2009. június 16-án kelt az első bejegyzés A mi Pilvaxunkba, rövidesen harmadik évébe lép a honlap. Először arra gondoltam, hogy pontosan az évfordulón készítek számvetést, de 2-3 hét igazán nem számít.
Mikor leülök a számítógépem elé és megnyitom a honlap adminisztrációs felületét, egyre többször felmerül bennem a kérdés: érdemes egyre fogyó időmet erre tékozolni? Azután mindig történik valami apró, mások számára talán teljesen érdektelennek tűnő dolog, amely ad annyi új impulzust, hogy nem adom fel. Máskor, más hangulatban meg elkap a hév és nagy kedvvel végzem a munkát. Hogy meddig…? Azt nem tudom…
Az a kérdés is sokszor felmerül bennem, hogy vajon van-e valami célja, értelme ennek az egésznek? A címben feltett kérdésre „Quo vadis…” – merre tartasz? – ideje válaszolni. Ma már teljesen érdektelen, hogy mi indított két éve a honlap létrehozására, mert igazából az oldalt nem én, hanem az élet írja. Inkább a jelen és homályos jövő kérdései izgatnak!
A célok roppant egyszerűen megfogalmazhatók, ez az oldal továbbra is a magyar nemzeti kultúra értékeivel kíván foglalkozni. Célom az, hogy felhívjam az ide látogatók figyelmét az általam tartalmasnak gondolt eseményekre és ha sikerült valamelyikre eljutni, úgy elmesélni az átélteket. Érdeklődési körömnek megfelelően, elsősorban – az egyszerűség kedvéért nevezzük így – a „nemzeti rock”-hoz tartozó formációkkal foglalkozom: kiemelten a Holdviola, az Ismerős Arcok, a Kormorán Memory Band, a nemEZ, az Örökség, a Szkítia és a TransylMania zenekarokkal és mára múlt részévé vált Hobo Blues Banddel és Európa Kiadóval. Nyilvánvaló, hogy a felsoroltak messze nem fedik le a „nemzeti rock”-hoz tartozó zenekarok körét (vannak olyanok, melyek kilógnak a sorból), ám engem ezek érintettek meg a legmélyebben, nem érzem szükségét, hogy bővítsem a kört, igaz nem is zárkózom el ettől. Mindig óvakodtam attól, hogy az oldal egy konkrét zenekar „rajongói blogjává” váljék! Nem vagyok rajongó, pusztán érdeklődő és soha nem foglalkoztattak a „backstage” dolgok, egyedül a végtermék: a muzsika, a koncertek, zenealbumok, filmfelvételek!
A magyar nemzeti kultúrának csak egy szelete a „nemzeti rock”, igaz jelentőségét lehetetlen túlbecsülni! Emellett természetesen helyt kap minden más, értéket hordozó zenei esemény (l. Liszt Emlékév), de a zenén kívül alapvetően fontosnak tartom, hogy foglalkozzunk irodalommal (színház, vers, olvasmányélmények), vizuális kultúrával (képző-, fotó- és filmművészet), gasztronómiával és sporttal. Sajnos – utóbbin kívül – a felsoroltakról sokkal kevesebb szó esik mint szeretném, igyekezni fogok a jövőben változtatni ezen, mert ezt élem meg leginkább kudarcként a honlappal kapcsolatban és ahhoz kérem a segítségeteket: ha láttok egy jó filmet, olvastok egy jó könyvet, van egy kedves versetek, írjatok, meséljetek róluk! Ugyan nem tartozott a honlap alapcélkitűzései közé a különféle úti beszámolók írása és közzététele, de az élet úgy hozta, hogy szívesen megosztom az olyan nagyszerű élményeket, mint amelyeket Somorja-Pozsony, Krakkó, Erdélyország felkeresésekor szereztünk. Erre is biztatnálak bennetek, ha gondoljátok, osszátok meg velünk az ilyen alkalmak során szerzett tapasztalataitokat!
Befejezésül pár gondolat a jövőről. Nem tervezek semmiféle változást a honlap tartalmán, arculatán. Továbbra is ügyelek arra, hogy ne váljon az oldal az egymást marcangoló emberek fórumává. Amíg bírjuk, elmegyünk ide-oda, mesélünk élményeinkről. Ami pedig a konkrét terveket illeti, ha lesz annyi időm, összegereblyézem a két év alatt megjelent hanglemezekről megjelent írásainkat és a fejlécen, az oldalak között azonnal elérhetőek lesznek, ugyanis elképesztő, hogy ez idő alatt mennyi kincset alkottak a magyar zenészek, jó lesz egyben látni a két év termését.
Talán két év után illő lenne megfogalmazni az oldal „ars poetica”-ját, de nem szükséges saját kútfőből… Ennek szellemében folytatjuk utunkat!
WASS ALBERT
Szentek zendülése
Ott állottak a palotásházban, magyari szentek. László király páncélos lépte csörrent a padlón, ahogy indulatosan járkált föl és alá. Margit, a szigeti apácák fehér köntösében, egyenesen állott és keményen, s úgy nézett Erzsébetre.
– Márpedig énelőttem előbbre való az a magyar, aki a nyomorúságban is kitart hazája mellett – mondotta szigorú, csengő hangon -, mint az, aki svábok kegyét keresi idegenben!
– Nincs igazad – tüzelt Erzsébet, megkönnyesedő szemmel -, előbbre való az, ki hűséggel tartá a szövetséget, mit köténk nyugattal, semmint az, aki eladá lelkét a pogánynak!
– László! – fordula Margit a páncélos király felé.
– Mi bajotok megint? – horkant föl a páncélos bajnok, s megállt a két asszony előtt.
– Tégy igazságot! – emelte föl Margit a hangját. – Melyik magyar előbbre való magyar: aki otthon maradt, vagy aki elmenekült?
– Aki ott halt meg a Kárpátok gerincén, fegyverrel a kezében, az előbbre való – mordult villogó szemmel a király -, a többi, az mind semmire se való!
– De aki mégis életben maradott – vetette ellen Erzsébet -, annak az volt a kötelessége, hogy tartsa a szövetséget a némettel, amit mink kötöttünk!
– Münk a némettel semmiféle szövetséget nem kötöttünk, húgom – utasította rendre László király szigorúra húzott szemmel Erzsébetet -, münk nyugattal kötöttünk szövetséget, meg a kereszténységgel.
– De ebben a német is benne foglaltatik…
– Semmivel sem inkább, mint a mi nemzetünk – pattogott László – Mit áldozott a német a kereszténységért? Semmit, a magyarhoz mérten!
– S mink mire mentünk vajjon a sok áldozattal? – szólt közbe Margit élesen. – Utak árkába került a népünk, Árpád úr földje ebek prédája lett! Ideje lenne számot vetni evvel, László bátyám. Hogy így gondoltuk-é?
A király arca elsötétedett. Szálfa alakja meggörnyedt. Néhány pillanatig némán nézte maga előtt a padlót, aztán szótlanul elfordult, és tovább dübörgött súlyos lépteivel, egyik ablaktól a másikig, oda s vissza.
– Mi értelme ennek a beszédnek? – jegyezte meg Erzsébet halkan. – Választottunk kelet s nyugat között, s nyugatot választottuk. Kész. A többi az Atya Úr dolga volt.
– Ezer kún koponya! – csattant föl a király -, de hátha rosszul választottunk?! Hát nem úgy föst-é minden odalent, mintha münk tévesztettük volna el a dolgot annak idején, s élet helyett a halál felé indítottuk el a reánk bízott népet? Nem úgy föst-é?
– De László…! – ijedt meg Erzsébet.
– Én hát, én! – döngette meg boltozatos mellét a magyarok harcos szentje. – én magam, ki ezernél több kúnnak vertem bé csákánnyal a fejét, én kérdem magamat: mi lett volna, ha annak idejében fordítva verekszem, s kúnok feje helyett svábok s taljánok sisakját likasztom halomra, he? Ha kúnnal, tatárral szövetkezve, tova Spanyolföldig toltam volna ki a magyar gyöpüt? Mi lett volna akkor?
Erzsébet szörnyülködve csapta össze a kezeit.
– László, te beszélsz így? A kereszténység pajzsa? Nyugat bástyája? László…!
Csattant a király hangja, hogy megremegtek belé a palotásház falai.
– Én hát, kereszténység pajzsa, nyugat bástyája! Így neveztek akkor engem s népemet! Pajzs, mely mögött orozva lapulhatott a sváb; s bástya, melynek védelmében cifra palotáit építhette gondtalanul a talján. De amikor repedezni kezdett a pajzs és omladozni a bástya, jött-é foltozni a rést egy is ezek közül? Jött-é egy is támasztani a megdűlő falat? Hej, húgom, ha én ezt tudtam volna! Lettem volna én pajzs helyett csákány, s bástya helyett faltörő szikla, s tengerbe nyuvasztottam volna egész nyugatot a maga rohadt kalmárnépségével együtt, úgy igaz, ahogy mondom! Most már nézhetem, két üres kezemmel. Idefönt még egy jóféle kardra sem telik.
