Október 16-án, szerdán lesz tíz éve, hogy Papp Laci örökre itt hagyott minket. Soha nem fogom elfelejteni a gyermekként, ifjúként vele töltött órákat. Nem fogtam fel teljesen, hogy mit jelent az a három olimpiai aranyérem és bekeretezett oklevél Óra utcai ebédlőjük falán, miért van benne az a soha el nem múló keserűség, amiért nem engedték hivatásos sportolói pályafutása lezárásaként, a világbajnoki címért mérkőzni. Mai eszemmel már érteni vélem…
Azt viszont éreztem, hogy semmihez sem hasonlítható karizmája van. Egyszerűségével, kevés szavával, „Papp Lacis” humorával elbűvölte a társaságában lévőket. Rengeteget tudott mesélni pályafutásáról, hiszen dicsfény övezte. Akkor, amikor nagyon nehéz volt Kárpáthazában magyarként élni, ő, a vízlabdázók, vívók, labdarúgók, úszók, öttusázók, (stb.) tartották ébren a nemzeti érzést. Bármennyire igyekezték Istent törölni az emberek tudatából, Kölcsey Himnuszában márványba véste ezt a szót. Laci bácsi és sporttársai tiszteletére pedig gyakran felcsendült dallama! Emigrálhatott volna ’56-ban is, később is. Nem tette. Nemcsak szavakban volt magyar, állta az övön aluli ütéseket is, nem választotta a könnyebb utat. Velünk élt, magyarként, hazáját szerető emberként.
Csodálatos volt, ahogyan megőrizte szerénységét. Példamutatóan élt családjával, mély szeretettel emlegette édesanyját, hitben, szeretetben volt együtt hitvesével Zsóka nénivel, Laci fiával, menyével, unokáival, barátaival és nagy tisztelettel beszélt tanítómesteréről és edzőjéről, Ádler Zsiga bácsiról. Sokat utazott, de ha itthon volt, a jó hegyvidéki polgárok láthatták őt a Böszörményi úton és vasárnaponként a Lékai téren (ma Apor Vilmos tér), szentmiséken…
Laci bácsi gyakran eszembe jut, de nem úgy mint híresség, mint sikeres sportoló, hanem mint EMBER. Tudom, odafenn jó helyen van, néha huncutul ránk kacsint, talán édesapámmal is kvaterkázik, elvégre sok közös témájuk volt idelenn is.
Szerdán, halálának tizedik évfordulóján emlékezünk rá a MOM-ban. Bár Laci bácsi elment, mégis velünk van, mert amíg élünk, őrizzük szívünkben.
Lassan két esztendeje emlékeztünk Laci bácsira, halálának tizedik évfordulóján. Ma délelőtt érkezett a hír, hogy a mai napon örökre itt hagyott bennünket Zsóka néni, Papp Laci hitvese is. Gondoljunk úgy erre a pillanatra, mint égi születésnapjára, ahol viszontláthatják egymást.
Emlékek tódulnak fel bennem, hiszen a szüleim egyik legjobb, legközelebbi barátja volt a Papp házaspár. Közel laktunk egymáshoz, nem telt el úgy egy hónap, hogy ne jöttek volna össze.
Zsóka néni csodálatos asszony volt. Mély katolikus hitben, harmóniában élték életüket, öregedtek meg együtt. Az ütések, amelyeket Laci bácsi a ringben és a ringen kívül kapott, neki pontosan úgy fájtak, ám csak egy hitves tud olyan támaszt, erőt, ha kellett vigaszt nyújtani, mint Zsóka néni. Menedzselte Laci bácsit, olyan odaadó szeretettel vette körül, amelyre kevesen képesek. Akkor is amikor élsportolóként minden babért learatott és ugyanúgy, mint amikor már magatehetetlen, ápolásra szoruló, elesett ember volt.
Emlékek… Laci bácsi is a Böszörményi útra járt hajat vágatni, ahogy a régi fodrászok nyugdíjba mentek, már nem lelkesedett érte. Zsóka néni ugyanolyan jól lenyírta a haját, mint az egykori profi öregurak.. Egy alkalommal nekem is felajánlotta, utána még sokszor levágta, náluk, a fürdőszobában. Fantasztikusan főzött, remek ízeket tudott adni az ételeknek. Nagy háztartást vezetett, rengeteg ember megfordult náluk, kiterjedt baráti körük volt. Szent Istvánkor, Óra utcai házuk hatalmas teraszáról több tucatnyian gyönyörködtünk a tűzijátékban, hiszen tisztán lehetett látni a Gellért-hegyet. A vendégek közül senki nem maradt éhen, szomjan…
Laci bácsi halála után közel tizenkét évet adott neki az Úr. Együtt volt szeretteivel, fiával, akit mindig Lacikámnak szólított, menyével, Anikóval és talán ezek az évek kellettek ahhoz, hogy lássa felnőtté válni két unokáját. Amíg erővel bírta, addig az Apor Vilmos téri templomban segítette liturgikus munkával a plébániát és szolgálta az Urat.
Minden halál, minden élet elfogyása fájdalommal jár, fáj most már mindkettőjük hiánya. Hiszem, hogy Zsóka néni visszatért Teremtőjéhez, viszontláthatja hitvesét, Laci bácsit. Rövid elválás után, immár örökre együtt, legyen övék az égi boldogság. Mi pedig, még itt maradottak, soha el nem múló szeretettel őrizzük emléküket. Nyugodjanak békében!
Nehezen találok szavakat, hiszen csodálatos volt, ahogyan felidézték Laci bácsi emlékét. Megtelt a MOM Színházterme, Laci bácsi életének gyökerei ideérnek, hiszen a Magyar Optikai Művekben dolgozott sportolói pályafutása kezdetén, több mint négy évtizedet élt Hegyvidéken, a XII. kerületben. Örültem, hogy nem újratemetésére, hanem emlékét felidézni gyűltünk egybe.
A Himnusz közös eléneklése után ifjabb Papp László emlékezett édesapjára, majd egy rövid filmrészletet után előadók követték egymást: szimfonikus zenekar, zongoraművész, énekesek, különösen felemelő volt, ahogy Kováts Kolos előadta Bánk bán Nagyáriáját. Sinkovits-Vitay András elszavalta Papp Lászlóhoz írt költeményét, majd Az én Hazám című versét (melyet alább Ti is meghallgathattok.) Még egy filmrészletet láttunk, majd a Szózat közös eléneklésével fejeződött be a megemlékezés.
Laci bácsi szívünkben él, mégis jó volt felidézni emlékét, azokat a pillanatokat, amikor még köztünk volt. Megható, felemelő emlékezésen voltunk, egyformán gondoltunk a nagybetűs EMBERRE és minden idők legnagyobb magyar sportolójára.