Mindenek előtt szeretném elmondani, hogy a versenyek közvetítéséből morzsákat sem láttam, egyedül Pars Krisztián döntőjét néztem meg, elejétől a végéig. Ennek egyszerűen az volt az oka, hogy amíg sportolóink Londonban versenyeztek, addig én egy varázslatos helyen – Cserépváralján -, csodálatos társaságban, naponta két alkalommal íjászedzéseken vettem részt, két héten át. Mivel „A mi Pilvaxunk”-ban ezen a nyáron a sporté és a világversenyeké volt a főszerep, úgy gondolom, hogy helyénvaló, ha ennek kapcsán néhány gondolatot megosztunk egymással.
A magyar sportolók csodálatos eredményeket értek el az olimpián, a legendás elődök akár odafentről, akár idelentről, büszkén tekinthetnek utódaikra!. „Csodálatos” – írtam -, pedig a csoda lenne a megfelelőbb szó, ha az érmek mögé is vetünk egy pillantást. Mielőtt ezt megtennénk, gratulálunk valamennyi sportolónknak és edzőiknek, akik hazánkat képviselték Londonban!
Elnézve az éremtáblázatot, feltűnő, hogy csapatsportokban ezúttal nem sok babér termett, talán az erőn felül teljesítő férfi kézilabda-válogatott állt legközelebb a dobogós helyezéshez. Ha erről beszélünk, muszáj megállni egy szóra férfi vízilabdázók „kudarca” mellett. Kudarc? Szerintem NEM! Tizenhat esztendeje nyerte a hármas arany sorozat első érmét a csapat, az a játékos, aki akkor 20 éves volt, ma 36! Kemény Dénes szövetségi kapitány zsenialitása abban (is) állt, hogy négyévente mindig beépített a csapatba olyan klasszisokat, akik hozták az elődök tudását! Az utolsó négy évben nem termettek ilyen játékosok, ez abból is látható, hogy a csapat átlagéletkora Londonban 30 év fölött volt. Kemény Dénes semmivel sem rosszabb szövetségi kapitány, mint volt az előző olimpiák idején, az a forrás vált szűkössé, amelyből meríthetett; azt gondolom, ez csak átmeneti állapot! Nem beszéltem még arról, hogy sportolóink abban a tudatban szálltak vízbe, hogy csak az aranyérem elfogadható teljesítmény, viselve ennek minden lelki terhét; az ellenfeleink pedig természetesen az olimpiai bajnok skalpját szerették volna az övükre tűzni, mindent megtettek ennek érdekében. Most nem sikerült, de semmi sincs veszve, emiatt az ötödik hely miatt senki ne temesse el a magyar férfi vízilabdát! Sőt, köszönet illeti a Kemény-legényeket még az ötödik helyért is!!!
Nézzünk meg a hátteret! Egy percig maradjunk még a vízilabdánál! Gondoljunk végig, hogy a velünk hasonló lélekszámú, adottságú Ausztriában, vagy Csehországban vajon mekkora lehet az egy lakosra jutó sportuszodai vízfelület? Alighanem többszöröse a hazainak! Hol vannak tőlünk úszásban, vízilabdában? Csoda -, írtam érmeink számáról, nemcsak a szinte elérhetetlen sportuszodai vízfelületek miatt… csoda, hogy ezen a cseppnyi vízfelületen úszótehetségek, vízilabdázók százai születnek! A székesfehérvári uszoda annyira túlzsúfolt, hogy a „kocaúszóknak” jó ha egy pálya áll rendelkezésükre, az sem minden napszakban! Az is belátható, hogy – a szerintem szerencsétlen, ám találó elnevezésű – „tömegsport” az élsport bázisa. Hogy állunk ezzel?
