Kutattam régi lomok között pár tárgyi emlék után, de annyira régen voltak azok az idők, már csak egy kazetta tokjában talált képet tudom ide elhelyezni…
A bakelitek még megvannak, CD csak egy, az utolsó. Volt egy srác, a Pécsi Ifjúsági parkban koncertfotózott, a következő fellépés alkalmával árulta korábban készített fényképeit. Vettem Földesről egy képet, lila filccel dedikálta, az írta rá: „Péternek hívnak. Engem meg Bélának. Hobo.” Valahol megvan a kép, de nem találtam meg. Volt egy kis stencilezett füzetecske a dalszövegekkel, ma már azt sem lelem.
Talán érettségi környékén forgott időm kereke, amikor futótűzként terjedt a hír: van egy zenekar, féllábú az énekes. Nem emlékszem az első találkozásra, talán a Budai Ifjúsági Parkban, talán a Tabánban történt? Azután jöttek egyetemi éveim Pécsett és a HBB nagyon sokszor jött koncertezni. A Balokány-ligetben volt (van?) egy mesterséges tó, arra építettek „úszó” színpadot, a víz, a környező fák, bokrok és a színpad jó láthatósága, remek körülményeket biztosítottak a koncertek számára. De emlékszem olyan fellépésre is, amikor a Jogászkar épületének aulájában zenélt Hobo és a Blues Band. Egyszer a Népstadionban is felléptek egy, az afrikai éhezők számára adott jótékonysági koncerten, előzenekarként, Sting előtt sem vallottak szégyent. Soha nem fogom elfelejteni a Fekete bárányok koncertet sem, amelyre a Hajógyári Szigeten került sor: P.Mobil, HBB, Beatrice és talán még a Bizottság zenélt tízezrek előtt. (Azóta a koncert felvétele már kapható DVD-én is.)
Földes maga is elismerte, egy pályája korai szakaszában megjelent interjúban, hogy nem tud énekelni. (Becsületére váljék, képezte magát, énektanárhoz járt, ily módon talán kihozta hangjából a maximumot.) No de… ott állt Deák Bill Gyula Hobo mellett, a kontraszt szinte fájó volt, ellenben amit Bill hangja hozzátett a produkcióhoz, ugyanannyit Földes színpadi mozgása is. Sokan mondták, hogy Mick Jagger imitátor, Földes ez ellen soha nem tiltakozott.
Első albumuk megjelenése csodaszámba ment. Amikor Aczél elvtárs meghirdette a „tilt, tűr, támogat” kultúrpolitikát, amikor Erdős volt a hanglemezgyár tejhatalmú cenzora, amikor a Neoton Família évi 2-3 lemezt adott ki, a Beatrice a tiltott és a tűrt, P.Mobil a tűrt és a tiltott határán állt, akkor a HBB-nek megjelenhetett karácsony előtt az első albuma. Érdekes idők voltak azok… Földes elhozta Magyarországra a Rolling Stones, Jimmy Hendrix, a Doors, Bob Marley, Chuck Berry, Muddy Waters (és még hosszan folytathatnám… ) által képviselt zenei világot. Közben visszanyúlt a magyar rocktörténet legelejére, a méltán tisztelt Baksa Soós János és a Kex zenéjéig, leásott a gyökerekig. Küldetést teljesített, hiszen Baksa Soós emigrált, a felsorolt rocktörténeti óriások pedig a vasfüggönyön túl, elérhetetlen távolságban voltak tőlünk, csak a Szabad Európa Rádió „Teenager party”-ja, néhány a határon sikeresen átcsempészett, kopottra hallgatott bakelit korong hozta el közénk a tiltott gyümölcsöket, amelyeket a HBB feldolgozott, megszólaltatott és színpadra vitt. Örök hála érte.
Hobo át-át csapott az irodalom világába is, önálló szerzői esteket adott, megzenésítette József Attila verseit, ezek közül a Hetedik és a Nagyon fáj örökké emlékezetes feldolgozások számomra.
Míg feltartóztathatatlanul járta a maga útját, egyre több saját dal született. Sorra jelentek meg albumok. Deák Bill Gyula kiválása sem állította meg a HBB menetélését, de előtte még megjelent a Vadászat című dupla album, amellyel a Hobo Blues Band beírta magát a magyar rocktörténet legnagyobbjai közé. Nagyszerű zenészek tucatjai dolgoztak együtt Hoboval, Deák Bill Gyulán kívül olyan rocklegendák, mint Tátrai Tibusz, Solti, Póka, és a mi Zsoldos Tamásunk is.
