67 évvel ezelőtt történt a magyar történelem és hadtörténet egyik legtragikusabb eseménye. A részletek.
Mi ébresztő kiáltás helyett, suttogunk csak a szélben
67 évvel ezelőtt történt a magyar történelem és hadtörténet egyik legtragikusabb eseménye. A részletek.
A mi Pilvaxunk fél éve alatt történelmi évfordulóink okán, több alkalommal öltöztettük lelkünket feketébe, mint ünneplőbe. Szomorú, tragikus eseményeket idéztünk fel: Trianon, Arad, december 5-e és most a doni áttörés évfordulója.
Mondják, hogy ilyen a magyar néplélek, sírva vigadó, önsanyargató … „merjünk kicsik lenni!” szól az ukáz a politika szájából, szomorúak, betegek vagyunk … világelsők öngyilkosságban, keringési betegségekben, daganatos halálozásban. Önpusztítás az is, hogy nem születnek gyermekek, hogy Csonkaországban már tízmillióan sem vagyunk. „Emeld fel fejedet büszke nép!” – énekli a Kormorán, mennyire igaza van! Mikor vetjük le már magunkról az elnyomatottság, a reménytelenség, a kilátástalanság lelki terheit?
1943 Don-kanyar. Az ő generációjukból már alig vannak közöttünk, de élnek még szemtanúk, akik visszajöttek. Fényképek, filmfelvételek, esszék születtek, memoárok és elemzések foglalkoznak azzal a kérdéssel, vajon mit keresett ott a magyar hadsereg? Nemeskürty István a hetvenes években könyvet írt erről, később Kádár Gyula, egykori vezérkari ezredes visszaemlékezése jelent meg „Ludovikától Sopronkőhidáig” címmel. Katona szemével, belülről látta mi vezetett a tragédiához. Gróf Edelsheim-Gyulai Ilona – Horthy István felesége, majd özvegye – elkísérte férjét a keleti frontra, mivel a kormányzó legbelsőbb családi köréhez tartozott, belülről láthatta és írta le a gyötrelmeket. Hosszasan sorolhatnánk forrásokat, melyekből meríthetünk, ha szeretnénk megismerni a történteket és hátterüket.
Gyalázatos, ahogyan generációkat oktattak. A szovjetek voltak a hősök, mi a megszálló náci hordák, akik ott szerettük volna megakadályozni a kommunizmus „mennyországának” magyarországi eljövetelét… Évtizedeken át, még holtukban is gyalázták honvédjeinket!
Kompország kormányosai nagy bajban voltak akkoriban. Kétharmad részben megcsonkított, a háború és a kommün által kifosztott országot vezettek. Másfél évtized alatt, a romok felett, Magyarország virágozni kezdett, a legfőbb és teljesen érthető vezérelv Trianon revíziója volt. Tőlünk nyugatra Adolf Hitler nácizmusa, keletre Sztálin kommunizmusa egyforma veszélyt jelentett. Horthy Miklós és Magyarország akkori vezetői Hitlertől várták az igazságtételt. Részleges revíziót sikerült elérniük, de ennek ára volt. Többek között azok az életek, akik a Don-kanyarban vesztek el örökre. Tudható volt, hogy az orosz télt nem lehet legyőzni. Mínusz 40 fokban, hiányos felszerelésben, éhezve, gyenge haditechnikával esélyünk sem volt. A németek gyalázatosan viselkedtek, a visszavonuló magyar csapatokat lefegyverezték, nem engedték be lakott településekre, semmibe vették őket. Már ebből is sejthető, hogy milyen sors várt volna ránk, ha a Harmadik Birodalom megnyeri a háborút.
Jány Gusztáv a 2.Magyar Hadsereg parancsnoka 1943 január 14-én kiadta hírhedt parancsát: „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…”, a visszavonuló, fagyott, éhező honvédeket azonnali felkoncolással fenyegetve. Később parancsát visszavonta, de ez elegendő indok volt a Népbíróságnak, hogy 1947-ben golyó általi halálra ítélje (még az akkori jogszabályok szerint is megalapozatlanul). 1947 novemberében az ítéletet végrehajtották, Jány Gusztávot a kommunista vésztörvényszék meggyilkolta. 1993-ban perét felülvizsgálták, felmentették. Ha életét nem, legalább becsületét visszakapta.
A doni tragédia soha el nem múló fájdalommal ég bennünk. Kérdezhetjük, hogy vajon szükségszerű volt-e a katonák halála, vajon nem lehetett volna elkerülni a történteket? Az oda vezényelt hadsereg erejéhez mérten helytállt, becsületesen harcolt. Elesett katonáink hősi halált haltak.