Annak idején kedveltem a tudományos-fantasztikus filmeket, regényeket. Mesevilágba röpítettek, távoli galaxisokra, idegen civilizációkhoz. Élveztem az emberi fantázia határok nélküli játszadozását. Olyan nagyszerűen szerkesztett folyóirat jelent meg abban az időben, mint a Galaktika, újdonság volt, élvezettel vettem kézbe.
Azután jött a Nyolcadik utas a halál, amely behozta a horrort ebbe a világba, majd a Csillagok háborújának hosszú története, de ezekben már semmi örömöt nem találtam. Szépen elterelődött az érdeklődésem más irányba.
A minap teljesen véletlenül, a televíziós állomások között böngészve a Filmmúzeum adásán rátaláltam 2001. Űrodüsszeia című 1968-ban forgatott filmre. Akkoriban többször megnéztem, bevallom, nem nagyon értettem.
A történet az őskorban kezdődik, amikor előemberek hordái harcolnak a pocsolyáért, amelyből szomjukat oltják. Megjelenik a Téglatest, majd az egyik előember felkapja egy elhullott állat combcsontját és harci eszközként kezdi használni. Rövidesen a falka összes tagja csonttal a kezében érkezik a vízlelőhelyhez és ezzel fegyverrel végleg megszerzi azt. Az egyik előember a magasba hajítja csontot, amely forog a levegőben, majd kisvártatva Föld körül keringő űrállomássá válik. Csodálatos képi megoldás évmilliók elmúlásának érzékeltetésére. A történet immár 2001-ben folytatódik, amikor a Holdra telepített űrbázison felfedezik a Jupiterre jeleket sugárzó Téglatestet. Expedíció indul a távoli bolygóra, az öt asztronautából hárman hibernálva teszik meg a mérhetetlenül hosszú utazást. A hatodik szereplő a HAL-nak nevezett mesterséges intelligencia, vagyis a mindent vezérlő, tévedhetetlen számítógép. Azonban mégis téved, egy alkatrész majdani meghibásodását jelzi. Az űrhajósok kicserélik, ám az hibátlan. Mivel a számítógép mindent hall, mindent lát, mindent érzékel, a két űrhajós beül egy kabinba, mindent kikapcsolnak, eldöntik, hogy leállítják HAL egyes funkcióit. Balszerencséjükre a gép szájról is tud olvasni, mivel félelme és önérzete is van, az űrsétára induló egyik asztronautát megöli, a hibernáltak életfunkcióit leállítja, ötödik űrhajóst pedig nem engedi vissza az űrkabinból az anyaűrhajóra. Kézi vezérléssel azonban sikerül visszajutnia, majd kikapcsolja a számítógépet, miközben az érzelmi, hangulati benyomásairól beszél: ” Félek!”
A Jupiterhez érve az egyetlen élő űrhajós a kis űrkabinnal hosszú ideig színek és szabálytalan geometriai formák között száguld – én ilyennek képzelem azt az alagutat, amelyen életfunkcióink megszűnése után állítólag mindannyian átmegyünk – majd egy szépen berendezett szobába kerül, ahol a szkafanderből kitekintve önmagát látja, megöregedve amint egy asztalnál ülve étkezik; innen ránézve az ágyra az öregember már magatehetetlen aggastyánként látja saját magát, lassan embrionális alakzatot vesz fel, kisvártatva megjelenik a Téglatest és az embrióval együtt az űrből, közelről nézik a Földet.
A film nagyon jó, mert ezernyi születő gondolat bölcsője. Egyrészt érdekes látni, hogy 1968-ban milyennek képzelték a 2001-es világot… mai szemmel nézve a film kifejezetten vontatott, nincsenek benne akciójelenetek, ám ez semmiféle hiányérzetet nem kelt a nézőben. Ugyanakkor sejthető, hogy a lehető legnagyobb mértékben kihasználták a kor számítástechnikája adta lehetőségeket, látványos grafikai elemeket és trükkfelvételeket beépítve. Ezek azonban nem váltak öncélúvá, erősítik a tartalmi mondanivalót, anélkül, hogy felülírnák azt. A film zenéje zömmel a klasszikus komolyzenei művekből merít. 32 évvel az alkotás megszületése után sem érzek semmiféle idejétmúltságot, akár tavaly is forgathatták volna.
