A Balkánon – Geigi útibeszámolója

Mégiscsak itt publikálom először, íme:

VONATTAL ISZTAMBULIG ÉS VISSZA, AVAGY UTAZÁS A BALKÁNON

Nem nagyon szoktam útibeszámolókat írni. Ezt most alapvetően két okból követem el. Az egyik, hogy ez volt az első olyan utam, ami több országot ölelt fel és alapvetően egyedül tettem meg, így érdemesnek látom írásban is összefoglalni (ha másért nem, hát magamnak) . Másrészt szeretnék másoknak is kedvet csinálni, illetve tippeket adni, hátha egyszer valaki ilyesmire adja a fejét.

A történet ott kezdődött, hogy valaki megkeresett: lennék- e az útitársa Isztambulba? Számomra Törökország mindaddig  soha nem merült fel úticélként, de akkor elgondolkoztam: mindig a spontán bulik sülnek el a legjobban, tehát miért ne?

Elkezdődött a szervezés. Az már az elején világos volt, hogy az olyan gyors és kényelmes megoldás, mint a repülés, nálunk szóba sem jöhet. A vonat mellett döntöttünk. Ebben nagy szerepe volt a Balkan Flexipass  nevű vasúti utazási kedvezménynek. Lényege: a Balkán-félsziget bizonyos országaiban (többek között Románia, Szerbia, Bulgária, Görög- és Törökország területén) 1 hónapon belül bizonyos számú napon korlátlan távolságokra felhasználható. Egy ötnapos jegy 50 euróba kerül. Bővebb információk az érintett vasúttársaságok oldalán, pl itt az oldal legalján: http://www.tcdd.gov.tr/tcdding/avrupa_ing.html

A hagyományos, Belgrád – Szófia – Isztambul útvonalat választottuk (bizonyos fórumok újabban a BP – Bukarest – Isztambul vonalat javasolják). Mivel a Balkan Flexipasst csak az adott balkáni országokban lehet kiváltani, így először is el kellett jutni Szerbiába. Mivel spórolni akartunk az utazási költségeken (és mert kicsit kalandosabb utazásra vágytunk), úgy döntöttünk, hogy amennyiben lehetséges, Belgrádig autóstoppal megyünk és ott szállunk fel a Szófiába tartó vonatra.

Stoppolás. Ma már nem igazán dívik az utazásnak ez a módja – az autósok egyre kevésbé mernek ismeretleneket felvenni, ami érthető. Azonban utunk során bebizonyosodott, hogy még mindig működik a dolog. Több segítőkész emberrel találkoztunk, semmilyen negatív élményünk nem volt. Még ha nem is sikerült mindig a leggyorsabban haladnunk, ez nem igazán a sofőrökön múlott.

Az elhatározást tett követte. Augusztus 11-én reggel kiálltunk a Fehérvárról kivezető 63-as út szélére, és reménykedve a jószerencsében, stoppolni kezdtünk. A pozíciónk nem volt éppen a legmegfelelőbb (többsávos út közvetlenül a pesti felhajtó előtt), így eltartott egy ideig, míg találtunk valakit, aki Dunaújváros határáig vitt minket. Ezután egy idős sofőr vett fel minket, aki -bár Dunaföldvárra ment volna- elvitt minket egészen Soltra, a szegedi leágazóig. A következő „áldozatunk” pedig volt olyan rendes, hogy majdnem Röszkéig fuvarozott. Igazság szerint eredetileg úgy terveztem, hogy Kelebiánál lépjük át a határt, mivel ott kisebb a forgalom és ott fut a vasút is, de ha már lendületben voltunk, úgy gondoltuk, érjünk minél gyorsabban a határhoz. Röszke előtt egy vajdasági srác vett fel minket, de ő csak a határállomástól nem messze lévő pihenőig tudott elvinni.