Talán az uszodai vízfelületekkel sikerült érzékeltetnem, hogy szinte a nullán! Hol lehet kajakozni, kenuzni, ha valaki nem egy ilyen központ közelében él? Sehol! Mégis évtizedek óta ez a sportág a magyar olimpia csapatok húzója! Csoda! Persze az infrastruktúra. Egy bringára beruházni csak egyszer kell, (tíz év távlatában), ám kimenni az utcára vele, felér egy öngyilkossági kísérlettel! Hol vannak a kerékpárutak? Egy úszónak sapka, szemüveg, fürdőgatya kell, de kellene víz, ahol edzhetne! Tudok olyan korcsoportos válogatott gyermekről, aki azért hagyta abba a jégkorongot, mert megfizethetetlen volt szülei számára a felszerelés! Ha válogatottságig vitte, akkor ezt nem lehetne támogatni?
„Tömegsport”. Azt hiszem túlbecsülöm ha azt írom, hogy a házi gyermekorvosi praxisomhoz tartozó páciensek közül tízből kettő sportol rendszeresen, (értem ez alatt a napi-heti rendszerességű edzésmunkát és a versenyeken való indulásokat). Szerencsére ennél jóval többen mozognak, mégis elgondolkoztató, hogy minden tanév elején több tucat (!) gyermek szülei keresnek meg, hogy adjak egész évre felmentést a kötelező iskolai úszásoktatás alól! Miért ? – kérdezem, a válasz legtöbbször az, hogy „víziszonya van”, „könnyen megfázik, mert nem szárítják meg rendesen a haját”… Hol vannak a grundok, a sportpályák? (Vannak persze pozitív példák is: Székesfehérváron bárki élhet a „Nyitott tornatermek” lehetőségével, meghatározott időkben, hétvégén, amikor azok kihasználatlanok, be lehet menni tollasozni, asztaliteniszezni, kosarazni, stb., kinek mihez van kedve.)
Iskolai testnevelés. Katasztrofális infrastruktúra! Én négy osztályos gimibe jártam, évfolyamonként négy osztály, azaz tizenhat a suliban. Ehhez volt egy tornaterem, egy leaszfaltozott zsebkendőnyi kézilabdapálya. A tanterv előírta a heti kötelező óraszámot, már akkor is. Eredmény: a folyosón futkostunk, síri csendben, hogy ne zavarjuk a tanítást. Havonta jó ha kétszer bejutottunk a tornaterembe. Egy budai gimnáziumban… Javult azóta a helyzet?
Foci EB, Tour de France, labdarúgó klubcsapataink selejtezői a nemzetközi megmérettetés eléréséért, Olimpia Londonban, ezek a témák voltak súlyponti helyen ezen a honlapon a mögöttünk hagyott hetekben. Jó volt ezekről beszélni, színesteni pl. a tippjátékkal. De a lényeg mégsem itt van! Sportolni, mozogni jó! Még akkor is, ha valaki az ötvenhez közeledve vesz először íjat a kezébe, vagy vásárolja meg első komolyabb kerékpárját! Testileg és mentálisan egészségesebbé válik, közösségbe kerül, mindenhogyan győz – talán leginkább önmaga felett! Féltem az ifjúságot, gyermekeinket, hogy a televízió, a világháló, az eszement iskolai túlterhelés megfosztja őket ettől az élménytől. Ezért is tartozhatunk hálával és köszönettel olimpikonjainknak példamutatásukért, mert biztos akadnak olyan gyermekek és ifjak, akikben felébredt a vágy, hogy kövessék őket! Talán ez londoni sikereink legnagyobb csodája.
(2012.aug.16. Ivó, Székelyföld)
Egyetértek… főleg az ötvenes évek hangulatát sugárzó nyitott Ikarusz busz volt nagyon „retró”. Maga a tény, hogy a Puskás Stadionban – rangos atlétikai versennyel egybekötve – köszönthette bárki olimpikonjainkat, viszont örömteli, még akkor is, ha voltak apró zavaró tényezők.
Lehet most megköveztek de nem baj.
Az eredmények bár néha nem az előre várt egyéntől vagy csapattól érkeztek valóban gyönyörűek.