Korábban leginkább mondanivalójával álltam hadilábon, de most már úgy érzem, hogy megváltozott világunk közelebb hozott a film képi nyelvén feltett kérdéseinek megértéséhez. Nem az a legfontosabb talány, hogy lesz-e űrbázis a Holdon, képesek leszünk-e valaha eljutni a Jupiterre, van-e földönkívüli civilizáció és ha igen, hagyott e jeleket számunkra, hanem sokkal fontosabb kérdés az, hová vezet a mesterséges intelligencia, a cybervilág térnyerése. Talán a legfontosabb kérdés az, hogy az érzelmek, emóciók világa is behatolhat-e a cybertérbe valaha és milyen következményei lesznek ennek, hol van az út vége? Hátborzongató párhuzam, ahogyan a film bemutatta, amint HAL kikapcsolja a hibernált asztronauták életfunkcióit és látni egy mai intenzív osztályon fekvő beteget őrző monitorok és gépek közötti hasonlóságot. Bár ma még a computer-világ őskorában élünk, beláthatatlan, hogy mi lesz ennek a vége, áldás-e, vagy átok? Ha másra nem, csak a „közösségi oldalak”-ra gondolok, azt látom, hogy elkezdődött valamiféle átgondolatlan kitárulkozás, az ismerős- és baráti körünk, kapcsolatrendszereink önkéntes feltárása miközben azt sem tudjuk, hol és kik gyűjtik és rendszerezik a rólunk szóló információkat! Maroktelefonjaink, bankkártyáink és millió egyéb általunk sem ismert kódjaink alapján lassan felolvad, nyitott könyvvé válik magánéletünk…
Gondolatébresztő film, érdemes megnézni. Klasszikus sci-fi, mély mondanivalóval.
Még mielőtt megválaszolnám Sándor kérdését, engedjétek meg, hogy felidézzek egy-két korábbi művet. Alig van a világirodalomban olyan korszak, amikor ne találkoznánk sok alkotásban az akkori jövőképpel.
Gondoljunk csak Madách Ember tragédiájára! Három szín: a Falanszter, Az űrben és az Eszkimó világ is a szerző látomása a jövőről; érdemes belegondolni abba, hogy mennyi mindre ráérzett!
Vagy a másik példa a magyar irodalomból Jókai Mórtól A jövő század regénye! 1872-1874 között íródott mű 1951-ben játszódik. Roppant érdekes, hogy Jókai milyennek képzeli akkori fővárosunkat, de ezen felül szinte próféciát olvashatunk:
„A jövő század regényében a projekció a jövőbe irányul, a múlt összes ősbűnét úgyis virulensen képviseli az 1951-be helyezett, de minden ízében a regény megírásának korából merített európai és világpolitika, valamint köz- és magánerkölcs. A Sátán szerepét ezúttal a cáriból kommunistává alakult oroszok játsszák, akiket az amerikai pénzvilág is segít. Tatrangi Dávid szótérikus fellépése legyőzi a Gonoszt, és megmenti nem csupán Magyarországot, hanem az egész világot. A biblikus, apokaliptikus hangütést nem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen a regény végére nem csupán az elromlott emberi természet, hanem maga az elrontott Teremtés, tehát a teljes természet világa is megváltódik.”
