
Nehezen fogok neki mostanság már bármely koncertbeszámolónak, mert nem biztos, hogy a sokadik ilyen elkészítése után is még meg tudok felelni az „elvárásoknak”. Hiszen hogyan is lehetne újra meg újra, de mindig másképpen kifejezni voltaképpen ugyanazt!? Azt, hogy jó volt, hogy remek volt ismét, milyen tartalmasan szórakoztunk, és hogy észre sem vettük, ahogyan elszállt az a közel két óra. Talán ezt tudnám az egyetlen hátrányként felhozni a szombati estének: olyan nagyon rövidnek tűnt a koncert – de persze biztosan csak mi éreztük így. Esetleg egy másik furcsaságot tudnék említeni: szégyen a pécsiekre nézve, de a város méretéhez képest nem igazán sokan gyűltünk össze az Apáczai Nevelési Központban, közismertebb nevén a NEVKO-ban (nem ismerem a jegyeladási adatokat, és nem tudok jól saccolni sem, de a terem kb. félig telt csak meg). Sem ez, sem a fullasztó meleg és a terem rossz szellőzése nem rontott azonban a jelen lévők hangulatán, nem volt szinte olyan szám, amelyet ne együtt énekelt volna közönség a zenekarral, Nyerges Attila sokszor ki is használta ezt, és bekapcsolta a „közönségkórust” a produkcióba. A számokat követően nem egyszer még vastaps is felhangzott a műsor közben, azt hiszem, ez is jól jelzi, hogy mennyire befogadó volt a publikum.
Aki arra volna kíváncsi, mi mindent játszottak el, hát bizony nem tudnám felsorolni; jöttek felváltva régebbi és újabb, sőt legeslegújabb számok is. Egyet-egyet persze példálózva meg tudnék említeni, mint mondjuk az újragondolt Erdély a ráadásban, de inkább az „összélmény” volt magával ragadó. Kezdetben még viszonylag hátulról figyeltük a koncertet, de néhány számot követően már előrébb „merészkedtem” az 5-6. sor környékére. Noha tényleges ismerős alig akadt (az „elvárt” pécsi „arcokos arcok” egy része – munka vagy egyéb elfoglaltság okán – családtagjai révén képviseltette csak magát), mégis mindvégig úgy érezhettük, való igaz, amit a szokásos záródal kapcsán Attila megjegyzett: ne feledjétek, ti és ez a hat srác itt a színpadon – egy vérből valók vagyunk… Egy ilyen este alkalmával elemi erővel tört fel az érzés az emberben, azért az mégsem lehet, hogy mindenféle egyéb programok és akadályok miatt meghiúsulhasson a nyári táborozás, és az Eső mossa alatt már egészen biztos voltam benne, hogy én bizony, ha törik, ha szakad, de mégis megpróbálok idén is eljutni az Ismerős Arcok Táborba, Csepregre! Hiszen tavaly is azzal búcsúztunk, hogy
Nagyon szépen köszönjük Kriszta a beszámolódat, amelyhez két gondolatot fűznék.
Igazad van, sokszor nehéz a „krónikás” dolga, de érződik soraidon, ahogyan elkezdődött Belőled visszatükröződni a szombat esti élmény, varázsütésre fordítódott szavakká, mondatokká, beszámolóvá! Sokat megtudtunk erről a koncertről is, amelynek a végkövetkeztetése legyen egy szó: CSEPREG – ahová újra el kell menni!
A publikum létszáma – fogós kérdés. Leperegnek előttem az utóbbi Ismerős Arcok koncertek: Révkomárom, Szigetszentmiklós, Diósd, Barba Negra… mennyi mindenben eltértek és mégis mennyire egyek voltak. Valójában szinte mindegy, hogy egy fagyos tavaszelőn szabadtéri színpadon, egy zsúfolt pinceklubban, sportcsarnokban, vagy egy rockkoncertekre kialakított tágas teremben lépnek fel – az eredmény mindig az, hogy lélekben megerősödve térünk haza, várva a következő koncertet. Ennek fényében szinte mindegy, hogy mekkora a közönség.