Eddig a pontig remek időt futottunk, itt azonban megtorpantunk. Az autópálya-pihenő nem feltétlenül a legideálisabb hely a stoppolásra. Ekkor megpillantottunk három szerb férfit, akik akkor álltak meg pihenni. Lesz ami lesz alapon megkérdeztem őket, átvinnének-e a határon. Mint kiderült, Sabácra mentek, és Újvidékig el tudtak vinni. Előbb azonban várnunk kellett másfél órát míg pihennek. De a neheze csak most kezdődött. Mivel a szerbek több autóval jöttek (egyet traileren vontatva),a  szerb oldalon kezdetét vette az idegölő bürokratikus huzavona. Ellenőrzések, többórás tökölés a papírokkal – ahogy sofőrünk megjegyezte: „persze, mindig csak a reggeli- meg ebédszünet, a munka meg nem halad” (elmondása szerint ő ezt hetente végigcsinálja, úgyhogy hozzászokott). Már bőven benne voltunk a délutánban, mikor végre továbbindulhattunk. Nem sokkal később át kellett szállnunk a másikuk autójába, mivel első sofőrünknek dolga akadt Szabadkán. Új sofőrünk végül Újvidéken tett ki minket, innen már vonattal kellett továbbmennünk. Sikerült egy személyvonatot fognunk, ami este fél 9 után érkezett Belgrádba, így éppen lekéstük a Szófiába tartó nemzetközi vonatot. Nem volt mit tenni, ki kellett várnunk a reggeli járatot.Szerencsékre több hasonlóan járt utazó is tartózkodott a környezetünkben, így hamarosan egy magyar család és 2 cseh fiatal társaságában múlattuk az időt.

*

Előtte viszont meg kellett venni a jegyünket. A nemzetközi jegypénztárban kizárólag kártyával és szerb dinárral lehet fizetni. Készpénzes fizetésnél azonban előfordulhat, hogy csalnak – nagy valószínűséggel rólunk is lefejtek néhány euró hasznot, nem tudom. De legalább megvolt a jegyünk, ennek tudatában nyugodtabban néztünk az éjszaka elébe. Az említett kis csapattal még egy éjszakai sétára is futotta a belgrádi erődben. A hátralévő órákat megpróbáltam egy padon szunyókálva tölteni – kevés sikerrel. Itt jegyzem meg, hogy a belgrádi vasútállomás meglepően jó benyomást keltett. Régi, nem túl nagy,  de szépen rendben tartott épület, kiülős teraszok, kulturált váróterem. Igaz ugyan, hogy az épület állandóan tárva-nyitva állt, de az állandó rendőri (néha katonai) jelenlét meglehetős biztonságérzetet adott. A balkáni állomásokra jellemző kóbor kutyák persze itt is megszokott látványt jelentenek, de alapvetően nem zavaró a jelenlétük.

A reggel nyolckor Szófiába induló expresszvonat színvonala legjobb  esetben is a MÁV másodosztályú fülkés kocsijait idézte. Nem felejtem el a kupéban utazó német lányok arckifejezését, mikor becuccoltak mellénk…:) Útközben tele lett a fülke és a közlekedő is, mozdulni nem nagyon lehetett. Délután 5 felé érhettünk Szófiába. A kommunikációs nehézségek dacára nagy nehezen kiderítettük, hogy át kell szállnunk egy másik vonatra. Itt már egy magasabb színvonalú vagonban ülhettünk, és három német fiatal személyében kellemes útitársakra leltünk. Meglepően gyorsan szeltük át Bulgáriát  – már amennyire a Balkánon ez lehetséges. Már mindannyian bóbiskoltunk, mikor az éjszaka közepén a bolgár-török határra értünk. Itt ért a meglepetés: a mi vagonunk nem megy tovább. Külön jegyet (10 euró) kellett váltanunk a hálókocsiba, ha el akartunk jutni Isztambulba. Már éppen kényelembe helyeztük magunkat, mikor elértük a török ellenőrzési pontot. Itt a következő jelenet játszódott le: mindenkinek le kellett szállni a vonatról, a vízumköteles államok polgárainak (így nekünk magyaroknak is) először a vízumért kellett sorba állni (15 euró), majd pedig az útlevél-ellenőrző irodánál. Ezután vissza a vonatba, ahol a török határőrök újból ellenőrizték az útiokmányokat. Ezek után végre aludhattunk. Reggel jegyellenőrzés, 11 óra körül megérkeztünk Isztambulba. Elköszöntünk útitársainktól és a szállásunk felé vettük az irányt. Szállásadónk instrukciói alapján elég könnyen megtaláltuk a helyet. Itt jegyzem meg, hogy a szállást kizárólag Couchsurfingen kerestünk, így egy fillérünkbe sem került – plusz előny, hogy a szállásadó révén sokkal közvetlenebb kapcsolatba kerülhettünk az adott ország kultúrájával. Isztambulban egy fiatal angoltanár, Rasim adott nekünk szállást, aki igazán remek figura. Az általa készített török reggeli tea mennyei volt.

