Legyen úgy mint régen volt!

Ugyanolyan este volt mint a többi. Tizenhárom pihenőnap nélküli megfeszített munkanap után, az ember nem lefekszik, hanem belezuhan az ágyba. Reggel különös ébredés volt… álmot láttam, vagy megtörtént velem? A MOM-ban ültem az első sorban és a színpadon egy zenekar játszott. Nem volt ismerős sem a zene, sem a zenészek. Valami mérhetetlenül rossz érzés, félelem volt bennem, valami ismeretlen dologtól, valami elvesztésétől, amit szerettem, amely bearanyozta utóbbi éveimet.

Az ismeretlen, arctalan zenészek, egyszerre csak ismerőssé kezdtek válni, fekete gitárjából leírhatatlan szólót vágott le Práder Vili, miközben arcán ott volt az elmaradhatatlan mosoly… ellenpontként feltűnt Menyhárt Jenő, mimikátlanul énekelte, hogy „jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, a súlytalanságban szeretkezünk…”… gyorsan eltűnt a látomás, mert Vili kihúzta gitárjából a kábelt, átadta Tátrai Tibusznak, aki ott folytatta, ahol Vili abbahagyta; közben megjelent lehunyt pilláim előtt Deák Bill Gyula és Földes László és Tibusz gitárfutamai után egy nagyon fájdalmas bluest kezdtek énekelni, mintha József Attila egyik versének sorait véltem volna hallani… Így cserélődtek a szereplők, Nyerges Attila erdélyi fenyőkről énekelt, hátul Steve szaxofonja a csángóföldi hegyek oldalán álló magányos örökzöldeket varázsolta a színpadra. Azután feltűnt Margit Józsi, Jenei Szilveszter és Gál Péter, és a színpadról a fejünk fölött csattogtak el a Macedon expressz vasúti kocsijainak kerekei. Egészen halkan meghallottam a legfájdalmasabb sort, amely született ezen a világon: Margit Józsi annyira hátborzongatóan énekelte, hogy „meghal a szó és meghal az ének”, hogy a Jelenések Könyvének apokaliptikus vízióit idézte fel bennem… Egyszerre csak feltűnt Baksa Soós János, együtt muzsikált a Kex a Syrius-szal, Elszállt egy hajó a szélben, de alig ismertem fel őket, már Török Ádám fuvolája vette át a dallamot és fehér ingben, bőrmellényben Závodi gitározott, hátul Lakatos Pecek feszes ritmusokat csalt elő a dobból.

A helyszín hirtelen szétfoszlott és már nem a MOM-ban voltam, hanem Somogyváron, műanyag székeken ültünk és Bendi kezében nemzeti trikolór lobogott. Akkor tisztán hallottam, minden akkordra, minden futamra emlékszem, tudom, hogy Géczi Erika énekelte a Csillagvándort Kolonics György emlékére és valamennyien állva hallgattuk. „Egy út vezet templomodba” és valóban szentélyben voltunk, éreztem Somogyvár szakrális kisugárzását. A dal után hátrapillantottam és minden széken ismerős ült, sokukról nem tudtam kicsoda, de mégis ismertem őket. Azután becsukódott fölöttem ez Ég kupolája és mintha ismét a MOM-ban lettem volna, angyalok énekelték, hogy „…én Istenem, jó Istenem fogd meg árva, gyenge kezem…” és mintha tényleg, egy pillanatra megfogta volna valaki. Abban a pillanatban kinyílt a MOM kupolája, és a Szabadság hegyen álló Tévétornyot láttam magam előtt, majd a tetejére kerültem, tisztán hallottam, hogy milyen zajjal jár, ahogyan a jelzőfény húsz másodpercenként felveszi az áramot és piros fényt áraszt magából, nehogy egy eltévedt repülőgép nekiütközzön… ahogy körbenéztem, láttam messzi keleten a Madarasi Hargitán a kopjafákat, északkeleten a Tátra zord, hófödte csúcsait, nyugaton a Vértest és a Bakonyt, a Balaton feketén csillogó víztükrét, a Mecsek tetején a másik tévétornyot és láttam Somlóhegyen a szépen művelt szőlőültetvényeket, a Juhfarkot, amint a hajnali pára hamvassá varázsolja a fürtök bogyóit.

