Vajon vannak az életben véletlenek? Gyermekkori barátommal beszéltem tegnap telefonon, azt javasolta, hogy vegyem meg az e heti Magyar Fórumot, egy nem politikai tartalmú írása miatt, hiszen ismerem a riportalanyt. Ma reggel a szakadó hóesésben elmentem a benzinkúthoz és megvettem az újságot. Lehet talán az utolsó megjelent számát… Pedig évekig előfizetői voltunk a Csurka István főszerkesztésében megjelent hetilapnak. A második oldalon hetente olvashattuk Csurka István publicisztikáit, az utoljára megjelent lapszámban „Döntetlen” címmel jelent meg talán utolsó írása.
Nehezen találok szavakat. Szégyellem, sokkal kevésbé ismertem Csurka Istvánt a drámaírót, mint Csurka Istvánt a közéleti személyt és publicistát. Hogy milyen politikus volt, azt lehetetlen pár mondatba foglalni. Ott volt Lakiteleken, ott ült az Ellenzéki Kerekasztalnál, tagja volt az első szabadon választott parlament kormánypártjának. Hamar átlátott szitán, amikor számára elfogadhatatlan dolgok történtek, felvállalta a pártszakadást, elindult a Magyar Úton a Magyar Igazság és Élet Pártjának megalapításával. 1998-ban pártját a parlamentbe vezette és mindvégig konstruktív, tisztességes parlamenti munkát végzett ellenzékből. Szemben az akkor is FIDESZ vezette kormánykoalícióval, már akkor átlátta, mennyire döntő a médiahatalom, részese volt a Pannon Rádiónak és haláláig szerkesztette a Magyar Fórumot.
Jóvátehetetlen „bűnei” voltak: az „Apák és fiúk” című írásával lerántotta a leplet az SZDSZ néhány prominens figurájának a családi hátteréről. Mindig éles szemmel látta meg az összefüggéseket, jövendölései rendre beigazolódtak, tolla erejével utolsó leheletéig kérhetetlenül harcolt Magyarország megmentéséért. Amikor már nem vett részt a politikai életben, akkor is állandóan célkeresztben tartották, a legaljasabb módon támadták.
Csurka István irodalmi és politikai munkássága a jövőből visszatekintve lesz kikristályosodva megítélhető. Elvesztettünk egy hazafit, hiánya sokunkban sötét űrt nyitott. Isten áldása kísérje, óvja, védje Magyarországot odafentről is!
Néhány kép a búcsú perceiről…
Halotti beszéd a hulló leveleknek
Reményik Sándor verse
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk
S ha alászállunk: vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zuzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk,
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni.
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Kolozsvár, Hója-erdő, 1923 október
(Köszönöm A mi Pilvaxunk olvasói és a magam nevében is e fényképeket!)
Ma temetjük Csurka Istvánt… Búcsú – Bayer Zsolt írása
„Esztergom falai alatt halt hősi halált Balassi Bálint. Egyike a legnagyobbaknak. Istenes versei a korai magyar irodalom legszebb, legmaradandóbb, legszemélyesebb darabjai. Amikor összeírták az aznapi veszteséglistát, az osztrák jegyző ennyit írt fel a papírra:
„Meghalt Valentinus Balassi, istentelen magyar.”
Sok „istentelen” magyarunk közül az első…
S aztán elszalad még majd’ három szenvedéssel teli magyar évszázad, s feltűnik irodalmunkban Kazinczy Ferenc. Nem illik őróla másképpen szólni, mint a legnagyobb elragadtatás hangján. Legfőképpen pedig a nyelvújításban végzett élenjáró s fáradhatatlan munkássága indokolja ezt az ájult tiszteletet. De azért most említsük meg, hogy Kazinczy Ferenc volt az, aki akadémikus és klasszicizáló ízlésterrorjával elhallgattatta a niklai remetét, a „Dani uraságot” – drága jó Berzsenyinket. Egyikét a legnagyobbaknak. S majd Ady fedezi fel magának újra, s persze minekünk. Ady – s utóbb Illyés:
„Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.”
Belekiáltottuk azóta, Istenem, de hányszor…
S aztán bekopogtatott mihozzánk is a nagy rabló, a legnagyobb lator, a huszadik század. És nemcsak milliókat ölt, de lelkeket is gyilkolt. És minden meggyilkolt lélek egy emberben rejtőzködött.