Isztambul pedig… lenyűgöző. Lépten-nyomon tele látnivalóval, a történelem szinte minden korszaka megelevenedik. A Theodosius által építtetett városfalak, az Aya Sofia, a Kék Mecset, a Szulejmán dzsámi, a Nagy Bazár (ahol sok árus beszél magyarul), hogy csak a legfontosabbakat említsem. Nehezen tudnám szavakba foglalni – látni kell. Két dolgot emelnék ki. A város – legalábbis a belső kerületek – feltűnően tiszták és rendezettek, a turizmus láthatóan ösztökéli a városvezetést. A másik pedig a közlekedés. A török sofőrök őrült módon vezetnek, a szabályok betartásának itt nem sok értelme van. Hogy csak egy dolgot említsek, nagy részük nem ismeri az indexelés fogalmát. Egy alkalommal iránytaxival utaztunk, és a sofőr vagy 5 percig indexelt balra, miközben jobbra-balra kacsázott nagy sebességgel, ahogy épp a helyzet kívánta. Ember legyen a talpán, aki ott autóba ül.

*

Két és fél nap után búcsút intettem Isztambulnak és útitársamnak is, egyedül folytatva az utamat Szófiába. A késő esti vonat hálókocsijába foglaltam jegyet. (Megjegyzés: a Sirkeci vasútállomás  nemzetközi pénztárában LEHET euróval fizetni, minden probléma nélkül) Ezúttal sajnos kellemetlenségeim is voltak. A kupéban három, meglehetősen kulturálatlan és angolul jóformán nem beszélő török fogadott, akiktől már 5 perc után frászt kaptam. A sors azonban itt is segítségemre sietett 2 cseh srác személyében. Ők és 4 további társuk egy kaukázusi túráról tartottak hazafelé. Remek társaság voltak, vidámak és közvetlenek – egész utam során talán őket kedveltem meg a leginkább, még ha kettejüket kivéve nem is voltunk együtt sokáig. A srácokkal viszont egészen másnap délutánig együtt lődörögtünk, míg találtak egy Prágába induló buszt.

Ekkor találkoztam helyi vendéglátóimmal. Stanimir és felesége, Asya külvárosi lakásukban szállásoltak el. Hihetetlen vendégszeretettel fogadtak, egy percig nem szenvedtem hiányt semmiben. Stanimir egy rendkívül közvetlen, beszédes figura, aki imádja a sört és a legfinomabb sörkorcsolyát készíti. Asya pedig mindezt rendkívül ízletes vacsorával koronázza meg. Nagyon kellemes órákat töltöttünk együtt, remélem még találkozom velük az életben.