Forrás: http://jokaimor.freeblog.hu/Files/jovo_szazad.html
Rátérve Orwellre és az 1984 című regényére, azt gondolom, hogy a világirodalom egyik klasszikusáról beszélünk! A brit szerző regénye 1949-ben jelent meg, olyan kifejezések mentek át tőle a mindennapi szóhasználatba, mint a Gondolatrendőrség, vagy a Nagy Testvér. Sőt maga az, hogy „Orwell-i világ” is mindennap használatos jelző. Természetesen Orwellnek nem kellett 1949-ben messzire mennie az ihletért, hiszen a totalitárius rendszerek közül a nácizmus alig pár évvel korábban roppant össze, azonban a szovjet, vagy kínai kommunista diktatúrák kontinensnyi területen tomboltak. Rendkívül sötét, ám legtöbb elemében megvalósult jövőképet festett Orwell, zseniálisan ráérzett mit hoz a jövő. A regényt megfilmesítették, azonban véleményem szerint, az nem adta vissza a mű igazi hangulatát.
Ha már Orwellről beszélünk, érdemes pár szót ejtenünk az Állatfarmról is, melynek mottója: „Minden állat egyenlő, de vannak állatok, melyek egyenlőbbek.” – olyan ez, mint a politikai elit… Magam ezt a művet nem olvastam, viszont két alkalommal is megnéztem a kaposvári Csiky Gergely Színház felejthetetlen előadását, amely a teátrum legnagyobb korszakára esett.
„A sztálinizmus, a diktatúrák és a kommunizmus elleni harc mérföldkövének számít ez a mű. Maga Orwell szocialista gondolkodású volt, de sose értett egyet Sztálin módszereivel, amit a spanyol polgárháborúban szerzett tapasztalatai még jobban megerősítettek. Teljes egészét nézve kikezdhetetlen értékű, hisz rávilágít a korabeli Szovjetunió teljes egészére, a hazugságokra, a gyilkosságokra, az embertelen bánásmódra, s mind arra amit a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” szült. Az írás megmutatja ezenfelül a diktatúrák kegyetlen gépezetét, amely a vezért leszámítva mindenkit lassan, de biztosan megőröl. Az 1984 méltó társműve ez, de míg az előbbi az összes totalitárius rendszert elítéli, addig ez kifejezetten a Sztálin és az akkori Szovjetunió ellen íródott. ” (Wikipédia)
Végül beszéljünk egy másik műről is!
„A leírt társadalom felfogható utópiának is, nagyon ironikus formában: az emberiség gondtalan, egészséges és technológiailag fejlett. Nincsenek többé háborúk és szegénység, mindenki folyamatosan boldog. Azonban azzal, hogy mindezeket elüldözték az emberek életéből, egyben számos dolgot elveszítettek: a családot, a kulturális sokszínűséget, a művészeteket, irodalmat, tudományt, vallást és filozófiát. Ez a társadalom hedonisztikus: a korlátlan szexualitásból és drogokból nyert örömre koncentrál.” (Wikipédia)
1931-ben (!) ilyennek látta Aldous Huxley a jövőt a Szép új világ című regényében… igaz ő a 26. századra várta ezt, csak öt évszázadot tévedett… Érdekes a regény magyarországi története, hiszen először Szinnai Tivadar fordította le 1934-ben. Nekem volt szerencsém az akkori kiadást elolvasni. Mivel Lenina és Marx is a szereplők között van, ennyi már elég volt ahhoz, hogy tiltott könyvek listájára (indexre) kerüljön a mű, a ruszki megszállást követő zsarnokság idején. 1982-ben Szentmihályi Szabó Péter, majd 2008-ban Totth Benedek fordította le ismét a művet, előbbit kiadták, de magam nem olvastam.
Azt hiszem ezeknek a klasszikussá vált műveknek az említésével csak a felszínt karcolgatjuk, hiszen a lengyel Lem-től kezdve ezernyi szerzőt és művet lehetne elemezni, akár az utópiák, vagy – ha úgy tetszik -, a tudományos-fantasztikus irodalom világából.
Mikorra is tehető 1984 ?