Ugyan áprilisban jelent meg az Ismerős Arcok zenekar „Kerítést bontok” című albuma, kellett ez a három hónap ahhoz, hogy – kicsit félve – leüljek és megosszam veletek mindazokat a gondolatokat, amelyeket a korongon hallható dalok előhívtak bennem. Azért érzek némi félelemet, mert még mindig azt hiszem, nem teljesen ülepedett le bennem minden érzelem és gondolat, amely a lemezt hallgatva felkavarodott.
Vannak a magyar rocktörténetnek mérföldkövei. Nem akarok időben visszamenni a Kex-ig, vagy a Syriusig, számomra – a teljesség igénye nélkül – például a Hobo Blues Band „Vadászat”, vagy a Kormorán „Forrás felé” című lemezei jelentik az út egyes fontos állomásait. Az Ismerős Arcokkal azért vagyok gondban, mert nehéz eldönteni, hogy a „Lélekvesztő”, vagy a „Kerítést bontok” állított mérföldkövet, azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom mindkettő!
Közel két esztendőt kellett várnunk az utóbbi albumok megjelenése között, de megérte! Annyira finoman kidolgozott, míves zenei anyagot vehetünk kézbe, melynek születéséhez alighanem kellett ennyi idő. Tudjuk, hogy koncept-lemez készült, egy ember élettörténetének optikáján át nézve korrajzot készít, a dalok kristálytiszta hegyi patakként folydogálnak, néha vízesésként zuhognak, de nézzünk bárhol a víztükörbe, saját arcunkat látjuk benne, a mélyben pedig olyan egyetemes emberi értékek rajzolódnak ki, mint haza, nemzet, szülőföld, otthon, szeretet apa és fiú, fiú és apa között, halál, veszteség, remény, vigasz és hit. Többé-kevésbé tükröt állít elénk, ha belenézünk, a zene előhívja, felerősíti érzelmeinket, továbbgondolásra ösztönöz. „Irányt mutatva, úgy kéne élni, mint a templomok tornyán a feszület” – így szól számomra az album legfontosabb üzenete. Azóta, ha felpillantok egy templom tornyára… mindig erre is gondolok…
„Az új album dalai egy, a jelenlegi határainkon kívül született fiatalember első negyven évéből kimerevített pillanatképek. Ezeket láthatjuk és élhetjük át, emlékezve a saját életünkre a hatvanas évek végétől napjainkig. Miután a történetírás szempontjából nem folyt túl sok vér ezekben az időkben, részletes feljegyzésekre sajnos nem számíthatunk. Az elbeszélésekből azonban értesülhettünk arról, hogy létezett valamikor egy „nagy generáció”. Ha ez így van, akkor bizony mi – akik ezekben az években születtünk -, a legkisebb generáció vagyunk, amely idehaza valaha élt és létezett. Belenőttünk a hazugságokba, hogy aztán ifjú felnőttként nem értve az egészet, egy pillanatot se élvezhessünk maradéktalanul a ránk zuhanó szabadságból.
Takarítva a legendás „nagy generáció” után maradó romokat, szerettünk és sírtunk, verekedtünk és féltünk, veszítettünk és nem győztünk. Ez az életünk, és erről kívánunk nyomot hagyni. Nem feltétlenül bírálni, de nem is elfeledkezni a felelősségről és felelősökről.”– nyilatkozta Nyerges Attila az új albumról.
A „Lélekvesztő” komor hangulatú, fekete borítója után, az új album uralkodó színe törtfehér, fő képi motívuma pedig egy rozsdás szögesdrót, amely szabálytalan elektrokardiogram görbében folytatódik. A tok hátoldalán tizenöt dalcím, szerzőkkel. A borító belül a korong mellett vékony füzetet rejt, kívül egyetlen szó olvasható: „Édesapámnak” és az EKG görbe szívdobogása… Az első oldalakon „Nyomot hagyni! Ez a cél.” címmel olvashatjuk Nyerges Attila útmutatását, amely alapján megérthetjük azt a történetet, amelyet a muzsika ecsetjével rajzoltak. Belül találjuk a dalszövegeket, közreműködő vendégművészek, segítők felsorolását.
Mi történik, ha betoljuk a korongot a lejátszóba? Megszólalnak a hangszerek és az ének, útra kelünk, követjük hősünket és közben átéljük saját történetünket is. Minden dal egy mozaikkocka, amelyből ki-ki összeállíthatja magában azt a képet, amelyet a tükörbe, vagy a víz mélyére nézve lát önmagáról, szeretteiről, otthonáról, hazájáról, nemzetéről. Az Ismerős Arcok zenekar zenészei csodálatosan muzsikálnak, elnézve a szerzőket, az összes zenekari tag szerepel, igazi csapatmunka eredménye a korongon hallható anyag. Práder Vilmos mellett ezúttal Tánczos István is önállóan énekel egy dalt; a vendégművészek közül a korábbi albumokról jól ismert Tóth Lilla mellett cimbalom és cselló is színezi a muzsikát, Papp Gyula érzelemgazdag harmonikajátéka fokozza a zenei élményt. Kőházy FrankaDeli Ferenc regölése, ellenpontozva Nyerges Attila énekével pedig az album egyik csúcspontja. A zenei utazás végén, Latinovits Zoltán hangját halljuk, amint elszaval egy részletet József Attila „Kész a leltár” című verséből:
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.
Immár kész a leltár… „Nyomot hagyni! Ez a cél.” Maradéktalanul sikerült. Aki kézbe veszi és hallgatja az albumot, ha akarja, ha nem, lelkében nyomokat hagy, melyek által kiteljesedik, többé válik, még árnyaltabban és mélyebben fogja érteni, érezni és tudni mit jelent a haza, nemzet, szülőföld, otthon, szeretet apa és fiú, fiú és apa között, halál, veszteség, remény, vigasz és hit.
Tökéletesen egyetértek Krisztián az utolsó mondatod keserű megfogalmazásával, mégis azt gondolom, ideje továbblépnünk! Elvégre kerítést bontunk, szavakból hidakat építünk, le kell zárni a múltat, még akkor is, ha fájdalom és csalódás égeti lelkünket.
Másfél éve, a HBB búcsúkoncertjén Földes László ezekkel a szavakkal köszönt el a publikumtól: „A banda elmegy, de a zene itt marad.” Talán ebben a mondatban rejlik a megoldás azokra a történésekre, amelyeket – teljesen értető módon – felidéztél. A „banda” nemhogy elment, hanem újjászületett és ehhez az is hozzátett – talán nem is keveset -, hogy tavaly muzsikálhatott Csepregen, az Ismerős Arcok táborában.
Úgy vagyok az Ismerős Arcokkal, hogy amikor a zenéjüket hallgatom, akkor akár két hétig is csak Ők szólnak nálam mindenhonnan. Aztán, amikor áttérek másik zenekarokra (mert azért sok száz kedvencem – komolyzenei előadók is – van), akkor azok egy, vagy két napig „tartózkodnak” a lejátszómban. Majd hirtelen – valamilyen inger, vagy behatás miatt – ismét Őket hallgatom. Mindig találok bennük valami újat.
Volt ez így másik zenekarral is, csak ott a hozzám hasonló „rajongókat” nem szerették, a régi tagoknak meg „elfelejtettek” szólni, hogy már nem a zenekar tagjai…