Erzsébet szaporán vetette a keresztet ijedtében.
– Pogány beszéd ez, László…!
A király zordul fölnevetett.
– Pogány? Magyari beszéd ez, nem pedig pogány! Ha svábbá lett fülednek pogányul is hangzik, ez az igazság! Nékem s népemnek adós maradt a nyugat!
– Jól mondod, László! – vetette föl Margit keményen a fejét s szeme megvillant -, Árpádházi Margitnak is szava vagyon ebben! Mink fogadalmat tettünk volt az Úrnak, hogy védelmezzük a kereszt ügyét, s nyugat jámbor népeit. Mink meg is tartottuk volt a fogadalmat, s kik utánunk jövének, ugyanígy tartották. De vajon az Úr állotta-é, amit nékünk ígért?
– Ne vétkezz, Margit! – szörnyülködött Erzsébet. – Fejeden a szentek aranykoronája…!
– Mit nekem aranykorona! – rázta meg Margit dacosan a fejét – Árpád vérét nem lehet lefizetni aranykoronával, amikor a nemzet jussáról van szó!
– Igazad van, húgom! – dobbant László király páncélos lába a padlón. – Nem arról volt szó, hogy minket tegyenek szentté, hanem, hogy nemzetünket böcsülje meg érdeme szerint a nyugati keresztény világ, erről volt szó! Ezt a célt szolgálta minden kardcsapás és minden csákányütés, amit tett a kezem! Ezért építtetém tucatjával a templomokat, azért gyűjtém halomra bennök a talján papokat s a sváb lovag-urakat, ezért védtem fegyverrel őket tulajdon népem ellen, egyedül csak ezért! Igazad van, húgom! Münk állottuk a kötést, s a fizetség elmaradt! Ma dúlt honában magára hagyva vívódik a magyar, társtalanul kallódik nyugat országútjain, s nyomorult sorsát részvétlenül bámulja a kalmár csőcselék, mely pajzsom árnyékában növekedett naggyá! Görcsbe szorul az öklöm, s csak néznem kell tétlenül ideföntről nap-nap után, miként ócsárolja bajnok-népemet a sok gyáva csikasz, ki anyja pendelye mögé bújt, amikor helyt kellett állani a keresztért, s hagyta egymagában vérezni a magyart, hogy belerúgjon, mint megunt cselédbe, midőn vérvesztetten kidőlt! Veri a mellét ma nagy hangon sok céda ribanc, dölyfösen gagyog nyugati kultúráról. Lenézi, s barbárnak mondja ma is a magyart. Vajha mi lett volna, ha nem áll vala karddal a kezében őrt gyepüjén a magyar? Hol lenne ma az a híres nyugati kultúra, melyet dölyfösen dörgöl orrunk alá ma minden tejfeles szájú piperkőc, s hol lenne Róma keresztje, ha István Úr nem állít gátat a viharnak, ha én elfogadom a kún szövetséget s lerohanom egyesült hadaink élén a taljánok földjét? Ha Béla öcsém kezet fog a tatárral s végigdúlja velök álmos Európát? Ha Corvinus a törökkel egyesülvén nekiereszti fekete seregét a parókásfejű sváb hercegecskéknek? Vajh’ milyen nyelven dicsérnék ma az Urat a tengerek partján, s Róma keresztjének lenne-e még nyoma valahol? Hajh, eburafakó! Csak egyszer markolhatna még csákányt a kezem! Tudnám most már, hová üssek véle!
– Ez pártütés! – hüledezett Erzsébet, halálsápadtan – nem rettegsz, hogy fülébe jut az Úrnak?
– Bárcsak oda jutna! – vetette föl László a fejét. – Nem titok ez! Legalább megtudná magyariak dolgát! A sok mezítlábas szemforgatótól nem is juthat eleibe többé az egyenes beszéd!
Erzsébet szaporán vetette a keresztet, Margit szólani akart éppen, de ebben a percben meglebbent a medvebőr, s az ágyasházból kilépett őszen és szakállason István király, maga. Mögötte Imre herceg. Az agg király szeme kutatva járta sorra magyari szentek arcát. Nézése aggodalmas volt és szomorú.
– Ingerült szót hallottam szádból, szeretett rokon. – fordult Lászlóhoz és szemöldökei szigorúan rándultak. Mért nem fékezed indulataidat böjttel és önsanyargatással?
László király hatalmas mellén megfeszült a páncéling. Hangja remegett az erőlködéstől, hogy csöndesebbre fogja feltörő szavait.
– Böjtöl eleget népem odalent – felelte fojtottan – és sanyargattatásban sem lelhetsz hiányt, király. Magyarok dolga őrli bennem a keserűséget s ma gonosz dolog, Isten s ember előtt!
Bánat futotta el az ősz király szemét. Sóhajtott.
– Magyariak dolga bizony rosszul áll – ismerte be. Hangja csüggedt volt és öreg.
Margit előbbre lépett.
– Engedelmeddel kérdenék tőled valamit, király úr!
– Szólj – bólintott István.
– Úgy szólott-é az egyesség Nyugattal, hogy láncos ebe legyen a magyar svábnak, taljánnak, francuznak, miegyébnek? – csattant fel Margitból a kérdés – Ki, ha mások palotáinak őrzésében agyarait veszti, szemétre vettessék, s minden jött-ment ripőknek gúnyjára legyen? Így volt-e az alku, király úr?
Az agg király szeme nyugtalanul rebbent.
– Keményen szólasz, Margit…
– Ezt kérdem tőled én is, István apánk – dobbant előre László s nézése sötét volt, mint viharos éjszaka – Így szóllott-é a kötés? Hogy Pannóniától a székely gyepűig jajszótól legyen hangos az éj meg a nappal, s a kegyes nyugat kóccal tömje fülét, hogy ne kelljen hallania meggyötört magyarok sikolyát? Hogy azok, kik szólani mernek a nemzetért, mint űzött vadak bújkáljanak nyugat vadonjaiban, s hálátlan védettjeink még almot se vessenek oda nekik, hogy vackot túrhassanak maguknak a fagy ellen valamelyik idegen árok fenekén? Hogy pallosunk árnyéka pohosra hizlaljon minden idegen fattyat, ki rúgással fizesse vissza a védelem bérét? Így volt-é az alku?
István király lehajtotta a fejét. Homlokára gondok ráncai gyűltek.
– Nem így volt, László. Jól tudod, nem így volt.
– Úgy volt-é az alku, hogy korbáccsal verjük be népünket az idegen igába, hadd húzza jámborul nyugati urak szekerét, s ha kidöglik félrerúgják az útból. Így volt-é az alku?
– Jól tudod, László, hogy nem így volt – sóhajtott István.
– Akkor miért, István apánk, miért? – sikoltott föl Margit – Avagy az Úr, aki mindent tud, nem tudja, mi történik odalent? Az Úr, aki mindent lát, nem látja magyariak baját?
Az agg király arcát szomorúság felhőzte, amikor végignézett Lászlón és Margiton.
– Gyermekeim – felelte lassan és fáradtan – ezek a kérdések fölsajdultak már bennem is, ezerszer. Böjtöltem és ostoroztam magam, hogy látásom megtisztuljon, s megismerhessem az Úrnak szándékát. Hiába volt. S egyebet mit tehetnék.
Az ősz fej lehanyatlott. Margit arcán végiggördült egy könnycsepp.Erzsébet sóhajtott.
– Nem tehetünk mást, mint imádkozunk értök s a hozzánk fölszálló fohászokat az Úr elé visszük, ha majd sor kerül reánk a kihallgatáson.
– Én pedig azt mondom, nem addig a’ – szegte meg László keményen a nyakát – Még most elmegyünk az Úrhoz, s elébe tárjuk magyariak dolgát! Számon kérjük tőle a kötést, amit tettünk véle, midőn Róma aklába tereltük kardélivel a népet, hogy jövendőt alapozzunk számára a nyugat országai között! Nem addig a’, még mostan elmegyünk!
– Nem tehetjük, László! – riadt föl Erzsébet – Hova gondolsz! Hiszen ez zendülés! Mit szólnak a kegyesek…?
– Hadd szóljanak! – dobbantott László indulatosan. – Nem tagadtam soha, hogy idegen volt tőlem mindég e mezítlábas szenteskedők hada, kik naphosszat az Úr körül lebzselnek, s elzárják tőle a világ panaszait. Én nem kívánkoztam ide, ám ha szentté csináltak, magukra vessenek! Harcos voltam én egész életemben, ki többet szólottam karddal mint imádsággal! S hogy tettem, amit tettem, az nem a mennyei malasztért, de ama kötés miatt volt, mit tőled vettem örökségül, István. Én biza megyek, most nyomban s én biza megmondom az Úrnak, meg én! Hogy ami nem igazság, az nem igazság! Sem itt, sem a földön. Magyariak dolgát én szó nélkül többé nem hagyom, ha fejemet is veszik miatta! Mert előbb voltam én magyar s csak azután szent!
