2010. december 5-én lesz hatodik évfordulója, gúnyhatárainkon kívül rekedt magyar testvéreink kettős állampolgárságáról tartott népszavazásnak. Egyesek szerint az a nap nemzetünk lelki Trianonja volt.
Nem felejtkezhetünk el arról, hogy 2010. augusztus 20-án a népszavazás céljai teljesültek, a magyar állampolgárság a Kárpáthaza tizenötmillió magyarja számára elérhetővé vált! December ötödike ütötte sebeink ezzel nem gyógyultak még be, éppen ezért hívok mindenkit, hogy
december 5-én, vasárnap reggel 7 órakor, a székesfehérvári Ciszterci Templomban
tizenötmillió magyar testvérünkért mondott szentmisén közösen imádkozzunk, aki nem lehet velünk, lélekben legyen közöttünk!
Isten áldd meg a magyart!
” Népek Krisztusa, Magyarország.”
http://www.youtube.com/watch?v=dm86BXN941E
Immár egy esztendő elrohant újra, holnap már hét éve lesz, hogy megtörtént az a gyalázat, amelynek soha nem lett volna szabad megtörténnie! A gúnyhatárokon kívül rekedt testvéreink kettős állampolgárságának megadásáról szóló sikertelen népszavazásra gondolok. „Mit ránk kentek a századok, lemossuk a gyalázatot” – írja Petőfi a Nemzeti Dalban.
Örvendetes, hogy 2010-ben az Országgyűlés jog szerint lemosta a gyalázatot, azóta tízezrek kérhették vissza, valójában soha el nem veszített magyar állampolgárságukat. De vajon besározódott lelkünket tisztára moshatjuk valaha?
Ezért mondtunk ma misét, immáron második esztendeje, hogy engeszteljük az Urat és minden megbántott magyar testvérünket, gúnyhatáron innen és túl. Amíg tehetjük, minden évben ezzel próbáljuk lemosni a gyalázatot…
A mai szentmisét imádkozva kavargott bennem az elmúlt hét év, a tegnapi este varázsa, és Szent Miklós püspök előttünk álló ünnepe, az ádventi gyertyák, a Karácsony ígérete. Azt éreztem, a szentmisét záró ének – Bűnös néped sírva kiált – gyógyírt nyújthat lelkünk égő sebére.
Magyar Cantionale (XVII.sz) – Németh István
Bűnös néped sírva kiált
Bűnös néped sírva kiált Hozzád,
Ne takard el üdvösséges orcád!
Jöjj, apaszd el könnyeinknek kútját,
Igazítsd el üdvösségünk útját.
Téged hirdet a próféták szája,
Epedve vár a nemzetek vágya,
Te vagy a kulcs, mely a poklot zárja,
És a mennyet előttünk kitárja.
Reménységünk égő csipkebokra,
Nézz a bűntől meggyötrött rabokra.
Ne nyeljen el örök halál torka,
Szabadítónk, jöjj megváltásunkra!
„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” – kérlelte az Urat Jézus a keresztfán. Az otthon maradók, a „nem”-mel szavazók bocsánatot nyerhetnek. A „NEM”-re biztató hazaárulók számára, itt a földön nincs bocsánat, nem is lehet.
Mi ugyan nem tudtunk odamenni, de gondoltunk Rátok és a szentmiseszándékra ma reggel!
Egy esztendeje, december ötödikén még feketébe öltöztettem A mi Pilvaxunkat.
Azóta megvalósultak az átmenetileg kudarcba fulladt népszavazás céljai, nem vagyok hajlandó emiatt többé leszegett fejjel járni! Koltay Gergelynek tökéletesen igaza volt, amikor fentebb olvasható levelét – két nappal 2004. december 5-e után – megfogalmazta. Ideje felemelni a fejünket és örülni annak, hogy a magyar konzulátusokon tízezrek kérik vissza jussukat: az amúgy soha el nem vesztett magyar állampolgárságukat.
Köszönöm annak a kobakos barátomnak, aki ott volt a ma reggel tizenötmillió magyar testvérünkért mondott székesfehérvári szentmisén! (Ha olvassa ezeket a sorokat, ezúton kérek elnézést, amiért mindössze egy kézszorításra jutott idő, rohantam Veszprémbe.)
