Hazánkban 1964. óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük a Költészet Napját. Idén sincs ez másképpen. Az emléknap jó alkalom visszatekintésre, a jelen átgondolására és a jövőkép vázolására. Utóbbiaknál maradva, szomorú jelenségek tanúi vagyunk. Hallom a gimnáziumi magyartanár keserű szavait: a diákok egyáltalán nem, vagy alig olvasnak verseket, már a kötelező olvasmányokat is egyre nehezebb elfogadtatni velük. Szüleim versek tucatjait tudták fejből, őszülő halántékkal képesek voltak elszavalni szinte mindent, amit az iskolában megtanítottak nekik, amelyek „memoriterek” voltak. Nézzünk magunkba! Olvasunk elég verset? Szégyenlem, de én bizony alig-alig. Pedig a rímekbe szedett gondolatok kész válaszokkal szolgálnak az élet által hozzánk intézett kérdésekre! Csak élnünk kellene a lehetőséggel!
Nagyon jól emlékszem, – alig több mint fél évtizede volt -, hogy mennyire sokan küldtek be ismert és kevésbé ismert költeményeket a Kobaknetre. Milyen érdekes lenne kiadni most azokat egy gyűjteményes kötetben! Lehet, hogy nem sokan olvasták el, én szinte mindig. Az a pár perc olvasás, gondolatokat szült, feltöltött és tükrözte a beküldő pillanatnyi hangulatát, érzelmeit…
Milyen jó, hogy a művészeti ágak összefonódnak, muzsikusok által megzenésített versek, képző- és fotóművészek alkotásai, népköltészet együtt alkotják azt, amit kultúrának nevezünk és nemzeti megmaradásunk legfontosabb záloga.
Költészet és a kávéházak kapcsolata jól ismert. Éppen ezért kérlek Benneteket, elevenítsük fel a régi jó szokást és küldjetek verseket, amelyeket nagyon szerettek, amelyek felkavarták lelketeket, vagy ellenkezőleg, gyógyírt jelentettek. Különösen örülnék, ha megjelennének itt a gúnyhatáron kívül rekedt költők versei, hiszen Wass Alberttől Kányádi Sándorig munkásságuk kiapadhatatlan forrásai a szép magyar szavaknak, a rímbe kötött gondolatoknak! (Van erre a célra a honlapon „Irodalmi sarok”, a címsor „Főbb témaköreink” menüpontjából könnyen elérhetitek.)
Érdemes azon is elgondolkoznunk, hogy mennyire fontos gyermekeink életében a „Szamárlázadás!” Egy jó óvónő, tanítónő milyen szép világot láttathat gyermekeinkkel a versek prizmáján keresztül! Szülői felelősségünk óriási abban, hogy gyermekeinkhez közelebb kerüljön a költészet! Forrásaink kiapadhatatlanok, gondoljunk csak Lázár Ervin életművére. Nemsokára mesélek majd arról is, hogy mi az a Zeneképzelet!
Májusban nem vettem észre,
hogy megfeledkezett itt Csizi mester
az oly emelkedett Óda egyszerű,
de rendkivül bensőséges mellékdaláról:
Visz a vonat, megyek utánad.
Ma még talán meg is talállak.
Talán kihül e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Folyik a langyos viz, fürödj meg,
Íme a kendő törülközz meg.
Sül a hús, enyhitse étvágyad,
ahol én fekszem – az az ágyad !
Amikor egymaga vonatraszáll,
erre vágyik minden férfi.
Hogy megérkezzék végre önmagához,
ahol is várja őt egy életen át
a hallhatatlan kedves.
A szánkból vette ki a szót –
vagy éppen a szánkba rágta a költőóriás,
akit József Attilának hivtak.
Én is kérek, csak oda, egy menetjegyet
és a kezét is !
Azt hiszem a világirodalom egyik leggyönyörűbb szerelmes verse…
ÓDA – József Attila verse
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!…
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját –
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált –
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!…
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
Bár A mi Pilvaxunk egy másik helyén már elhelyeztem az alábbi filmet, nem lehet betelni vele, Hobo fantasztikus átéléssel adja elő a verset, csodálatos a zenei aláfestése is és a film készítője nagyon jó érzékkel válogatta a képeket hozzá. Valóban összeölelkezik itt irodalom, muzsika és képi megjelenés.
A ‘ címlapon ‘ szereplő NAGY LÁSZLÓ
a legnagyobb (nekem még kortárs) magyar költők közé tartozik.
( Annyira kortársak voltunk, hogy nem egyszer együtt kocsmáztunk.
Egy helyen, egy időben.
Személyes ismerőse sajnos nem lehettem,
de mindkét társaság kitartóan állt a talpán és nem volt nézeteltérés
söntésnél, kasszánál és még a klozettnél sem.
Ő Páskándi Gézával – talán egyszer Bertha Bulcsuval – és másokkal
érkezett az akkori ÉS szerkesztőségéből.)