– Veled megyek, László! – ujjongott föl Margit. Szeme csillogott s szép barna orcája kipirult.
– Mi Urunk, el ne hagyj… – sopánkodott Erzsébet sápadtan – baj lesz ám ebből, nagy baj, meglássátok…
István király szeméből kiszökött a könny, s alápergett fehér szakállán. Két csontos, fehér kezét rátette László király széles vállaira.
– Igazad van, László – mondotta s nehezen jöttek ki száján a szavak – s bocsásd meg Istvánnak, hogy elfeledte Vajkot. Megyek én is. S te, Imre fiam?
– Atyám mellett a helyem – felelte Imre halkan, lehajtott fejjel.
– Margit?
– Avagy tán nem a Nyulak Szigetén éltem s nem Árpád-vér vagyok? – felelte Margit büszkén, fölemelt fejjel.
– S te, Erzsébet?
Erzsébet sápadtan hebegett.
– Én… én tulajdonképpen…
– Svábok szentje lettél, maradj hát annak – vetette oda ingerülten Margit – elegen leszünk magyari szentek nélküled is!
Lászlón türelmetlenül zörrent a páncél.
– Vezess hát, István apánk! S ha baj támad a mezítlábasokkal, melletted leszek, ne félj. Ha egyéb nem is, öklöm még maradt…! Ezer kún koponyára esküszöm, ha csak egy kardom lenne…
Margit rátapasztotta tenyerét László szájára.
– Ne pogánykodj, László. Bízz az Úrban, én bízom Ôbenne.
– Menjünk hát magyariak! – sóhajtott István király s megindult nehéz léptekkel a kijárat felé.
Lementek a palotásház lépcsőjén s keresztül az udvaron. Nehány lézengő aprószent szájtátva bámult utánok. Elöl haladt István, fején a szentek koronájával, súlyos királyi palástban. Mögötte László, páncélosan, szálfaegyenesen. Roppant sarkantyúi nagyokat csörrentek az udvar kövén. Utána Imre következett és Margit. S amikor az udvar kapujából visszapillantottak, meglátták Erzsébetet, ahogy csüggedten és szégyenkezve kullogott a nyomukban. Imre megállt.
– Jöjj hát közénk, húgom – mondotta szelíden és kinyújtotta kezét Erzsébet felé. Margit keze is kinyúlt.
– Ma eggyé kell forrnia minden magyarnak, akár ide húzott eddig, akár oda.
– Bocsássatok meg – suttogta Erzsébet sírástól fuldokolva – nem tudjátok, milyen nehéz nekem. Ide is tartozni s oda is…
Mentek. Keresztülhaladtak a főpalota udvarán. Föl az ezeregy lépcsőn. Az aranyos főkapu előtt ott állott a mezítlábasok őre.
– Kik vagytok?
– Magyari szentek – felelte István király.
– Mit akartok?
– Szavunk vagyon az Úrral.
– Most? – szörnyülködött el a mezítlábas. – Nem tudjátok, hogy ilyen időben nincsen kihallgatás? Tartsatok penitenciát, hogy tudatlanságtokat levezekeljétek…
– Félre csuhás! – dörrent rá türelmét vesztve László – nem látod, hogy Árpádházi királyokkal van dolgod? Gyerünk, István!
A páncélos óriás marcona alakja elől ijedten szökött félre a mezítlábas őrszent.
– Zendülés! – dadogta elkékülten – Zendülés! Ilyen még nem volt!
– Hát ha nem volt, akkor most van! – mordult rá László. – ne hívtatok volna magyart magatok közé!
Félrenyomták a megrémült cselédet s bevonultak az aranykapun. Odabent, a kék oszlopcsarnokban, angyalkák játszadoztak. Itt-ott nehány mezítlábas őr bámészkodott. Holdfényből kovácsolt alabárdjaik sápadtan világítottak. Eltátották a szájukat, amikor meglátták a királyi menetet. Még az angyalkák is abbahagyták a hancúrozást, és kíváncsian nézték a furcsa viseletű idegeneket. Különösen László király sarkantyúit csodálták. Hanem az őrök, azok összefutottak nyomban.
– Zendülés! – rikoltották. – Zendülés! Riadó!
Alabárdjaikat nekiszegezték a közeledőknek.
– Állj! – kiáltott a parancsnokuk – Kik vagytok és mit akartok?
– Netene – nevette el magát László és csípőre tette vaskesztyűs kezét – de megriadtak ezek a mezítlábasok!
István király megállt. Fölemelt fejjel szólott.
– Az Úrhoz jöttünk alázatos szóval. Magyariak vagyunk.
– Nem tudjátok a rendet? – pattogott a főcsuhás – Iratkozzatok föl elébb Gábriel parancsnoknál, aztán várjatok sorotokra. Nem lehet ám ide csak úgy betörni, miféle dolog ez? Látszik, hogy valahonnét Ázsiábúl jöttetek!
– Bár onnan jönnénk – szakad föl Lászlóból újra az indulat -, tudom, hogy nem így állanánk akkor előttetek, fegyvertelen kézzel!
– Ne lármázz – hetvenkedett a főmezítlábas – kifele innen, egy-kettő!
– Én István vagyok, magyariak első királya – egyenesedett ki az ősz király – s bebocsáttatást kérek az Úrhoz.
– Mit bánom én, akárki is vagy! – feleselt vissza a fő őr – Kivételezés nincsen! Tartsátok be a szolgálati utat és kész!
István király hangja megkeményedett.
– Rossz a füled, szolga? Nem hallád, mit mondék? István vagyok, az első apostoli király!
– Bánom is én, öreg, hogy mi voltál odalent -mérgelődött a csuhás – itt egy szám vagy a kegyesek kórusában, semmi több. Ha nem nézném ősz szakálladat, mást is mondanék. De így csak annyit, hogy jobb, ha szaporán elhordod magad…
– Hijnye, ezer kún koponya! – dörrent föl László – Így beszélsz te a magyariak urával? Akitől rettegett Róma és Bizánc? Ebadta mezítlábas! Hordd el orrom elől a piszkafádat, mert elkapom a végit, s úgy a fenekedhez verem, hogy hetven püspök sem imádkozza le rólad, amit kaptál!
Már azon volt, hogy be is váltja az ígéretét, amikor hirtelen vakító fényesség csapott alá föntről, a lépcső tetejiből és megdermedt tőle minden mozdulat. Egészen fönt, a kék márványkönyöklőn Jézus állott.
– Mi történik itt? – kérdezte és hangja zengett a kupola alatt.
A mezítlábasok térdre estek s eltakarták arcukat. Térdre csuklott Erzsébet is, követte Imre, majd Margit. Térdre ereszkedett lassan az ősz király is. Csak László állott még, megszegett fejjel, marconán.
– Mi történik itt? – ismételte meg Jézus a kérdést odaföntről.
– Zendülés – nyögte a mezítlábasok feje – Fölséges Úrjézus, alázatosan könyörgünk engedelmet, de ezek az idegenek egyszerűen betolakodtak ide…
– Idegen vagy magad – mordult László – Krisztus Úr, tégy igazságot.
– Kik vagytok hát?
– Magyari szentek.
– S mi dolgotok itt?
– Fölséges Atyánk eleibe jöttünk, hogy számadást tegyünk véle magyariak dolgáról.
– S mért nem tartjátok bé a szolgálati utat?
László fölnézett a könyöklőre, aztán nagyot sóhajtott ott a lépcsők aljában.
– Krisztus Úr, Te tudod, hogyan van az. Az embert fölrójják egy hosszú lista végire, aztán sok idő múlva egy napon ideterelik, mint a birkát egy rakás kegyes között, ahol már hosszú sorokban állanak mindenféle népek. Aztán énekelni kell, meg imádkozni, rogyásig s mikor az embernek már kóvályog a feje a sok malaszttól, akkor egy szempillantásra odakerül a Fölséges Atya Úr elé, de csak annyi időre éppen, hogy átadhassa az előre elkészített írást a fohászokról és panaszokról, s már taszigálják is tovább ezek a mezítlábasok. Megkövetlek Krisztus Úr, de nem magyari vitéznek való mesterség ez, s a magyari nemzet baját s veszedelmét ily kutyafuttában eléadni amúgy sem lehet.
– Annyi sok ott a baj? – mosolygott alá Jézus.
– Annyi, Uram! – felelte László – S münk ezért elhatároztuk, hogy rend ide, rend oda, eljövünk magunk a Fölséges Atyához s megkérjük tisztelettel, hogy hallgassa már meg egyszer végig a mi dolgainkat. Mert münk, Krisztus Úr, akár szentek vagyunk, akár pedig nem, de elsősorban mégiscsak magyariak vagyunk, akik nemzetünk javát munkálni el nem mulaszthatjuk, még eme égbeli tisztesség kedvéért sem!