És megölte a nagyságokat is a legnagyobb lator. Wass Albert még Babitstól – a legnagyobbak egyikétől – kap Baumgarten-díjat, aztán belehazudják a felejtés, az elhallgatás feneketlen kútjába. És semmi kis akarnokok, tehetségtelen gazfickók mondanak róla ítéletet a mai napig.
Szabó Dezsőnk egy nyilvános utcai padon leli halálát, úgy kaparják el, mint valami ebet. És évtizedekre eltemetik szellemét és nagyságát is azok, akik azt hitték, eltörlik végképp a múltat.
És a süket csöndbe száműzik Tormay Cécile-t is, akit saját korában még Nobel-díjra sem tartanak méltatlannak. És Márait is kitagadják a „kánonból”, aztán utóbb kénytelenek visszavenni, félszívvel, undorodva, csak azért, mert rájuk dől a hatalmas emlék. De meg- és át- és el- és felülíratik a múlt, s egy elviselhetetlen ideológiai ízlésterror szab mértéket, ítél élők s holtak felett – s teszi ezt a Kazinczy nagysága és bátorsága és tisztessége nélkül.
Kicsi, gyáva, tisztességtelen ízlésterror ez, s már régen nem is csak ízlésbeli a hatása, határa, hatálya. Mindent megítél, s lelket öl, sorsot ront, egyetlen szavával.
Ilyen áldozatra szánták Őt is, akit ma temetünk.
Temették volna már élve, elevenen, arccal lefelé, összedrótozva, embertelenül.
Temették volna, de nem tudták.
Egy tömbből faragott, nagy, komor teste és lelke ellenállt mindennek.
Egy tömbből faragott, nagy magyar ember volt.
Egyike a legnagyobbaknak.
Belefért lelkébe az egész ország, az egész meggyalázott, lebecsült, kiröhögött magyarság.
Arcul köpték érte.
Így állt be Ő már életében a nagy magyar halottak sorába. Onnan indult, a holtában is meggyalázott Balassi mellől, és rárivallt a svarcgelb tintanyalóra. Rárivallt mindenkire, aki bennünket bántott. Nem nézett koreszmére, tabukra és hamis bálványokra, nem érdekelte a származás hazug menlevele – csak a magyar sors, a magyar bánat, magyar öröm, magyar jövő és magyar érdek érdekelte.
„Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.”
Így temetjük Őt, Vörösmartyval.
S megpróbálunk odaállni az emléke alá. Vagy mögé. Hogy óvjon, segítsen, védelmezzen – és irányt szabjon.
Isten veled, István bátyám… „
(Forrás)
„Döntetlen” – ez volt Csurka István utoljára megjelent publicisztikájának címe. Mielőtt idéznék ebből – azt a részt, ahol a magyar nemzeti kultúra jelentőségéről ír -, bevallom úgy érzem, gondolatai messzemenően igazolják azt az elképzelésemet, mely szerint a kultúra messze fölötte áll a politikának és különösen az aktuálpolitikának! Azért is kértem – nem egyszer -, hogy tartsuk távol ettől az oldaltól utóbbit! Honlapunkon kulturális értékeinket igyekszünk figyelmünk középpontjába állítani, ez a vezérmotívuma. Az aktuálpolitika megosztó, a kultúra viszont közösségszervező erővel bír!
Az idézet végén megtaláljátok a teljes írásra mutató hivatkozást, amelyet a Csurka István iránt érzett szeretetem és tiszteletem jeléül elhelyezek a honlap hivatkozásai között.
„(…)Fontos, hogy a kormány mögött kiálló magyar keresztény tömeg mozgásban maradjon és eljuttassa mondanivalóját közvetlen környezete még meg nem mozdult, talán nem is mindent értő csoportjaihoz, családjaihoz, várakozó embereihez.