NAGY LÁSZLÓ
1925.-ben született, Iszkázon.
1976.-ban halt meg – tudtommal Budapesten,
hiszen az ÉS szerkesztőségében dolgozott –
grafikusként, grafikai szerkesztőként.
Nyilván résztvállalhatott irodalmárként is
a lap megjelenésében ( bolgár költők verseit műfordította például
és bolgár irodalmi díj kitüntettje volt e réven),
avagy verssel jelenhetett meg.
Az impresszumban mindenesetre grafikusként szerepelt.
‘ Kenyérkereső-polgári foglalkozása ‘ rajztudásához,
és egy szinesztéziához – képzőművész voltához kapcsolódott.
Így volt ez élete utolsó éveiben –
csak ennyit mondhatok ismét – tudomásom szerint.
50. születésnapja alkalmából portréfilmet,
pontosabban inkább csak egy interjút készítettek vele.
( És csak fekete-fehér filmre tellett.
Ez a költészetnapi blogban szereplő fotó is akkor készülhetett.)
Jó barátja kormospistáskodott vele – az örökkévalóságnak.
Kormos István utolsó kérdése a következő volt hozzá a filmben:
– Mit üzensz az eljövendő nemzedékeknek.
Nagy László:
– Ha van emberi arcuk –
csókolom őket !!
És üzenem, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.
Nem sokkal halála előtt üzente ezt
És most életművét idézném
a teljesség igényének mégcsak a lehetősége nélkül is :
Anyám rongya
Tollam vásik, tintám elfogy
a hitem alászáll.
Anyám rongya engem gyászol
piros holdvilágnál.
Nagy keresztnek nehézsége
sajog vállaimban,
de zuhogva, mint a zápor
én még sosem sírtam.
Az én szívem
Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik –
másik szívvel tündérkedik
hajnal hasadásig.
Születtem, felnőttem,
durva gazerdőben –
virág vagyok, attól félek,
csalán lesz belőlem.
Szaporodik évem,
fényben, égdörgésben –
ecetért kell elcserélni
minden édességem.
Adjon az Isten
Adjon az Isten szerencsét,
szerelmet forró kemencét.
Üres vékámba gabonát,
árva kezembe parolát.
Lámpámba lángot, ne kelljen
korán az ágyra hevernem.
Kérdésre választ ő küldjön,
hogy hitem széjjel ne dűljön.
Adjon az Isten fényeket,
temetők helyett életet !
Nekem a kérés nagy szégyen,
adjon úgy is, ha nem kérem !
Táncbeli táncszók
(rövid részlet)
Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek.
Rám ugatnak égiek és földiek.
Táncra lábam, kutya a föld eb az ég –
hadd mulatok, mikor sírnom illenék.
Kutya a föld, eb az ég,
sehol semmi menedék.
Ne is akarj menedéket,
amíg benned zeng az élet.
Most rúgjon a sarkad szikrát !
Égesd el a világ piszkát !
Aki bírja kipirosul,
még a csúf is kicsinosul.
Fordítsd ide-oda is !
Lángoljon a szoknya is!
Elköltözni csúnya volna
deszka közé csomagolva.
Mert mibennünk zeng a lélek,
minket illet ez az élet.
További versei címükkel megidézve:
A Színészkirály ( Latinovits Zoltán halálakor )
Bartók
Libanoni cédrus
Ki viszi át a szerelmet
Megjelent a Nagy László összes 3 (esetleg négy) kötetben.
(Ha négy, akkor a 4. talán a műfordításai.)
további kötetei:
Arccal a tengernek
Vesben bujdosó
Abszolút a teljesség igénye nélkül.
Mert hogy fenti soraimnak
Csízi doktor borongós költészetnapi felvetése
volt apropója:
„Olvasunk elég verset? Szégyenlem, de én bizony alig-alig.”
Lévén, hogy régi önmagamhoz képest magam sem túlzottan jeleskedem.
És önellenőrzésképpen írtam, amit láttok,
tehát anélkül, hogy egy lépést is tettem volna saját könyvespolcom felé.
(Természetesen az interneten sem kerestem rá semmire.)
NAGY LÁSZLÓ -val szólva:
Üzenem,
csak ennyit tudtam tenni értetek.
– 2011. Nagypénteken –
Balassi Bálint:
[Adj már csendességet…]
Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr,
Bujdosó elmémet, ódd bútul szívemet, kit sok kín fúr.
Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Õrizd, ne hagyd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére.
Nem kicsiny munkával: Fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesítsd meg.
Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bûnöm éktelen s romlást valló.
Jó voltod változást, gazdagságod fogyást érezhet-é?
Ki engem, szolgádat, mint régen sokakat ébreszthet-é?
Nem kell kételkednem. Sõt: jót reménylenem igéd szerint!
Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen, hitem szerint.
Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát.
Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak megnyugodván, bú s kín nélkül.
