1956. október 23-án kitört a magyar nemzet történetének utolsó küzdelme túléléséért, az 1956-os Forradalom. Mert amit velünk tettek: az aradi bitófák, elvesztett I. Világháború és a Monarchia felbomlása; az 1919-es kommün nevű első vörösterror, a trianoni országrablás, Don-kanyar, hazánkon átsöprő II. Világháború, az azt követő második vörösterror, ruszki megszállók, moszkovita idegenszívűek rémuralma, ÁVH, Andrássy út 60., államosítás… ezt egyetlen nemzet sem élte volna túl.
1956-ban még élt a magyar nemzet. Az akkori emberek még Horthy Miklós országában nőttek fel, még tudták, hogy mit jelent az a szó, hogy HAZA, még tudták milyen érzés a HAZASZERETET. Klébersberg Kunó iskoláiban, a leányegyletekben, az istentiszteleteken és szentmiséken, a cserkészmozgalomban, a honvédségben, a tudomány és a kultúra világában mindenki érezte, amit sokkal később Bakay Kornél így fogalmazott meg: „Magyarnak lenni büszke gyönyörűség!”
1948-tól 1956-ig nem volt elég idejük a moszkovita kommunistáknak kiölni az emberekből ezeket az érzelmeket. Hiába akasztattak, deportáltak, kínvallattak, oszlatták fel a szerzetesrendeket, záratták be az egyházi iskolákat; hiába téeszesítettek és söpörték le a padlásokat; hiába tartottak Szabad Nép félórákat és szemináriumokat; hiába rombolták le a Regnum Marianum templomot; hiába apelláltak a munkásosztály proletár öntudatára – semmire sem mentek vele. Ha nincs ruszki megszállás, elcsalt választás, egy percig nem lettek volna hatalmon Magyarországon.
Az ’56-os forradalmárok nagyrészt még Horthy Miklós országából kiáltották vissza: ELÉG VOLT!!! Csodálatos napok következtek, másfél hét alatt újjászületett a nemzet. De mint mindig a történelmünkben, a hazaárulók ezúttal is elhozták a halált, visszahívták a megszálló ruszki hordákat és következett Kádár majd’ négy évtizedes rémuralma, amelynek legfőbb eredménye az volt, hogy több generációból sikerült kiölniük a HAZASZERETET érzését.
Ezért volt december 5-e, ezért pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk.
De még mindig voltak százezrek, akik a Forradalom ötvenedik évfordulóján méltóképpen szerettek volna ünnepelni. De a kommunista múlt visszaköszönt, a kígyóbűvölő a viperásokkal rendet vágott a megemlékezők között. Újra vér folyt a pesti flaszteron, újra tort ültek az ÁVH késői utódai. Emberek térdepeltek órákon át a Rádió udvarán, ártatlanok százait küldtek koncepciós perekkel, statáriális bíráskodással börtönbe. Csak azért, mert erőt akartak meríteni ’56 emlékéből.
Azóta lezajlott a „kétharmados forradalom a szavazófülkékben”, de a pokoli terv kiötlői és végrehajtói szabadon futkároznak, pártot alapítanak, úgy készülnek visszatérni, hogy közben soha nem is távoztak. Azok, akik kihúzhatnának egy szeget a nemzet koporsójából, pedig bénultan nézik ezt.
Szégyellem magam.
„Terrorizmus a forradalom 50-ik évfordulóján” címmel nagyon részletes összeállítás jelent meg a megújult Magyar Nemzet Online-ban. Tényszerűen, filmrészletekkel dokumentálva mutatja be a brutális terror és rendőrattak epizódjait.
Amíg a bűnösök nem nyerik el méltó büntetésüket, addig ’56-ot nem tudjuk örömmel, keserű szájíz nélkül ünnepelni!