December ötödike mementó marad. A hazaárulás, a magyarellenesség mementója. Az agitátorok és a 23 millió román bevándorlóval fenyegetők ma is élik milliárdos életüket. Hogy ezt még megtehetik, már jobban fáj, mint a december ötödike ütötte seb.
Koltay Gergely levele a Kormorán Baráti Körhöz 2004. december 8-án
„Kedves Barátaim!
Félre a könnyekkel, félre az önmarcangoló gondolatokkal, félre a kishitűséggel, nincs mit meggyónnunk, nem vétettünk senki ellen. Győztünk! A kisebbség győzött a többség felett, a becsület győzött a közömbösség felett. A hazaszeretet győzött az árulók ellenében. Kevesen vagyunk, talán csak több mint másfél millióan. De mégse, hiszen a felvidékiekkel, székelyekkel, vajdaságiakkal és kárpátaljaiakkal vagyunk több, mint Hárommillióan . Ez az utolsó nemzedék! Hányszor történt már a magyarság történetében, hogy a maroknyi kisebbség, a nemzet igazi magja meg tudta tartani hitét, nyelvét, magyarságát. Hányszor szólaltak meg titkos találkozókon, a puszta csendjében, végvárak rideg, penészes falai között tiltott dalok, hányszor kerültek elő a ládák mélyéről tiltott hangszerek. Győztünk, de kevesen vagyunk. Nincs két ország, csak egy, de ez az egy, belekényszerült a hatalom által felépített karámba. Saját hazájában kell megtalálnia autonómiáját. Saját hazájában, saját nyelvén kell perlekedjen Istennel és egymással. Miért mindez? Nekünk Mohács kell?! De ne veszekedjünk, ne mutogassunk egymásra, ne keressük a hibát testvérünkben, társunkban. Nehéz válaszolni a felvidéki telefonokra, nehéz bármit mondani a Karkó Heniknek, súlyos felelősség akár csak két szót mondani a TramsyMániásoknak, akik igaz könnyekkel indultak haza december 5-én, de ugyanígy lehetetlen válaszolni a kárpátaljai sikolyokra, vagy a vajdasági értetlenségre. Nehéz választ találni az őszinte szavakkal megírt e-mail-ekre. A totális átverésre egyetlen ellenszer lehet. Kezünket egymásba kulcsolva, az eddiginél is szorosabban fogva alkossunk hosszú láncot. Ez a lánc felér az Égig. Ez a lánc több, mint a politikusok elpuffogtatott szózata, ez a lánc több ezer éves, ez a lánc nyolcvannégy év után rehabilitálja az igaztalanul megnyomorított nemzetet, ez a lánc felülvizsgálja a hamis döntések után született hamis határokat. Nem tehetünk másképpen. Kérjük a felülvizsgálatot! Kérjük a revíziót! Ne keressük a hibákat, a rosszul, rossz időben kikényszerített döntésekben. Ne keressük a rossz döntések rossz végeredményét. Csapdába kerültünk, de a csapdából tisztességgel került ki az autonóm Magyar Köztársaság másfélmillió polgára. Az a több, mint másfélmillió állampolgár, aki tudta miért megy el szavazni és tudta miért, kikért szavaz, akik a magyarságra adták le voksukat. Akik tudták lelkük legmélyén van egy őszinte érzés, egy őszinte emberi gondolat, nyelvük, hovatartozásuk több, mint a napi politika, több, mint pártok harca a hatalomért. Akik leadták szavazatukat a magyarságért voksoltak és győztek! Ki tudja miért, milyen hátsó gondolatok megfontolásából löktek minket az urnák elé? Ki tudja, kik akarták és milyen mélyről jövő sötét szándékkal. Ki tudja, miért kergették bele a nemzetet egy súlyos döntés meghozatalára, önmaga ellen. Akik elmentek szavazni és az „Igen” X-ét rajzolták tollaikkal, győztek a hitványság, a kalmárszellem, a haza és nemzetárulók ellenében. Sokan vannak, akik joggal gondolják, hogyan nézünk majd magyar polgártársaink szemébe délen, északon, keleten. Mondják, már szegezik a táblákat Erdélyben, hogy „Itt magyarokat nem szolgálnak ki!” Ne a határainkon kívül rekedt magyaroktól féljünk, ők minket mérhetetlen módon szeretnek, ők csak szerették volna, hogy magyarok maradhassanak.
