Próbaképpen, mondhatnám kísérleti jelleggel nyitottam a Pilvaxban egy kocsmasarkot. Nem…nem vagyok elégedetlen a Pilvax eddigi működésével, de ha valakinek ez túl steril, túl fennkölt, vagy éppen hiányoznak a fórumok adta lehetőségek: pörgőbb eszmecsere, privát üzenetek és sok egyéb dolog, amitől más egy fórum, mint egy blog…hát tessék, itt van, használhatjátok!
A Kocsmasarokban sincs moderálás, szabad a szó…bár nyitottam néhány témát, ebben is szabadkezet kaptok, csak bátran, mindent lehet, amit a nyomdafesték elbír 😀 …
Miért pont Kocsmasarok? Nem tartom a kocsmahivatalokat ördögtől valóknak, nagyon régóta a közösségi lét egyre fogyó színterei … persze hogy vannak büdös csehók, de vannak hangulatos kiskocsmák, zónapörkölttel, kisfröccsel, árnyas kerthelyiséggel … Rajtatok, vendégeken múlik, hogy a kocsmasarok kellemes hely lesz-e, vagy büdös csehóvá alakul!
Ha nem lesz rá igény, szívfájdalom nélkül törölni fogom és az is ígérem ez az utolsó pilvaxos projektem :-D. Mindenkinek jó beszélgetéseket, mértékletes fogyasztást kívánok!
A lépcsőkhöz kevéssé kapcsolódik, ám itt jelzem, nekem nem jól működik a kocsmasarok. A belépés megy, sőt a téma kiválasztáésa-megnézése is, de a „válasz”-ra kattintásnál nem történik semmi, csak villog a kurzor… (Elnézést, hogy itt, de pillanatnyilag ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Nehogy úgy járjunk, hogy lehúzzák a rolókat, mert nincs közönség, de aztán utóbb kiderül, hogy a kocsmaasztalhoz vágyók megrekedtek az előző épület korlátai előtt…)
Szegeden is van lépcsős, mégpedig Négylépcsős, a Nagykörút és a Kávária kereszteződésében. Igazi lepukkant hely, eddig csak egyszer mertem oda betenni a lábam. Jellemzően a környékbeli lepukkant alakok látogatják.
Gödör szintén van, de az tudomásom szerint inkább elit hely, mivel az elitkolesz alatt van. Ott sem jártam még. Be kell vallanom férfias becsülettel, hogy rengeteg kocsmában nem jártam még Szegeden, pedig sokszor igazán jó kis helyekre bukkanhat az ember még a panelházak tövében is.
Megfigyeléseim szerint közkevelt kocsmanév a GÖDÖR. az általában a járda (meg általánosságban a minőség) szintje alatti helyet jelöl.
Érdekes, hogy a nép ajkán sokszor egészen más néven emlegetik a különféle helyeket, mint ami a cégtáblán szerepel.
Volt Pécsett a Kórház téren a 100 Éves borozó. Tőle jobbra út vezet a Barbakán felé, az első bal oldali mellékutcára térve érkezett a szomjas vendég a Pajtás sörözőbe… de mindenhol Hufnágelnak hívták a csehót :-). Ugyanez volt a helyzet az Eszék étteremmel szemben lévő „Vasúti” nevű italbolttal: Délvidékinek nevezték.
Alig emlékszem olyan városra, ahol a temetők körüli egységeket ne Hullamosóként emlegették volna… pedig nevezhették ezeket akár Búfelejtőnek is, a titulus az maradt…
Zalaegerszegen csak egyszerűen „Lépcsős” a kocsma neve – bár fogalmam sincs, hány lépcsője van (bár lehet, hogy ez a hely is már a múlté…- majd legközelebb utánajárok!)…
Az őt lépcső Füreden az utca szintjétől fölfelé értendő.
Van egy könyvünk, címe: Sörmentén Prágában. Valódi útikönyv, amely bár a prágai sörözőkre van kihegyezve, egyben jól használható városkalauz. Nélküle alighanem elmentünk volna a több évszázados Fekete Ökör nevű hely mellett. Milyen érdekes: Prágában fennmaradtak a régi helyek, nagyjából változatlanul. Pedig ott is volt német megszállástól Husák-ig minden…
Próbálna meg valaki hasonló könyvet írni Budapestről! (Lehet hogy már megtették, de nem ismerem.) Mi lenne a vezérfonala? Fővárosunknak a Tabán és Óbuda voltak azok a legkedveltebb részei, amelyekben mindenki megtalálhatta a kedvére való helyet. Előbbit eldózerolták, utóbbiból alig maradt meg valami. A hatvanas-hetvenes években ráhajtottak arra, hogy „magyarosch” helyekre tévedjen be a külföldi, ezeknek az ára olyan magas volt, hogy átlag magyar nem engedhette meg magának. A Várban van néhány ilyen hely.
Elmeséltem itt a múltkori budapesti sétánkat. Belvárosunkban nem láttam olyan helyet, ahová be lehetett ülni, vagy a globalizációt megtestesítőket láttam, vagy olasz éttermeket. Ezért is kár, hiszen ahogy Prágában megmenekültek azok az értékek, amelyek a nemzeti kultúra részei, ugyanígy itt is megmaradhattak volna. Budapesten talán a cukrászdák a túlélők, például az Auguszt, a Ruszwurm, a Hauer, a Művész és lehetne hosszan sorolni. (Igaz 1912-ben több mint háromszáz cukrászda és kávéház volt Budapesten, ehhez képest a pusztulás itt is jelentős.)