Lenéztem Budapestre – „alattam, morajlik a város, kicsi és jelentéktelen, nem tudom, hogy mire várok, de ha meglátom, felismerem” – jutott eszembe az Európa Kiadó, amíg ezen gondolkoztam, a gyönyörűen kivilágított Országház kupolájának oszlopáról lehullott a vörös csillag, hirtelen nappali világosságot kezdett a félgömb árasztani, a fény szinte elviselhetetlenül erős volt és a kupola alakja nagyon lassan új formát öltött, elébb az oszlop ferde keresztté változott, majd lassan, de teljesen világosan és átélhetően megjelent a Szent Korona, akkor már tudtam, hogy a fény belőle árad és bevilágítja a Kárpáthazát. Mindeközben dalt hallottam, „szavaidból templom épül, ezer éve várom, ami volt, az nem lehet más, mint egy rossz álom.”

A tévétoronyból tisztán láttam Angyalföldet, valahol a Hajógyári sziget magasságában a Sztálin-barokk épületek között egy színháztermet. A környező lakóházak – mint az imént a kupola – gyönyörű gótikus alakzatot kezdtek ölteni, egyre közelebb kerültek egymáshoz, amíg ez a metamorfózis zajlott, megláttam azt a keresztet, amelyet a páracseppek, és a fényszórók rajzoltak a Hármashalom oltárról a fejünk fölé azon a csíksomlyói éjszakán… és a keresztet két angyal fogta -tudjátok, pont azok, akik a Szent Koronás nagycímeren a Koronát viszik – és csak vitték, vitték a kereszt sziluettjét és elhelyezték az angyalföldi gyönyörű gótikus épület tornyának csúcsán… miközben angyalok énekeltek, a gitáros gitárját a magyar nemzeti színek díszítették, hátul a Táltos feszes ritmusokat pörgetett, a hegedűs elénk hozta Székelyföld minden keserű gyönyörűségét, a basszusgitáros pedig végezte a munkát, úgy mint mindig, az Utolsó Magyar Betyár pedig a Mi Atyánkból idézett: „JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!”

Az álom még folyt volna tovább, de közbeszólt az ébresztőóra, mennem kell, vár egy csomó beteg gyerek… Könnyű volt az álmom, frissen és kipihenten ébredtem, az éj csöndjében hallott ezernyi dallam a fülemben él.

Mára virradóra lelkemben felépült a Reménység Temploma és az már örökre állni fog, senki nem veheti el tőlem…

3 hozzászólás

doktorcsp szerint:

2011. április 9. szombat 10:19

Ugyanolyan este volt mint a többi. Tizenhárom pihenőnap nélküli megfeszített munkanap után, az ember nem lefekszik, hanem belezuhan az ágyba. Reggel különös ébredés volt… álmot láttam, vagy megtörtént velem? A MOM-ban ültem az első sorban és a színpadon egy zenekar játszott. Nem volt ismerős sem a zene, sem a zenészek. Valami mérhetetlenül rossz érzés, félelem volt bennem, valami ismeretlen dologtól, valami elvesztésétől, amit szerettem, amely bearanyozta utóbbi éveimet.

Az ismeretlen, arctalan zenészek, egyszerre csak ismerőssé kezdtek válni, fekete gitárjából leírhatatlan szólót vágott le Práder Vili, miközben arcán ott volt az elmaradhatatlan mosoly… ellenpontként feltűnt Menyhárt Jenő, mimikátlanul énekelte, hogy „jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, a súlytalanságban szeretkezünk…”… gyorsan eltűnt a látomás, mert Vili kihúzta gitárjából a kábelt, átadta Tátrai Tibusznak, aki ott folytatta, ahol Vili abbahagyta; közben megjelent lehunyt pilláim előtt Deák Bill Gyula és Földes László és Tibusz gitárfutamai után egy nagyon fájdalmas bluest kezdtek énekelni, mintha József Attila egyik versének sorait véltem volna hallani… Így cserélődtek a szereplők, Nyerges Attila erdélyi fenyőkről énekelt, hátul Steve szaxofonja a csángóföldi hegyek oldalán álló magányos örökzöldeket varázsolta a színpadra. Azután feltűnt Margit Józsi, Jenei Szilveszter és Gál Péter, és a színpadról a fejünk fölött csattogtak el a Macedon expressz vasúti kocsijainak kerekei. Egészen halkan meghallottam a legfájdalmasabb sort, amely született ezen a világon: Margit Józsi annyira hátborzongatóan énekelte, hogy „meghal a szó és meghal az ének”, hogy a Jelenések Könyvének apokaliptikus vízióit idézte fel bennem… Egyszerre csak feltűnt Baksa Soós János, együtt muzsikált a Kex a Syrius-szal, Elszállt egy hajó a szélben, de alig ismertem fel őket, már Török Ádám fuvolája vette át a dallamot és fehér ingben, bőrmellényben Závodi gitározott, hátul Lakatos Pecek feszes ritmusokat csalt elő a dobból.