Szívből köszönjük is minden sportolónknak.
De ez a szocreál köszöntés nem tudom kinek volt az ötlete de mintha Helsinki itán lett volna nem London után 2012-ben.Ráadásul félórás csúszással elkezdve…..
Mindkettőtökkel többnyire egyetértek, külön köszönöm Geigi a Macedóniával kapcsolatos információt. Nekem az is feltűnt, hogy volt olyan csapat, amelyik nem a nemzeti zászlója, hanem az olimpiai lobogó alatt vonult be…
Nyitó- és záróünnepély – kenyér és cirkusz, ezt már a rómaiak is átlátták. Nekem az a véleményem, hogy lehet tömegigényeket kielégíteni a „show”-val, azonban ezek az egymást négyévente rendre felülmúlni akaró gálák már annyira messze vannak az olimpiai eszme szellemiségétől, mint Makó Jeruzsálemtől! Helyénvaló lenne ha a NOB valahol húzna egy vonalat, hogy eddig és ne tovább!
Én is nagyon büszke vagyok az eredményeinkre, különösen a rettenetesen lerongyolódott sportháttér ismeretében! Azt viszont nem szeretném, ha a politika ebből akarna szelet fogni a vitorlájába! Gondoljunk az ötvenes évekre, az NDK ki tudja milyen nemű „sportolóira”, az USA és a SZU közötti hidegháborúra, amely az érmekért való erőltetett versengésben is megnyilvánult. A győzelem fontosabb volt a részvételnél…
Az is látható, hogy vannak ezer sebből vérző sportágak. Tegnapi hír, hogy a brit tornász háborgott, szerinte őt illette volna lólengésben az arany. A pontozásos sportágaknál óhatatlan a szubjektivitás, két azonos értékű, erős, tökéletesen kivitelezett gyakorlat között lehetetlen igazságosan dönteni! Ennél jobbat azonban nem találtak ki, utólag szórni a trágyát, enyhén szólva is sportszerűtlen…
Nagyon remélem, hogy gyönyörű eredményeink lendületet adnak a magyar sportéletnek, nemcsak a csúcson lévő élsportolóknak, hanem a sport tömegbázisának és az utánpótlásnak is! Elengedhetetlen volna az infrastruktúra fejlesztése, sportuszodák, kerékpárutak, vagy akár nyitott tornatermek, grundok létrehozása!
Rudipapa: Egyetértek. Én ugyan nem láttam se a nyitó- se a záróünnepséget, de el tudom képzeni, mekkora cirkusz lehetett mindkettő. Sajnos el kell fogadni, hogy az olimpia is egyfajta szórakoztatóipari ág lett, időről-időre nagyobbat kell durrantani ahhoz, hogy legyen elég nézettsége. Bosszankodás helyett viszont koncentráljunk magára a sportra és az eredményekre, a cirkuszt meg hagyjuk meg azoknak, akik fogékonyak rá.
Ami Macedónia hivatalos elnevezésé illeti, az nem a macedónok sara. Görögország már 20 éve kifogásolja a ‘Macedónia’ nevet, tudniillik az északi görög tartomány szintén ezt a nevet viseli, ezért Görögország területi követeléseket látott (és lát) a délszláv állam elnevezésében. Végül az ENSZ javaslatára az ország ideiglenes elnevezése ‘Former Yugoslav Republic of Macedonia’ lett, de a probléma azóta sem oldódott meg.
Bővebben:
http://kitekinto.hu/europa/2012/01/11/a_gorog-macedon_nevvita_-_ujabb_felvonas/
Benyomások… oké. Én az Örök Intrikus megint a túlméretezett nyitó és záró ünnepséget ostorozom. Elképesztően unalmas volt mindegyik. Én magam nem is néztem, csak felvettem videóra, hogy majd apránként több nap alatt megnézzem, hiszen fél napig tartott mindegyik. Aztán 3-4-szeres sebességre állítva a lejátszást, kb. mindegyiknek a felén átrágtam magam egy óra alatt (és utálkoztam). Azok a kifakult sztárok a záró ünnepségen…! Madness, Pet Shop Boys és társaik… Mi közük van nemcsak az olimpiákhoz, de Nagy Britannia történelméhez? Percemberkék!