Leírtuk már ezeken az oldalakon, sőt több szám óta szinte csak ezt írjuk, hogy most megszületett valami a magyarságban. Egy összetartási és ellenállási mozgalom, amely – akármit követnek is el ellenünk a spekulánsok és akármilyen Magyarországot tervez is a Lauder család és Soros György a magyar Magyarország helyébe – ezt nem fogadja el, tömegként öntudatosan ellenáll és soha nem adja fel. Ebben azonban líra is van, mert ha nem mozog, bizony végül feladhatja. Szél fúvatlan nem indul. A parázs elhamvad, ha nem rakják a tüzet. Ezért kell sorba kapcsolt vidéki, tájegységi tömegrendezvényekkel, felvonulásokkal folytatni. Meg kell mutatni az ellenállás keleti és nyugati, szabolcsi és zalai arcát, láttatni kell városok és puszták sajátos akaratnyilvánítását. Szelíd versengéssé kell tenni a megmozdulásokat. És nem csupán felvonulásokat kell szervezni, hanem kulturális fórumokat, élménybeszámolókat, vitákat és vacsorákat. Ebből formálódjék ki az új magyar keresztény társadalom. Mert döntetlen ide, döntetlen oda, nagy bajban vagyunk, változatlanul és elsősorban magunkra kell számítanunk. Gonosz, eltökélt, kíméletlen és céltudatos ellenséggel állunk szemben. Neki kell ez az ország. Ha mi lemondunk róla, csak röhög a markába. Olcsón jut hozzá. A kibontakozó nemzeti keresztény ellenállással szemben azonban tehetetlen. Ezt is kifejtettem már itt. MOST AZT TESZEM HOZZÁ, HOGY ENNEK A MOZGALOMNAK KULTURÁLISNAK KELL LENNIE. Ez csak azokat a politikailag félrenevelteket riaszthatja el, akik a politikában erősebb hatóerőt vélnek, mint amit a kultúra ad. Ez tévedés. Minden mindig a kultúrán múlik. A jó politika felismeri ezt, és megteremti a kulturális mozgásteret és maga is a kultúra részévé és szolgálójává válik. Kultúrateremtésünkhöz is Andrássy úti felvonulásunk kulturális meghatározottsága, tisztasága volt az erőforrás. A sokszázezres tömeg politikai célokért, egy kormány és egy kormányfő megtámogatásáért kulturális közegként lépett fel. Nem átkozódott, hanem énekelt és dalolt. Választékosan viselkedett, miközben maroknyi ellenfelei ordítva és ordenáréskodva, magamutogatón.
Valami nagyszerű van most a vészben kibontakozóban. Minél több egyén, úgynevezett kisember, aki sokszor a legnagyobb, áll ki a maga életével, tanúságtevőként egyszerűen és bátran, minél világosabban látszik, hogyan akar Vásárosnamény, Bugac és Mohács hozzájárulni az új magyar kultúrához, minél többet és többször serénykedünk akár kis jelenetek megformálásában, annál többet tettünk az új magyar kultúráért. Csak ez ment meg bennünket.
Panaszkodó népből, akármennyire nehezek is az anyagi körülmények, most kell teremtő nemzetté válnunk. Ne azt magyarázgassuk egymásnak folyton-folyvást, hogy valamit miért nem lehet megcsinálni, hanem lássunk hozzá, próbáljuk meg! Kulturális életterünket semmilyen bankok-tankok, semmilyen bombák és Uzi-géppisztolyosok nem vehetik el tőlünk. Van ebben a nagy megpróbáltatásban, vészben, világválságban és globalizmusban valami biztató kezdet, valami magyar hajnalodás is. Ezt most bátran és világosan meg kell állapítanunk. Lehet, mindig így volt? A magyarságot a nagy veszélyek emelték békébeni tespedtsége fölé? De ne is ezen lamentáljunk: csináljuk! Ez a megmaradás egyetlen módja.(…)”
A teljes írás itt olvasható
Csurka István utolsó írásának utolsó sorai:
„Mindannyian Isten kezében vagyunk. De mint tudjuk, az Isten is azon segít,aki maga is megteszi a rábízott feladatokat és törekszik. Törekedjünk, magyar testvéreim! Ezt az országot semmilyen hatalom, túlerő nem veheti el tőlünk, mert mi töltjük meg magyar keresztény kultúrával. Kíváncsi vagyok, hol jelentik be az első megmaradási rendezvényt, felvonulást vagy valami olyasmit, ami nekem eszembe sem jutott. Én talán elég találékony író és egyéb figura voltam, de tudván tudom, hogy a nép százezerszer találékonyabb nálam.”
Január 21.-én, végül is még Csurka István életében már megrendezték
az első megmaradási felvonulást (az úgynevezett Békemenetet),
aminek ő maga is előkészítője volt. Utoljára Szegeden.