„Udvari költők” minden korban voltak, sőt Nero (a véres költő) önmaga hozsannázásával valamennyiükön túltett…
Ha már Kosztolányi Dezső szóba jött – ő írta a Nero, a véres költő című drámát – elmesélem, hogy két napig Tapolcán voltam kongresszuson. Nos az egyik előadó felvetített egy rövid részletet Kosztolányi Dezső egyik verséből, itthon rákerestem, megtaláltam, – magam vigasztalására – most megosztom Veletek:
A doktor bácsi.
Áldott aranyember.
Világító, nyugodt szemei kékek.
Komoly szigorral lép be a szobába,
szemébe nézek és csöppet se félek.
Borzongva érzem biztos újjait,
ha kis, sovány bordáimon kopog.
Ősz bajusza a fagytól zuzmarás,
hideg kezén arany gyűrűsorok.
Oly tiszta és oly jó. Ő ír medicínát,
keserűt, édest, sárgát vagy lilát.
Az ő kezéből hull a paplanomra
nagynéha egy halvány, szelíd virág.
Rá gondolok, ha szörnyű éjszakákon
párnáimon oly egyedül sirok.
Ő az egészség és a bizonyosság,
titkok tudója és csupa titok.
Gazdag, nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,
prémét szelíden prémezi homály.
De elmegy innen és itthágy magamra,
színházba tér, vagy csöndbe vacsorál…
Ilyenkor látom otthon s páholyában,
amint valami víg tréfán nevet.
De kék szeme egyszerre elsötétül,
rám gondol, mit csinál a kis beteg?
A béke ő, a part, a rév, az élet.
Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,
míg ájuló álomba lengve árván,
kis ágyamon, mint egy bús, barna bárkán,
ködös habok közt ringatóztam.
Milyen kár, hogy nem rólam írta… főleg a „gazdag”, meg a „nyugodt” lógnak ki a sorból 🙂 😉
A múlt vasárnap kora délelőtt Pest-Buda felé tartva a Kossuth-rádiót hallgattuk,a műsor címére már nem emlékszem,kabaré jellege volt,a végén úgy búcsúztak ,hogy „méltón elfeledett költők ” műveiből csipegettünk-tették ezt neves művészek.
A múlt érát dicsőítő és szinte értelmetlennek tűnő himnuszait,verseit egyszerre sírva és nevetve „élveztük”.
Az egyik költő és műve hallatán nagyot néztem,ugyanis régi barátom,osztálytársam édesapja versét is idézték.Ne haragudjatok,ha érthető okok miatt a vers címét osztom csak meg veletek:
„Fa elvtársak”
Ugye,mindent elmond a cím.A költő önmagában is a múlt rendszer követője volt és persze nem volt egyedül.A műsorban rengeteg vers hangzott el.
Teljesen függetlenül a Költészet napjától,ma kezdtem el olvasni Arany János:Toldi szerelme c. művét.Ebből nem szeretnék idézni,mert az egészet le lehetne másolni…
Köszönjük Gyuri ezt a valóban lélegzetelállító és rendkívül időszerű költeményt!
Két filmbejátszás ehhez:
A Költészet Napja után, de a Nagyhét előtt egy gyönyörű Wass Albert vers:
Nagypénteki sirató
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh’se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.
Bajorerdő, 1947
Minden honlapnak megvannak a korlátai, az Örökség bemutatkozó koncertje felülírt az elmúlt néhány napban pár dolgot, így a Költészet napja kapcsán megjelent néhány gondolatom, elég rövid ideig maradhatott a címlapon. Kértelek Benneteket, hogy küldjetek verseket A mi Pilvaxunkba, hiszen valamennyien többek leszünk általuk! Nemcsak arra gondoltam, hogy pusztán bemásoljátok azokat, hanem örömmel fogadnék megzenésített verseket, vagy olyan filmeket, ahol a nemzet nagyjai verset szavalnak. Emlékeztek Csurka László szavalatára a Fővárosi Nagycirkuszban tartott karácsonyi Kormorán előadáson? Mily’ sok felvétel őrzi Latinovits, Szabó Gyula, Sinkovits egy-egy felejthetetlen szavalatát, amelyekben feltárul a vers belvilága a csodálatos tolmácsolásnak köszönhetően! Jönnek az ünnepnapok, évfordulók: Húsvét, Anyák napja, Pünkösd és Trianon évfordulójának fájdalma. Valamennyi lenyomata ott van a költészetben, ne fosszuk meg egymást attól, hogy megosszuk kedvenceinket a többiekkel! De örülnénk gyermekverseknek, locsolóverseknek, bárminek, ami jó, amit szerettek!
Közeleg Nagyhét, Húsvét és a feltámadás. Íme egy József Attila vers, amelynek elemzését a vége után található hivatkozásra kattintva olvashatjátok.
Istenem
Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.
Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.
Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.
Gondolatok a vers kapcsán – itt olvashatók.