk állók hátát… a színpadból semmit. Készültem, hogy fényképezek – ahogy szoktam – hogy részese leszek az ünnepnek, mert a koncert frenetikus volt! Két és fél órán át muzsikált a zenekar, nyilván az új album dalai adták a koncert gerincét, de régebbi szerzemények közöl is jónéhány megszólalt. Onnan hátulról nem láttam senkit, se Práder Vilit, se Tánczos Istvánt, se Lecsót, se Galambos Nándort, se Kovacsik Tamást, se Nyerges Attilát. Fényképezni sem volt kedvem. A záródal – Nélküled – alatt, némán folytak könnyeim, utoljára Édesapám temetésén sírtam. Fél egy felé visszabotorkáltunk az autóhoz, aludtunk egyet, reggel útra keltünk, ma délelőtt fél tizenkettőkor már hazaértünk.

    Így ért véget számomra életem alighanem utolsó Ismerős Arcok tábora, hangversenye. Sajnálom, a hiba nem a szervezőkben – a szervezés ugyanolyan jó volt mint korábban bármikor, mi több, még a szúnyogokkal is lepacsizták, hogy hagyjanak békén bennünket -, nem a zenészekkel, nem a régi barátokban, ismerősökben volt – a hiba, hogy most nem egy lelkes beszámolót olvashattok, egyedül bennem van.

    Éppen ezért nem is erőltetem tovább… game over.

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.