Mert aki azt hiszi, hogy az a rengeteg ember a kormányért, vagy a miniszterelnökért
vonult végig a fővároson –
az a „média-munkásoknak” és a pártembereknek hisz.
A miniszterelnök – még az is lehet – jó úton jár.
Csak éppen, amit látunk belőle – és amin át – nem tudhatjuk.
Mindenestre még sokat nőnie kéne ahhoz,
hogy hitelesség dolgában Csurkához fölérhessen.
Igen, gúzsba kötve táncolni.
S az, hogy támadják és mintha
görög-olasz mintára a fejét követelnék –
álca is lehet.
Trójában is későn jöttek rá a szkíták,
hogy kik is vannak a falóban.
Csurka nem egyszer beszélt róla.
„Egy dráma utolsó felvonása
Meghalt Csurka István. A magyarság, a „magyar igazság és élet” harcosa volt. Ady és Szabó Dezső harcainak folytatója, az „Eb ura fakó, Ugocsa non coronat” erkölcse és esztétikája jegyében. Soha ilyen erővel nem zajlott még háború a magyar nép tudatáért, lelkéért, szelleméért, mint az elmúlt két évtizedben. Csurka István minden írása, tette arra irányult, hogy a magyarság ne veszítse el önmagát ebben a harcban, legyen tisztában önmagával és ellenségeivel. Ezért járt mindig a tűzvonalban, ezért vállalta, hogy hazai és nemzetközi balliberális kommandók jól látható célpontja legyen. Nem mondhatjuk, hogy magányos harcos volt, hiszen voltak társai a harcban, voltak barátai, hívei és rajongói is. Mégis, a magányos harcosok fajtájából való volt, egyszerűen azért, mert annyira egyéni és öntörvényű volt, hogy nem lehetett más, csak magányos, társaktól körülvéve is. Nem akármilyen ellenségei voltak, nem daliás időkben kellett lovagi tornák bajnokaival vívnia, hanem a minden korszerű fegyverrel felszerelt, magyarságra fenekedő bandákkal, a világ fölötti uralmat bitorló oligarchákkal és a hazai árulókkal. Tudta, hogy milyen harcot vállal, hogy kikkel áll szemben. 1987 szeptemberében Lakiteleken, a Lezsák-ház udvarán felállított sátorban mondta: „golyófogónak még jó leszek”. Szépen, meghatóan őszintén hangzott akkor az a mondat. Utóbb az élet igazolta is a korábbi felajánlást, de tudjuk, hogy Csurka István nem golyófogó volt, hanem az az ember, aki ugyan magára szabadította az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a rasszizmus összes vádját, de a valóságban publicisztikájában igyekezett hétről hétre felvilágosítani nemzetét a magyarság mai helyzetéről és létének legnagyobb veszélyeiről. Nem uszítva, hanem elemezve. Legnagyobb vállalkozása a Magyar Fórum volt, és benne a heti publicisztika, hogy ébredjen magára ez a nép és nézzen szembe a helyzetével. Ha Csurka olykor tévedett, ha időnként el is ragadta az indulat, igazságai éltek és uralták írásait. Nem volt „politikusalkat”, mert az öntörvényűségnek, az önálló gondolkodásnak és a szókimondásnak azon a fokán, amely egész lényére és elhivatottságára jellemző volt, képtelenség beilleszkedni a hazugságok és az árulások hálózatába. Ám a maga egyedi, heroikus módján mégiscsak politikus ember volt a javából, olyan, aki látni és láttatni akar, és aki egyéni sorsát bármikor, feltétel nélkül alárendeli a közösség létérdekeinek. Természetes, hogy annak idején nem maradhatott sokáig az Antall-kormány körletében, szembe kellett kerülnie azzal a politikával. Magyar radikalizmusa a liberális radikalizmus és a liberalizmustól fertőzött „mérsékeltek” vagy a karrierjükért alkudozók ellenségévé tette. Kicsiben alkudni is tudott, nagyban, a hazája ellenében soha. Ezen az erkölcsi és gondolati alapon lett az egész rendszerváltásnak nevezett országpusztítás nagy ellenlábasa és művelőinek kíméletlen bírálója. Megállni azonban a bírálatnál sem akart. Cselekvő, alkotó emberként újabb és újabb kísérleteket tett a kisebbségbe szorított magyarság saját intézményeinek