– Derék igyekezet – bólintott Jézus a könyöklőn – mert szeretet s hűség vagyon benne. Bizony mondom, sokan tanulhatnának hűséget tőletek, magyari szentek. Ámde gondoljátok meg s vegyétek észbe, hogy a ti népetek mindössze néhány milliócska csak, s hogy rajtok kívül még sokszáz millió ember lakozik a földön s mindenütt annyi a baj és a nyomorúság, hogy elsősorban a százmilliókon kell segítenünk, s csak azután jut ráérő időnk az apró nemzetecskék bajaira. Vegyétek eszetekbe ezt, magyariak.
– Tudjuk mi ezt mind nagyon jól Krisztus Úr – válaszolt László – ámde észben kell tartsuk azt is, hogy ha sokáig várunk még, nem lesz kin segíteni többé! Mert úgy fogy ám odalent a magyar, mint árvízben a maréknyi búzamag, s ha egyszer csírája vész a magnak, hiába szerezzük vissza jussát a termőföldhöz. S még valamit egyebet is észben kell tartsunk, Úr Jézus! Ha maréknyi is csak a mi nemzetünk, de annyi igaztalan dolog történt vele évszázadokon át, hogy százmilliós népnek is elegendő lenne! Mert nincs még egy nemzet odalenn a földön, Uram, mely igaz tettének s hű szándékának annyi kárát szenvedte volna, mint a magyar. Valamennyi nemzet egybefogva nem áldozott annyi vért Teéretted, Úr Jézus, s valamennyi nemzet együttvéve nem aláztatott meg annyiszor, mint a mi nemzetünk! Hidd el, Uram Jézus, hogy nem igaztalan dologban járunk, amikor jussát keressük az Atya Úrnál magyari nemzetünknek, mert biza’ nagy mulasztás esett ezen a népen, Uram!
– Nocsak – csóválta meg Jézus a fejét odafönt – hadd halljam, mi az a rettentő nagy mulasztás. Szólj hát s én meghallgatlak.
Azzal nekitámaszkodott kényelmesen a márványkönyöklőnek, és szelíd türelemmel nézett alá Lászlóra. Az pedig nagyot sóhajtott egy nagyot s mondani kezdte.
– Hát bizony, Uram Jézus, mikor a magyari nemzet béjött Európába, nem kicsike volt, hanem nagy és hatalmas. Kopjás hadai előtt semmiféle ország meg nem állott, s magyari lovak patkóinak nyomát Ázsiától tova Spanyolhonig nyögték a mezők. Megtehette volna, hogy nem hagy követ kövön, s ma Róma helyén kecskék legelnének, s az Ánglius tenger partján magyari halászok szárítanák a hálót. De nem tette ezt, hanem inkább szerződést kötött a kereszttel. István apánk tette a kötést, amely pedig így szólott volt: bástyája lészen a magyar a nyugatnak, s a keresztnek védelmező pajzsa, s ennek ellenében a kereszt fiává s a nyugat testvérévé fogadja magyariak nemzetét. Így szólott volt a kötés, Uram Jézus. Nem vala könnyű dolog, amit magunkra vettünk, de viseljük becsülettel. Béeresztettük gyepűink közé a sváb lovag-urakat meg talján papokat, földet adtunk nekik a magunkéból s néztük, miként sújtják agyon a kereszttel vezéreink legjobbjait, miként gyötrik és dúlják népünket, mely régi hitétől megválni nem akart. De állottuk a kötést, önmagunk ellenében is, bármilyen nehéz volt. Állottuk, Uram. S állottuk akkor is, amikor fegyverrel fogadtuk a kún rokont, ki prédálni készült gazdag Európát, s felesbe kívánta megosztani velünk germán s frank urak kincsesládáit. A tatár rokon felénk nyújtott jobbját sem fogadtuk volt el, s odapusztultunk inkább, semhogy megszegjük a kötést, amit tettünk volt a kereszttel.
– Így vérzett el a magyar, Úr Jézus, a Te szent nevedért, Európa gyepűjén, egy évezred során. Örökségül adtuk utódainknak a nyugat védelmezését s a Te szent tanításodat s utódaink hűséggel tartották azt, mind a mai napig. Ha harcolni kellett, vérüket adták s békesség idején befogadtak a magyar tető alá minden jött-ment idegent, ki a Te nevedben védelmet keresett. Így fogyott a magyar s így hízott kövérre országunk földjén a kegyesen befogadott koldusok hada, akik megsokasodván odáig vetemedtek, hogy maguknak követelték azt, ami a mienk. A Szent Koronád országát darabokra vagdalták arcátlan kapzsiságukban. Hát azért jövénk most, hogy számadást tegyünk az Atya Úrral a kötés dolgában. Mert bizony, sem a kereszt, sem a nyugat nem állta a szavát. Mostoha fia maradt Rómának a magyar örökkön-örökké s nyugat népei nemhogy testvérül fogadták volna védelmezőjüket, de midőn legyöngült, úgy bántak vele, mint megunt cseléddel, kit dolga végeztével árokpartra löknek! Tekints alá, Uram, és ítélj magad! Jajszótól hangos magyariak hona, s ki ügyel jajára? Földönfutó magyarok ezrei tapossák nyugatod országútjait, s ki gondol velük? Bezzeg meghallá a nagyurak füle, amikor kúnok, tatárok s törökök fegyvere csörgött dús szérűik alatt! Jó volt akkor a magyar őriző ebnek! Most aztán tömik fülüket kegyes szavakkal, hogy ne kelljen hallaniok Pannónia felől a haldoklók hörgését, mely segítségért esd e vaksötét világban! Bezzeg nem voltak restek ékes palotákat emelni hosszú századokon át, míg a magyar vérét csorgatva állotta a vártát kint a gyepűn, de most óljukban sem szorítanának helyet a hontalan magyarnak! Csak finnyás orrukat emelik koldusrongyai láttán s cifra kincseikkel barbárnak csúfolják azt, ki nem ért rá kincseket gyűjteni, mert hűséggel hullatta a vérét a kötés szerint, hogy ők azalatt békében hasat ereszthessenek a háta megett! Felforr az indulat az emberben, Uram, mindezeknek láttán, s bizony, ha újra kezdhetném földi létemet: ma már nem a kúnok fejét szabdalná pallosom, hanem úgy verném szét ezt a sok pöffeszkedő ribancot, hogy nehány ezer évig megemlegetné álnok Európa magyariak nevét! Hát így, Uram Jézus. Pajzsa voltunk a keresztnek s bástyája a nyugatnak, ezer évig. S most eljövénk, hogy számon kérjük nemzetünk jussát a kötés szerint!
A szavak döngve dübörögtek végig a kék boltívek alatt. László páncélos alakja keményen állott és egyenesen, arcát indulat föstötte pirosra. A többiek pedig még mindig térdeltek. István király lehajtott fejjel maga elé révedt. Margit kigyúlt arccal és csillogó szemekkel nézett föl Jézusra, két keze összetéve, mint néma könyörgés. Imre herceg fiatal arcát bánat felhőzte, s Erzsébet reszketett a félelemtől. A mezítlábasok ott a lépcső alatt sápadtan és hüledezve hallgatták a pogány beszédet, s mennydörgést vártak, meg villámokat fentről. De csönd volt a szavak után. Mély csönd. Az Úr Jézus mozdulatlanul állt a könyöklőnek dőlve és elgondolkozva nézett alá.
– Mi a neved? – kérdezte végülis.
– László vagyok, Uram, Árpádvérből való. Magyariak királya. Jézus Úr kardja, a kereszt oltalmazója miként mondották volt annak idején az idegenek.
– Nagy benned a szeretet, László. – mondta csöndesen Jézus – de nagy benned az indulat is.
– Megkövetlek Uram, magyari vér vagyok, s nem nézhetem indulat nélkül miként tapossa nemzetemet mindama hitvány, ki létét köszönheti neki!
– Kötésről szóltál – folytatta Jézus szelíden – ami lett volna az Atya Úr és tiközöttetek. Ki tette volt e kötést?
– István király -felelte László – itt térdel előtted, Uram. Szólj hát István apánk.
Az ősz király fölemelte a fejét.
– Én tettem a kötést – mondotta, és hangja végigreszketett a kék oszlopcsarnokon.
Jézus nehány pillanatig gondolkodva nyugtatta rajta szemét.
– Te tetted hát a kötést a magyar nemzet nevével. S az Atya Úr nevével ki szólott?
Csönd volt a kérdés után. Magyariak szeme Istvánra szegeződött, aki mozdulatlanul, maga elé meredve térdelt a márványlépcső alatt.
– Szólj hát István apánk – biztatta László.
Az öreg király hangja remegett.