Majd jött az Esztrád, a maga nemében szintén korszakos alkotás. A zenei, irodalmi munkássága mellett Földes könyvet írt a Rolling Stones-ról, áthajózott a film világába is, a Kopaszkutya kiváló kór- és kordokumentum volt.
Teltek az évek, én egyre inkább az underground zenei irányzat felé fordultam, már nem hozott tűzbe a HBB. Azután jött húsz év szünet és jött a Kormorán, de ez már egy másik történet…
Most elmegyünk, mint a régi szép időkben, hogy utoljára (?) lássuk pályája lezárására készülő Hobot és az ő Blues Bandjét. Elmesélem majd itt A mi Pilvaxunk márványasztalai mellett, hogy milyen benyomásokat szereztem ennyi év után. Azután meghalok és nem leszek nagy…
4 hozzászólás - “„Halj meg és nagy leszel” – Hobo Blues Band búcsúkoncert”
Minden vélemény számít! Várjuk a hozzászólásokat!
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Akinek nem volt alkalma megnézni a Földes Lászlóval készített 45 perces interjút, ne mulassza el az ismétlést !
Szeretném felhívni a tisztelt Törzsasztaltársak és valamennyi kedves vendégünk figyelmét arra, hogy ma 18:05-kor a Hírtv Sziluett című műsorában Hobo szóban is megvonja a 33 év és a búcsúkoncert mérlegét (ismétlés: jövő héten szerdán 09:05-kor és csütörtökön 22:05-kor.)
Barátom kedves szülinapi ajándéka volt számomra a meghívás. A régi szép idők emlékére. Majd harminc éve lehettem rockkoncerten, már nem is emlékszem, hol voltunk HBB-n. Talán az Ifjúsági Parkban… Akkor tolongás egyhén ittas állapotban, most multiplex mozira hajazó ülések, kólatartó nélkül. A hanghatás mérföldnyi távolságból is minőségibb. Persze aki csápolni akart, annak volt rá lehetőség, de gyanítom, közülük kevesen jártak az Ifiparkban. Tanulmányfejek a tizenkétezres tömegben, loboncos őszhajú rockerek családostul, tanuljanak a csemeték, mi is az igazi. Ezt a dübörgő zenét nem lehet mással helyettesíteni, legfeljebb lírai betétekkel megszakítani, ahogy Hobó is tette. Nem voltak trágár szavak, volt egyetemes és magyar kultúra, pedig nem nevezném ezt a műfaj vezető sajátosságának. De ez az, ami Földest mássá, előadóművésszé teszi, annak ellenére, hogy 33 éve HALLOM hogy nem tud igazán énekelni. Énekelni Deák Bill tud, bár most minden szótag tőle rövid géppuskalövés-szerűen hangzott és a szöveg sem volt érthető, noha az öregek persze az amúgy is kívülről fújják. Tátrai röviden egy zseni, végignyomata a 3 órát. Solti sem felejtett el dobolni és a többiek is jók voltak. Az egész koncertet áthatotta egy retro hangulat, ezt erősítették a vetített képek, bár inkább a 70-es évek retrója kellett volna ide, nem Hobó gyermekkora, mert akkor még nem volt még az, aki. “Ki vagyok én”. Valószínűleg akkor alakult ki örökös ellenzékisége, melyet a képek is alátámasztottak. Szerintem ha egy rockzenész nem nyírja ki magát egy szállodai szobában, akkor elpusztíthatatlan. Erre bizonység a 66 éves Hobó és a többiek, de modhattam volna Stonest is. Így 52 évesen az éreztem a koncert után: van még remény. Köszönet érte!
Előre szólok: nem leszek tárgyilagos!
Különös érzésekkel készültem a búcsúkoncertnek meghirdetett Hobo Blues Band előadásra. Elvégre a Circus Hungaricus- című album megvásárlásán kívül – amelyről korábban A mi Pilvaxunkban is esett már szó – nagyjából 20 év kimaradt számomra Hobo és zenekara munkásságából. Legrégebbi és legjobb barátomat leptük meg születésnapjára egy koncertjeggyel, így az ő társaságában vettük az irányt Bendivel a Sportaréna felé. A hatalmas forgalom és az azt irányító fokozott rendőri jelenlét sejtette, hogy sokan leszünk.