Ami magát a várost illeti: Szófia nem egy metropolisz, Isztambulhoz, de még Belgrádhoz képest is kicsit szürkének tűnt. Látnivalóban sem bővelkedik annyira. Igazából a kíváncsiság, a megismerés vágya hajtott mikor odamentem, de nem hinném hogy visszamegyek a közeljövőben. Viszont ha valaki túrázni szeretne a hegyekben, Szófia tökéletes kiindulópont.

Bulgáriai tartózkodásom harmadik napján, este terveztem továbbindulni Belgrádba. Nem ment zökkenőmentesen a dolog. A 20:30-ra kiírt vonat utasai több mint két és fél órát várhattak arra, hogy a vonathoz rendelt mozdony és a három helyett egy (!) darab fülkés vagon megérkezzen. Kis híján harc kezdődött az ülőhelyekért (holott elvileg mindenkinek volt helyfoglalása). Én a folyosóra szorultam, de annyira nem is bántam a dolgot. Mellettem egy chilei srác és egy öreg jenki toporgott, akikkel hamarosan összebarátkoztunk. De hogy továbbra se legyen minden problémamentes, a jegyellenőrzéskor kiderült: a nemzetközi jegypénztár dolgozója csak a szerb oldalra adott nekem jegyet, a bolgárra nem (a helyfoglalásom viszont teljes távra szólt – mégis több órán keresztül álltam) . A bolgár kalauz persze nem bizonyult túl megértőnek (angolul meg pláne nem értett), és folyamatosan az 5 eurót kérte. Chilei barátom tanácsára nem fizettem – ez jó ötletnek bizonyult, mivel hamarosan elértük a határt, ahol a bolgár kalauzoknak el kellett hagyni a vonatot, a szerb oldalon pedig már nem volt gond. A határon egy érdekes jelentnek voltunk tanúi: a határőrök és a rendőrség nyomában egy afféle ellenőrző tiszt járt, aki bizony már nem volt szomjas. Ő elméletileg csomagokat ellenőrzött, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy az egyik kupéban utazó cigányasszonyokat vegzálta hosszú percekig – nagy hangon az irataikat követelte, kinyittatta a táskáikat, eközben pedig lazán kacsintgatott ránk. Így megy ez arrafelé.

Még egy-két megjegyzés a szófiai állomásról, mielőtt továbbmennék. Aki jegyet akar váltani, annál mindenképpen legyen megfelelő mennyiségű bolgár leva, ugyanis a nemzetközi jegypénztárban nem lehet kártyával fizetni, euróval meg végképp nem. Ezen kívül próbálja mindenki elkerülni a „segítő szándékú” egyéneket. Ezek általában a váróteremben csapnak le, segítséget ajánlva a tanácstalannak tűnő turistáknak. Nagyon szívesen megmutatják, a vonatot, persze utána elkérik a honoráriumot. Általában csak némi „aprót” kérnek, mindenesetre jobb, ha már eleve elutasítjuk a segítségüket.

Kb. fél órával a határátlépés után végre kiürült annyira a vonat, hogy ülőhelyhez jutottam. Túl sok pihenésre nem futotta, és mikor a legyek is elkezdtek gyülekezni a kabinban, reggel 7 körül kiléptem a folyosóra. Innentől számítva még majd’ 3 órába telt, míg a vonat bedöcögött a belgrádi állomásra, összesen majdnem 5 órás kését produkálva. Mint a magyar viszonyokhoz szokott utazó nem lepődtem meg túlságosan, inkább kalandnak tekintettem a dolgot – azok viszont, akik emiatt lekésték a csatlakozásukat, nem voltak túl boldogok. Néhány nyugati turista abban bízott, hogy talán a vasút visszatéríti a jegyár egy részét… nem akartam őket idejekorán elkeseríteni, hogy ne is reménykedjenek. Így hát egy tea után útitársaimmal nekivágtunk Belgrádnak.