– Koronát küldött a Pápa Őszentsége s apostoli címet adott hozzá…
– Az Atya Úr nevével ki tette véled a kötést? – ismételte meg Jézus odafönt a kérdést.
– Az idegenből jött papok s lovagurak mind azt mondták, Uram…
Az Úr Jézus hangja megszigorodott.
– Harmadszor kérdem, István. Kit küldött az én Atyám maga helyett, hogy megtegye véled a kötést?
– Ott volt Gellért úr, a püspök – felelte István király – és mások is, sokan. A Pápa őszentsége holdfordulásként dicséretet üzent.. és én is úgy éreztem, Uram…egész lelkemmel hittem…
Mintha valami feneketlen nagy mélységbe zuhant volna a hangja, olyan volt. Tompa, tétovázó. Magyari szentek lelke megdermedt. Sötétben érezték magukat s úgy, mint aki alól kihullott a padló, amelyen eddig biztonsággal állottak. Egy ezeréves tévedés sötét árnyékát érezték maguk fölé borulni. És ekkor megszólalt az Úr Jézus szelíd, dorgáló hangja odafönt.
– Látjátok, látjátok, magyari szentek! Olyasmire hivatkoztok, ami nincsen. Olyasmiért indulatoskodtok, ami nincsen. Aratni akartok, ahol nem vetettetek. Bizony mondom néktek: amire az én Atyám ígéretet tészen, az erősebb, mint a szikla és tovább tart mint az idő. De ti önmagatokkal tettetek kötést, s most az én Atyámon keresitek azt, amiben tévedtetek. Ti lelki érdemekkel akartatok földi birodalmat nyerni, pedig én megmondottam volt: aki az én utamra tér, az mindeneket elveszít e földön. Ti a mennyei birodalom ígéretét földi birodalomra akartátok átváltoztatni, magyarok. S ha tettetek is valamilyen kötést, azt emberekkel tettétek, s az emberek szava elszáll, miként a füst. Hálát vártatok a föld népeitől? Nem tudjátok, hogy az adós gyűlöli azt, akinek tartozik? Ámde megmondotta az én Atyám: az igazak el nem vesznek. Mit kételkedtek hát, magyari szentek? Ha igazat cselekedett a nép, melynek szószólói vagytok, a pokolnak minden hatalmassága sem vehet erőt rajta, mert az én Atyámnak szeme az igazakon vagyon.
– Megállj, Úr Jézus! – mordult közbe László – Éppen itt vagyon a baj! Nem tudjuk, jól cselekedtünk-é és igazat? Mert arra vall minden odalent, hogy hasztalan védtük a keresztet s őriztük Nyugat hitét ezer esztendőn át, jutalom helyett büntetés következett! Vajon nem megfordítva kellett volna-é keresnünk az igaz utat nemzetünk számára? Vajon a kúnok feje helyett nem-é a lovag-urak fejét…?
– Ej, László, László – szólt alá az Úr Jézus szigorúan -, nem tudod, hogy aki fegyvert fog, az fegyver által vész el? Bárki ellen is emeli a fegyvert, az én Atyám teremtményét sújtja vele. Harcos, kemény nép volt a te néped. Harccal lett hatalmas a földön s így harcok által kellett megkisebbíttessék s harcok árán megpuhíttassék. Ez az Úr törvénye s ezt, úgy látom, nem tudtátok jól, magyariak!
Nagy csönd volt a szavai után. Magyari szentek lehajtották a fejüket, mélyre. Aztán István király mozdult meg elsőnek. Lassan és öregesen fölállt a térdelésből, sóhajtott válláról levette a királyi palástot. Reszkető kézzel emelte le fejéről a szentek koronáját s a palásttal együtt letette maga elé, az udvar kövére. Aztán fölnézett az Úr Jézusra. Szeme bánatos volt, de az arca kemény.
– Hát akkor, Úr Jézus – mondotta csöndesen az ősz király – úgy látom, tévedésből kerültem csak ide. Megkövetlek a tévedésért s itt a palást, meg emitt a korona. Ha István tévedett is, engedd el Vajk szolgádat békességgel oda, ahol a többi magyariak várják az Ítéletnek Napját. Ha nekik rossz, amért az én utamat járták, nekem se legyen jobb, Uram.
Rendre fölemelkedtek mind a magyari szentek, levették fejükről a szentek koronáját s letették maguk elé a földre. Aztán csak álltak ott, némán, födetlen fővel, szorosan együtt. Ekkor az Úr Jézus fönt a könyöklőn megcsóválta a fejét és alászólt mosolyogva.
– Bizony mondom néktek: könnyebb a tölgyfából fűzfakosarat fonni, mint szentet csinálni a magyarból! Vegyétek föl csak újra e királyi jeleket, mert megillet benneteket, mondom. Avagy nem tudjátok-é, hogy az én Atyám azokat sújtja elsősorban, akiket szeret? Ej, István, István! Nem te voltál-é, ki vérét vetted önnön nemzetednek is midőn ellene szegült az igaz útnak, mely hited szerint igaz volt? S te, László? Nem karddal verted-é be a templomokba a bűnösöket? Ti magatok megtettétek, de lázadoztok ha az én Atyám ugyanezt cselekszi? Szenvedés tisztítja s teszi naggyá a népet. S bár nem az én Atyámmal tettétek a kötést, hanem a magatok lelkével, lám megmondom néktek: az Úr tartja a kötést magyarok népével mégis, mert hittel tettétek s hittel állotta a nép ezer esztendőn keresztül. Ahol pedig hit vagyon, ott vagyon az Úr is, az én Atyám. Békéljetek meg hát, magyari szentek s ne azt nézzétek ami van, hanem azt nézzétek ami lesz, az én Atyámnak akarata folytán. Mert bizony mondom néktek: a szenet egy-kettőre tűzre vetik, s nagy lánggal ég, de még a füstje is elszáll s nyoma sem marad. Ám a gyémántot addig csiszolja s gyötri a mester keze, míg a benne lévő nemes kristály minden fénye és csillogása meg nem mutatkozik. Így teszen az én Atyám is ez földnek népeivel, kik hasonlatosak őelőtte az ásványi anyagokhoz, melyekből az ember is vétetett. Ne irigyelje hát a gyémánt a szenet, s ne békétlenkedjék, ha hízott köveket lát tespedni a mezőn, kit nem ér reszelő s nem sújt kalapács. Füstje sem marad a szénnek s az értéktelen mezei követ elmálasztja rendre a tespedés. Ámde az igaz drágakő egyre fényesebben ragyog a mesteri kéz próbái alatt, s fénye betölti rendre a világot. Lássátok hát, hogy nem feledkezett meg az én Atyám magyarok népéről!
Azzal intett az Úr Jézus odafönt a könyöklőn s az oszlopcsarnok kék kupoláján kettényílt a kárpit s egyszeribe rettentő fényesség öntött el mindeneket. A nagy fényességből pedig kihallatszott az Úrnak hangja, amint éppen tollba mondotta az íródeáknak:
– … s elrendelem továbbá, hogy Mezőgyomoson Kardos Kiss Péternek fiúgyermeke szülessék, hitben erős, akaratban bátor s lélekben tiszta legyen. Hasonlatosképpen gyermeke szülessék Szegény Nagy Sándornak, Árva Bús Balázsnak, Keserü Péternek, Törődött Ferencnek s másoknak, nagy számmal. S mindezen születendő magyarok legyenek hitben erősebbek, akaratban bátrabbak s lélekben tisztábbak az ők atyáiknál és sorsban szerencsésebbek… ezennel elrendelem…
A szemvakító fényességben egyenként hulltak térdre a magyari szentek s szemükből kicsordultak a hála könnyei. Végiggördültek a ragyogókék pádimentumon, valahol egy kis likon kiestek s aláhullottak a földre.
S minden csepp egy-egy újszülöttnek hullott a homlokára.
A májusban feltett kérdés ma is aktuális, megpróbálom pár mondattal vázolni terveimet.
Ami fogy az az idő. Egyre többet kell dolgoznom, így egyre kevesebb idő marad mindenre, ami fontos a munka mellett: a családomra, a barátaimra, a kedvteléseimre, így A mi Pilvaxunkra is. Ennek ellenére igyekszem továbbra is napra kész lenni, de nézzétek el nekem, ha néha „leül” majd az oldal.
Természetesen legfontosabbnak továbbra is a magyar nemzeti kultúrával való foglalkozást tartom. Elsősorban a mi zenekarainkkal, kitüntetetten az Örökséggel és az Ismerős Arcokkal; beharangozók, koncertbeszámolók A mi Pilvaxunk ünnepnapjai maradnak a jövőben is.
Vannak terveim, szeretnék sorozatot indítani a magyar szentek életéről, kissé rendhagyó formában. Ahogy azt már korábban jeleztem, a 2011-es Liszt-emlékév mintájára, 2012. Wass Albert éve lesz a kávéházi asztalok mellett.