És persze a következő helyszínen – Rióban – majd megpróbálják túlszárnyalni mindezt. S attól tartok, nemcsak látványosságban, hanem időtartamban is. Kérdés, a versenyekre lesz-e egyáltalán idő?
A koreai vívó lány esetében pedig az az órákon át tartó hercehurca, hogy jókor kapta-e be a vereségét jelentő találatot, vagy sem? A technika gigantikus méretei az egyik oldalon (semmit sem érő nyitó és záró ünnepség), és pitiáner, de sorsokat eldöntő hibák a lényegi oldalon (versenybíróság).
Vízi- és kézilabdánál is figyeltem, időkéréseknél még hosszú másodpercekig mentek az órák. Pedig azt abban a pillanatban le kell állítani, amikor a bíró észreveszi, hogy az egyik edző időt kér és megszakítja a játékot.
A magyarok szereplése büszkeséggel töltött el. Tulajdonképpen minden sportágban becsülettel helyt álltak függetlenül attól, hogy szereztek-e érmet, vagy sem. ! Csak a férfi vízilabda tekintetében volt olyan érzésem, hogy „így jár, aki nem tudja a csúcson abbahagyni”. Ez a sportág ugyanis nem olyan, mint pl. a sportlövészet, amelyikben 4, vagy urambocsá’ 5 olimpián is el lehet indulni. Akik már Sydney-ben is ott voltak, azoknak ezen az olimpián nem szabadott volna válogatottnak lenniük – függetlenül attól, hogy klubcsapatukban még évekig játszhatnának ha erőt éreznek magukban.
És ha már az érmekről beszéltem: hihetetlen, hogy annyi sok ország közül a 9-ek lettünk az érem táblázaton! S ezzel kapcsolatban egy érdekes felvetésem is lenne. Teljesen kiakadtam, amikor Macedónia az „F” betűnél vonult be a megnyitón Former Yugoslav Republic of Macedonia néven. Miféle országnév ez? Hülyék ezek, vagy ilyen kisebbrendűségi érzéssel küzdenek? De ha már lehetséges így hívni egy országot, akkor a mi országnevünk az lehetne, hogy „A Trianonban Megcsonkított és az 1990-es Rendszerváltáskor Kirabolt Magyarország, Mely Jelenleg Daniel Kohn-Bendit-ek és Neelie Kroes-ok Által Sújtott Terület” és ehhez mértem kellene az olimpiai teljesítményünket mérni, mert így aztán valóban fantasztikus az éremtáblázaton elfoglalt helyünk. És megnézném a külföldi TV tudósítók és sport diplomaták pofáját, amikor ilyen táblanév alatt vonulnánk be Rióban a Stadionba 🙂
A körülmények olyanok amilyenek… lehet, hogy kár volt azokon keseregnem, ám úgy gondolom, ezek fényében ilyen eredményt elérni, még emberfelettibb teljesítmény!
Szívesen olvasnék magáról a játékokról szerzett benyomásaitokról is!
Nem nagyon tudok újdonságot mondani, minden igaz, ami az írásban olvasható, eszembe jut egy néhány éve olvasott riport, amiben arról írnak, hogy valamelyik klub kajakosai felett szó szerint szétrohad a csónakház, az MTK vívóinak öltözőjében pedig egy fa nőtt ki a földből… mindezek tükrében tényleg csoda, amit a magyar sportolók produkálnak… említhetném a kaposvári körülményeket is, itt is kriminálisan néz ki a kajakosok és a nehézatléták edzőterme, vagy akárcsak a városi sportcsarnok épülete…