Ami a lépcsőket illeti: Kaposváron volt (van?) a Hatlépcsős nevű egység – a Németh I. fasor végén. Hat lépcsőn lehetett lemenni az ivóba. Ha jól emlékszem Hársfa névre keresztelték, de mindenki Hatlépcsősként emlegette a városban. Ott is volt érdekes találkozásunk: orvostanoncként a pszichiátriára jártunk gyakorlatra, ahol az alagsorban alkohol-elvonással is foglalkoztak. Reggel a kezeltek szépen bevették az A. nevű „gyógyszert”, ami után alkohol ivásától rosszul lettek, bőségesen hánytak jellegzetes hangú cinvödrökbe. A „terápia” elve Pavlov híres csengős kutyakísérletén alapult, hatásfokát megtapasztaltuk a Hatlépcsősben. Csendesen iszogattunk a csoporttársaimmal, mikor feltűntek a novemberi ködből fürdőköpenyben és keresztpántos vietnami gumipapucsban a reggel látott piások…estére már elmúlt az A. hatása és a szervezetük elkérte, ami jár neki :-D, 😀 …
Szóval, három lépcsőn…
Balatonfüreden van egy ‘ötlépcsős’ nevű kocsma.
Ez a népszerű neve, mert egyébként halászcsárda,
vagy nem is tudom mi van kiírva.
Van az utcafelől egy kis kerthelyiség is –
de nem ez adja meg a jellegét.
Tudniilik, ez is afféle ‘békebeli’ kocsma.
Kellően egyszerű és olcsó és régi egyben.
Az országúttól (Áruház, lámpás kereszteződés)
lefelé, a kikötő felé tartva baloldalt találjuk,
még a Rotunda és a jobboldalt lévő Jókai villa előtt.
Azt hiszem párját ritkítja Füreden.
Találni még másutt is olcsó,
egyáltalán nem külföldi túristákra méretezett
vendéglátóhelyet itt,
de ilyen valódinak nevezhető kocsmát, aligha.
Ez egy nagyon jó ötlet. Be is ugrottam egy italra, csak úgy hivatlanul 🙂
Azóta a kocsmai világ is megváltozott, – a fent olvashatónál maradva – például koedukálttá vált.
Persze sokféle kocsma létezik, eltérő funkciókat betöltve. Faluhelyen találkozóhely, szórakozóhely egyben, sokszor egyetlen lehetőség a közösségi életre.
A régebbi idők kocsmája számomra mindörökké a pécsi Makári italbolt marad. Az egyetemtől két perc járásra volt megtalálható, a Szigeti út és a Homok utca sarkán. Éppen ezért mindenki Homokinak hívta a környéken. Három lépcsőn lehetett a saroképületbe behatolni, berendezését a teljes puritánság jellemezte: a söntéspult volt az egyetlen komoly berendezési tárgy. A mosogatón kívül egy fedett üreg volt benne, ahonnan speciális mérőedénnyel emelték ki a bort; sörpisztoly töltötte be a sörcsap szerepét, kizárólag Szalont mértek. Töményebb italok élvezetéhez féldecis és decis poharak álltak rendelkezésre. Az alkoholmentes világot „málna-” és „narancssűrítmény” jelenítette meg. Ezeken kívül kapható volt némi csokoládé és 2-3-féle cigaretta is. Az ivóban alig volt ülőhely, viszont könyökmagasságban körbefutott egy polc. Fűtés nem volt. A közönség a környező tanintézetek diákjaiból és a környéken lakó öregurakból került ki, teljes békesség volt közöttünk, olykor-olykor mélyenszántó eszmecseréket is folytattunk egymással.
A Homoki valódi ünnepnapjai a PMSC meccsek voltak. A pálya talán 10 perc járásra volt, meccsek előtt és után megszállták a szurkolók, ilyenkor a söntéspult mögött többen fáradoztak azon, hogy a közönség torka ne maradjon szárazon. A Homoki ma már egy darab múlt, azóta – mikor utoljára jártam arra – videótékává változott :-(.
Maradva a mi Kocsmasarkunknál…remélem használható lesz. A színvilága nem tetszik, lehet hogy valamennyire megváltoztatom majd.
A legényélet nem leányos része a kocsmában, vagy a legényegyletben folyik. Ez utóbbiban a játékai korlátozottak.
A kocsmában a katonaviselt legények, idősebb nőtlen gazdák
és az obsitosok vezettek. „Ivó” volt a nevük, s ha bizonyos alkalmakkor nős gazdákat is meghívtak rájuk, akkor „kanmuri”-nak nevezték. Régen az asszonyok és a leányok hajnalig a kocsma előtt ácsorogva várták a „falu rosszai”-t, akik farsangkor az utcán randalíroztak: fajtalan buja énekkel, káromkodással, ordítozva vonultak a
a falun végig; ajtókat rugdaltak, ablakokat zörgettek, az
udvaron maradt szekereket és más eszközöket a falu közterére
vagy a templom köré hordták, aztán lövöldözéssel és törököt,
rablót meg tüzet kiabálással ijesztgették a jámbor alvókat.
Gyakran verekedtek is. Pipogyának tartotta a falu azt a legényt, aki állta, tűrte a sértegetést.
Ivók – Az emberélet szentsége/ Molnár V. József