Köszönöm mindenkinek, aki egy rövid látogatás erejéig benéz hozzánk, netán olykor-olykor szólásra is emelkedik 🙂 !
(Szolgálati közlemény: Kriszta alábbi hozzászólásában található hivatkozást javítottam, így megjelenik az a videó, amelyre Kriszta gondolt.)
Pár gondolat a dolog érdemi részéhez. Ha jól értem a kisfilmből, akkor ez egy ma még nem megvalósult koncepció. Ez így elmondva nagyon hasznosnak és használhatónak tűnik. Ami a technikai részét illeti, alapvetően fontos a megjelenítő minősége ( az „Oled” technológia valóban szép képet ad) és nekem nagyon tetszik az is, hogy a szöveg tetszőlegesen nagyítható, így nem kell a magamfajta vénembernek állandóan cserélgetnie a pápaszemét… 🙁
Abban is érzek igazságot, hogy az egyre inkább technika által meghatározott világunkban, lehet, hogy éppen egy ilyen kütyü hozná el újra egyeseknek az olvasás élményét.
Kérdés az is, hogy milyen árban lesz és mennyibe kerül majd a digitális könyv? Olcsóbbnak kell lennie, csak kérdés, hogy mennyivel. Képzeljétek el, ha mondjuk a tankönyvek is elérhetőek lennének ebben a formában, nem kellene a srácoknak 5-6 kg-os batyuval közlekedniük nap mint nap a suliba és a szamárfül is a múlt részévé válna….
Amíg ez a dolog nem forrja ki magát, maradok a hagyományos nyomtatott könyveknél….talán még azt követően is :-)….
Revideálom a nézeteimet, egy ilyen e-könyvet azt hiszem kézbe tudnék venni… 🙂
Igen, az utolsó sor a fő probléma.
Bár én egyszerűen nem is tudnék e-könyvet a kezembe venni. Én tényleg idegenkedem tőle. Persze ez nálam biztos szakmai ártalom is. Igaz, épp a munkához szükséges, főleg külföldi irodalom az, amelyek jó részét az ember csak így éri el, de az másfajta olvasás. A tanszéken számos igazán régi könyv is található, a XIX. századi nyomtatásúak forgatása tulajdonképpen mindennapos; néha rábukkanok még egy-egy felvágatlan példányra, és akkor büszkén tartom a kezemben, hogy lám, milyen régi, mégis én nyitom ki először.
Nálunk is festés és költözés a program, csak épp itt, a munkahelyen – másik szobába költözöm, és így a könyvek nagy részét is átmozgatjuk. Ettől egyrészt félek, mert óriási munka lesz a tanszéki könyvtár csaknem felének átpakolása, másrészt örülök is neki, hiszen ilyenkor – ahogy Csizi is írta – ismét kézbe kerül néhány elfeledett darab, sőt, ilyenkor bukkanhat rá olyan kincsekre is az ember, amelyek addig valahogy még soha nem tűntek fel.
Tudod Geigi, ebben én is reménykedem. Biztosan hülyeség, de alig van olyan tárgy, amelynek ne lenne valamiféle rezgése, kisugárzása, aurája… nem tudom pontosan megfogalmazni. A festés előtti pakolás alkalmával beleütköztem a régi hanglemezeimbe, ma már lejátszóm sincs, amivel szólásra bírhatnám azokat. Egyforma fekete korongok, barázdáltak, piros a címkéjük… és mégis… a borító életet lehel beléjük, szinte hallani vélem a muzsikát, amit őriznek az egyforma fekete korongok. Könyvek is… az egyetemi tankönyvek is sugározták a tartalmukat. Más érzés volt felütni a belgyógyászat és más a sebészet könyvet… hihetetlen, de így volt. Még a sárga borítású, teljesen uniformizált, stencilezett egyetemi jegyzetek sem voltak egyformák, kézbe véve…
Én mégis féltem a könyveket. Végiggondolta valaki azt, hogy a Földön megtalálható összes könyv papírjáért hány esőerdőnyi fát vágtak ki, hogy a nyomdai munkák során mennyi szenny, ipari hulladék keletkezett? Végül: a nyomtatott anyag előbb-utóbb hulladékká válik (l. Panoráma útikönyvek), amit szintén kezelni kell. Ezért is dühít baromira az a szeméthalmaz, amit reklámújságok formájában naponta a levélszekrényünkbe gyömöszölnek, én meg olvasatlanul szórom a kukába! Van ennek valami értelme?
Túl ezen, én a nyolcvanas években ugyanabból a Kiss-Szentágothai-féle anatómiai atlaszból tanultam, mint édesapám a negyvenes években. Bár fizikailag nem ugyanaz az az atlasz volt, de tartalmilag teljesen azonos. Orvosgenerációk tucatjai tanultak ebből, nem avult el, mert a szív még mindig négy üregű, végtagjainkat öt-öt ujj koronázza, az idegek, izmok, vivőerek (stb.) sem változtak, lassan csordogál az evolúció, talán majd a génsebészet rohamléptű fejlődése meghozza kétfejű és hétujjú embertípust… (Ma nagyon grafomán vagyok.) Szóval, megjelentek azóta a három dimenziós digitális anatómiai atlaszok, azt ugyan nem tudom, hogy könnyebb-e ezekből megtanulni az anatómiát (bocs, de a legjobb „szemléltetőeszköz” az emberi tetem), de az atlasznyomtatás alighanem visszaszorul, bár el nem fog tűnni.
Összefoglalva az eddigieket: a könyv csodálatos dolog, de féltjük a könyvnyomtatást. Persze vannak és lesznek e-könyvek, nem kell hozzá papír, nyomda, szállítás, talán még bolti eladó sem – egyszóval olcsóbb, gazdaságosabb, nyilvánvaló, hogy tért fog nyerni. Csakhogy egy pendrájvnak soha nem lesz olyan aurája, mint annak a könyvemnek, amely az Albatrosz sorozatban jelent meg, címe A tizennégy karátos autó, szerzője Rejtó Jenő (P.Howard) !!!
De hogy visszatérjek beszélgetésünk kiindulópontjához, szerintem édesmindegy, hogy hazánk fiai e-könyvben, vagy nyomtatott formában nem olvasnak el átlagban évente egy könyvet sem :-(.
Csizi utolsó gondolatára reagálva: A nyomtatott könyvek szerintem nem fognak egyhamar eltűnni. Én is úgy vagyok vele, hogy nem tudok hosszabb egybefüggő szöveget a képernyőről olvasni. Meg aztán mégiscsak más a hangulata egy igazi könyvnek… nagyon igaz amit a könyvtárakról és antikváriumokról írsz, az a sajátos illat és hangulat semmi máshoz nem hasonlítható. Úgy hiszem, az (olvasó) emberek többsége is így gondolkodik. Szóval ne temessük még Gutenberg világát, inkább tartsunk ki a nyomtatott forma mellett;)
Öveges professzor kísérletei kaphatók DVD-én is, Bendinek megvannak, régi televíziós felvételeteket adták ki.
Nálunk most festés lesz, úgyhogy volt nagy könyvpakolás… átválogatva a meglévő és nem kiemelt helyen lévő könyveket, szembesültem azzal, hogy mennyi szemetet megvettem anno… a „rendszerváltozás” idején íródott kiadványokat, pl. amelyek inkább arra voltak jók, hogy húzogassák az oroszlán bajszát, meddig lehet elmenni a szólás- és véleményszabadságban. Ha kisebb lakásba kellene költöznünk, a kétharmadát bizonyára kidobnám, így van helyük – egyelőre. Nem tudom emlékeztek-e a Panoráma útikönyvekre? Vastag, szép külsejű és a maguk idejében utazók számára igen hasznos kiadványok voltak. Nekünk talán az összes megvan belőlük. Csak… az idő elszállt, a világ megváltozott, tartalmuk jelentős része elavult… dobjuk ki? Nem, ha másra nem, kordokumentumoknak jók még. De mondjuk egy csehszlovákiai körutazásra nem vinném magammal, annál is inkább, mert hol van már Csehszlovákia?
Egy könyv viszont izgalommal töltött el: a fényképezés jövőjéről íródott, 20 évvel ezelőtt. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit tudott előre a könyv szerzője, ha elmegy a piktor és minden a helyére kerül, át fogom lapozni.
Gyermekkorom legkedvesebb regényei a Fekete István könyvek voltak, faltam őket. Mellettük Gárdonyi, Kästner – az Emberkét is most találtuk meg a pakolás során – May Károly, később Rejtő…
Sajnos a jövőt – már-már a jelent – meghatározzák az e-könyvek, nyilván elsősorban olcsóságuk és helytakarékosságuk miatt,- borítékolható a sikerük. Nem idegenkedem tőlük, bár soha nem tudok egybefüggő szövegre monitoron úgy összpontosítani, mint nyomtatott formában. Egy könyvet kézbe venni… ad valami érzetet, van valami megfoghatatlan kisugárzása, tapintása, szaga… antikváriumok, könyvtárak mélyén lehet ezt igazán érezni, de pakolás alatt is. Kár volna ha Gutenberg galaxisa végképp múlttá válna.