Egy megakoncertről szerezhető benyomásokat alapvetően meghatározza, hogy hol ül, vagy áll a néző. A számunkra megfelelő árkategóriában már január elején lámpással kellett keresni olyan szektort, ahol volt három jegy egymás mellett, így az a kompromisszum született, hogy a színpaddal szembeni, de attól legtávolabb eső szektorba vásároltuk meg a belépőt. A távolság óriási volt, a színpadon hangyányi embereket láttunk és elkövettük azt a hibát, hogy nem vittünk látcsövet. Minden rosszban van valami jó: fentről láttuk a zsúfolásig megtelt küzdőteret, az oldallelátókat. Nyilván a színpad előtt állva más volt a hangulat, a mi ülőhelyünkről viszont látható, érezhető volt az egész csarnok közönségének együttélése a koncerttel. A színpad két oldalán elhelyezett óriáskivetítők segítségével az operatőr optikáján keresztül kicsit többet láthattunk a zenészekből. Ahol mi ültünk ott a hangminőség nagyon jó volt, időnként Bill énekének szövegeit nem lehetett tisztán érteni. A fényeffekteket éreztem túlzónak, öncélúnak. A színpad hátterében látható vetítést is elhomályosította, túl sok volt a vibrálás, a közönséggel szembe világító reflektor, a szükségtelen színorgia – igaz a Tetovált lány alatt a “… csapat csak egy van, óh a Ferencváros!” résznél szépen zöld-fehérbe borult a színpad :-).
(Elnézést a képek minőségéért, a telefonommal készültek. A diák fekete keretére kattintva a honlap elhagyása nélkül is elindíthatod a vetítést.)
Földes 33 év zenei anyagából állította össze a koncertprogramot. A kezdeti időszak dalait (Ki vagyok én? Moszkva tér blues, stb.) követően színpadra lépett Deák Bill Gyula, a közönség leírhatatlan ovációja közepette. Bár élesen nem határolódtak el egymástól a zenei korszakok, de volt egy komoly keresztmetszet a Vadászatból, akusztikus gitárok játékával kísérve. Nagyon szépen emlékezett vissza a zenekar Cseh Tamásra, Baksa Soós János és a Kex munkásságára, József Attilára. Számomra a Hetedik című vers megzenésített előadása volt a koncert egyik csúcspontja.
Ezt követte egy Kopaszkutya blokk, legnagyobb kedvencem a Torta is elhangzott, ennek keretében. Az újrázás előtti utolsó dal a Középeurópai Hobo Blues II. volt, a dal végén Hobo így köszönt el: “A banda elmegy, de a zene itt marad.” Meghallgattuk még a Hey Joe-t, a Gazembert és befejezésül – mint a régi szép időkben is mindig – a Johnny Be Good-ot.
Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, szólnom kell Hobonak erre az estére felkért zenésztársairól, hiszen három órán keresztül, folyamatosan ők voltak színpadon: Tátrai Tibor, Madarász Gábor, Póka Egon, Solti János és Deák Bill Gyula. Földesnek sikerült összehoznia egy “supergroup”-ot, nélkülük ez az este nem sikerült volna ennyire jól. Sok újat biztos nem mondok azzal, hogy Tátrai Tibusz a világ egyik legjobb gitárosa, de amit tegnap este három órán keresztül kihozott a hangszereiből, az lélegzetelállító volt! Aki nem rajong a HBB-ért, annak is érdemes volt már csak Tibusz gitárjátéka miatt eljönnie az Arénába.
Mondják, hogy a koncerten sokan elsiratták fiatalságukat, lezártak egy korszakot. Botorság. Elmentünk arra a helyre, ahol egy 33 éves zenekar és annak 66 éves vezetője munkásságából láthattunk keresztmetszetet. Jó volt annyi év után újra élőben hallani a régi dalokat, de én nem könnyeztem meg sem az eltelt éveket, sem a most búcsúzó zenekart. Mert 20-25 évesen, egy a maitól gyökeresen különböző társadalomlélektani környezetben, ezek a dalok teljesen más érzéseket keltettek akkor, mint manapság. Kellemes este volt, se több, se kevesebb.