„Áldott az a nép,
melynek vannak szentjei,
és amely tiszteli azokat,
mert mindenkor áthatja
az isteni áldás és szeretet.” (II.János Pál pápa)
„Árpádházi Szentek, szent Magyar Királyok, áldva, kegyelettel gondolunk ma rátok, virrasztó szemekkel könyörgünk hozzátok, szent csodáitokkal mentsétek hazánkot, szétszéledt népünköt, szép Magyarországot. Isten-verte rosszak Mennyt tagadó bűne! Mivé lett „Király Úr” ezeréves műve? Hol Imre erénye? László bárotsága? Erzsébet jósága – Margit mártirsága… Piroska példája? – Árpád drága vére. Áldva néz fel Rátok fel a magas Égbe mai magyaroknak szétszórt árva népe. Árpádházi Szentek, szent Magyar Királyok, áldott ősök sora! Áldva nézhet rátok, védelemben felnőtt népes Európa.” (Idézet Petry Béla Árpádházi magyar szentek c.könyvéből)
Ahogyan azt már korábban jeleztem, ebben az évben foglalkozunk majd a magyar szentekkel. Elkezdtem az adatgyűjtést, szinte azonnal fény derült tudatlanságomra, hiszen az Egyház – ha jól számoltam – tizenkilenc szentet sorol közéjük, heten közülük Árpád-háziak, azonban nem kérdés, hogy olyan – nem magyar születésű – szentek, mint például Szent Gellért, vagy Kapisztrán Szent János helye vitathatatlan szentjeink arcképcsarnokában. A szentek listáját itt találjátok.
Kik a szentek valójában? A Pallas nagy lexikona így határozza meg: „(lak. sancti), a kat. egyházban neve ama megdicsőült lelkeknek, kik a földön tiszteletben részesültek. Tágabb értelemben mindazok, akik a földön istennek hiven szolgáltak és istenes életük jutalmául a mennyei koronát elnyerték, akár Sz.-ké avatta őket az egyház, akár nem.” Ugyanez a forrás a Szentek tisztelete címen az alábbiakat írja: „Szentek tisztelete az a tisztelet, melyet a kat. egyház a győzedelmes egyház (l. Szentek egyessége) tagjai iránt tanusít. E tisztelet nem természetes, hanem természetfölötti előnyeiknek szól és magára istenre esik vissza, kik szentjeiben dicsőítünk. Tehát vallásos tisztelet és szemben áll vele a cultus supremus absolutus, mely csak istent illet meg. Tartalmára nézve nem imádás, hanem egyszerü tisztelet, aminőt a földön a jó és erényes emberek iránt is kimutatunk. Teologiai neve cultus duliae, míg az istennek tartozó tisztelet cultus latriae nevet visel. A szentek között különös tisztelet illeti a boldogságos Szűz Máriát, mint istenanyát és cultus hyperduliaenek mondatik. Az egyház a Sz.-t nem parancsolja, mint az üdvösségre szükséges dolgot (necessitate medii et praecepti), hanem mint hasznosat és üdvöset ajánlja és tiszteletükre ünnepeket rendel (Trienti zsinat XXV. ülése). Mindazonáltal a Sz.-t elvetni vagy elitélni nem szabad, mert vétek volna az egyház szelleme ellen. A Sz. nyilvánul: 1. és különösen erényeik utánzásában; 2. a hozzájuk való könyörgésben, hogy közbenjárásuk által istennél rajtunk segítsenek; 3. ünnepeik megtartásában; 4. képeik és ereklyéik tiszteletében (l. Képtisztelet és Ereklye). A Sz.-re vonatkozó bizonyítékok felmennek a kereszténység legrégibb koráig. Szt. Ignác halála után 107. csakhamar összegyüjtötték vértanuságának adatait s a keresztények az ő erényeinek már akkor emlékünnepet szenteltek halála évnapján; ugyanezt olvassuk szt. Polikárp vértanusága történetében (164); később a IV. sz.-tól kezdve az apostolok és vértanuk emléknapját a megelőző éjeken virrasztva ünnepelték, sirjaik fölé oltárokat emeltek, templomokat, kápolnákat építettek tiszteletükre, róluk nevezve azokat, elzarándokoltak sírjaik és templomaikhoz, énekekben és lelkes szavakban magasztalva a szenteket stb.”
A szentek sorában egészen különleges helyet foglal el a Szent Korona, amely tökéletes szakralitásával fűzi össze azokat a királyokat, akik a trónról emelkedtek a szentek sorába. Erről így ír a már többször idézett forrás: ” l. Koronázási jelvények (X. köt. 803-804). A Sz. alatt különben nemcsak a jelvények és szertartások értendők, hanem közjogi tekintetben maga az alkotmányos közhatalom is, melyet a király, kit a Sz. viselése egymaga is sérthetetlenné tesz, az alkotmányban körülirt módon a nemzettel együtt gyakorol. Ily értelemben az ország területét is a Sz. területének, a királyi javakat és közjövedelmeket a Sz. jószágainak nevezzük. A Sz. a nemzet önállóságának, függetlenségének és egész politikai életének személyesítése, amelytől származik minden birtokjog. Közvetlen hatósága alatt csak az áll, vagyis csupán az a Sz. tagja, akinek vagyona egyenesen attól származik, akár első foglalás, akár királyi adományozás alakjában. Az alkotmányban meghatározott rendek (főnemesek és nemesek, papok) tehát a rendi alkotmány idejében a Sz. tagjai voltak; a jobbágy, mivel jogait földesurától kapta, nem lehetett a Sz. tagja. A Sz. teste alatt (totum corpus S. Regni Coronae) a két nemesi és a papi rend országgyülését s a király személyét együttesen értették; törvényt ez a két tényező csak együttvéve hozhatott, tehát benne együttesen nyilatkozott meg a közhatalom. A Sz. alatt ilykép magát az állameszmét értették és pedig főkép az Anjouk korától fogva.”
Kiket emel az Egyház a szentek közé? A Magyar Katolikus lexikon ezt írja erről: „Szentté avatás (lat. canonisatio, gör. anakerüxisz): tévedhetetlen pápai kijelentés, mellyel a pápa a →szentté_boldoggá avatás szertartásában ünnepélyesen kihirdeti valakiről, hogy a mennyországban a megdicsőültek között van, és tiszteletét az egész Egyház számára előírja. A boldoggá avatás ugyanez, csak a kultusz körét korlátozza az Egyház egy kisebb (ország v. szerzetesrend) területére.” További részleteket itt olvashattok erről.
Bevezetésül ennyit, úgy gondolom, hogy először időrendi sorrendben az Árpád-házi szentekkel foglalkozunk, igyekszünk több oldalról vizsgálva, talán kissé rendhagyó módon.
Addig is Szeretettel ajánlom figyelmetekbe A magyar szentek himnuszát!