a létrehozására. Nemcsak pártot szervezett, hanem a Magyar Igazság és Élet pártja mellett a Magyar Fórum heti és havi változatát, a Pannon Rádiót, a Bocskai István Szabadegyetemet. Tisztában volt az erőviszonyokkal, ezért bármennyire öntörvényű volt is, támogatni tudott másokat, másfajta politikusokat, ha meglátta bennük a magyarság iránti elkötelezettség jeleit. Ez jellemezte azt az időszakot, amikor Csurka István és pártja a Országgyűlésben helyet foglalhatott és frakciót alakíthatott, de ez jellemezte legutóbb az Orbán-kormány melletti kiállását is. Bár sok minden nem tetszett neki a Fidesz-kormány működésében sem, de hitte, hogy ez a kabinet az ország, a nemzet érdekében dolgozik, ezért becsülte erőfeszítéseit, és határozottan melléje állt. Különösen támadói ellenében. Csurka szövetkezni is hajlandó volt másokkal. Sőt jó néhányszor kezdeményezője is volt a szövetkezésnek, ha a lelki, szellemi, magyar utas rokonra talált valakiben vagy valamilyen szervezetben. Nem csak és nem is elsősorban rajta múlott, hogy e kísérletek nem sikerültek. A megosztott és megfélemlített magyar közélet betegsége rombolt itt is.
Csurka István mindenekelőtt drámaíró volt. Az új magyar drámaírás legtehetségesebbje, a Ki lesz a bálanya, a Döglött aknák, a Házmestersirató és számos más kitűnő színpadi mű írója. Hosszú, kényszerű szünet után a tavalyi év termése új drámája: A hatodik koporsó. Csoda-e, hogy minden támadás, rágalom közepette neki legjobban az fájt, hogy a korábbi darabjait nem állították színpadra, hogy a rendszerváltás egyik élharcosaként jobban mellőzték most őt, mint a szilenciummal büntető kádári időkben? Csoda-e, hogy az utóbbi években leginkább színházra vágyott, lelkéhez, életművéhez méltó magyar színházra? Ez most az Új Színházzal mintha valóra válhatott volna. Aztán jöttek a gyáva kisegzisztenciák, a nyomorúságos elhatárolódók, hogy színdarabjuk vagy jogelődjük műveinek bemutatását letiltsák Csurka színházában. Azután jött az antiszemitizmus és a fasizmus rágalma, jött a tüntetés a színház előtt, a szokásos nyilatkozatok, ordítozások, jajveszékelések. Jöttek a megkésett „antifasiszták”. Eközben a magyar drámaírás mestere kórházba került, halálos beteg lett. Dörner György és Pozsgai Zsolt még a napokban átvette a színházat, de Csurka István már nem lehetett ott, csak levelet küldött szeretettel s szeretetre intve a társulatot. És szombaton hajnaltájt úgy távozott az élők sorából, hogy nem érhette meg színháza indulását, sem legújabb drámája bemutatását.
Egész élete – színházzal és színház nélkül is – egy sokfelvonásos dráma volt. Az életmű ebben a drámafolyamban teljesedett ki. Akinek öröm, hogy Csurka István már nem lépheti át a színháza küszöbét, az örüljön. Nekünk marad a gyász, a főhajtás tisztessége és az emlékezés barátunkra. Az életmű pedig sokakban, magyarokban, gondolkodó emberekben tovább él.”
Bíró Zoltán írása
Utolsó írásainak egyike.
Nem drámaírói minőségében írhatta:
http://www.miep.hu/fuggetlenseg/2012/januar/20/4.htm
Kegyelet. Ez a szó kifejezi azt is, ha valaki örökre eltávozik közülünk, – legalább a gyászidő leteltéig – még akkor is hallgatunk, hagyjuk a családját, hozzátartozóit és mindazokat akik szerették őt, békében gyászolni, ha amúgy ellenségünknek tartottuk. A kegyelet része az is, hogy nem vizeljük le az általunk legyőzött ellenség holttestét.
Hogy létezik verbális levizelés, arra példa az itt olvasható írás, talán Csurka István teste még ki sem hűlt, amikor ez már megjelent. „Mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket!”, írta rólunk ezek közül az egyik… Íme a bizonyság!
Ezek után jajgasson bárki, hogy nincs Magyarországon sajtószabadság!