Első utunk egy büféhez vezetett. A szerbek igencsak erősek a különböző sült húsok előállításában és fogyasztásában, így mi is bepróbáltunk egy pljeskavicát, ami a hamburger szerb változata. Hihetetlenül laktató darab, kalóriaérzékenyek kerüljék. Erre még két sört is ráküldtünk, így ezután igencsak vevők lettünk volna a szunyára… erről viszont szó sem lehetett, úgyhogy megindultunk a Kalemegdan felé. Az egykori vár ma parkként üzemel, nyitva áll a nap 24 órájában. Remek kilátás nyílik a Dunára és  Szávára, a rengeteg fa pedig elegendő árnyékot nyújt a legnagyobb kánikulában is (amiből pedig volt részünk – talán még nagyobb hőség volt mint Isztambulban). Sajnos a hőséget nehezen bírtuk, néhány óra után visszaindultunk a központba, ahol elköszöntem chilei barátomtól és elindultam, hogy találkozzam belgrádi szállásadómmal. Rade egy külvárosi családi házba vitt, ahol lemoshattam magamról az út porát, és egy kellemes diskurzus után ledőltem aludni.

A rá következő nap volt az utolsó, így igyekeztem jól kihasználni. A délelőtt folyamán ellátogattam a Jugoszláv Múzeumba, ahol Tito mauzóleuma is látható. Meg kell hagyni, hogy viszonylag egyszerű sírhelyet építtetett magának, pedig életében szerette a pompát. A nap további részében keresztül-kasul bejártam a várost, és rácsodálkoztam. Belgrád egy sokszínű hely, gazdag múlttal és érdekes jelennel. Sokminden hagyta rajt a nyomát az elmúlt évezredben, és a csapások sem kímélték (a NATO-bombázás nyomait ma is viseli – a volt hadügyminisztérium romos épülete mementóként őrzi a háború emlékét). Ugyanakkor egy lüktető, élettel teli város, ahová jó elmenni és pár napra a részévé válni. Nem véletlenül vált az utóbbi években a külföldi diákok egyik kedvelt célpontjává – Belgrád híres az éjszakai életéről. És nem szabad megfeledkezni a kulináris élvezetekről sem. A szerbek nagyon kedvelik a különböző sült húsokkal készült ételeket – egy jó pljeskavica után biztosan nem maradsz éhes.
Közeledett az este, lassan indulnom kellett. Még utoljára végigsétáltam a Knez Mihajlovról elnevezett sétálóutcán, majd visszaballagtam a vasútra, ahol némi extra sorbanállás után (mint kiderült, helyjegy is szükséges) felszálltam az ismerős kék MÁV-kocsik egyikére. Hogy, hogy nem, ismét török útitársakat kaptam, szerencsére ezúttal kulturált, angolul is beszélő egyedeket. A hazaút nagyrészt eseménytelenül telt, azonban az elmúlt napok tapasztalatait tekintve figyelemreméltó tény, hogy a hajnali 5.04-re kiírt vonat pontosan 5.04-kor érkezett a Keleti Pályaudvarra. Nagy piros pont. Ugye, lehet ezt így is.

Összefoglalva: rendkívül élveztem ezt az utat, egy percig sem bántam meg hogy belevágtam. Sok mindent láttam, tapasztaltam, de még többet nem – ezért mindenképpen vissza kell mennem egy újabb körre, egy kicsit más útvonalon. A Balkánt vonattal bejárni óriási kaland, de csak az vállalja be, akinek van türelme és nem akad fenn könnyen dolgokon, mert ahogy fentebb írtam, bizony sokszor van min kiakadni (a szófiai eset után megfogadtam, hogy soha ezentúl egy rossz szavam nem lesz a MÁV-ra…:). Viszont a ‘Balkán-életérzés” ezekkel együtt kerek: elvégre ha gyors és kényelmes utazásra és tip-top körülményekre vágyunk, akkor inkább nyugat felé vegyük az irányt. A Balkán ezekkel „balkáni” sajátosságaival együtt marad az, aminek még egy jó darabig ismerni fogjuk.