Nekik sikerült, nekünk nem!
Kisebbségbe kényszerültünk hazánkban, a plazák népével, a televíziók, kereskedelmi rádiók, óriásplakátok, bulvársajtó által, valamint a regnáló kormány propagandájával megtévesztett, elbódított emberekkel szemben. De mégis többen voltunk, de mégis győztünk. Nincs miért szégyenkezzünk. Megtettük, amit követelt a haza. Megtette a Kormorán Baráti Köre is. Csodás dolgok történtek az elmúlt napokban. Öröm volt olvasni a KoBaK fórumát. Öröm volt látni a KoBaK tagjait az elmúlt három hét folyamán Magyarország szerte. Öröm volt megélni az együttérzést, a közös akaratot. Jó volt látni a fekete pólókat, tudni azt, mi mindannyian ugyanazt gondoljuk. Nem mutogattunk egymásra: Hé Te itt vagy, Te is eljöttél.
Mindenki ott volt, ahol kellett. Szóltak a dalok és szólt az üzenet. Üzenetet hordozott a szél kicsiny megmaradt magyarjainknak: Még élünk!
Még együtt gondolkodunk! Még összetartozunk.
A politika vesztett, a nemzet győzött.
Az a kicsiny megmaradt magyar nemzet, akik átlátnak a politika fellengzős szólamain, akik még őszintén tudják énekelni a székely Himnuszt, akik fájdalmukban az égig kiáltanak, akik megértik a Kormorán dalainak mondatait. De félre a nagy szavakkal, félre, az ömlengős kifejezésekkel.
Vállaljuk büszkén, ennyien vagyunk, vállaljuk bátran: ennyien maradtunk. És maradtak a Karkó Henik a Felvidékről, a Szász Jenők Udvarhelyről, a Csönyék, a Bógyorok, a Tókosok a Ségerczek a TransylManiából.
Maradt egy-két tisztességes a nemzeti oldalon a Parlamantben. Maradt még egy Ildikó a polgári körökből, aki december 5-én este órákig nem tudott megszólalni, de sírni sem tudott. Könnyezet három héten át. Maradt még egy prímás, egy színész, egy színházi rendező akiknek nincsenek könnyei. Befelé sírnak, ahogy az okos kritikusok mondják. A „könny” fájdalom, és nekünk nem szabad szenvedni. Mi szabadok vagyunk! Saját országunkban, saját hazánkban! Miénk a nyelv, miénk a történelem, miénk a testvériség a felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, erdélyi magyarokkal. Ezt nem veheti el tőlünk senki. Sem napi, itthoni politika, sem európai egyesülési törekvés, sem a világ „akárhonnan” irányítóinak összeesküvése egy több ezer éves történelemmel bíró nemzettel szemben.
Tamás egyszer így fogalmazott: a Kormorán olyan, mint a hazai pálinka erős, ősi, de a miénk. Reni a családját találta a Bandában, Erika a szeretetet, Álmos a zenei önigazolást, Miki a magyarságot, Laci a vad, szilaj ritmusokat, Pisti a harmóniát, Ödön a gyermekkori dallamokat, a népzenét, az ősi jeleket találta meg hosszú keresés után. A Kormorán most a lovak álmában találta meg elmondható mondanivalóját. És a jelképek életre keltek, a kimondott, és kimondatlan jelszavak eljutottak láthatatlan morzékon, ismeretlen internetes csatornákon sok-sok emberhez. Féljen hát ki ellenáll, ha elindul a ménes! Ne adja föl senki! Kevesen vagyunk, de győztünk! Győztünk a sötétség urai felett. Győztünk önmagunk felett.
Esténként mondjunk csendes imát minden magyarért!
Szeretettel:
Koltay Gergely”