Picit visszakanyarodva a könyvekhez, valóban az emberen saját magán is múlik, hogy mit ad tovább gyermekeinek. Ettől függetlenül igenis az iskola feladatának tartom, hogy megismertesse a gyerekeket irodalomtörténetünk nagyjaival! Nem kell Jókait olvasni 10-12 évesen (szerintem nekünk is csak 14 évesen kellett, mondjuk talán azt is 1-2 évvel lehet későbbre csúsztatni), de egy Pál utcai fiúk, Kincskereső kisködmön, Egri csillagok, hogy csak példálózzak, nehogy kimaradjon!!! Az én fiam is elolvasta a Harry Potter nem tudom hány kötetét, de ezt előbb-utóbb úgyis kézbe veszik a gyerekek, ez nem az iskola dolga! Sőt, én azt látom az enyéimen, hogy ha valakitől olvastak valamit kötelezőként vagy akár az osztállyal (alsóban voltak közös felolvasások tízórai szünetekben), akkor ha az tetszett, a szerző többi könyvét is kiveszik a könyvtárból, vagy kérik, hogy vegyük meg. Egymásnak ajánlgatják a könyveket, ezt jó látni.
Persze, én könnyen beszélek, a fiaim már óvodás korukban sokszor nem igényelték a mesélést, mert inkább maguk olvastak, de ehhez az is kellett, hogy otthon a könyvek tiszteletét lássák. Nálunk nem lehet olyan nagyobb ünnep, amikor ajándékként egy-egy könyvet nem kapnak és persze ilyenkor amellett, hogy az érdeklődésüket is figyelembe veszi az ember, igyekszem őket a választásommal „terelgetni” (Csukás István vagy pl. Erich Kästner regények, stb.), ezek egyúttal saját gyerekkorom olvasmányélményeit is visszahozzák és ez nagyon jó érzés. Másrészt szerencsém is van, mert pl. mindkettő fiam erősen érdeklődik a természettudományok iránt, így az Öveges professzor kíséreteit tartalmazó könyv csak telitalálat lehetett náluk. Egyébkét a gyerekeknek szóló ismeretterjesztő könyvekre is oda kell figyelni, mert rengeteg a „gagyi” is a piacon, hasonló stílusban, mint amiről Csizi írt a fotós könyv kapcsán: millió kép, elhanyagolható mennyiségű alapinformáció, és még szerencsés, ha azok helytállóak.
Szia Geigi! Isten hozott itthon!
Szerintem a beszámolót ne vesd el végleg, alighanem sokunkat érdekel mindaz, amit északon átéltél, tapasztaltál, legfeljebb hagyd leülepedni az élményeket.
Időközben kiolvastam az említett Rejtő-regényt, nagyon tetszett. Nagy kár hogy csak most kezdtem el ismerkedni a munkásságával, mindenképpen igyekszem pótolni a hiányt.
Egyébként szombaton hazajöttem, most már végleg:) Kicsit furcsa az északi klíma után az itthoni meleg (hazainduláskor 12 fok volt Turkuban), de örülök neki. Finnországban csak egy alkalommal volt 20 foknál melegebb, ott az már kész kánikula.
Tegnap már akartam ide írni egy beszámolót a kinti tapasztalataimról, de aztán feladtam, nem nagyon volt affinitásom hozzá. Mindenesetre sok dolgot láttam, sok élménnyel gazdagodtam – nem feltétlenül csak pozitívakkal, de nem panaszkodom. Ezt a kalandot kár lett volna kihagyni.
Az esetleg felmerülő félreértések elkerülése végett, annyit fűznék hozzá a „Quo vadis A mi Pilvaxunk?” címhez, hogy ennek az oldalnak a tárhelyéért egyes egyedül én fizetek, a megjelent (vagy meg nem jelent) írások az én gondolat- és ízlésvilágomat tükrözik.
Ha hírt adok egy eseményről, azt mindenféle anyagi, vagy bármilyen ellenszolgáltatás nélkül teszem, bár volt olyan rendezvény, ahová jegy megvásárlása nélkül is bejuthattam. Ezzel a lehetőséggel sem fogok azonban élni a jövőben! Az, hogy X zenekar Y helyen való fellépését megemlítem, egyedül a saját akaratomon múlik, semmiféle befolyásolást nem akceptálok. Morálisan nullára amortizálódott emberek előtt a Pilvax zárva tart!
Az, hogy az oldal meddig működik még, szintén egyes-egyedül az én döntésem. Ha folyamatok irányát nézem, már nem sokáig…
Dr.Csizmazia Péter (doktorcsp)
A látlelet, amit Kriszta hallott a rádióban elszomorító, egyben beszélgetésünk kiindulópontja. Igazad van mindabban, amit írsz Geigi, én azonban szeretném kissé árnyalni a képet.
Tágítsuk a kört az irodalmon kívül eső területekre! Tegyük félre a különféle tudományágak szakirodalmát és lássuk mi marad! Nagy csoportot alkotnak a tudományos és ismeretterjesztő alkotások, értem ezalatt, például az említett fényképezéssel kapcsolatos könyveket, de ide sorolom a különféle útleírásokat, memoárokat, stb. Ha megnézzük a nagyobb könyváruházak kínálatát, látjuk, hogy hatalmas. Ki-ki megtalálja az az érdeklődésének, ízlésének megfelelőt – csakhogy, azt hiszem a Kriszta által hallott rádióműsorban elhangzott adatban még ezek is benne vannak, azaz még az ilyen tárgyú könyveket sem olvassák!
„…Aranyt vagy Jókait egy mai gyereknek/fiatalnak igenis nehéz olvasni.” Igazad van ebben, de vajon mi lehet ennek az oka? Magam azt gondolom, hogy egy ház építését nem lehet az első emeleten kezdeni, az alapozás mindmáig kihagyhatatlan lépés. Erre utaltam előző hozzászólásomban, hogy már egy burjánzó elméjű, totyogó kisgyermek sem hall mesét, (tisztelet a nem ritka kivételnek), másrészt a rajzfilmek olyan kész vizuális információkat töltenek a fejébe, hogy később nyilvánvalóan a szellemi megerőltetést nem igénylő tévénézést fogja választani, olvasás helyett! Pedig… a magyar gyermekirodalom fantasztikus! Vég nélkül lehetne sorolni a gyermekverseket, írásokat kortársakat is említve. De ott van a népmesekincs is, csak… az agyonhajszolt, estére már hullafáradt szülőknek alig marad energiájuk, hogy odaüljenek a gyermek ágya mellé és meséljenek. A kicsi is azt látja, hogy a szülők este a fotelba roskadva bámulják a képernyőt, mi ösztönözné arra, hogy mesekönyveket lapozgasson? Éppen ezért tartom rendkívül értékesnek a Kormorántól a Szamárlázadás című albumot, de említhetném a Ghymes gyermekeknek szóló lemezét, vagy a Farkas-Várnagy zongoraművész házaspár Zeneképzelet című két korongját, amelyben gyermekek számára kapcsolnak versrészleteket könnyedebb rövid komolyzenei darabokhoz, négykezes zongorajátékkal. Rengeteg olyan ifjúsági regény van – gondoljunk csak Fekete István életművére – amely kézen fogva vezeti a gyermeket/serdülőt az irodalom világába.
Az iskola ebből szempontból „hozott anyaggal” dolgozik. Nekünk felső tagozatban teljesen átlagos tanárunk volt, azonban különös hangsúlyt fektetett a verstanulásra, memoritereket adott fel és kőkeményen bevasalta rajtunk. Nem rajongtunk érte… de ma már látom, mennyire csiszolta agyunkat és javította felfogóképességünket. Az alap kötelező olvasmányok semmilyen problémát nem okoztak, mire sorra kerültek, arra az osztály többsége már régen túl volt rajtuk. Nyolcadikban nyári szünetre feladták Solohovtól az Emberi sors és Hemingway-től A öreg halász és a tenger összehasonlító elemzését! Mindkét regényt nagy élvezettel olvastuk. Pesten abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy kéthavonta vittek színházba bennünket. Soha nem fogom elfelejteni, amikor a Madách Színházban megnéztük Wouk-tól a Zendülés a Caine hadihajón című regényéből írt drámát, amely bírósági tárgylóteremben játszódott, a vádat Márkus László, a védelmet Mensáros László alakította, lélegzetelállítóan izgalmas volt a tárgyalótermi hangulat, aligha volt olyan az osztályunkban, aki ezek után ne olvasta volna el a regényt. De említhetném Orwelltől az Állatfarmot, amelyet Kaposváron láttunk a Csiky Gergely Színház fénykorában, a darab után kezdtem Orwell műveit olvasni.