A helyszín hirtelen szétfoszlott és már nem a MOM-ban voltam, hanem Somogyváron, műanyag székeken ültünk és Bendi kezében nemzeti trikolór lobogott. Akkor tisztán hallottam, minden akkordra, minden futamra emlékszem, tudom, hogy Géczi Erika énekelte a Csillagvándort Kolonics György emlékére és valamennyien állva hallgattuk. „Egy út vezet templomodba” és valóban szentélyben voltunk, éreztem Somogyvár szakrális kisugárzását. A dal után hátrapillantottam és minden széken ismerős ült, sokukról nem tudtam kicsoda, de mégis ismertem őket. Azután becsukódott fölöttem ez Ég kupolája és mintha ismét a MOM-ban lettem volna, angyalok énekelték, hogy „…én Istenem, jó Istenem fogd meg árva, gyenge kezem…” és mintha tényleg, egy pillanatra megfogta volna valaki. Abban a pillanatban kinyílt a MOM kupolája, és a Szabadság hegyen álló Tévétornyot láttam magam előtt, majd a tetejére kerültem, tisztán hallottam, hogy milyen zajjal jár, ahogyan a jelzőfény húsz másodpercenként felveszi az áramot és piros fényt áraszt magából, nehogy egy eltévedt repülőgép nekiütközzön… ahogy körbenéztem, láttam messzi keleten a Madarasi Hargitán a kopjafákat, északkeleten a Tátra zord, hófödte csúcsait, nyugaton a Vértest és a Bakonyt, a Balaton feketén csillogó víztükrét, a Mecsek tetején a másik tévétornyot és láttam Somlóhegyen a szépen művelt szőlőültetvényeket, a Juhfarkot, amint a hajnali pára hamvassá varázsolja a fürtök bogyóit.

Lenéztem Budapestre – „alattam, morajlik a város, kicsi és jelentéktelen, nem tudom, hogy mire várok, de ha meglátom, felismerem” – jutott eszembe az Európa Kiadó, amíg ezen gondolkoztam, a gyönyörűen kivilágított Országház kupolájának oszlopáról lehullott a vörös csillag, hirtelen nappali világosságot kezdett a félgömb árasztani, a fény szinte elviselhetetlenül erős volt és a kupola alakja nagyon lassan új formát öltött, elébb az oszlop ferde keresztté változott, majd lassan, de teljesen világosan és átélhetően megjelent a Szent Korona, akkor már tudtam, hogy a fény belőle árad és bevilágítja a Kárpáthazát. Mindeközben dalt hallottam, „szavaidból templom épül, ezer éve várom, ami volt, az nem lehet más, mint egy rossz álom.”

A tévétoronyból tisztán láttam Angyalföldet, valahol a Hajógyári sziget magasságában a Sztálin-barokk épületek között egy színháztermet. A környező lakóházak – mint az imént a kupola – gyönyörű gótikus alakzatot kezdtek ölteni, egyre közelebb kerültek egymáshoz, amíg ez a metamorfózis zajlott, megláttam azt a keresztet, amelyet a páracseppek, és a fényszórók rajzoltak a Hármashalom oltárról a fejünk fölé azon a csíksomlyói éjszakán… és a keresztet két angyal fogta -tudjátok, pont azok, akik a Szent Koronás nagycímeren a Koronát viszik – és csak vitték, vitték a kereszt sziluettjét és elhelyezték az angyalföldi gyönyörű gótikus épület tornyának csúcsán… miközben angyalok énekeltek, a gitáros gitárját a magyar nemzeti színek díszítették, hátul a Táltos feszes ritmusokat pörgetett, a hegedűs elénk hozta Székelyföld minden keserű gyönyörűségét, a basszusgitáros pedig végezte a munkát, úgy mint mindig, az Utolsó Magyar Betyár pedig a Mi Atyánkból idézett: „JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!”

Az álom még folyt volna tovább, de közbeszólt az ébresztőóra, mennem kell, vár egy csomó beteg gyerek… Könnyű volt az álmom, frissen és kipihenten ébredtem, az éj csöndjében hallott ezernyi dallam a fülemben él.

Mára virradóra lelkemben felépült a Reménység Temploma és az már örökre állni fog, senki nem veheti el tőlem…
Ágica szerint:

2011. április 9. szombat 00:36

Aztán beszámolót tengernyit:D
Kriszta szerint:

2011. április 6. szerda 15:16

„Jöttem, itt vagyok, jöttem, és élni akarok,
Veled, veled, veled együtt százezer éven át!!!
(…)
Vááááárok rááááád!!!!”:)
http://www.youtube.com/watch?v=cXtjn0VlkQE

Hozzászólás

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.