Emellett faltuk May Károly írásait, – mindig Emerson Lake & Palmert hallgattam olvasás közben, az instrumentális részek fantasztikusan aláfestették a csatajelenetek hangulatát; később jöttek Rejtő regényei, bár megvannak három vaskos gyűjteményes kötetben, de az igazi az Albatrosz könyvek formájában volt, puhafedeles, igazi ponyva, zsebben elfért, lehetett olvasni, buszon, vonaton stb. Nyilván Rejtő nem tört az irodalom szferikus magasságaiba, de elképesztő, hogyan tudta nyelvünk adta lehetőségeket kiaknázni a jellem- és helyzetkomikum terén. Számomra a Tizennégy karátos autó és a Csontbrigád az alapművek tőle, a Pokol zsoldosait is olvastam, de különösebben nem emlékszem rá.
Amit a kortárs művekről írsz Geigi, abban is sok igazság van. Többször nekiugrottam – többek között – Esterházy Péter műveinek, megmondom őszintén, egyiknek sem értem a végére. Kertész, Nádas, Spiró, Konrád? Majd az idő eldönti… Én inkább maradok a klasszikusoknál, mert számomra Jókai Esterházynál könnyebben felfogható… ha már kortárs: Wass Albert! termékeny írói munkásságával óriási kinccsel gyarapodott irodalmunk, talán ma még nem is fogjuk fel ennek jelentőségét.
Az alapproblémát – amelyet Kriszta felvetett – úgysem tudjuk orvosolni, ki-ki saját gyermekének, unokájának segíthet abban, hogy feltámassza az olvasás élethossziglan tartó igényét. Mi pedig sokat nyújthatunk egymásnak egy-egy olvasmányélményünk megosztásával, könyvek ajánlásával. Mert az, hogy az emberek évente egy könyvet sem olvasnak el, riasztó adat!
Kriszta hozzászólására reagálva: szvsz igaz az, hogy pl Aranyt vagy Jókait egy mai gyereknek/fiatalnak igenis nehéz olvasni. Nekem sem volt éppen a legkönnyebb falat, pedig én szerettem Jókait olvasni 10-12 évesen. Ma már nem lenne kedvem, megmondom őszintén. Sokszor már fárasztónak találom azt a nyelvezetet. Ne felejtsük el, hogy sok iskolai kötelező olvasmány a 19. században íródott, így mind a nyelvezet, mind az ábrázolt világkép meglehetősen távol áll egy mai fiataltól. És mielőtt követ dobnak rám: nem azt mondom, hogy sutba kell őket hajítani. Az lenne a fontos, hogy kortárs irodalmat IS olvassunk. Nekem ez szinte teljesen kimaradt a gimnázium alatt. Már akkor az volt az érzésem, hogy a tananyag alapvetően mostohagyerekként kezeli az egész 1945 utáni irodalmat. Az egyetem alatt (és most is) éppen ezért a kortárs művekre koncentráltam (már csak azért is, meg zavart hogy szinte semmit nem tudok az újabb dolgokról). Viszont bevallom, ezek között kevés magyar volt.
Persze jó kérdés az is, melyek lennének azok a kortárs magyar művek, amiket egy fiatalnak kötelezőként kellene olvasnia. Amire én a gimnáziumból emlékszem, az leginkább Kertész, Petri és Spiró, esetleg néha megemlítik Sütő Andrást. Vagy a költők közül Varró Dánielt, akit sosem bírtam értékelni. Tényleg, hol tart egyáltalán a kortárs magyar irodalom? Tudja valaki? Mert én nem. És szerintem még sokan vannak így.
A lényeg: igenis szükség van színvonalas kortárs művekre a klasszikusok mellé. A mai generációval csakis új alkotások segítségével lehet megszerettetni az olvasást. Odaadhatjuk egy fiatal kezébe Jókai bármely művét, de ne csodálkozzunk, ha alig néhányukat érinti meg. Lehet, hogy Kriszta most kitagad ezért, de ebből a szempontból a Harry Potter könyvek nagyon is hasznosak voltak. Tény, hogy sok gyerek szerette meg rajtuk keresztül az olvasást, és ha nem is mindegyikükből vált könyvfaló, még így is igen pozitív a mérleg.
Egyébként épp most készülök elolvasni Rejtő: A pokol zsoldosai című regényét. Ez az első Rejtő amit olvasok, remélem jól választottam (ha nem, az úgyis kiderül).
Az ötlet nem új, még csak nem is saját. Annak idején mindig nagy élvezettel olvastam Vitya könyvajánlóit, sokszor elolvastam az általa említett könyveket. A mi Pilvaxunkban már az is eredmény lenne, ha valaki néha elmesélné legutóbbi olvasmányélményét. Ebben a körben nyilván nem az Egri Csillagokat kell egymásnak ajánlanunk…
Amit viszont a rádióban hallottál – (1 könyv/év/fő-sem) – bizony szomorú adat. Pedagógusoktól hallottam, hogy sokszor lehetetlen rávenni a gyerekeket, a kötelező olvasmányok elolvasására. Persze én nem tudom ennek okát, de sejtéseim azért vannak.
A bajok gyökerei ott kezdődnek, hogy már az egy éves gyerek is a CN, vagy más mesecsatornák előtt tölti az idejét, a szülők ilyen-olyan okból nem mesélnek! Később bejön a számítógép használat, a vizuális csatornákon a gyerekekbe ömlő információhalmazt – az írott, hallott szöveggel ellentétben – nem kell dekódolni, vagyis befogadásuk nem igényel semmiféle szellemi megerőltetést.
Jól emlékszem a kötelező olvasmányokra, ám mellettük faltuk Gárdonyi, Mikszáth, Móricz regényeit természetesen a Nagy indiánkönyv, Winettou, később Rejtő sem maradt ki, rongyosra olvastuk azokat. Jókai- az alapszintű latin tudás nélkül – már sokkal nehezebben emészthető volt számunkra.
Sokféle magyarázat születik arra, hogy miért nem olvasunk. Időhiány, drágák a könyvek. Utóbbihoz annyit: a könyvtári hálózat még ma is nagyon jól működik, fillérekért be lehet iratkozni. Az igaz, hogy a könyvek árai elszálltak. Mégis azt gondolom, hogy az alapprobléma az, hogy nincs az olvasásra az emberekben belső igény. 86 éves édesanyám havi 2-3 könyvet elolvas, mellette minden nap átnézi a Magyar Nemzetet (50 éve előfizetői vagyunk) és a helyi Hírlapot. Könnyű neki – mondhatnátok – elvégre nyugdíjas; azonban látása, felfogóképessége nyilván nem annyira jó, mint egy fiatalnak, vagy középkorúnak.
Ha magamba nézek, én sem olvasok jóformán semmi szépirodalmat. Most a szakirodalmat, tankönyveket bújom, az egyetlen kitérő az volt, hogy elolvastam néhány, a digitális fényképezéssel kapcsolatos könyvet, amelyek laikusok számára szólnak. Volt egy érdekes közöttük, egy amerikai ember írta, akinek a kisujjában van az egész; inkább kompozíciós trükkökkel foglalkozott, kevésbé érintette a technikai kérdéseket. Végig azt éreztem, hogy – túlzás nélkül – hülyegyerekeknek írta, jópofizó, hátbaveregetős stílusban; rövidre szabott fejezetekkel, gazdag képi dokumentációval. A könyv tördelése olyan, hogy 10-15 mondatnál hosszabb egybefüggő részek alig vannak benne, mert jól tudják, hogy ennél hosszabb szöveget a ma embere nem képes felfogni!
K.G egykori politikus egyszer az országgyűlésben oktatta ki M.P. akkori miniszterelnököt az Alkotmányról, valahogy így : „Nehéz olvasmány, mert nincsenek benne képek.” Azért ha ebbe belegondolunk… volt magja a gondolatnak, függetlenül attól, hogy ki mondta és kinek.
Nekem már nincsenek világmegváltó terveim és nagyon örülök annak, hogy Bendi valamivel többet olvas, mint kortársai (minden este fél-egy órát az ágyban) és remélem ez így marad; az viszont tényleg jó lenne, ha egy-egy jó könyvre a jövőben felhívnánk egymás figyelmét ezen a honlapon, hiszen mi legalább egy vérből vagyunk…
Különösen jó ötletnek tartom a könyvélmények megosztását, megbeszélését a Kossuth rádió ma délelőtti műsorának fényében, amelyből megtudtam, hogy ma Magyarországon az már rendszeres olvasónak számít, aki évente (!) egy könyvet elolvas!!! Aztán amikor rátértek, hogy a gyerekekkel-fiatalokkal nem a régi irodalmat kellene kötelezőként olvastatni, mert nem mai a nyelvezetük, és elkezdtek Harry Potterezni, akkor csalódottan kikapcsoltam a rádiót.